Oldal kiválasztása

A keresztyén élet alapjai 

 

Olvasandó: Péter 1. levele, 2,2-10 

 2,2 mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon  növekedjetek az üdvösségre,3 mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. 4  Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek,  azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; 5 ti magatok is mint élő kövek  épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel,  amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. 6 Ezért áll ez az Írásban: „Íme,  leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem  szégyenül                                                                                                               meg.”  7 Nektek, a hívőknek drága kincs, a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet 

megvetettek az építők, sarokkővé lett,8 megütközés kövévé és megbotránkozás  sziklájává, azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre  is rendeltettek. 9 Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet  vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a  sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; 10 akik egykor nem  az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt  irgalom, most pedig irgalomra találtatok. 

 

 

Szeretett gyülekezet!

Felolvasott igénk rendkívül gazdag  mondanivalójú, szinte szétfeszíti egy  igehirdetés kereteit. Egy teológus így jellemezte: „A keresztyénség szent  rendeltetésének himnusza”. Magunk is észrevehetjük, hogy Péter apostol, a   keresztyén közösség kérdését járja körül. Teljesen egyértelmű, hogy a levél  szerzője szerint Jézus Krisztussal való kapcsolatunk alapján elkerülhetetlen,  hogy Krisztus testével, az egyházzal is kapcsolatunk legyen. A felolvasott  szakaszt megelőző versben a gyülekezetben előforduló problémákat veszi sorra  az apostol:

Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet  és minden rágalmazást,

Komoly felsorolás ez, azonban nem tényfeltárás a levél, az Ige célja, hanem  megoldás keresés. A megoldás Krisztussal, az élő Igével, a Szentírással, mint  irott Igével, a gyülekezettel, mint elő, lelki házzal való kapcsolat. Minden ezen  áll, vagy bukik, a keresztyén élet így lesz áldás, vagy rabság. Mi kell ahhoz,  hogy áldás legyen?

 

A lelki táplálék 

Mindnyájan érezhettük már azt a nyomást, hogy az emberek ma az alapján ítélik  meg magukat és másokat, hogy mijük van. A keresztyén embernek, nekünk túl  kell lépnünk ezen, fontosabb, hogy kik vagyunk, mint hogy mink van. Az  életcélunk nem lehet más, mint a hamisítatlan tejen, az Igén, az ige által való  növekedés az üdvösségre, mert tudjuk, hogy életünk minden ajándéka Isten  kegyelméből van és az életünk minden próbatétele, nehézsége az üdvösségünket  szolgálja. Minden amink van, azt kaptuk és ez Isten kegyelme. Isten elfogad  bennünket Krisztus váltsághalála által, ezért van hely számunkra az Ő  szeretetében. A Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete ezt mondja:

  1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Az, hogy testestőllelkestől – akár élek, akár halok nem az önmagamé,  hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a  tulajdona vagyok. Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul  megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított. Úgy megőriz, hogy  mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt  mindennek üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad  örök életemről,  és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül  neki éljek.  

A keresztyén élet kulcsa az, hogy megelégedettek legyünk anyagi javainkkal,  élethelyzetünkkel, lelki ajándékainkkal, szolgálatunkkal. Amikor beférkőzik  életünkbe a „bárcsak” csapdája, már is eltávolodtunk a hamisítatlan lelki tejtől  és valami más uralkodik bennünk és rajtunk. Bárcsak megértőbb házastársam,  gyermekem, munkatársam, gyülekezeti tagom, presbiterem, lelkipásztorom  lenne? Bárcsak olyan gyülekezetem lenne, ahol mindig megértenek, bárcsak a  gyülekezetem vezetői többet, jobban szolgálnának, bárcsak lenne így, vagy  bárcsak lenne úgy, az életem végre teljes lenne. Valljuk meg itt együtt  magunkban, hogy ezek a „bárcsak” gondolatok akadályoznak meg bennünket  igazán, hogy szeressük a másikat, magunkat, gyülekezetünket, elöljáróinkat,  testvéreinket. El tudjuk-e fogadni, hogy Isten az üdvösségem munkálására adta  mellém a szeretteimet, hitem megélésére, Isten áldásainak az  elvétele, megélése  miatt vannak olykor nehézségek életemben? Péter apostol azt mondja felolvasott  igénkben, hogy a megoldás a hamisítatlan, lelki tej, Jézus Krisztus, az Isten  Igéje. Sokszor nem értjük a tej jelentését az Igében, mert a kiskorúságra, a  csecsemő léthez kapcsoljuk a táplálék szerepét. Sok kultuszban szerepel a tej,  mint a mennyei, édenkerti, isteni eledel. De mit is jelent itt a hamisítatlan tej?  Az evangéliumban, a hirdetett Igében nagy ajándékot kapott a gyülekezet és  benne az egyes keresztyén ember: kegyelemben részesült, Isten népévé lett,  ezért kell figyelnünk Péter figyelmeztetésére minden időben. A kegyelem  kötelez is! A keresztyén embernek le kell vetkőzni a bűnt, de ez nem emberi  erőből, mennyei erő kell ehhez. Az írásmagyarázók „az Ige tiszta tejéről” vagy  magáról Krisztusról beszélnek itt. Krisztus maga az Ige, olvassuk János  evangéliumának 1. versében, tehát mindkét felfogás vagy értelmezés helyes.  Péter apostol ebben a szakaszban arra figyelmeztet bennünket, hogy a  keresztyén ember, akár a csecsemő, nem meríthet új életéhez erőt, Jézus  Krisztusra, az Igére van szüksége, hogy táplálja a hit növekedésének útján.

Közösség 

A keresztyén élethez elengedhetetlenül hozzátartozik a közösség. Az előző  részben a közösség építésének módjáról tettem említést, a következő részben a  az ember alaptermészetétől  kissé távolabb eső építésről szólok. Miközben az  ember önmagától hajlamosabb a rombolásra, az Istennél nem így van. Isten az  építés, a helyreállítás Istene. Miközben nem lehet nem észrevenni korunkban a  bűn következményét, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Isten is munkálkodik.  Urunk fáradhatatlanul végzi jó munkáját, amit tett, tesz, az jó az ember javára  szolgál. Az isteni munkálkodás szeretetből, irgalomból és feltétel nélküli  kegyelemből  fakad. Péter apostol itt egy olyan igazságot ír le, amit maga is  Urától kapott. Ez az igazság jelenik meg Péter nevében is: Péter = kő. Olyan kő,  amely csak hever a földön, de olyan kő is, melyből házat lehet építeni. Olyan kő,  mely a többi kővel együtt egy épületet, házat alkot: élő és lelki ház. 

Élő kövekről és lelki házról beszél nekünk ma az Ige. A keresztyén ember olyan,  mint az élő kő, az egyház pedig lelki ház. Ebbe a házba épülnek be ezek a  kövek. Egyértelmű üzenet ez, hogy a keresztyénség, közösség. Keresztyénnek  lenni azt jelenti, hogy Krisztushoz és a Krisztusban hívők közösségéhez  tartozom.  Ha valaki keresztyénnek vallja magát, azaz Krisztushoz tartozó életet  él, akkor ahhoz elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy  szoros kapcsolatban van  keresztyén testvéreivel is az egyházban, gyülekezetben. A keresztyén ember  nem élhet a többiektől független életet, a magányos, az egyéni, a „Robinson”  keresztyénség, nem keresztyénség. A kő, ha nem épül be a ház falába, akkor  értelmetlenné és haszontalanná válik. Az egyéni, magányos hitélet egy magát  keresztyénnek való ember életében lehetetlen vállalkozás!

Az életből azonban azt látjuk, hogy mégis sokan próbálkoznak ezzel. Olvasom  otthon a bibliát, lelki könyveket, még imádkozni, meg énekelni is szoktam olykor.  Fizetem az egyházfenntartóit, adakozom is olykor, a gyerekeim hittanra járnak.  Nem elég ez? Mi kellene még az egyháznak? Vagyok én is olyan keresztyén, mint  aki mindennap ott ül a templomban! Nem az öntudatos megvallással van itt baj  ebben az esetben, hanem azzal, hogy ez ellentmond a Szentírás, Krisztus  tanításának. Világosan olvashatjuk az Igében, hogy egyház, gyülekezet nélkül,  nincs keresztyénség. Azzal, hogy Krisztus követőivé lettünk, tagjai lettünk az Ő  egyházának, a lelki háznak. A Krisztus lelki háza az, amely átvette Izrael  templomának, a Jeruzsálemi templomnak a szerepét, mikor a templom kárpitja  kettéhasadt. A régi, múlandó, kézzel épített templom helyébe Isten maradandó  munkája, az egyház lépett.

Heidelbergi káté 54. kérdés felelet: Mit hiszel az egyetemes keresztyén  Anyaszentegyházról? 

Hiszem, hogy Isten Fia1 a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi  nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre  kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja Hiszem,  hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok. 

Az egyháznak Krisztus az építője és megtartója. Nagyon felszabadító lehetne az  az érzés, hogy nem bennünket terhel az egyházunk, gyülekezetünk épülésének  terhe. Nem rajtunk múlik, hogy „sikeresek” vagyunk-e mint közösség,  növekszik-e létszámunk, hányan konfirmálnak. Azonban az Ige alapján meg  kell, hogy tanuljuk, hogy a növekedés, az épülés mégsem megy nélkülünk, mert  mi vagyunk a nyersanyag, amiből az élő, lelki ház épül. Krisztus az élő kő, a  kiválasztott és drága, és Krisztusban  mi is azzá válhatunk, kiválasztva Isten  által, táplálva az Ige tejével, hogy felépüljünk az Ő lelki, lélekkel megtöltött  házává. A gyülekezet önértelmezése mellett Péter apostol megnevezi a  gyülekezet feladatát is: lelki áldozatok felajánlása (2,5), Isten tetteinek hirdetése  (2,9), Isten nyájának legeltetése, vezetése (5,1–4), az igehirdetés és a  szeretetszolgálat gyakorlása (4,7–11). A missziói feladatnak nemcsak a szóbeli  igehirdetés, hanem az istenfélő engedelmes életfolytatás gyakorlása által  tehetnek eleget. Azaz a pogány külvilágot, amely bírálta vallásukat, és  rágalmakkal illette őket, elsősorban a kifogástalan életvitelükkel, erkölcsi  magatartásukkal győzhetik meg. Az egyház épület és család is egyben. Isten  miközben lelki házat épít, szentélyt emel fel, olyan közösséget is teremt, melyet  átjár az Ő Szentlelke. Egyszerre vagyunk az épület és az épület lakói. Isten célja  azonban nemcsak az, hogy fedelet és társaságot biztosítson hitünk megéléséhez,  hanem, hogy szent papság legyünk és lelki áldozatot ajánljunk fel, amelyek  kedvesek Istennek.

A szolgálat 

A gyülekezet építését Isten végzi Szentlelke által. Ebbe a folyamatba a hívők  nemcsak azáltal vesznek részt, hogy mint élő kövek beilleszkednek Isten házába,  hanem azáltal is, hogy mint a szent papság  tagjai lelki áldozatokat mutatnak be  az egyház Urának (2,5). Isten jelenlétének az a bizonyítéka, hogy a gyülekezet  tagjai papi szolgálatot végeznek az ő tiszteletére. Mivel Isten mindenkit arra  buzdít, hogy vegyen részt az istentiszteleti szolgálatban, megszűnik a különbség  a közösség papi és világi tagjai között. A levélíró azt hirdeti, hogy az  ószövetségi papság helyét az újszövetségi gyülekezet veszi át, amelynek minden  tagja a szent papság sorába tartozik. Luther Márton ennek alapján fogalmazta  meg az egyetemes papság elvét, amely szerint a hívek mindannyian alkalmasak  arra, hogy Isten elé járuljanak imájukkal, sőt arra is, hogy családfőként adott  esetben a keresztség sákramentumát is kiszolgáltassák. A lelki áldozat  bemutatását már az ószövetségi próféták is szorgalmazták. Hóseás és Mikeás azt  hirdették, hogy az égő áldozat helyett hálaadással kell áldozni Istennek, hogy a  törvény szerint kell élni, és törekedni kell a szeretetre, mert Isten ebben  gyönyörködik (Hós 6,6; Mik 6,8; Zsolt 50,14; 51,19). Pál apostol úgy  radikalizálta ezt, hogy felszólította a keresztyéneket: okos istentiszteletként  szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek (Róm  12,1; ld. még Fil 4,18; Zsid 13,15–16).

Papságunk a világ érdekében van, papi szolgálatunk áldozat Istennek,  szeretetünk pedig áldozat felebarátainkért. Bárminemű áldozatunk csak akkor  lesz szentté, ha szeretetből adjuk. Isten az, Aki pappá szentel bennünket, Övé az  első lépés. Arra hívattunk el, hogy hirdessük az örömhírt.  A tanítványok  feladata nem öncélú, nem befele forduló, hanem kifele irányul: Isten nagyságos  dolgainak hirdetése a világban (ApCsel 2,11). Jézus Krisztus új népének az a  hivatása, hogy saját hitbeli tapasztalata alapján tegyen bizonyságot a népek  között arról a csodálatos szabadításról, amelyet Isten az ő életükben is véghez  vitt, s aki a sötétségből az ő világosságára vezette őket (1Pt 2,9; vö. Ézs 43,1– 21; 1Tessz 5,4–5; Ef 5,8). Ézsaiás próféta ígérete a végső időkben teljesedett be  az újszövetségi gyülekezet életében (Ézs 60,2). A megváltott nép boldogsága

60,1Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az ÚR  dicsősége. 2Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de  fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad. 

Hogyan kell betölteniük ezt a feladatot? Az apostol három antitézissel fejti ki  tanítását (1Pt 5,2–3):

  1. a) ne kényszerből, hanem önként (ne sóhajtozva, hanem örömmel);
  2. b) ne nyerészkedésből, hanem készségesen;
  3. c) ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik
    példaképei a nyájnak.

Péter apostol  inti a presbitereket, hogy a szolgálat elvállalásakor ne külső,  hanem belső motiváció vezérelje őket. Isten nyájának az ügye megkívánja, hogy  örömmel és készségesen lássák el a megbízatásukat. A gyülekezetben való  szolgáló tisztség bizonyos hatalmat biztosít a közösség tagjai felett. Ezt a  hatalmat csak Jézus példája szerint szabad gyakorolni, aki ezt mondta a  tanítványoknak: aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenki ragszolgája  (Mk 10,44). A presbiterek nem a főpásztor helyettesei, hanem Jézus Krisztus  szolgái, az ő képviselői. A megbízást szolgálatra kapták, nem arra, hogy  uralkodjanak a rájuk bízottak fölött. Feladatuk betöltésével Jézus Krisztus  pásztori és felvigyázói szolgálatára kell utalniuk (2,25), és így lehetnek  példaképek (τύποι) a nyáj előtt (Fil 3,17; 1Tessz 1,7; 1Tim 4,12; Tit 2,7).14  Leonhard Goppelt rámutat arra, hogy a τύπος nem eszménykép, hanem olyan  példakép, amelynek formáját és tartalmát Isten határozza meg. A keresztyén  ember élete csak akkor válhat példává, ha az az Ige útmutatását követi. alkotó  köve Isten lelki házának.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az elöljárók legyenek megértőek szelídek  és tisztelettudóak. Mondjanak le uralkodói hajlamukról, és gyakorolják a  közösségépítő együttérzést. A presbiteri tisztségről szóló szakasz ezzel az  intelemmel zárul: ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás  iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek  ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad (5,5). Vagyis a gyülekezet tagjai,  a fiatalabbak becsüljék meg azokat, akik a rend fenntartására ügyelnek (vö.  1Tessz 5,12–14; 1Kor 16, 16), egymás iránt alázatot tanúsítsanak, keressék a  testvérek irgalmasságát, jóindulatát, mert csak egymás terhének hordozása által  tölthetik be Isten törvényét, a szeretet parancsát (Gal 6,2).

Ma is sokan elvesztik életük értelmét, tartalmát, igazi célját, mert  szívükből  hiányzik Isten. Péter apostol szívét pedig éppen az a boldogság járja át, hogy  van Istene! Nemcsak neki, hanem levele címzettjeinek is és  a mai  keresztyéneknek is. Nem kell keresgélni és „menni, menni” ahogyan Ady endre  írta: Álmom: az Isten

 

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,  Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy, bolond hitben

S csak ennyit szólni: Isten, Isten  S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,  Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Keresésünk eredményes volt az Istennel való találkozásunkban. Isten népe  vagyunk. Régebben senkik voltunk, de most Isten népe vagyunk. Azért vagyunk  Isten népe, mert ismerjük Isten Krisztusban adott szeretetét, irgalmát,  könyörületét. Mivel megismertük, megtapasztaltuk Istennek szeretetét, irgalmát,  könyörületét, ezért szeretettel fordulunk a másik ember felé, ezért irgalmasak  vagyunk, ezért, könyörületesek vagyunk. Ez Isten Igéjének, lelki házának és  szolgálatának lényege. a keresztyén élet célja, értelme és feladata. Heidelbergi  káténkban ezt olvassuk erről:

86.kérdés felelet: Ha Isten minden nyomorúságunkból egyedül kegyelemből,  minden érdemünk nélkül Krisztus által szabadít meg, akkor miért kell jót 
cselekednünk? 

Azért, mert miután Krisztus minket vérén megváltott, Szentlelkével meg is újít,  hogy hozzá hasonlókká legyünk,  hogy a sok jóért Isten iránti hálánkat egész  életünkben megmutassuk, és őt dicsőítsük. Továbbá azért, hogy ki-ki a maga 
igaz hitéről a hit gyümölcseiből bizonyosságot szerezzen.  Végül azért, hogy 
istenfélő életünkkel másokat is megnyerjünk Krisztusnak. 

Így legyen, ámen!

 

 

Szolnoki Református Egyházközség