Bizalom és engedelmesség Krisztusban
Olvasandó: 19. zsoltár
„Péter pedig megfordulván, látja, hogy követi az a tanítvány, a kit szeret vala Jézus, a ki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén és mondá: Uram! ki az, a ki elárul téged? Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen? Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem! Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá?” János evangéliuma 21,20-23. (Károli fordítás)
Az elmúlt vasárnapi igehirdetésben hallhattunk az alapigénket megelőző versekben leírtakról. Az említett bibliai igeszakaszban Péter apostoli visszahelyeztetéséről, a Feltámadott általi helyreállításáról volt szó. Sokan ismerjük a megrendítő párbeszédet, amikor is Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, a tanítványi kör szégyenteljesen elbukott vezetőjét: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?” Péter apostol háromszor feleli erre válaszul: „igen Uram, te tudod, hogy szeretlek téged” mire háromszor kapja meg újra a tanítványságnak, Krisztus nyája legeltetésének parancsát: „Őrizd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat.” A történtek után teljes természetességgel azt várnánk, hogy Péter végre kifogástalanul élje tanítványi életét, lássa el az Úr Jézus Krisztustól kapott szolgálatát, mint akinek minden kétkedése, kérdése megoldást kapott és valóban kősziklaként álljon meg hitében. De nem ezt látjuk, hanem mindezeknek az ellenkezőjét! Péter ebben a felolvasott evangéliumi részletben arról tesz tanúbizonyságot, hogy még Jézus helyreállító kegyelmének ilyen nagy szeretettel megnyilvánuló erejével szemben is marad az, aki volt. Arról tesz bizonyságot szavaival, hogy még mindig alkalmatlan a pásztorságra, sőt ő maga szorul rá továbbra is, és elsőrenden, a Főpásztor legeltetésére, vezetésére, sőt botjának és vesszejének fegyelmezésére. Alapigénk szerint az apostolitisztségébe visszahelyezett Péternek már az első megnyilvánulása olyan, hogy Jézus részéről erélyes rendre utasításra van szükség – ahogy Károli Bibliánk különös szigorúsággal adja vissza Jézus szavát: „Mi közöd hozzá? Te kövess engem!” Miért volt szüksége Péternek erre a kemény fegyelmezésre?
A már említett, megelőző szakaszban azt olvassuk, hogy miután Pétert Jézus Krisztus az ő apostoli tisztségébe visszahelyezte, azt a megdöbbentő titkot is feltárta előtte, hogy milyen halállal kell meghalnia. „Bizony mondom néked – hangzott el Péterhez Jézus szava –, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod.” (Jn 21,18) Az evangélium szerzője hozzáteszi ennek a rejtélyes mondatnak a magyarázatát is: „Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Isten.” Egyszerűbben fogalmazva: Péternek is úgy kell majd meghalnia, mint az ő Urának: a kereszten. Ennek közlésével szólítja aztán fel Jézus: „Kövess engem!”
Egy pillanatig úgy látszik, hogy Péter mindezt hittel elfogadja. Nem mond ellent Jézusnak. Már nem azt a Simont látjuk magunk előtt, aki Cézárea Filippinél le akarta beszélni Jézust arról, hogy vállalja a golgotai keresztet, vagy aki azon gondolkodott, hogy milyen jutalma lesz majd Jézus követéséért (Mt 19,27), hanem az a Péter, a kőszikla, aki most teljesen készen áll Urának föltétel nélküli követésére. De ez csak egy pillanatig van így. Mert a következő pillanatban Péter megfordul, meglátja a feléjük közelítő Jánost, és ahelyett, hogy továbbra is Jézusra és az Ő parancsára figyelne, elkezdi magát összehasonlítani Jánossal, és Jézus felszólítására kérdéssel felel: „Uram, ez pedig mint lészen?” Uram, Te azt mondod, hogy vértanúhalált kell halnom, de mi lesz Jánossal? Vajon csak nekem kell vállalnom a keresztet? Erre jön Jézus rendreutasítása: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!”
Kedves Testvérek! Mit üzen nekünk most Isten, Jézusnak ezzel a szokatlanul keménynek tűnő, szigorú szavával?
Először is azt üzeni, hogy nincs ember ezen a világon, még a legnagyobb keresztyének között sem, aki akár egy rövid pillanatig is el lehetne Jézus Krisztusnak, a Főpásztornak, terelgető, oltalmazó, olykor fegyelmező jósága nélkül. Péternek Jézus szinte felfoghatatlanul nagy és fontos tisztséget adott egyházában. Újra apostollá, tanítvánnyá tette őt, újra megbízta a nyáj legeltetésével és az evangéliumból nyilvánvaló, hogy továbbra is ő maradt a tanítványok vezetője. Ő volt pünkösdkor az első és a legfontosabb bizonyságtévő, és vezetői hivatását az első keresztyének soha kétségbe nem vonták. De még ebben a Péterben is ott volt az óember, ez a Péter is hajlott arra, hogy megbízatását emberi szempontok szerint tegye mérlegre; és a Galatákhoz írott levél szerint Péter is beleesett a képmutatás bűnébe: 12 Mert mielőtt némelyek oda jöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól. 13 És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által. 14 De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangyéliom igazságához képest, mondék Péternek mindnyájok előtt: Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek? (Gal 2,12kk.). Ezért a legnagyobb tévedés lenne azt gondolni, hogy ebben a földi életben elérheti a tökéletességet bárki, vagy volna olyan ember, akinek ne lenne szüksége a naponkénti megtérésre, bűneinek újból való megbánására. A mi gonosz ellenségünk egészen halálunk órájáig küzd ellenünk. Még akkor is, amikor egészen Jézus közelében vagyunk. Péter talán sohasem volt közelebb az ő Urához, mint amikor sírva tett vallást: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged” – és mégis, csak néhány pillanat telik el, és máris helyet ad szívében a kísértő gondolatnak: vajon helyes-e, igazságos-e, hogy csak nekem kell vállalnom a keresztet? Ezért Péter kérdése és Jézus szigorú felelete igen komoly figyelmeztetés számunkra, hogy állandóan Jézusra vessük tekintetünket, mert abban a pillanatban, amint emberi szempontok szerint kezdünk gondolkozni hivatásunkról, szolgálatunkról abban a pillanatban, amint emberekre nézünk, a kísértő zsákmányai leszünk. Annál nagyobb vigyázásra van szükségünk. „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (1Kor 10,12)
A második, egészen egyszerű és általános üzenete mai igénknek az, hogy a vértanúság, a mártírium bele van illesztve Isten országának programjába. Nem egyszerűen a kereszthordozásról van szó, nem is csak arról a szenvedésről, amit minden keresztyénnek vállalnia kell, hanem arról a különleges megtiszteltetésről, hogy Krisztusnak egyes szolgái vérük ontásával dicsőítsék az Istent. Nem a Szentírás, hanem az egyházi hagyomány szerint Péter élete tényleg úgy végződött, ahogy Jézus megmondta: a kereszten, csakhogy ekkor – szintén a hagyomány szerint – Péter alázatosságból azt kérte, hogy ne pontosan úgy feszítsék meg őt, mint Jézust, hanem fejjel lefelé. De a bizonyságtevésnek ez a módja a mi körünkben sem ismeretlen. Egy II. világháborús történet szerint a japánok megkérdezték az elfogott keresztyéntől: Hogyan halt meg a te Urad, Jézus Krisztus? A kereszten – hangzott a felelet. Akkor pedig – folytatta az emberségéből kivetkőzött japán tiszt – az is meg van írva: „A szolga nem nagyobb az ő Uránál…” (Jn 13,16), és kiadta a parancsot, hogy ezt a keresztyént feszítsék keresztre. Mert ahogy Jézus mondta Péternek, a vallástételért elszenvedett halál, az Isten dicsőítése. Mi, a magyar református egyház tagjai soha sem feledjük el azt, hogy egyik misszionáriusnőnk, Molnár Mária is így adta életét az ő Uráért, és azt se felejtsük el, hogy a mi református egyházunkat is – az elmúlt évszázadok nagy küzdelmei közepette – a mártírok vérének magvetéséből támasztotta Isten.
„Az ellenreformáció gályára küldte a hitükben megálló magyar papokat. Ebből a tényből két dologra nem lehet következtetni. Először is arra, hogy most is oda küldené, ha lehetne, másodszor, hogy most is mennének, ha kellene. Nagyobbat népemnek nem kívánhatok, minthogy most is kész legyen hitéért gályára menni, de ne legyen rá szüksége” Ravasz László írja ezt, talán ma is aktuális számunkra.
Az is nyilvánvaló felolvasott igénkben, hogy a mártíromság nem valami magunk választotta istentisztelet, hanem az egyház Urának szabad, szuverén döntéséből következik, aki szolgáinak hosszú életét éppen úgy felhasználhatja Isten dicsőítésére, mint egyesek vértanúságát. A szolgálatunkat Ő jelöli ki. Úgy, ahogy akarja. Eusebius, az egyháztörténetíró jegyezte fel Jánosról, hogy majdnem száz évet élt, míg a végén már csak annyi ereje volt, hogy amikor bevitték a gyülekezetbe, csak azt tudta mondani: „Fiacskáim, szeressétek egymást.” De az ő élete is éppen úgy dicsőítette Istent, mint Péter halála. Ezért a nekünk kiosztott szolgálat ellen nem szabad lázadoznunk és nem szabad azt tennünk, amit Péter tett, hogy a maga kijelentett életsorsát máséval hasonlítsa össze. Ha akarom, hogy János megmaradjon – mondta Jézus –, mi közöd hozzá? Te kövess engem! Nem az a dolgunk, hogy a magunk helyzetét másokéval hasonlítgassuk össze, hanem az, hogy engedelmeskedjünk.
Az egész keresztyén egyház életében is különböző élethelyzeteket látunk: most ezt, aztán meg a másik egyházat választja ki Krisztus arra, hogy szenvedésével, küzdelmeivel dicsőítse az Istent. A múlt század harmincas éveiben kétségtelenül a német evangéliumi egyházak hordozták a legnehezebb terheket, és harcolták a legnagyobb harcokat. Ekkor mondta az ismert német teológus, Martin Niemöller: „Mások helyett is harcolunk.” Ő és társai vállalták ezt a küzdelmet. Hogyha ők is összehasonlításokat tettek volna, és azon gondolkoztak volna, mennyivel könnyebb dolga van az amerikai vagy az angol keresztyéneknek, akkor az ő harcuknak semmi haszna nem lett volna. Ők is csak egyet tehettek: engedelmeskedtek Uruknak. De vajon nekünk is nem ez az egyetlen kötelességünk a magyar református egyházban? Amint azon kezdünk gondolkodni, hogy másoknak könnyebb, másoknak kényelmesebb, vagy pedig azon törjük a fejünket, hogy milyen ügyes taktikázással, a történeti helyzetnek milyen ügyes kihasználásával juthatunk olyan kedvezőbb helyzetbe, amilyenben más keresztyének vannak, Urunk minket is rendreutasít: Mi közötök hozzá? Ti kövessetek engem! Álljatok meg ott, ahol vagytok! Hiábavaló, sőt engedetlen beszéd, ha valaki azt mondja: ó, hogy tudnám én dicsőíteni az Istent az én munkámmal, csak a körülmények változnának! Isten éppen azt akarja, hogy ott, akkor és úgy szolgáljunk, ahol, amikor és ahogyan az Ő szuverén akarata a mi helyünket kijelöli. „A szolgálatokban különbség van” – mondja az ige (1Kor 12,5). És nekünk éppen azt a szolgálatot kell elvégeznünk, amelyet Urunk számunkra kijelöl. Jánosnak az volt a szolgálata, hogy aggastyánként hirdesse az evangéliumot, Péternek pedig az, hogy megfeszíttessék és így dicsőítse az Istent. Ezért ne sajnáljuk magunkat és ne mondjuk, mennyivel könnyebb dolga volt Ravasz Lászlónak, vagy a XX. század eleji nagy teológus nemzedéknek, és ne kérdezzük: Urunk, miért éppen a mi életünk idején vannak ezek a válságok, küzdelmek, viaskodások, tanácstalanságok és vereségek, hanem nézzünk egyedül a mi parancsoló Urunkra, és egyedül neki engedelmeskedjünk. Csak egy a fontos, hogy Isten megdicsőíttessék. Hogy miért éppen így vagy miért úgy, ez nem a mi dolgunk. „Mi közöd hozzá? – mondja az egyház Ura. – Te kövess engem!”
De most hadd hangsúlyozzam alapigénk örömüzenetét, evangéliumát, mert Jézus szava akkor is megörvendeztet, amikor szigorúan fedd bennünket, mint ahogy a zsoltáros énekli a jó Pásztorról: „A te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” (Zsolt 23,4) Mi a vigasztalás ebben az alapigében? Először is az, hogy a mi Főpásztorunk nemcsak a nyáj egyszerű juhainak, hanem a pásztoroknak is Pásztora. Alapigénk szerint Péter, aki a tanítványi kör vezetője lett volna, éppen egy nagy melléfogással kezdte hivatalviselését, ami miatt rászolgált Jézus feddésére.
Mi azonban annak örülünk, hogy ez a feddés megtörtént, és ma is megtörténik. A
Főpásztor a nyáj vezetőit, ezeket a gyarló, bűnös embereket újra és újra megfeddi és rendreutasítja. Bennünket is megfedd, int, és rendreutasít. De egy dolog felől bizonyosak lehetünk, mert Ő megígérte: „Senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből.” (Jn 10,28) Péter az apostolságába való visszahelyezése után is ingadozott, tévedett, de az ő Pásztora nem hagyta őt, és egészen élete végéig szakadatlanul beváltotta ígéretét: „Simon, Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lk 22,31–32) Ő könyörög értünk, Ő gondoskodik arról, hogy visszatérjünk az Ő útjára, és így erősítsük a ránk bízottakat.
De van egy talán még nagyobb vigasztalás alapigénkben, és ez az egyház Ura gondviselő hatalmának a hirdetése. Amikor Jézus kijelentette Péternek, hogy milyen halállal kell meghalnia, ezt nemcsak úgy tette, mint próféta, aki látja a jövőt, hanem úgy is, mint Király, mint a mindenség Ura, aki formálja is a jövőt és benne az Ő egyházának sorsát. Ha akarom, hogy János megmaradjon… – mondja Péternek, és itt az is nyilvánvaló, hogy amit Ő akar, az úgy lesz, mert Ő nemcsak az egyháznak, hanem a mindenség történetének is Ura és formálója. Péter kérdésében valószínűleg benne volt az egyház sorsáért való kishitű aggodalmaskodás is: vajon jól kormányozza-e Jézus az egyházat, ha nekem meg kell halnom, János pedig esetleg hosszú életet élhet? Erre mondja Jézus: mi közöd hozzá? Mintha azt mondaná: ne beszélj bele az én dolgomba. Hogy hogyan használom fel az én szolgáim életét vagy halálát az Isten dicsőítésére, az az én dolgom. Hogy mikor vetem bele az egyik egyházat a küzdelembe és mikor hozom el a másik számára a megkönnyebbülés idejét, az az én dolgom. És én gondoskodom arról, hogy mindenképpen megdicsőíttessék az Isten. A te dolgod az, hogy kövess engem.
Szeretett Testvérek, ez alapigénk nagy örömüzenete: ma is rábízhatjuk magunkat a mi Urunkra. Mert az Ő parancsa, nemcsak Urunk irántunk való végtelen szeretetét, hanem hatalmát is kifejezi. Ő tudja, hogy miért vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Ő tudja, hogy miért ott és úgy kell szolgálnunk, ahol vagyunk. És az is bizonyos, hogy ha rábízzuk magunkat és egyedül neki engedelmeskedünk, akkor a mi szolgálatunk valóban eléri célját, valóban az Istent dicsőíti, mert annak akaratából történik, akié minden hatalom mennyen és földön. Ámen.
Kérdések:
- Hogyan fogadjuk az intést, figyelmeztetést?
- Milyen érzések uralkodnak bennünk, a másik szolgálatát, gyülekezetben elfoglalt pozíciója kapcsán?
- Mennyire tudunk Isten ígéreteibe bízni, nehéz, krízisekkel teli időkben?