Találkozz a feltámadt Úr Jézussal ma!
Olvasandó: János 20, 1-18.
„A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá.” ApCsel 4, 32-35.
Mit tennénk egy olyan étteremben, ahol nagyon kedvesek velünk, gyönyörű a teríték, gyertya van az asztalon, kérésre ki és bekapcsolják a légkondicionálót, sőt zenét is tesznek be, de hiába várunk, nem hoznak ételt, s ha rákérdezünk, a pincérek értetlenül néznek ránk: kérem, itt ételt nem szoktunk felszolgálni? Mit gondolnánk arról a moziról, ahol kényelmes székekben ülünk, kellemes melegben, kapunk pattogatott kukoricát és üdítőt, de a film nem indul el? Valószínűleg egy idő után csalódottan távoznánk, s azt mondanánk: sok szép dolog van itt, csak éppen a lényeg hiányzik.
Az egyház, a gyülekezet központi üzenete: feltámadt az Úr Jézus! Ha ez hiányzik, vagy nem átütő erővel szól, a lényeg hiányzik, a közepe hiányzik!
Az ősgyülekezet életének központjában az Úr Jézus feltámadásának nagy erővel való hirdetése állt. Jézus tanítványai nem vallási szervezetet alapítottak emberi szervezéssel, programokkal, intézménnyel, szabályokkal. Nem szociális munkát végeztek, nem életmód klubot szerveztek, ahol az emberek jó tanácsokat kaphattak az élethez – ezt (t)edd, azt ne (t)edd. Nem hagyományokat, emlékeket őriztek vallásos túrákat szervezve Palesztinában – Jézus nyomdokában. Ők az élő Jézus Krisztus tanúi voltak, feltámadásáról tanúskodtak, hozzá hívták az embereket. Az ő legfőbb üzenetük: feltámadt az Úr!
Mai társadalmunk sok mindent vár el az egyháztól: szervezzen az egyház programokat, közvetítsen értékeket, foglalkozzon a gyerekekkel, végezzen karitatív munkát. Sokan az egyház üzenetének egy részét örömmel fogadják, de azt mondják: a feltámadás túl sok. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, ezt nem tudjuk elfogadni. Ez az üzenet ugyanis túl van az evilági kereteken, túl van a vizsgálhatón, a felfoghatón, túl van az emberileg befolyásolhatón, megszervezhetőn.
Nekünk mégis, ma is arra van szükségünk, mint az ősegyháznak: hogy az Úr Jézus feltámadásának üzenete erővel szólaljon meg közöttünk. Mert
- Az örökkévalóságra szomjazik az életünk, és az Örökkévalóval Jézus Krisztusban találkozhatunk.
- Az élő Jézus Krisztus ma is a Szentlélek erejével megszólaló bizonyságtétel által jön hozzánk.
- Ő tölti be másik égető szükségünket, az emberi közösség iránti vágyunkat is.
- A vele való közösségben látjuk az örökkévalóság fényében életünket, s találjuk meg a küldetésünket ezen a földön.
- A feltámadott Úrral kell találkoznunk. Kevesebbel nem érjük be, mert a transzcendens, az örökkévaló után szomjazik az életünk. Minden emberi szív tudatosan, vagy tudattalanul egész életében keres valamit, amiben megtalálja a békességet, a beteljesedést. Neveltetésünktől, kulturális és anyagi helyzetünktől függően különböző célokat tűzünk ki magunk elé, remélve, hogy ha azt elérjük, akkor meglesz a tartós boldogság.
Anyagi javak megszerzése (a fogyasztói világ hajtóereje), bensőséges kapcsolatok – legfőképpen a mindent beteljesítő szerelem -, karrier, sikerek, tudás, vagy éppen annak tudat, hogy segítettünk másokon, mind lehet ilyen cél, amitől várjuk a beteljesedést. Amikor elérjük, akkor derül ki, hogy mégsem az, amit vártunk tőle. Salamon, akinek a kor színvonalán minden lehetőség megadatott, mindent kipróbálva, minden utat végigjárva a Prédikátor könyvében ezt a tapasztalatot szűri le: „minden hiábavalóság a nap alatt.” Ő mindent kipróbált, és semmiben nem találta meg azt, amire az emberi szív szomjazik. Akiknek nincsenek ilyen lehetőségeink, egész életünkben keresünk valamit, és mindig a következőtől várjuk a beteljesedést. Emberek kergetnek egy életen át délibábokat, például a soha meg nem nyert lottó ötöst, azt képzelve, hogy annak elérése elhozná a tartós boldogságot. Azt azonban tartósan nem hozza el semmi. Az örökkévalóságra beállított élettel élünk. A szívünkben ott van egy homályos emlék, a hiány: az elveszett paradicsom emléke, az Örökkévalóval való közösségünk emléke, a vágyódás az örökkévalóság iránt, amit ezen a világon semmi nem tud betölteni, legfeljebb tompítani, ideiglenesen feledtetni. „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Uram.” (Augusztinusz) „Szívünkben Isten alakú űr van.” (Pascal). A transzcendensre szomjazik a szívünk.
Az evangélium világosan elmondja azt is, hogy mi soha nem érjük el az Örökkévalót Ő jött el hozzánk Jézus Krisztusban. Mi nem találunk utat hozzá – magunk készítette utaink, vallásaink, ezoterikus próbálkozásaink, amellyel megpróbálunk behatolni az örökkévalóságba, a transzcendens világba, csak még messzebb visznek tőle bennünket. Ő készített utat, amelyen visszatérhetünk hozzá, találkozhatunk vele. Sőt, ő maga az út. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” János 14, 6. – mondja Jézus. Ez azt jelenti, hogy valamilyen módon vele kell találkoznunk, ha Istennel akarunk találkozni. Ezért olyan nagy örömhír az Úr Jézus feltámadásának a híre: a halott Jézussal ugyanis nem lehetne találkozni, az élő Úr Jézussal viszont igen!
A tanítványok húsvét reggelén találkoztak a feltámadt Úrral, és ez a találkozás változtatta meg gyökeresen az életüket. A húsvéti történetekben megfigyelhetünk egy visszatérő szabályszerűséget: a találkozás volt a fordulópont mindegyikük életében. A közvetett híradástól nem történt változás. Közvetlen találkozásra volt szükség.
Jézus azonban visszament Isten láthatatlan világába 40 nap múlva, felment a mennybe. A szabály továbbra is érvényes maradt: csak a közvetlen találkozás változatta meg emberek életét, kapcsolta össze az őket az Örökkévalóval. Ez az igazság az ősgyülekezet korában is, és ez az igazság ma is. Ma is csak a közvetlen információ transzformál, változtatja meg lényegében az életünket – ma is közvetlen találkozásra van szükség az Úr Jézussal valamilyen módon.
- Hogyan lehetséges a találkozás a feltámadt Jézussal? Ha a vele való személyes találkozás változtatja meg az életünket, köt össze az Örökkévalóval bennünket, akkor ez a legfontosabb kérdésünk. Ez a legfontosabb kérdése egyházi életünknek, emberi életünknek, ünnepünknek is: lehet-e valósággal találkozni az örökkévalóval? Vagy a Biblia csak példázatok és bölcs mondások gyűjteménye, amiből leszűrhetjük a tanulságot az életünkre nézve?
Hogyan lehetett találkozni a feltámadt és mennybe ment Úr Jézussal az ősegyház korában? Ha ezt megértjük, akkor megértjük az is, hogy hogyan lehet találkozni ma vele? Összekapcsolódhat a mi életünk is az ősgyülekezet életével, összekapcsolódhat az Örökkévalóval.
„Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról” Itt valami olyan történik, ami jóval több, mint elbeszélés, prédikáció, emberi előadás. „Nagy erővel” – dinamikusan – isteni erővel szólalt meg a tanúságtétel. Jézus maga jelenik meg és szól ezen a tanúságtételen keresztül. Jézus így beszélt erről tanítványainak: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek” (ApCsel 1, 8.) „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” „nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” Márk 13, 11. „Veletek vagyok minden napon…” Máté 28, 20.
Az élő Úr Jézus Igéje és Szentlelke által van jelen és szólít meg, találkozhatunk vele ma is. Nem tudunk hitet adni egymásnak, nem tudjuk meggyőzni azt, aki nem hisz a legkiválóbb emberi érvekkel, beszámolókkal, motivációs előadásokkal sem.
Amikor azonban a Lélek erejével szólal meg az Úr Jézus feltámadásáról a bizonyságtétel, akkor ő maga szólal meg, és teremt újjá életeket. Ma is így találkozhatunk vele. Így találkoztunk vele sokan. Nincs más eszközünk, nincs más módszerünk, amelyik emberi életeket változtat meg lényegileg, amelyik emberszíveket köt össze valósággal az Örökkévaló Istennel. Az Igét hirdetjük, a feltámadt, élő Úr Jézusról teszünk bizonyságot a Szentlelket segítségül híva, a Lélek erejével és ezen keresztül jutnak hitre, Jézussal való élő kapcsolatra, egy egészen megváltozott erőterű életre emberek. Ezen keresztül találják meg azt, amit egész életükben tudattalanul is kerestek. Gyülekezetünkben is sokan tehetnek bizonyságot arról, hogy így találta meg, szólította meg az élő Úr Jézus az életüket, így találkoztak vele, és változott meg minden bennük, kaptak új életet.
Jézus él, örökkévalóságra szomjazó szívünknek vele kell találkoznia. Az egyház, gyülekezet legfontosabb dolga ezért ma is az, hogy az ő feltámadásáról tegyen erővel bizonyságot! Azért kell könyörögnünk, azzal a reménységgel jönnünk, hogy megtörténik a csoda: az élő Jézus szól és megszólít, vele találkozunk. Az a reménységünk, hogy ez a csoda ma is történik.
Mi ennek a találkozásnak a hatása, gyümölcse, következménye? Az élő Jézussal való találkozás megváltoztat. Összekapcsol minket az Örökkévalóval.
- Emellett összekapcsol minket egymással is. Közösség jön létre (konónia). Ha a transzcendenssel való találkozás a legfontosabb alapszükséglete életünknek, akkor a másik szükségünk, amelynek betöltésére sóvárgunk, szomjazunk egész életünkben az a harmonikus közösség a körülöttünk élő emberekkel. „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié” (Ady) Fáradhatatlanul keressük. Sokan lépnek párkapcsolatról párkapcsolatra keresve az igazit. A családi szeretet, vagy annak hiánya… Baráti kapcsolatok, serdülőkori nagy barátságok. Isten is ismeri ezt a szükségünket, mert a teremtés után azonnal ezt mondja: nem jó az embernek egyedül – tudniillik embertárs nélkül. De hogyan, és hol találunk ilyen kapcsolatra?
Sokszor nem tudjuk, vagy nem tudatosítjuk magunkban a harmonikus emberi kapcsolatok alapját: „szívében és lelkében egy volt”. Vagyis a harmonikus kapcsolathoz nem egyformának kell lennünk, vannak különbözőségeink, de az életük alapszemlélete, alapbeállítása, a célunk, a motivációink egy felé kell, hogy mutassanak. Erre ad példát az ősgyülekezet közössége. Az igazán központi kérdésben egy irányban kell állnia az életünknek. Ez alapoz meg egy jó házasságot is például. Nem a külső szépség, nem a közös érdeklődés, nem a szexuális összepasszolás, hanem az egy szív és egy lélek – a legfontosabb értékek, az élet hajtóerőinek azonos iránya. Ebben találjuk meg a tartós szeretet alapját, annak a szükségünknek a betöltését, hogy szeretnek bennünket, és mi is szerethetünk, egy irányba nézünk, és segítjük egymást. Ebben az egy szívben és egy lélekben értékelni tudjuk egymás értékeit, el tudjuk hordozni egymás hibáit, és meg tudjuk bocsátani egymás bűneit. Ha azonos alapon állunk, akkor tulajdonképpen minden problémára találunk megoldást. Ha azonban nem, akkor rövid életű lesz a kapcsolat és nem hozza meg azt, amit várunk tőle, amire szükségünk van.
Egy szív és egy lélek. Ez a gyümölcs terem meg a feltámadott Úr Jézus közösségében. Csak ott terem meg ezen a világon. Mert ahhoz, hogy egy szívvel és egy lélekkel tudjunk egységben lenni ahhoz egy alapvető szemléletváltásnak kell végbemennie mindegyikünk életében. Nem véletlenül szerepel itt ebben a formában Jézus neve: Úr Jézus. Az őskeresztyén gyülekezetnek legfontosabb hitvallása hangzott így: Jézus Krisztus Úr, ő az Úr. Sokan az életüket adták azért, hogy nem voltak hajlandók engedni ebből a kizárólagosságból. Nem voltak hajlandóak úrnak elismerni semmi és senki mást, így nem mondták ki a birodalmi hitvallást sem: a császár az úr. Inkább vállalták a halált. Ezek ugyanis nem csak szavak, hanem a tanítványi élet alapbeállítását jelentik: Jézus Krisztus lett az Úr az életemben. Az öntörvényű, önző, önmagam körül forgó önmagam által vezérelt életből (és az ebből fakadó félelem vagy érdek vezérelt életből) megtértem, és Jézus került életem középpontjába. Ő az Úr, vagyis benne bízom, és rá hallgatok, ő mondja meg nekem, hogy mi a jó és mi nem az, mire mondjak igent és mire nemet.
Addig, amíg alapvetően önmagam körül forog az életem – saját vágyaim, szokásaim, érdekeim, vagy félelmeim vezérelnek -, alapvetően ütközöm össze a másik emberrel, akit – természetesen – nem az én motivációim, hanem a sajátjai vezérelnek. Így csak rövidtávú érdekszövetségekre vagy törékeny tűzszünetekre leszünk képesek.
Ha azonban mindkettőnk élete Jézus Krisztus felé fordul, ő lesz az Úr, a vezérlőnk, akkor az életünk alapiránya azonos lesz. Nem azt jelenti ez, hogy nézetkülönbségek egyáltalán nem lesznek közöttünk, de ha az alap azonos, akkor el tudjuk hordozni a nézetkülönbségeket is. Fogalmazhatnék úgy is: ha mindketten egy Úr előtt borulunk le, az ő parancsait tartjuk elsődlegesnek az életünkben, akkor ő teszi egymás kezébe a kezünket.
Jézus Krisztus az Úr. Ez a harmonikus keresztyén házasság alapja. Nem arról van szó, hogy azt mondják a házastársak, hogy keresztyének, hanem arról, hogy valóban a feltámadott Jézus az Úr az életükben!
Jézus Krisztus az Úr. Ez az élő gyülekezeti, testvéri közösség alapja is. Nem minden egyházi szervezetre igaz ez. Önmagában az, hogy egyháznak nevezünk valamit és emberi eszközökkel szervezgetjük, nem garantálja azt, hogy testvéri közösség lesz. De a feltámadott Úr Jézus Krisztus tanítványai ilyen közösségben lesznek egymással, akkor is, ha különböző felekezetekhez, szervezetekhez tartoznak, és nem értenek mindenben egyet egymással.
Az individualizmus és a szeparáció (elzárkózás) megtörik ott, ahol az emberek a feltámadott Úr Jézus felé fordulnak, ahol Ő kerül középre, ott közösség kezd épülni. A templomunk berendezése Szolnokon ezt fejezi ki szimbolikusan: az ötszög közepén az úrasztala rajta Jézus testének és vérének jelei a kenyér és a bor. Igéje és Szentlelke által Jézus van itt középen. Mi pedig körülötte ülünk, rá nézünk, őt hallgatjuk, neki engedelmeskedünk. Ebben a közösségben a másik ember nem vetélytárs, hanem testvér lesz. Mindezt azonban hittel láthatjuk meg, a feltámadott Úr Jézussal élő kapcsolatban. Ő hozza létre ezt a közösséget.
- Ebben a közösségben a saját érdek és előrehaladás helyét átveszi a szolgálat Krisztusnak egymást támogatva és segítve kölcsönösen. A feltámadott Úr Jézussal való találkozás ugyanis átformálja a hozzáállásunkat az életünkhöz, mindahhoz, amink van itt a földön. Az ősgyülekezetben ez akkor azt jelentette például, hogy az emberek másként kezdtek nézni a vagyonukra. „Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt.” A történeteket olvasva nyilvánvaló lesz, hogy ez nem „őskommunizmust” jelentett! Jogilag volt magántulajdon. Voltak, akiknek megmaradt a házuk például, és abban tartották a házi istentiszteleteket, nem volt kötelező eladni a földeket sem. A szemlélet azonban átalakult: amim van, nem az enyém, hanem arra kaptam, hogy az Urat szolgáljam vele a testvéreim szükségét betöltve. Nem úgy tekintek rá, mint, ami a saját tulajdonom, hanem úgy, mint amit gazdálkodásra, szolgálatra kaptam. Felismerem, hogy küldetésem, feladatom van.
Két oldala van ennek a látásnak. Egyrészt Jézus feltámadása azt jelenti, hogy mi is feltámadunk. Az Örökkévalóval való kapcsolatban Jézus örök életre hívott el bennünket. Ezért nem értékeljük túl az evilági életet. A java még hátra van! Nem itt kell minden örömet learatnunk. Minden, amink van – pénz, idő, tehetség, lehetőség, kapcsolat – a feltámadás fényében viszonylagossá válik. Jézus feltámadt, mi is feltámadunk. Nem kötődünk e világhoz túlzottan, nem szorongatjuk görcsösen ezt az életet. Micsoda a föld, a ház, az autó, a kitüntetés, a karrier, a siker az örökkévalósághoz képest? „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” 1Péter 1, 3-4.
Abból látszik világosan, hogy mennyire élünk a feltámadott Úr Jézussal való találkozás valóságában, mennyire várjuk a feltámadást, hogy hogyan viszonyulunk ahhoz, amink itt a földön van. A túlzott ragaszkodás a hitetlenség tünete.
Másrészt helyén értékeljük – értékeljük! – ezt a földi életet, mint lehetőséget az Úrnak való szolgálatra. Amim van, eszköz Isten kezében arra, hogy a testvérem szükségét betöltsem. Mindannyiunkra bízott Isten valamit, mindannyiunkra bízott ajándékot. Nem ugyanazt. Pál apostol ezt a Krisztus teste képével fejezi ki. Mindannyian tudunk egymás felé szolgálni. Mennyire más lenne körülöttünk a világ, ha felismernénk, hogy milyen értékekkel ajándékozott meg bennünket Isten, és így kezdenénk tekinteni az időnkre, pénzünkre, tehetségünkre, szakértelmünkre, házunkra, autónkra, kapcsolatainkra, beszédünkre stb. „Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt.”
Isten azért adta, hogy szolgáljak vele. A többiekért adta nekem, a többieknek kell továbbadnom, szolgálnom vele. Küldetésem van. Nem önmagam körül forgok, hanem szolgálatban állok. A feltámadott Úr Jézus szolgálatában minden nap, amíg Isten éltet, s ha lejár a szolgálat, ő hív haza az ő örök országába.
Feltámadt az Úr Jézus! Adja Isten, hogy ez az üzenet a Lélek erejével szólaljon meg ma benned! Adja Isten, hogy megértsd az Úr Jézus neked szóló üzenetét, hogy ma megnyisd a szíved, életed előtte. Adja Isten, hogy vele ma megtaláld az örökkévalóságot, amit egész életedben kerestél! Adja Isten, hogy így találj ma testvéri közösségre Jézus tanítványai között, és találd meg ma azt a küldetést, amiért megszülettél erre a földre!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mire indít téged az a felismerés, hogy mindannyiunk élete az Örökkévalóra szomjazik?
- Milyen következménye van annak, ha minden Igei alkalommal, szomjazod és várod az élő Úr Jézussal való találkozás a csodáját?
- Mit tehetsz te azért, hogy bekapcsolódj és megerősödj az „egy szívvel és egy lélekkel” megélt közösségbe?
- Miben hív téged Isten megváltozott látásra értékeiddel, „tulajdonoddal” és küldetéseddel kapcsolatban?