Újraküldve
„Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, és Nátánaél, a galileai Kánából és Zebedeus fiai; a tanítványok közül pedig még kettő. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” Ők erre ezt mondták: „Mi is elmegyünk veled.” Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus ekkor megkérdezte tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Így válaszoltak neki: „Nincs.” Ő pedig ezt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!” Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: „Az Úr az!” Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajón jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret. Jézus így szólt hozzájuk: „Hozzatok a most fogott halakból!” Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. Jézus erre ezt mondta nekik: „Jöjjetek, egyetek!” A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik; ugyanúgy a halat is. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.” János 21, 1-14.
Emlékszünk még arra, hogy mi történt két héttel ez előtt? Sokat panaszkodunk arra, hogy rohanó világban élünk. Egyik eseményből esünk a másikba, sűrű az életünk, telített az időnk, s ez a telített idő elsodor bennünket: feledékennyé tesz, széttördeli a napjainkat, mintha nem lennének összefüggések, mintha a mai napunk nem a tegnapban gyökerezne, csak úgy a levegőben lógna. Ki emlékszik már arra, hogy mi volt két héttel ezelőtt, és mi köze lenne ennek a mai napunkhoz?
„Ezután…” Kezdődik a mai igénk. És figyelmeztet, emlékeztet az összefüggésekre, a következményekre, a következetességre. A múltnak ugyanis köze van a jelenhez. A tegnapnak hatása van a mára. Van olyan hatás, amitől valahogyan jó lenne megszabadulni, mert terhel és tönkretesz – erről és a megszabadulás hogyanjáról szeretnék két hét múlva vasárnap beszélni. De kell, hogy legyen olyan esemény is a tegnapban, amelyik célt, küldetést ad a mai napra, erőt ad a mához – vagy történni kell valaminek ma, ami megadja ezt a holnaphoz. Erről szeretnék ma beszélni az igehirdetésben.
Mi történt két héttel ezelőtt? Jézus feltámadását ünnepeltük. Sokan voltunk akkor is templomban, és hallottuk az örömhírt: Jézus él. Ma is találkozhatunk vele: a Szentlélek erejével megszólaló Igével személyesen megszólít és megváltoztatja az életünket, kapcsolatainkat. Sokan úrvacsorát is vettünk az ünnepben. Hitvallást tettünk: hisszük és valljuk, hogy Isten előtt bűnösök vagyunk – (el)ismerjük terhelő múltunkat. Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus meghalt a kereszten és feltámadt a halálból Isten eltörölte terhelő múltunkat: megszabadultuk az ítélettől és felszabadultunk egy másfajta – Istennek engedelmes – életre vele. Hisszük és valljuk, hogy mi is feltámadunk és örökké élünk majd Isten dicsőséges országában. Küldetést kaptunk tőle: hirdessük a világban az ő dicsőségét, hadd lássák azt mások is és találjanak életet nála. Ígértük és fogadtuk, hogy ebben a küldetésben járunk.
Mi történt azóta? Ez történt velünk? Mi történik ma? Ez történik? Vagy folytatódik az élet a régi kerékvágásban. Hallottuk húsvétkor az örömhírt (vagy nem hallottuk valamilyen okból, de ünnepeltük a húsvétot, Jézus feltámadását) – mégis tovább húzzuk-nyúzzuk az életet, ahogy tudjuk?
„Ezután…” – emlékeztet a mai történet kezdete. Mi történt a tanítványokkal néhány héttel az itt leírt események előtt? Találkoznak a feltámadt Krisztussal, ő megvigasztalja, megerősíti őket és felhatalmazza, elküldi őket, hogy tanúskodjanak róla, hogy a tőle kapott erővel hirdessék a bűnbocsánat és a szabadság örömhírét. Hatalmas öröm érte őket és komoly küldetést kaptak. És most? Ez történik velük?
Ez a történet az emberi következetlenségről és az isteni következetességről szól. A küldetésről, a küldetésben való elbizonytalanodásról az emberi oldalon, és az újraküldésről a küldetés frissítéséről, megújításáról Jézus részéről!
Az emberi következetlenség. Számtalan esetben megtörténik: mondunk valamit és tesszük az ellenkezőjét. Következetesen gondolkodva két út van: vagy nem igaz az, amit itt a templomban hallunk, és akkor fölösleges időtöltés, hogy itt ülünk. Vagy igaz, és akkor a mindennapjainkban is ennek a valósága az, ami egyedül számít. Harmadik út nincs. Az, hogy hallgatjuk az evangéliumot, rábólintunk és élünk tovább a régi kerékvágásban – nem létezik, nonszensz. És mégis meg tudjuk tenni.
„Mind a Biblia, mind az egyháztörténelem azt mutatja, előállhat olyan helyzet, amikor ragaszkodunk ugyan az egyes tiszta bibliai tanításokhoz, de gyakorlatilag mégsem ragadjuk meg az evangélium lényegét… Azt gondolnánk, ha pontosan értjük az evangéliumot és hűségesen hirdetjük is, akkor az szükségszerűen az egész szolgálatunkat (életvitelünket) is meghatározza – de ez nem így van. Nagyon sok gyülekezet (ember) elfogadja az evangélium tanításait, a szolgálatát (életét) mégsem az evangélium formálja, nem a köré szerveződik, nem az adja az erejét.” (Timothy Keller: Gyülekezet a központban)
Nagy ajándék, lehetőség, hogy halljuk Jézus feltámadása örömhírét, hogy tudunk róla, hogy elhisszük, hogy van olyan emelkedett pillanat, amikor nagy öröm tölt el bennünket amiatt, amit tudunk Jézusról. Az igazán lényeges kérdés azonban az, hogy megértjük-e – nem csak a fejünkkel, hanem az életünket mozgató szívünkkel is -, hogy mit jelent ez az életünkre nézve itt és most? Megváltoztatja-e, hatása alá vonja-e a hétköznapi életünket az, amit hiszünk: a döntéseinket, szavainkat, tetteinket, viselkedésünket, terveinket, mércénket, értékrendünket?
Olyan jó, hogy a Biblia őszinte könyv, és elmondja ezt a történetet az emberi következetlenségről. Arról, hogy a tanítványok is képesek az értelmetlen harmadik úton elindulni. Ők, az apostolok, a hithősei is ennyire emberek voltak, így nekünk is van reménységünk, hogy Isten még velünk is tud valamit kezdeni!
Az a Jézus, aki annak idején elhívta őket a halászháló mellől, küldetést bízott rájuk, feltámadása után kétszer is megjelent tanítványainak. Megszólította őket, és megújította küldetést. Érvényes küldetésük van, amely örök távlatot kapott: Jézushoz kell hívniuk az embereket, a feltámadt Jézushoz, aki az őt követőknek örök életet ad, örök kapcsolatra hív magával.
Ők pedig mindezt tudva visszamennek a halászháló mellé – ahonnan annak idején Jézus elhívta őket. Mintha nem lenne küldetésük. Halásznak. Talán azt gondolják, hogy legalább csinálnak valamit, aminek látszatja van. Talán Péter a nagypénteki tagadás után azt gondolja: halászni még tudok, arra még jó vagyok, másra már nem vagyok alkalmas, vagy méltó.
Nem az a baj önmagában, hogy halásznak. A történetet nem a Természetvédelmi Világalap csempészte be a Bibliába J. Halászni önmagában nem bűn – ez sokféle tevékenységre igaz. A baj az, hogy nem azt teszik, amit nekik tenniük kell, nem azzal foglalkoznak, amivel Jézus megbízta őket, nem ott vannak, ahová Jézus küldte őket. Mindig ez a baj. Ehhez értünk, ebben látunk leginkább fantáziát, ez a legegyszerűbb, ezt szoktuk meg, ebben látjuk leginkább biztosítottnak a jövőnket, hát ezt tesszük…
Nem ilyenek vagyunk? Újra és újra a saját utunkra visszatévedők. Mondok egy példát. Jézus azt ígérte: „keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is (ami az élethez szükséges) mind ráadásul megadatnak nektek.” Máté 6, 33. Nagyon szeretjük ezt a mondatot. Magunkkal hordjuk kis cédulákon, kitesszük a falra, idézzük és szívesen ajándékozzuk is. De vajon értjük-e, hogy ez az alapvető mindennapi szereposztásról beszél? A mi feladatunk az, hogy figyeljünk Isten akaratára, és arra, hogy a szerint éljünk a mindennapokban. Ezt nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk. Isten „feladata”, amit ebben a mondatban vállal pedig az, hogy eközben mindenről gondoskodik, amire valóban szükségünk van. Értjük? Éljük? Nem azzal foglalkozunk, azon aggódunk az életidőnk legjelentősebb részében, hogy hogyan fogunk megélni? Nem erre hivatkozva hagyjuk figyelmen kívül Isten akaratát is? Nem erre hivatkozva nincs időnk arra sem, hogy nyugodtan figyeljünk Urunkra? Ez az emberi következetlenség. A „hívő” hitetlenség. Ilyenek vagyunk.
- Istennek hála ez a történet nem csak az emberi következetlenségről szól, hanem – sokkal hangsúlyosabban – az Úr Jézus következetességéről is. Nem csak azt mutatja be, hogy milyenek vagyunk mi, hanem azt is – és ez sokkal fontosabb -, hogy milyen a mi Urunk. Ő mindig következetes, vagyis hűséges. Nem mond le rólunk, nem mond le arról, amit ő elhatározott, nem vonja vissza a szavát. Nem mond le arról, hogy az ő útjára hívjon bennünket és így adjon áldott életet. Ha megint visszazökkentél a régi kerékvágásba, készülj fel rá, hogy Ő nem hagyja annyiban, nem törődik bele. A tanítványok életét is kezelésbe veszi.
A kezelés azzal kezdődik, hogy kudarcot vallanak. Nem fognak semmit. Egészen biztosan nem azért nem fognak semmit, mert nem értenek hozzá – a tanítványok profi halászok voltak – nem az a probléma, hogy nem adnak bele mindent a halászatba. Voltaképpen nem is az a probléma, hogy nem fognak semmit. Nekik az a problémájuk, hogy nem a küldetésükben járnak, nem Jézussal vannak. Nekik Jézussal kell találkozniuk. És a halászati kudarc ezt a találkozást készíti elő. Tanítást készít elő számukra, amelyre nagyon nagy szükségük van. Nem azért, hogy a jövőben sikeresebb halászok legyenek, hanem, hogy visszatérjenek a küldetésükhöz, és úgy térjenek vissza a küldetésükhöz, ahogy Jézus ott akarja látni őket.
A kudarcnak, a sikertelenségnek sokféle oka lehet. Az egészen biztos, hogy semmi történik velünk Isten tudta és engedélye nélkül. Érdemes megállnunk ilyenkor, és Isten elé vinni ezt a helyzetet. Uram, azt teszem, amit tennem, kell, úgy ahogyan tennem kell, ott vagyok, ahol lennem kell? Mi a te akaratod ebben a helyzetben? Figyelmeztetsz, hogy nem jó helyen vagyok? Vagy kitartásra és állhatatosságra akarsz tanítani? Nekünk is arra van szükségünk, amire a tanítványoknak: találkoznunk, beszélgetnünk kell Jézussal. Ha a kudarcunkban találkozunk vele, akkor – akármi is legyen végül a válasz – az a helyzet áldásunkra volt.
Marie Feesche: Kő az úton (Túrmezei Erzsébet fordítása)
Gondolod, kerül életed útjába / Egyetlen gátló kő is hiába? / Lehet otromba, lehet kicsike, / Hidd el, ahol van, ott kell lennie. / De nem azért, hogy visszatartson téged, / S lohassza kedved, merészséged. / Jóságos kéz utadba azért tette, / Hogy te megállj mellette. / Nézd meg a követ, aztán kezdj el / Beszélgetni róla Isteneddel. / Őt kérdezd meg, milyen üzenetet / Küld azzal az akadállyal neked. / S ha lelked Istennel találkozott, / Utadban minden kő áldást hozott.
Persze van, hogy olyan értelemben üres a háló, hogy üres a szívem, és nem tudok célt, értelmet a napjaimnak. Lehet, hogy még sikereim is vannak, csak éppen nem terem gyümölcsöt az életem, ahogy Jézus a tanítványainak mondta, mert Jézus nélkül vannak sikereim a magam útján, és ezek nem töltik be a szívemben az űrt. Ha így üres a háló, akkor az vészjelzés. Állj meg! Neked nem sikerekre, hanem Jézusra van szükséged! Nélküle, a saját utadon elveszett vagy. Nem az a kérdés, hogy mennyit tevékenykedsz, és bejön-e a számításod, hanem az, hogy Isten hol akar látni téged, és ott vagy-e? Ezért Isten mentő szeretetének a jele, ha megállít – akár azzal, hogy sikertelenséget ad, akár azzal, hogy nem tudsz beletörődni abba, hogy sikereid ellenére is nyugtalan vagy, békétlen és érzed, hogy üres a hálód nélküle. Képzeljük el, hogy hová jutottak volna a tanítványok, ha sikeresek a halászatban, de Jézus nem jön el harmadszor hozzájuk. Talán jól menő halkereskedést nyitottak volna, egyre fejlődő gazdasággal, vállalkozással sikeres halászmesterként élték volna le az életüket azok, akiket Jézus apostolainak választott és emberhalászatra küldött el.
Mi sokszor a sikerre koncentrálunk, a vágyainkra szeretnénk Isten segítséget elkérni. Pedig egyáltalán nem arra van szükségünk, hogy a magunk választotta úton sikeresek legyünk. Isten azzal, hogy nem ad meg mindent, amit mi elképzeltünk, a saját útjára hív (vissza) bennünket.
Ő hűséges, nem adja fel, nem mondott le rólunk. Még most sem. Nem nyugszik bele, hogy olyan nehezen találunk a helyünkre. Jézus eljön a tanítványokhoz harmadszor is. Téged hányszor szólított már? Meghallottad? Felismerted? Életté lett benned?
A tanítványok először nem ismerik fel. Jézus pedig lelkigondozói beszélgetésbe kezd velük, ébresztgeti és tanítja őket: a vele való kapcsolatukról és a küldetésükről.
„Fiaim, gyermekeim.” A Mester és tanítványai, az Úr és szolgái, az Atya és gyermekei kapcsolatára utal ez a megszólítás.
„Nincs valami ennivalótok?” Lelkigondozói kérdés. Hasonlóan ahhoz, amit Ádámtól kérdezett az Úr: „Hol vagy?” Ő pontosan tudja, mi van veled, milyen helyzetben vagy, de neked van szükséged arra, hogy felismerd a helyzetedet: hol vagy, mid van és mid nincs? Neked kell kimondani, hogy elindulj a megoldás felé. Mi sokszor azt gondoljuk: semmi értelme beszélni a valós lelki helyzetünkről, úgy sem segít. Isten pedig kérdez. Megkérdez. Látja, és mégis azt akarja, hogy te mondd ki, hogy te is lásd, tudatosítsd, felvállald, mert így kezdődik a gyógyulás.
„Nincs” – válaszolnak a tanítványok. Őszintén, magyarázkodás és mellébeszélés nélkül bevállalják a helyzetet. Így tud rajtuk Jézus segíteni, így tudja őket vezetni, irányítani a megoldás felé. Miközben rengeteget panaszkodunk a körülményeink miatt, nem szeretünk a valódi hiányainkról beszélni, saját gyengeségünket felvállalni, mélységeinket megmutatni. Pedig erre van szükség a gyógyuláshoz.
„Vessétek ki a hajó jobb oldalán és találtok!” A mélységüket felvállalják és engednek annak, amit Jézus mond. Ez az a hit, amely összekapcsol bennünket az Úrral. Talán fáradtan, talán kétségek között, de teszem, mert ő ezt mondta, mert bízom benne. Így tapasztalom meg, hogy ő mindig komolyan gondolja, amit mond. Kivonni már nem tudják a hálót a halaktól.
Nem a tele háló a lényeg. Nem az, hogy mekkora érték ennyi hal, mekkora siker, hanem az, hogy felismerik Jézust és megértik ebből a tanítását: neki nincs lehetetlen: Isten soha nem vall kudarcot. Mi igen, de ő nem.
És még valami: amikor kivergődnek a partra Jézus már kész reggelivel várja őket. Mégis kéri, hogy hozzanak a most fogott halakból. Jézus nem azért jött, mert halra volt szüksége, hanem azért, hogy a tanítványokat helyre tegye, és újra elküldje. Nem szorul rá arra, amit mi tudunk tenni – és mégis bevon bennünket. El tudná végezni nélkülünk a missziót – sokkal tökéletesebben – mégis velünk akarja, mégis bajlódik velünk és feladatot bíz ránk. Miért? Mert szeret téged, mert azt akarja, hogy ne maradj ki, hogy megtaláld te is a küldetésedet mellette.
Jézus harmadszor is eljött a tanítványokhoz, hogy azokat, akik elveszítették a küldetéstudatukat, összezavarodtak, elveszítették a céllátásukat, visszahívja az ő útjára, irányba állítsa és újraküldje. Annak idején elhívta őket a hálójuk mellől, feltámadása után megerősítette a küldetésüket, most pedig, amikor újra a hálójuk mellett vannak, újra elhívja és küldi őket. Megfáradtak, megrestültek, mással foglalkoznak. Gyertek, más halászhat, de veletek nem erről beszéltem.
A tanítványok hitték és vallották, hogy Jézus feltámadt, de nem értették meg, hogy ennek következménye van a mindennapi életükre nézve. Nekik küldetésük van, és a feltámadt Jézus erejével minden napjukat az ő küldötteiként, apostolaiként élhetik és kell élniük. Isten országa nélkülük is boldogulna, ő mégis velük akarja elhozni, mégis használni akarja őket, mint küldötteit.
Jézus tanítványainak különleges és egyedi küldetés jutott az üdvtörténetben: nekik kellett minden nemzedék számára továbbadni a Jézusról szóló tanúságtételt. A magunk helyén azonban mi mai követői is Jézus küldöttei vagyunk. Megértettük-e már ezt? Tudunk Jézusról, és mégis küszködünk a tengeren saját lehetőségeinkkel és lehetetlenségeinkkel, vágyainkkal, terveinkkel, panaszainkkal, kényszereinkkel? Vagy tudjuk, ismerjük és – ami nagyon fontos – MOST éljük, hogy mennyire más Jézussal élni, benne élni, belőle élni, ugyanott másként küldetésként: az ő erejével az ő dicsőségére. A hit a tanítványság azt jelenti, hogy vele dolgozol, vele teszel erőfeszítést, vele lazítasz, vele pihensz azon az úton, amit ő mutatott neked, amelyiken ő jár előtted.
János Jézus háromszori megjelenésről beszél. Nyitva hagyja a kérdést, hogy milyen lesz, amikor majd negyedszer jelenik meg, dicsőségben, amikor visszajön, és minden szem meglátja őt? Hol talál majd bennünket? Azon az úton, abban a küldetésben, amire ő hívott el, amelyre nézve kimondtuk: ígérem és fogadom, hogy abban járok? Megértettük-e, hogy neki mi a terve velünk, vagy a magunk útján küszködve talál bennünket? Továbbadjuk-e az róla szóló örömhírt a gyermekeinknek és a körülöttünk élőknek életünkkel és szavainkkal, azzal, hogy valóban Jézussal élünk? Szeretjük-e egymást úgy, ahogy ő szeretett minket? Hűséges tanúi vagyunk-e azon a helyen, ahová ő állított minket?
A mi Urunk hűséges. Ma azért szólt az Ige, mert Jézus utánad jött és utánam. Nem mondott le rólad. Elhív, újra hív az ő útjára. Újra küld, hogy küldötte légy, küldetésben járj. Hallod a hívást?
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mit jelent számodra Jézus küldöttjeként élni?
- Megtörtént-e, hogy elbizonytalanodtál küldetésedben, hitedben? Hogyan kezelt, gyógyított, újította meg küldetéstudatodat Jézus hűsége?
- Volt-e olyan helyzet az életedben, amikor felismerted, hogy kudarcod áldást munkál az életedben? Mit tanított abban a helyzetben Isten neked?
- Mi az, amiben most Jézus újraküld téged?