HEIDELBERGI KÁTÉ
18. úrnapja – Jézus mennybementele
Olvasandó: ApCsel 1,9. Mt 26,64. Mk 16,19. Lk 24,51. Zsid 4,14. 7,2. 9,24. Róm 8,34. Ef 4,8-10. Kol 3,1. ApCsel 1,11. Mt 24,30. Mt 28,20. Mt 26,11. Jn 16,28. 17,11. ApCsel 3,21. Jn 14,17–19. 16,13. ApCsel 7,49. Jer 23,24. Kol 2,9. Jn 3,13. 11,15. Mt 28,6. 1Jn 2,1. Róm 8,34. Jn 14,2. 20,17. Ef 2,6. Jn 14,16. ApCsel 2,1–4.33. 2Kor 1,22; 5,5. Fil 3,14.20.
Ige: „Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.” (ApCsel 1, 9.)
„Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Ján 16, 7.)
„…íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28, 20.)
„A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk…” (Róm 8, 34.)
„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4, 14-16.)
„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3, 20-21.)
Káté kérdések:
- Hogyan érted azt, hogy „felment a mennybe”?
Úgy, hogy Krisztus tanítványai szeme láttára emeltetett föl a földről a mennybe, és a mi javunkra van ott, míg ismét eljön ítélni élőket és holtakat.
- Eszerint nincs velünk Krisztus a világ végezetéig, amint ezt nekünk megígérte?
Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé a földön, de istenségével, felségével, kegyelmével és Szentlelkével soha nincs távol tőlünk.
- Nem válik-e el ily módon egymástól Krisztus két természete, ha az emberi természet nincs mindenütt ott, ahol az isteni ott van?
Semmiképpen nem. Mert az isteni természet felfoghatatlan, és mindenütt jelen van. Ebből szükségszerűen következik, hogy a magára vett emberi természeten kívül is, de abban magában is benne van, és azzal személy szerint egyesülve marad.
Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?
Először, hogy ő a mennyben Atyja színe előtt értünk könyörög. Másodszor, hogy a mi testünk ővele már a mennyben van, s ez biztos záloga annak, hogy ő, mint a mi fejünk, minket, tagjait is fölemel magához. Harmadszor, hogy ő viszontzálogul az ő Lelkét küldi le nekünk, akinek ereje által nem a földieket keressük, hanem az odafenn valókat, ahol Krisztus ül Istennek jobbján.
A mennybemenetel ünnepe méltatlanul háttérbe szorult mai keresztyén életgyakorlatunkban. Pedig Jézus Krisztus mennybemenetelének jelentősége egy vonalban van a többi üdvtörténeti eseménnyel: születésével, halálával és feltámadásával.
A Heidelbergi Káté az Apostoli Hitvallás vonalát követve részletesen kitér a mennybemenetel kérdésére és jelentőségére. A kérdéseket végigolvasva talán szemet szúr, hogy van, amiről a Káté nem beszél – pedig minket nagyon is érdekelne – és van, amit részletesen kifejt, s mi talán nem is igazán érezzük jelentőségét. Ennek oka a XVI. századi és a XXI. századi ember világlátásának különbsége.
A menny mibenlétét a Káté evidenciának tekinti, mi mai emberek azonban feltesszük a kérdést: hová is ment Jézus? Mit jelent a menny? „A bibliai kijelentés sajátos világképe ez: a valóságnak két része van: láthatók és láthatatlanok (2Kor 4, 18, Kol 1, 16; Zsid 11, 3. stb. – de már az 1Móz1, 1 is!) Mindkettőt Isten teremtette, mindkettőnek ő a szuverén Ura. Ez a kétfajta világ együtt, egymásban van jelen. Tehát nem egymás felett, mint rétegek, nem egymás mellett elkülönítve, hanem egyidejűleg, együtt léteznek. Itt van jelen a láthatatlan világ is, csak azt öt érzékszervünkkel nem érzékeljük. Az a hit számára lesz hozzáférhető, megismerhető, közeli valóság. Együtt létezik tehát a látható és láthatatlan világ, mint a valóság két minősége.” (Cseri Kálmán) A felmenetel nem fizikai magasságot jelez, hanem „minőségi” különbséget, amely szerint a mennyei világ dicsősége felülmúlja ennek a látható világnak a dicsőségét. Jézus tehát a mennybemenetelkor nem a Föld bolygótól eltávolodva a világűr egy távoli pontjára távozott, hanem visszalépett Isten láthatatlan világába, amely rejtve van a mi földi érzékszerveink elől. Ezt fejezi ki az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója erről az eseményről: Jézus felemelkedett szemük láttára, de nem látták őt végtelen magasba emelkedni, hanem felhő takarta el őt a szemük elől. A felhő pedig gyakran jelzi Isten dicsőségét, hatalmát a Szentírásban, illetve gyakran fejezi ki azt, hogy az ő világa rejtve van a mi szemünk elől. A Bibliában arról is olvasunk, hogy ezt a „függönyt” egy-egy kiváltságos pillanatban „félrehúzta” az Úr némelyek szeme előtt. Így látták például a betlehemi mezőn a pásztorok az éneklő „mennyei seregek sokaságát”, vagy így erősítette meg hűséges szolgáját, Istvánt az Úr Jézus a vértanúság pillanatában belátást engedve neki a láthatatlan világba: „Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” (ApCsel 7, 55-56.)
Ezt a felhőt, ami Őt tanítványai szeme elől eltakarja, Isten akkor veszi el végleg, amikor Jézus visszajön „ítélni élőket és holtakat”, akkor „meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték.” (Jel 1, 7.) Akkor többé nem „tükör által, homályosan látunk” többé, hanem „színről-színre” (1Kor13, 12.)
Jézus tehát visszatért a láthatatlan világba. A mennybemenetel csodája azonban az, hogy ezzel nem a földre jövetele előtti állapot állt vissza! Megdicsőült emberi testben tért oda vissza, megtartotta, magával vitte az emberi természetet. Ahogy a Káté fogalmaz: Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Nem csupán az volt, hanem most is az! Jóval több történt 2000 évvel ezelőtt, mint hogy az örökkévaló Szentháromság Isten második Személye testté lett, elvégezte a megváltásunkat itt a földön, majd a testet, az emberi természetet letette és visszatért az örökkévalóságba… Krisztus nem tette le az emberi természetet, hanem magával vitte a mennybe és valóságos Istenként egyben mindörökké valóságos ember marad feltámadott, megdicsőült testben! Fel tudjuk mérni ennek a jelentőségét? Isten ilyen mélyen, egyszer és mindenkorra elköteleződött mellettünk, ilyen szoros közösséget vállalt teremtményével, az emberrel! Ez az a titok, amibe „angyalok vágyakoznak beletekinteni.” (1Pét1, 12.) Mert Isten Fia nem angyallá lett, hanem emberré, nem az angyalokkal, hanem velünk vállalt ilyen közösséget! Ez adja az emberi élet méltóságát és felbecsülhetetlen értékét.
Jézus mennybe ment, egyben megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Milyen értelemben van távol és hogyan van velünk? Ez az a kérdés, amit a Káté bővebben kifejt. A háttérben látnunk kell, hogy ez volt az a pont, ahol a reformáció két ága – a lutheri és a kálvini – elvált egymástól. Kálvin látását követve a Heidelbergi Káté úgy érti a Szentírást, hogy Jézus Krisztus megdicsőült emberi természete, teste nem mindenütt jelenvaló. Emberségére nézve tehát megdicsőült testben is valóságos ember maradt. Mint ember nem mindenütt jelenvaló – ahogy mi sem leszünk azok a feltámadás után sem. Emberi természete szerint tehát Krisztus nincs a földön, nincs most velünk. Ezért nem lehet Krisztus emberi teste valósággal ott az úrvacsora jegyeiben sem. Isteni természete viszont – anélkül hogy a két természet elválna egymástól – mindenütt jelen való, így emberi természetén „kívül” is létezik, betölti a mindenséget, valósággal velünk van minden napon, a világegyetem bármely pontján a világ végezetéig. (Erről a kálvini „kívül”-ről nevezik ezt a speciális református tanítást extra calvinisticum-nak, míg a lutheri tanítást, amely az emberi természet mindenütt jelenvalóságát tanítja ubiquitas (mindenütt jelenvalóság) tannak nevezik)
A mennybemenetel örömhíre tehát, hogy Krisztus emberi természetére nézve a mennyben van – képviselve az emberiséget a mennyben, isteni természete, Szentlelke és Igéje által pedig láthatatlanul, de valósággal velünk van, s hit által élő kapcsolatban lehetünk vele.
Így találkozhatunk vele valóságosan az úrvacsorai közösségben is, mert Szentlelke és az úrvacsora jegyeinek látható igehirdetése által valósággal velünk van az élő Krisztus, hit által vele vagyunk közösségben, ő az, aki táplálja lelkünket.
Az elvi tisztázás után tér rá a Káté Jézus Krisztus mennybemenetelének gyakorlati ajándékaira. Voltaképpen ugyanazokról az ajándékokról van szó, mint amelyekről Jézus Krisztus feltámadása kapcsán beszéltünk, csak a felsorolás sorrendje más: megigazulás, megdicsőülés, megszentelődés.
A Káté a mennyei szentélyben az Atya színe előtt értünk szüntelenül közbenjáró Főpap a képével érzékelteti azt, hogy Jézus Krisztus szolgálata által szüntelenül és mindörökké biztosított az övéinek Isten előtti igazsága. „A főpap az évenként egyszeri nagy engesztelési ünnep alkalmával nemcsak elvégezte az egész nép bűneiért való engesztelő-áldozatot, hanem aztán azzal folytatódott a szerepe, hogy az áldozat vérével bement a szentély legbelső rejtekébe, a “szentek szentjébe”. Ez máskor mindig el volt zárva az elébe hulló nehéz kárpit által. Itt bemutatva az áldozat vérét, könyörgött azért, hogy Isten újítsa meg kegyelmét az Ő népe iránt, annak bűneit megbocsátva, és vele szövetségét fenntartva. Jézus Krisztus “főpapi” szolgálata sem merült ki azzal, hogy az Ő “megaláztatásának” során elvégezte a mi bűneinkért megkívánt áldozatot: a maga odaáldozását, amellyel eleget tett érettünk Isten igazságosságának. Folytatódott és folytatódik a dolog azzal, hogy Ő is bevonult a titkok kárpitja által elzárt mennyei szentélybe. Ott Isten igazságosságának a színe előtt latba vetette, érvényesítette, és érvényben tartja azt az engesztelő áldozatot, amelyet értünk elvégzett. Ennek az Ő “közbenjárásának” köszönhetjük, hogy az Isten között és mi közöttünk ellenségessé romlott viszony megint jóra fordult, s mi Isten előtt nem bűnösökként kell, hogy megálljunk, rettegve az Ő megérdemelt ítéletétől, hanem úgy járulhatunk mindig elé, mint az Ő “igaz” gyermekei, mintha soha nem vétkeztünk volna ellene.” (Victor János) „Jézus a mennyben a mi rehabilitálásunk és büszkeségünk. Ő fölötte áll az erkölcsi törvényeknek, amelyeket nem tudunk betartani, s ezért létjogunkat kétségbe vonják. Ő a mi védelmezőnk, becsületünk megmentője és büszkeségünk. Arra semmiképpen nincs okunk, hogy saját magunkra büszkék legyünk, de büszkék lehetünk Jézusra, akihez tartozhatunk kegyelemből.” (Fekete Károly)
A második ajándékot így fogalmazza meg a Káté: „a mi testünk ővele már a mennyben van, s ez biztos záloga annak, hogy ő, mint a mi fejünk, minket, tagjait is fölemel magához.” Jézus Krisztus, mint valóságos ember a mi testvérünk. Feltámadott, megdicsőült emberi testben ment fel a mennybe. Ezzel kitárta az embernek a menny kapuját, és helyet adott nekünk is a mennyben. Nem csupán a lelkünknek – ahogyan azt sokan tévesen feltételezik – hanem egész ember voltunknak. A feltámadás után megdicsőült testben, „testestől-lelkestől” nála fogunk élni a mennyben. Ennek részleteibe nem avatott be minket Urunk, de biztosítékot, „zálogot” adott már most: ő emberi testben ment a mennybe. Ő a fő, a benne hívők pedig – bibliai képpel élve – az ő teste vagyunk. Nem fogja cserben hagyni, elfelejteni, veszni hagyni az ő testét: minket is magához emel. „Ő a Fő, és nem hagyja, hogy elvesszék egy tagja” (357. dicséret) Az Istentől elszakadt ember legnagyobb nyomorúsága az, hogy elvesztette a mennyországot, és nem találja meg semmiben itt a földön azt. Az evilági célokkal elégedetlen emberszív nyugtalanságát fogalmazza meg Kosztolányi Dezső a Boldog szomorú dal című versében: „De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” A Krisztusban válaszra talált ember bizonyosságát, békességének alapját pedig Pál apostol fogalmazza meg: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Filippi 3, 20-21.)
Mennyei polgárjogunk hatalmas kiváltság, egyben arra kötelez minket, hogy már itt a földön mennyei hazánkra tekintettel éljünk egy mennytől elszakadt világban. Jézus Krisztus – a mi Főpapunk és Fejünk – képvisel bennünket a mennyben, mi pedig – az ő népe és az ő teste – képviseljük őt itt a földön. Ez a megigazult és megdicsőülésre váró hívő életének nagy kihívása. Erre buzdít Pál apostol: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kol 3, 1-2.) „Ennek semmi köze nincs a világ kerüléséhez, hanem igen sok köze van az élet megszenteléséhez, amint azt a Kolossé levél 3. része a folytatásban bőségesen érthetővé teszi. (…) Pál, amikor határozottan Krisztusra mutat felfelé, és azt mondja: az odafennvalókat keressétek, akkor azután rögtön és hosszan a földiekre nézve tanácsol és ad eligazítást, mert a megtalált Krisztusról egyedül az számít beszédes bizonyítéknak, ami a mindennapok dolgához való viszonyban döntő fordulatot hoz. (…) Földi életünk közepette úgy kell élnünk, hogy már földi polgárságunk ideje alatt igyekszünk a mennyei polgársághoz hívek lenni, s a mennyeire tekintettel, annak fényében rendezzük át földi életünket.” (Fekete Károly)
Ehhez a képviselethez ígéri a mennybe ment Krisztus mindenkor velünk létét az ő Szentlelke által. A Szentlélek a „viszontzálog” (mintegy eljegyzési gyűrű), aki valóságosan összeköt Krisztussal és az ő mennyei erőivel. Csak úgy képviselhetjük Urunkat ezen a földön, ha az ő Szentlelke betölt bennünket, az Ige által vezet, bátorít és átformál. Ő végzi el megszentelésünket. Ő az, aki szívemben lakva „bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.” (1. kérdés-felelet)
Kérdések: 1. Mit mond neked életed értékéről Jézus Krisztus mennybemenetele? 2. Milyen vigasztalást találsz abban, hogy Jézus Krisztus képvisel téged a mennyben? 3. Hogyan képviselheted te őt itt a földön?
Imádság: Úr Jézus, Te vagy az én Megváltóm, egyetlen Közbenjáróm, Büszkeségem! Köszönöm, hogy képviselsz engem a mennyben. Kérlek, Igéd és Szentlelked által adj vezetést és erőt, hogy képviselhesselek Téged a mindennapokban!
(Felhasznált irodalom: A Heidelbergi Káté, Cseri Kálmán: Tudom, kinek hittem, Cseri Kálmán: Református hitünk, Csiha Kálmán: Isten ösvényein – A Heidelbergi Káté gyakorlati magyarázata, Fekete Károly: A Heidelbergi Káté magyarázata, R.C. Sproul: A keresztyén hit alapigazságai, Dr. Victor János: A Heidelbergi Káté 1-85. kérdés-feleletének magyarázata)