Az Úr kezére néző szolgák
Olvasandó: János 16, 23b-28.
„Zarándokének. Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz! Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk. Könyörülj, Uram, könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal! Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.” 123. zsoltár
Zarándokének. A nagy ünnepekre a jeruzsálemi templomba érkező zarándokok énekelték. A hétköznapokból érkeztek, az Istennel és az ő családjával való különleges, ünnepi találkozásra készültek. 2500 évvel ezelőtt, a babiloni fogságból hazatérő, a templomot újjáépítő nép szívéből fakadt ez az ének. Attól kezdve énekelték az ünnepeken.
Ebben az időben Isten népe a Perzsa Birodalom részeként élte életét. Pogány környezetben, az egy Isten hitével szemben ellenséges világban éltek. A templom építés és a városfal építés közben is folyamatosan gúnyolódás és fenyegetőzés kereszttüzében álltak a zsidók (Ezsdrás és Nehémiás könyve). Innen érthető a felkiáltás: „Torkig vagyunk a gyalázattal!”
Így született meg ez az imádság: Isten népe Istenhez emeli tekintetét, hozzá könyörög a szorult helyzetben, elnyomás alatt, megaláztatások között. Istenhez könyörögnek és ezzel megvallják, hogy ő a mindenség Királya. Nem a perzsák az urak – ők is csak eszközök Isten kezében a fogságból való hazatérésben, a templom és városfal felépítésében, ahogy a babiloniak is eszköz voltak Isten népe életében a bűn miatti büntetés eszközei…
Mi Istenben bízunk, hozzá emeljük tekintetünket. Így áll helyre az arányérzékünk: a nagynak látott problémáról, a szorongató körülményekről a mindenható és szerető Istenre nézünk. Sokszor annyira belefeledkezünk a világ forgatagába, hogy az tűnik az egyetlen realitásnak számunkra. A Perzsa Birodalom, az ellenséges gúnyolódók, a gazdasági helyzet, a betegség, a kapcsolati problémák, a főnök a munkahelyen, az emberi indulatok vagy bolondság. Csak a látható világon tájékozódunk, testi látással nem vesszük komolyan Isten láthatatlan valóságát és eluralkodik életünkön a rémület, a pánik, és csak sodródunk ezek között.
Mit tegyek, amikor elborítanak a hullámok, amikor torkig vagyok – az anyagi körülményekkel, a körülöttem élők ellenségeskedésével, a gyülekezetem állapotával, a betegség terhével, a saját kudarcaimmal, azzal, hogy senki nem ért meg – még egy csepp és kiborul? „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!” Nézz fel Istenre! Az istentisztelet, a napi csendes találkozás Istennel, egy-egy csendeshét lehetőséget ad a megállásra. A böjti időszak különösen is felhívja ennek szükségére a figyelmünket: állj meg, nézz fel, nézz Istenre, hogy az ő látásmódjával láss, hogy helyre álljanak az arányok a fejedben, a szívedben, hogy benne kapaszkodj meg a sodródásban. Hívd őt segítségül minden helyzetben!
Milyen életlátást, helyzetértékelést, bíztatást egyben figyelmeztetést kap és ad tovább nekünk ez a zsoltár felnézve Istenre? Egy sokat mondó képben fogalmazza ezt meg: „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk.” Az ura kezére néző szolga helyzetében látja magát Isten előtt. Milyen bátorítást, bizonyosságot, erőt, és utasítást, útmutatást ad nekünk ez a kép?
Miért néz a szolga ura kezére?
- Mert hozzá tartozik, és Ura gondoskodik róla
- Mert Ura intésére, cselekvésére vár
- Mert ugrásra készen kész megtenni azt, amit Ura parancsol.
- Az istentelen világban mi szolgaként nézünk a mindenség Urának kezére. A mindenség Királya Úr mindenek felett. Bárkivel azt tehet, amit akar. Isten népe azonban különleges helyzetben van. A szolga, aki Ura kezére néz, a háznéphez tartozik: családtag. Az ókori háznép nem csupán a szűk családból állt: oda tartozott mindenki, aki a háztartásban benne volt. A családfő gondoskodott az egész háznépről. Pál apostol így fogalmazza ezt meg az efezusiaknak: „nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” Efezus 2, 19. Jézus Krisztusért idegenekből családtagok lettünk. Jézus az egyszülött Fiú meghalt azért, hogy mi fogadott gyermekei lehessünk Istennek. Nem rettegéssel állunk Isten elé, mint egy ismeretlen hatalom elé, hanem tiszteletteljes bizalommal tekinthetünk a mindenség Urára.
Bármilyen helyzetben vagy is, bármid van, vagy bármiben szenvedsz is hiányt életed legfontosabb ajándéka, amely rendíthetetlen békességet ad minden körülmények között ez: Isten háza néphez tartozom Jézus Krisztusért. Ezért és így nézhetek az Úrra. Nincs olyan érték, vágy, cél, kötelesség, siker, ami ennél fontosabb lehetne. A mindenség Ura befogadott, kegyelmébe fogadott téged, bűnös embert. Nem csupán eltörölte az ítéletet, hogy futni hagyjon, hanem a Bíró átölelt téged, a halálra ítélt bűnöst és azt mondta: mostantól a családhoz tartozol! Elfogadtad már ezt az ajándékot? Így látod magadat Jézus Krisztusban? S ha igen, akkor megmelegíti még, átjárja még a szíved vagy megkopott, száraz és kényszeredett lett kapcsolatod Istennel? Ez a legnagyobb ajándék: Jézus Krisztus tulajdona vagyok, hozzá, az ő ház népéhez tartozom. Nézz fel rá és újulj meg ebben!
S ha ez így van, akkor ő gondoskodik rólad. Ő gondoskodik a hozzátartozóiról, a háznépéről. A szolgák Uruk kezére néznek, mert ez a kéz viseli gondjukat, táplálja őket. Jézus mondja tanítványainak: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok… a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Máté 6, 25. 32-33. A legfontosabb legyen továbbra is az számodra, hogy a háznéphez tartozol, a többiről ő gondoskodik!
Pál apostol a börtönből így ír: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7. Nem azt mondja az apostol, hogy a problémád bagatell, nincs miért izgulni. Nem azt mondja, hogy egy hívő embernek tilos aggódnia. Ehelyett emlékeztet: Aggódsz? Emlékezz arra, hogy a mindenség Urának háznépéhez tartozol. Nem vagy egyedül! Ő gondoskodik rólad, nem? Akkor adj hálát neki a gondoskodásáért és mondd el neki azt, ami nyomaszt, ami terhel, amiért aggódsz! Tedd a kezébe. Így tapasztalhatod meg az ő minden értelmet meghaladó békességét. Az Isten békessége a szívemben abban gyökerezik, hogy Krisztusban vagyok, az Isten családtagja vagyok, hozzá tartozom ebben a helyzetben is. Ő nem felejt el, én sem felejtem el őt!
Igen, a szolga Ura kezére néz, mert tudja, hogy ez a kéz gondoskodik az övéiről. Ebben a kézben tudja a sorsát. Bízik benne és tőle, az ő kezéből várja a megoldást és nem máshonnan. Ezt a hitemet vallom meg és veszem komolyan azzal, hogy imádkozom! Az életem eseményeit Isten elé viszem, vele beszélem meg, az ő megoldását várom. Szoktunk így imádkozni? Nem csupán imák elmondásáról van szó. Értsük ezt most így és újuljunk meg imádságunkban ezzel az odaszántsággal: „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk.” Feszült figyelemmel nézek az Úr kezére, onnan várom a megoldást és várom, hogy mikor mozdul ez a kéz!
- A bizalom azt is jelenti, hogy nem csak várom Isten megoldását, de meg is várom azt! A szolga Ura kezére néz, és az ő cselekvésére vár! Hányszor elvétjük ezt! Lehet, hogy imádkozunk is, de ha Isten nem adja meg azt, amit akarunk, nem úgy és nem akkor, ahogy mi akarjuk, akkor ahelyett, hogy várnánk az ő cselekvésére, az ő szabadítására, akcióba lendülünk és megszerezzük magunknak. Megoldjuk a problémánkat a magunk módján. Még el is magyarázzuk: tudom, hogy az Ige mást mond ebben a helyzetben, de tessék megérteni, hogy baj volt. Nem tehettem mást…
Torkig vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk, nem várjuk meg Isten szabadítását, hanem nekilátunk megszabadítani magunkat és törünk-zúzunk. Az ősatyák életében több példát is olvasunk erre. Ábrahámnak és Sárának Isten gyermeket ígért. A várakozás azonban hosszúra nyúlt, emberileg elképzelhetetlen is volt már, hogy Sárának gyermeke legyen, így a maguk kezébe vették az ügyet. Ábrahámnak Sára szolgálójától született gyermeke – Izmael -, aki abban a korban jogilag saját gyermeknek számított. Talán meg is magyarázták maguknak: hátha Isten is így gondolta az ígéretet. Ábrahám élete során sokszor beszélget az Úrral, itt azonban nem beszélget Istennel, nem figyel rá. Csak a feleségével beszéli meg a tervet, hitetlenül, emberi bölcsesség alapján. Később megszületik Sárától az ígéret gyermeke Izsák is, a korábbi türelmetlen lépésüknek azonban sok keserű következménye lesz (1Mózes 16 és 21. részek).
Ábrahám unokája, Jákób, ugyanebben a kísértésben bukik el, amikor az Isten által neki ígért atyai áldást csalással szerzi meg, mert úgy látja, hogy apja nem neki akarja azt adni. Nem ugyanazt az áldást kapta meg, amit Isten egyébként is megígért neki? De igen. Csakhogy Isten nem így akarta azt neki adni. Jákób édesapja hibázott, amikor nem Isten ígéretére figyelt, hanem arra, hogy Jákób testvére, Ézsau néhány perccel korábban született, de akkor sem szabadott volna Jákóbnak idős, vak édesapját becsapni. Így nem lehet áldást szerezni, még megígért áldást sem. Azt csak Isten adhatja oda úgy, ahogyan ő akarja, és akkor, amikor ő akarja. Jákób azonban pánikba esett, nem várt semmilyen isteni megoldásra, hanem édesanyja tervére hallgatott. Ezzel szerzett magának 20 évnyi száműzetést és sok nyomorúságot. Édesanyjával soha többé nem látták egymást. Hogyan oldotta volna meg Isten ezt a helyzetet? Jákób soha nem tudta meg: egészen egyszerűen azért, mert nem várta meg (1Mózes 27).
Sajnos sokszor járunk így mi is: nem várjuk meg Isten megoldásait, jövünk a sajátunkkal.
A zsoltáros így imádkozik: szolgaként nézek a kezedre, Uram, hogy mikor mozdul. Te döntöd el, hogy mit teszel, és mikor, de én feszülten figyelek és várom a te megoldásodat. Szabadításodra várok, Uram! Várom, hogy mikor cselekszel!
A Rettenthetetlen című filmben a skót szabadságharcos William Wallace csapatát megtámadja az angol nehézlovasság. Egyetlen esélyük egy hadicsel, aminek a lényege a meglepetés. Hosszú, kihegyezett rudakat fektetnek a földre, amelyeket majd föltámasztanak, hogy a lovak beleszaladjanak. Ehhez azonban csak az utolsó pillanatban szabad megmutatni a titkos fegyvert… A film egyik legfeszültebb jelenete, amikor a nehézlovasság dübörögve közeledik a gyalogosokhoz készen arra, hogy eltapossa őket, és a vezető vezényel: VÁRJ! VÁRJ! VÁRJ! MOST! Kifejező kép, amely leírja a várakozás nehézségét a stressz alatt, a lelki terhek alatt.
Milyen lelki teher alatt vagy most? Ledobod a terhet, megszabadítod magad bármi áron – akármit mondjon is Isten? Vagy kitartsz? Elcsendesedsz és vársz rá? Nem tétlenül elhagyva magad, hanem feszült figyelemmel! „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” 1Korinthus 10,13. Tarts ki, ne add fel! Várj az Úrra!
Sokszor azért nem értjük Isten tervét, üzenetét, mert a nagy buzgólkodásban, magunk-szabadításban nincs időnk, figyelmünk felé. Annyira dübörög a saját szükségünk vagy megoldási tervünk, annyira határozottan tudjuk, hogy mit akarunk, hogy nem halljuk, mit mond Isten.
Valaki egyszer azt mondta: ha tudni akarod, merre vezet téged Isten, ne tégy az iránytű alá mágnest! Elképzelhetetlen az, hogy egy szolga cselekedjen Urának indítása vagy beleegyezése nélkül, önállóan mozduljon Urának intése nélkül. Isten uralmának a megvallása az, hogy én megvárom, amíg mozdul az ő keze. Nem veszem a magam kezébe az irányítást. Bízom benne, hogy ő kézben tartja a helyzetet, és tudja, hogy hogyan és mikor kell lépni.
- A kép harmadik üzenete: Isten gyermekeként, szolgájaként az ő kezére nézni azt jelenti, hogy ugrásra készen figyelek rá. Imádkozom és közben ugrásra készen várom az Úr parancsát. Ha Ura int, akkor a szolga ugrik. Teszi, amit az Úr parancsolt teljes odaszánással. Elképzelhetetlen az, hogy a szolga azt mondja: nem vettem észre. Ezért néz az Úr kezére! Elképzelhetetlen, hogy azt mondja: Uram, várj egy kicsit, míg erőt gyűjtök vagy befejezem, amit elkezdtem. Elképzelhetetlen, hogy fontolóra vegye azt, hogy enged-e Ura parancsának, vagy panaszkodjon: túl nehéz, amit kérsz, megalázó, senki nem veszi észre, nem köszöni meg… Egy szolga nem tesz ilyet. Egy szolga, ha int az Ura, akkor ugrik és teljesíti a parancsot.
Isten népe így imádkozott a templomban. Szabadításodra várunk és lessük, hogy mit parancsolsz. Készen arra, hogy menjünk és tegyük.
Ilyen a mi imádságunk? Mivel szoktunk mi imádkozni? Legtöbbször a vágyakkal teli szívünkkel és a szánkkal nem? Ami a szívünkön van, azt mondjuk, mondjuk… Persze Jézus bátorít erre: „Kérjetek és adatik nektek…” Máté 7,7. A bibliai értelemben vett imádsághoz azonban sokkal inkább a fülünk kell és az engedelmességre kész szívünk! Amikor Jézus azt ígéri, hogy amit csak az ő nevében kérünk, megadja az Atya (János 16, 23), nem arra gondol, hogy minden imádságot, ami után odabiggyesztjük, hogy „Jézus nevében. Ámen.” Sokkal inkább arra gondol, hogy amit az ő szíve szerint kérünk. Még a kérésekhez is előbb meg kell értenünk, hogy mi az, ami Jézus szíve szerint való, hogy azt kérjük, és arra törekedjünk. Ehhez pedig nem az állandó beszédünk, hanem az alázatos hallgatásunk, odafigyelésünk és engedelmes szívünk kell! Ehhez Isten Igéjét, a Bibliát kell sokat tanulmányoznunk, hogy világosan értsük, hogy egy adott helyzetben mi az Isten gondolatai szerint való, az Isten szíve szerint való hozzáállás és cselekvés, és azt tudjuk követni.
Nem azért kell imádkoznunk, hogy Istent tájékoztassuk arról, hogy mit kell neki tennie, és ha nem ért, magyarázzuk el neki még világosabban. NEM! Isten nagyon jól tudja, hogy mit kell tennie, és voltaképpen vakmerő tiszteletlenség, ha mi akarjuk elmagyarázni neki bőbeszédűen! Azért imádkozunk, hogy Isten magyarázhassa el nekünk, hogy nekünk mi a dolgunk, mert mi nem tudjuk. Nem magától értetődő, hogy mi ezt tudjuk – sokszor a neveltetésünk, a környezetünk elvárásai, a félelmeink, az érdekünk, a kényelmünk alakítja ki, hogy mi t tartunk mi jónak. De tudjuk-e, hogy Isten mit gondol? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, kell a nyitott Bibliánk, a nyitott fülünk, és az engedelmességre kész szívünk. Ugrásra készen figyelni, hogy int az Úr! Megyünk és tesszük. És ha megtettük? Megérdemlünk egy kis lazítást? Hogyan is mondja Jézus? „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” Lukács 17, 10. Továbbra is Isten szerint gondolkozni és cselekedni…
Mennyire áll meg ennek fényében a mi lagymatag Istenre figyelésünk, tessék-lássék engedelmességünk, állandó huzakodásunk? Lehet rám számítani? Szolgálatra készen állok? Rendelkezésre állok abban, amiben szükség van rám? Családban, gyülekezetben, környezetemben… Keresem, hogy mi Isten akarata szerint való, és azt cselekszem következetesen, megalkuvás nélkül?
Szolgaként az Úr kezére nézni azt jelenti, hogy várok, amikor várnom kell és teszem, amikor tennem kell. Várok, amiben várnom kell és teszem, amit tennem kell. Jézus Krisztus, az egyszülött Fiú, az Úr, mint engedelmes szolga jött el értünk erre a földre. Példát adott nekünk és megmentett bennünket. Példát adott. Mindig azt akarta, amit az Atya akart. Mindig az Atya kezére nézett és tette, ami az Atya akarata volt, és nem tette azt, ami nem volt az ő akarata. Azt tette, aminek ideje volt, és aminek nem volt ideje arra nemet mondott. Engedelmes volt mindhalálig (Filippi 2, 8.) Ezen az úton váltott meg bennünket, akik teszünk, amikor várnunk kellene és várunk, amikor tennünk kellene. Bűneinket eltörölte, és mi őérte kapunk bocsánatot, hogy mi is a háznéphez tartozó szolgák lehessünk. Tőle tanulhatjuk a bizalmat és engedelmességet, az ő Lelke formál át bennünket, hogy megtanuljunk az Úr kezére nézni: bízni benne, mint gondoskodó Gazdánkban, minden helyzetben. Várni az ő szabadítására, és tenni, amit ő mutat nekünk. Ő tanít minket imádkozni, Istenre figyelni engedelmes szívvel. Újuljunk meg nap, mint nap imádságunkban: „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk.”
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mondj példát arra, hogy egy nehéz helyzetben abban találtál békességet, hogy Isten gyermeke vagy, bármi történjék is!
- Mondj példát arra, amikor nem tudtad megvárni Isten megoldását ezért összekuszáltad magad körül a dolgokat! Hogyan tudtál végül továbblépni?
- Mi az, amiben az Úr most türelemre int és mi az, amiben engedelmességed várja?