Oldal kiválasztása

Szolnoki Református Egyházközség Templomtörténete

Hálaadó Istentisztelet. 2004. szeptember 26.

Gábor- Szabó Zsuzsanna

“Szereteteden elgondolkozunk templomodban, ó Isten”1 – írta egykor a zsoltáros s templomunk felépítésének 110. évfordulóján ez az Ige hívogatott bennünket e hálaadó istentiszteletre.

110 évvel ezelőtt, a 15 hónapig tartó építkezést követően, 1894 szilveszterén du. 3 órakor nyíltak meg először templomunk kapui az akkori gyülekezet tagjai előtt. Kemény, hideg téli idő volt ezért az ünnepélyes felavatást az újév nyarára kellett halasztani. Az 1895 Pünkösdjén megtartott fényes felavatási szertartásról részletes helyszíni tudósítást közölt a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok korabeli száma. Ahogyan erről már a februári szeretetvendégség alkalmával beszámoltam, ezekben a padsorokban, ahol most a testvérek ülnek, egyházmegyei főemberek, környékbeli lelkészek, a város és a megye közigazgatásában vezető szereppel bíró hivatalnokok foglaltak helyet. A szószéktől jobbra “elragadóan szép, festői csoportban” a hölgyközönség ült.

Az ünnepség karénekkel és orgonajátékkal kezdődött, melyet Ádám Kálmán esperes úr felavató beszéde követett, majd Csekey István, a gyülekezet lelkésze mondta el az egyház rövid történetét. Az Úrasztalánál Fejes Dániel, jászkiséri lelkész mondott úrvacsorai beszédet, mely után a hívek, a szokott rendben az úrasztalához járultak. Két fiú és két leánygyermek keresztelője következett ezután s az ünnepélyt végül egy szolnoki fiatal pár örök hűségre tett fogadalma zárta. A templombéli avatóünnepség méltó befejezéseképpen délután 1 órakor a Nemzeti Szálló új termében tartott díszebédre gyűltek össze a testvérek. ­röviden így összegezhetném mindazt, amiről a hírlapíró a “Szolnok ünnepe” szalagcím alatt beszámolt. Az akkor jelen volt hívek bizonyára szívükbe zárták, emlékezetükbe vésték a délelőtt s délután eseményeit s vasárnapról-vasárnapra újra visszatértek, hegy e falak között, az úrasztala körül gondolkodjanak el az Isten szeretetén.

Jézus Krisztus 110 éve, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, de a templomépületek, melyekben a hívek Ö imádják nem voltak és nem is lesznek sohasem egyformák.

A mi különleges, ötszög alapalakú templomunk gondolata egy 39 éves felvidéki evangélikus családból származó, budapesti építész: Sztehlo Ottó lelkében fogant meg 1890 nyarán. Bár a templom helyét akkor még ki sem választották, a tervpályázati felhívásban a presbiterek világosan kiírták, hogy” történelmi múltra emlékeztető, emlékszerű, városépítésbe beillő, korszerű, modern templomot szeretnének. Sztehlo Ottó 5 hét alatt készítette el “a körbe rajzolt V” jeligéjű díjnyertes pályatervet. A mai alkalommal az építtető gyülekezet, az építésztervező és az építők munkájáért is elmondott hálaadás alkalmával a református, s köztük a miénkhez hasonló szabályos sokszög alaprajzi formából kiinduló templomokról szeretnék szólni.

A genfi hitvallás 21. cikkelyében ez áll: “Az Isten lélek: lélekben kell tehát Ö imádni.”4 Kálvin így fogalmaz:” az egyház minden látható alak nélkül is fennállhat, és nem a külső csillogás az ismertetőjegye, mert ahol a hívők összegyűlnek, meghallgatják az Igét és magukhoz veszik az úrvacsorát, ott létrejön az egyház. Isten nem egy épületben, hanem az összegyűlt hívő személyekben van jelen, Krisztus a hívő lelkekben lakozik, így mindenkeresztyén a Szent Lélek temploma.” A reformáció nyomán a gyülekezetről, szentségekről, egyházról kialakult új felfogás és az ezt tükröző liturgiai változtatások a templomok építészeti kialakítására is hatással voltak. E hatás egészen különböző mértékben jelentkezett a templomok külsejét és belsejét illetően. Istentisztelet helyéül szolgálhatott szükség esetén bármilyen helyiség, vagy lakóház, amely az Ige hirdetésére alkalmas volt. A reformáció tehát a templomok formai kialakításának kérdésében nem foglalt állást. Hazánkban a döntő létszámú áttérés miatt a református egyház a legtöbb helyen megörökölte a középkori templomot, amelyet a maga igényére kellett átformálnia. A templombelsőben: a szentélyi részben vagy a templom középső részén, a hajóban egymás mellé állították az úrasztalát, a keresztelőmedencét és a szószéket, hogy az Ige és a szakramentumok egységét kihangsúlyozzák és hogy mindezt a gyülekezet körülfogja. Mert hiszen a reformáció az Ige köré épülő, az Igének engedelmeskedő gyülekezetet akarta a központba behozni, s az egységes, dísztelen belső volt hivatott a gyülekezetnek és a lelkésznek a középkori egyházban ismeretlen egységét kiábrázolni.

A prédikáció és az úrvacsora helye, vagyis a szószék és az úrasztala lett a belső berendezés két központja. Emellett felmerült az az igény, hogy a fő liturgiai mozzanatok a gyülekezet szeme láttára történjenek: a szószékről anyanyelven prédikáló és a szentségeket kiszolgáltató lelkész jól látható és hallható legyen. Ezek az új szempontok a templomtervező építészek számára is kihívást jelentettek. Leonardo da Vinci még a XV. század végén papírra vetette egy centrális templomépület rajzát, ami a következő kétszáz év alaprajzi-elrendezésbeli kísérletezéseinek szolgált alapul. Centrális az a templombelső, melynek súlyponti, kiemelt része a közepén van. Európa protestáns vidékein ma is számtalan variációban talá1hatjuk meg az ilyenfajta templomokat. Az 1800-as évek derekán, a romantika korszakában azonban megtorpant a tervezésnek ez az irányvonala. Az uralkodó, historizáló szemléletből kiindulva világi jellegűnek érezték a centrális berendezkedést és szorgalmazták a visszatérést a hosszanti elrendezésű középkori formákhoz. A 4-500 évvel azelőtti elvekhez való visszatérés vajon tényleg a református istentiszteleti felfogás szempontjainak, hagyományainak feladását jelentette? Semmiképpen sem, hiszen az építészek tervezői szabadságukat hangsúlyozva kétféle úton is próbáltak a központosító elgondolásokhoz visszatérni. Karl Friedrich Schinkel német és Schulek Frigyes magyar építész munkássága jól tükrözi e két irányvonalat. Schinkel és követői a hosszanti templomtér és a rá merőleges keresztház áthatásában kialakuló teret igyekeztek kihangsúlyozni s azt a protestáns igényeknek megfelelően kialakítani. Ilyen típusú a ceglédi és a debreceni református nagytemplom is. Nálunk Schulek Frigyes volt az első, aki új, egészen önálló értelemmel kísérelte meg a kálvinista templomok alapalakjának megállapítását. Ö tervezte az 1880-as évek elején a szegedi Kálvin téri templomot, mely fordulópontot jelentett a magyar protestáns templomépítészetben. Elgondolásának lényege – Schinkel-lel ellentétben -, az volt, hogy nem hosszanti térből indult ki, hanem egy központi magból és ehhez csatolt hozzá hosszanti tereket. A kiindulási mag egy szabályos háromszög volt, melynek súlypontjába az úrasztala, fölé pedig a torony került. A szószék, mivel már kiemelkedő alakja által is magára vonja a figyelmet, mértanilag másodrendű helyre, az alapháromszög csúcsába tolódott, amit a beszéd, a hang terjedésének természete is indokolt, miszerint a szószék hangverő hátvédelmet kívánt. Ez a már nem mereven központos elrendezés kiemelkedően fontos ihletőjévé vált a XIX. század végi magyar református templomépítészetnek. Pecz Samu és Sztehlo Ottó fiatal építészek a Schulek-i elvek nyomán indulva ekkor alkották s valósították meg elképzeléseiket. A testvérek közül bizonyára sokan jártak már a budai, Szilágyi Dezső téri református templomban, ami Pecz Samu tervei alapján 1895-re épült fel. Az a templom is és a mienk is ötszög – jelenthetjük ki summásan, de a térérzet, a hangsúlyok, az arányok, a fények és a színek mégis mások. Bár a tömegképzés és a belső elrendezés alapelvei azonosak, ezek a részletekben megjelenő építészeti árnyalatok mégsem tekinthetők csupán a tervezői egyéniség apró megnyilvánulásainak. Épp ellenkezőleg, fontos apróságok ezek, hiszen a gyülekezeti élet: az Istennel és egymással való találkozásunk közvetlen kereteit adják.

“Erős vár a mi Istenünk,, – jut eszembe Luther énekének első sora valahányszor, amikor templomunk előtt elhaladva a főbejárathoz közelítek s bizonyára a két 19 m magas lépcsőtorony közötti oromzatos főhomlokzat sok járó-kelő testvérünkben ugyanezt a képet idézi fel.

,,Jöjjetek el imádjuk az Urat” – hívogat a főbejárat fölötti felirat, s mikor belépünk, ebben a szokatlanul tágas, világos térben találjuk magunkat, közvetlenül az úrasztalával és a háttérből kiemelkedő szó székkel szemközt.

“Itt van Isten köztünk: jertek őt imádni, hódolattal elé állni. Itt van a középen. Minden csendre térve őelőtte hulljon térdre. Az, aki hirdeti s hallja itt az Igét: Adja néki szívét!” – így szól a 165.” gyülekezeti énekünk első versszaka, s lám minderről e „hallgatag falak” is bizonyságot tesznek. A középen az Úrasztala áll, a jelenlévő Krisztus szimbóluma, az igefelolvasás helye. A lelkész az Úrasztala kerítésén belül szolgál, mikor Krisztus nevében keresztel, és az úrvacsorát osztja a testvéreknek. E jól látható szakramentumokon túl, a jól hallható, s Isten lelke segítségével mindnyájunk lelke számára hallhatóvá tett Ige képezi figyelmünk másik irányát. A szószék az a kiemelt hely az Úrasztalát körülvevő gyülekezet gyűrűjében, ahonnan a lelkész prédikál, s hitbeli növekedésünket segíti. Templomunk kiemelt, tágas központi tere és a padsorok, karzatok ilyenfajta elrendezése kivételesen különleges alkalmakkor is kitűnően használhatónak bizonyul. A gyülekezet gyűrűje ekkor nemcsak az orgonakarzattal, hanem az alatta lévő tér bevonásával is kiegészül és válik teljes körré. Gondoljunk a konfirmáló fiatalok elhelyezkedésére vagy a szeretetvendégség idején megrendezett gyermek és ifjúsági előadásokra, kórus és zenekari hangversenyekre, evangelizációs estekre. Esküvő és keresztelő alkalmával is megmutatkoznak ennek az elrendezésnek különleges előnyei, hiszen a fogadalmat tevők szemből is láthatók. Krisztus születésének ünnepén, hamarosan a karácsonyfát is ebben a középső térben, arra méltó helyen állítjuk majd fel. Bár az egyház minden látható alak nélkül, a Krisztusnak átadott életű hívő lelkek közösségében épül fel az előbb elmondottak nyomán, lássuk meg ma Isten szeretetét templomunk épületében s fedezzük fel a hitvalló részleteket a testvérgyülekezetek templomaiban is szerte az országban. 110 évvel ezelőtt itt Szolnokon, az egykori Tisza parti sóházak közötti telken az építészeti forma és a református hitvallás összhangjának megtalálása volt acél. Sztehlo Ottó tervezőnek és Kocsis Lajos kivitelezőnek és munkatársaiknak sikerült e templomépületben mű vészien megfogalmazni gyülekezetünk Krisztus-arcú, befogadó, lelki család jellegét. Adjunk hálát áldozatos munkájukért és köszönjük meg, hogy elődeink emlékével és az Úrral e falak között hétről hétre találkozhatunk.

AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség