Oldal kiválasztása

„Mint aki látja a láthatatlant”

 

„István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között….

Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé…

Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” És amikor ezt mondta, meghalt.” ApCsel 6, 8. 15. 7, 54-60. 

 

István, az első vértanú tanítvány történetét olvassuk a napokban református igeolvasási rendünk szerint. Jeruzsálemben, az első gyülekezetben a görög nyelvű zsidók közötti szolgálattal bízták meg őt hat társával együtt az apostolok. Ő a Szentlélek erejével beszélt Jézusról, ezért a zsidó vallási vezetők, a nagytanács elé citálták, ahol „védőbeszédként” igehirdetést mondott bíráinak arról, hogy az Úr Jézusban eljött élő Istent ők a vallásuk intézményéhez ragaszkodva nem ismerték fel, elutasították. Erre a nagytanács tagjai úgy feldühödtek, hogy megragadták Istvánt, és a városon kívülre hurcolva megkövezték, meglincselték őt. Ebből a történetből olvastunk fel néhány mondatot a mai istentiszteleten.

 

István vértanú különleges korban, helyzetben volt az Úr Jézus tanúja. Leginkább azt tudjuk róla, hogy rövid földi szolgálat után az életét adta hitéért. Ma is vannak olyanok a világban, akiket komolyan üldöznek, és meg is ölnek azért, mert Jézus mellett kitartanak. Gondoljunk rájuk imádsággal támogatva őket és közösséget vállalva velük.

 

Mit üzen ez a történet, István vértanú példája nekünk, aki jelenleg nem ilyen helyzetben éljük meg keresztyénségünket? Nézzünk most ezen a vasárnapon Istvánra, mint a hit példájára minden Jézust kereső ember számára.

 

Az igehirdetésnek azt a címet adtam: „mint aki látja a láthatatlant” (Zsidók 11, 27.) István lát valamit, ami a valóságnak a szemmel nem látható részéhez tartozik, és az életén látszik valami, ami szintén a valóság nem érzékszervekkel tapasztalható oldalához tartozik. A valóság ugyanis több mint, amit a szemünkkel látunk, érzékszerveinkkel ellenőrizni tudunk. A hit olyan látás, amelyik látja, komolyan veszi és tapasztalja a láthatatlan valóságot (Zsidók 11, 1). A bibliai hit nem hiedelem. A hiedelem nem valóságos dolgokat képzel valóságosnak – a hit ezzel szemben a láthatatlan valóságot veszi komolyan, arra épít. Értjük a különbséget? A hit nem látomásokra alapoz, hanem látja és megtapasztalja Isten valóságos világát Isten beszéde, Igéje alapján.

 

István történetében ez a látás jelenik meg. Isten láthatatlan valóságát komolyan veszem, őrá nézek, rá figyelek. Ezzel a látással gyökeresen máshogyan látom a világot, az emberi életet, azt, ami velem történik. Mit látsz ebben a történetben? Tragédia vagy győzelem? Attól függ, hogy a láthatókra nézel, vagy látod a láthatatlant is. Mit látsz a saját életed történetében? Mi a jó és mi a rossz? Mi az öröm és mi a bánat? Mi a fontos és mi nem az? Mit igyekszel elérni és mit mindenképpen elkerülni? Csak a láthatót látod, vagy hittel látod a láthatatlant? A hit azt jelenti, hogy komolyan veszem azt a valóságot, amit a szememmel nem látok.

 

Így látom Isten akaratát és ahhoz ragaszkodom. Miről szól ez a történet? Miről szól ez a konfliktus? A látható világ oldaláról ez egy vallási köntösbe öltöztetett hatalomféltési történet. A nagytanács felméri, hogy amennyiben a Jézus-mozgalom további tért nyer, az általuk képviselt zsidó vallási rendszer megingásával jár, elveszítik a hatalmukat. El kell nyomni ezt az új mozgalmat.

Nagyon fontos kérdés, hogy István hogyan látja ezt a helyzetet? Ő is így látja? Vallási hatalmi harc, vallásháború? Ha István a láthatóban, hatalmi harcban gondolkozna, akkor meghátrálna, mert itt esélye sincs nyerni. Akkor egészen más beszédet mondana. Alkalmazkodna, meghunyászkodna – legalábbis nem időszerű az ellenállás – megvárná az alkalmas pillanatot, amikor már elég erősek lesznek az új vallás hívei, és akkor lendülne támadásba. Csakhogy István valami olyat lát (és olyan látszik rajta), ami nem tartozik a látható világhoz! Ez az, ami őt irányítja.

„Látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.” (6, 15.) Ez a mondat arra utal, hogy valami különleges ragyogást láthattak István arcán a bírái. De ebben a mondatban benne van az is, hogy ki volt ez az ember? Hogyan látta magát, a küldetését, az életét? Az  angyal szó a görögben hírnököt, követet, küldöttet jelent. Valakinek a képviselője. Jézus küldötte.  Jézus mennybemenetele előtt ezzel a küldetéssel bízta meg a hozzátartozókat: az én „Tanúim lesztek…” (ApCsel 1, 8.)   István Jézus Krisztushoz tartozik, az ő tanúja, az ő küldötte. Az életének célját, minden eseményét ebben az összefüggésben látja. A legfontosabb kérdés, hogy mit gondolunk az életünkről? Kinek látjuk magunkat?  Mi a célunk, mire koncentrálunk? A látható életpályát vesszük csak komolyan születéstől a halálig? Anyagi javak, kenyérkérdés, munka, megélhetés, karrier, család vagy jólét és kényelem ezek a meghatározó kérdéseink? Mi a célja az életünknek? Mi a célja a mai napunknak? Hová tartunk? Milyen a perspektívánk? Ez határozza meg, hogy hogyan nézünk az életünk eseményeinkre, a napi feladatainkra, a nehézségeinkre… István: Krisztushoz tartozom. Az ő tanúja vagyok. Ő hű hozzám, én is hozzá akarok hű maradni minden körülményben. Nem megélhetés, nem kényelem, nem önvédelem, nem hatalmi harc, karrier az életem értelme, hanem az hogy együtt élek Jézussal. Valóság, ami a szemnek láthatatlan, és mégis komolyan vehető és megtapasztalható a hit számára.

 

Így látja István világosan minden helyzetben – ebben a nagyon nehéz helyzetben is – hogy mit kell tennie. Istennek törekszik megfelelni és nem az embereknek. „Tanúim lesztek” – mondja Jézus. Egy hagyományaihoz és épületeihez ragaszkodó gondolkodással szemben tanúskodik arról az Istenről, akik Jézus Krisztusban eljött, hogy velünk legyen mindenhol. Nem a főpapok és a nagytanács által kontrollált zsidó vallási rendszerben, hanem a neki engedelmes tanítványok közösségében és életében jelenik meg Isten. Ez a valóság húsvét és pünkösd után, és ez nyílt támadás a hatalmukhoz ragaszkodó vallási vezetők látása és életmódja, rendszere ellen. István ragaszkodik Mesteréhez, az Ő igazságához. Amikor ez nehézséget jelent, ellenállásba, elutasításba ütközik, akkor is hűen kitart Jézus mellett, akinek a hírnöke, tanúja így lesz világos vonalvezetésű (hiteles) az élete. Életünk során annyi minden befolyásolhatja a döntéseinket. A körülmények, a közvélemény, az emberek körülöttünk. Nem látjuk a döntéseink kimenetelét, holnapi következményét. Milyen úton járjunk, hogyan döntsünk, mit cselekedjünk ma? Komolyan vehetjük a láthatatlan Jézus valóságát, kereshetjük az ő üzenetét, tanulhatjuk az ő gondolkozásmódját, világlátását a Bibliából nap, mint nap, és ragaszkodhatunk hozzá. Ő hűséges önmagához, nem változik a történelemmel, a divattal, vagy az adott helyzettel, követve őt világos vonalvezetésű, hiteles lesz az életünk. Megtörténhet, hogy ez ütközést jelent majd a környezetünkkel, hogy nehézségekkel is találkozunk ezen az úton, de ha hozzá igazodunk, akkor világos lesz számunkra, hogy merre menjünk. A baj mindig akkor történik, a hiteltelenség mindig akkor jelenik meg az életünkben, ha nem rá figyelünk, hanem valami másra.

 

István látja Jézust, hozzá ragaszkodik, így látja meg Jézus valóságos jelenlétét az életében. Nem csak tudja a dolgát, de ereje is van hozzá. A hitben, Isten vezetésében nem egy szabálygyűjteményről van szó, amit megtanulunk és betartunk, hanem az Isten valóságának a látásáról. Jézus az ő Szentlelkét küldte el, hogy az övéivel legyen és erőt adjon nekik. Így beszél erről Jézus: Tanúim lesztek és így megtapasztaljátok, hogy „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28, 20.)

A saját utadon csak a saját erődre támaszkodhatsz. Ha látod azt, amire Jézus küld, és azt teszed, akkor meglátod azt is, hogy nem hagy egyedül. Soha nem hagy egyedül, számíthatsz rá. Megadja az aznapra való erőt. Erőt és világos, határozott szavakat a tanúskodásra. Erőt az élethez, a mindennapokhoz. Erőt a nyomás ellenére is a helyes és valóságos melletti hűséges kitartásra. Erőt ad a szenvedéshez és majd, ha eljön az ideje erőt ad a meghaláshoz is (de vágyakozunk erre az erőre!) Mi történik ebben a történetben Istvánnal? Amikor arra van szüksége, világos szavakat kap és bátorságot, hogy ne ijedjen meg a tekintélyes testülettől, ne hátráljon meg. Vele van Jézus Lelke. Az emberileg kibírhatatlan pillanatban pedig megkapja a szenvedéshez és a meghaláshoz szükséges erőt is. Mert vele van Jézus. „Látom az Emberfiát…” Nem látomása van, hanem Isten kegyelméből meglátja, megtapasztalja a láthatatlant. Isten félrehúzza a láthatatlan világot eltakaró függönyt a számára, és meglátja azt, ami azelőtt is valóság volt: a láthatatlanul jelen levő mennyországot, azt, hogy Isten uralkodik, és, hogy Jézus állva várja hű tanúját haza, az örök otthonba!  Biztosan fél, fájnak a kövek, de nem erre figyel, mert látja Jézust és az ő szeretetében emberfeletti erőt kap. (Keresztyén mártírok). Érezzük ennek a bíztatását? Általános félelem, hogy mi jöhet még holnap? Félelem, hogy mi lesz, ha döntök Jézus mellett, Jézus szerint… „Veletek vagyok minden napon…” – mondja Jézus. Ez nem szlogen, ez valóság. A mai naphoz megadja az erőt, a megoldásokat, a holnaphoz is. Egyszerűen nem hagy egyedül. Aggodalmak és félelmek helyett ragaszkodj hűséges Uradhoz minden helyzetben. Ő hordoz, vezet, erőt ad ma is és holnap is.

 

Ez a hit azt jelenti, hogy látod a folyatatást is. Nem csak a látható világgal számol a hívő ember, hanem látja az életpálya teljes ívét. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” Róma 14, 8. Ha életedben igaz, akkor halálodban is ez a valóság: az övé vagy. Isten újjáteremti a világot, és újjáteremtett testben támadunk fel mi is és élünk örökké otthon a mi Urunknál örökké ünnepelve. Ez a keresztyén élet teljes íve. E nélkül csak egy torzót látunk. Istvánt nem agyonverik, hanem hazahívja őt az ő Ura. Mindannyian meghalunk egyszer, s valamiben meghalunk. De a hívő ember nem a látható okot látja: betegség, baleset, öregség ez csak eszköz, amelyen keresztül hazavisz az én Uram, és Jézusban látom a folytatást!

 

És látni a folytatást azt is jelenti, hogy a szolgálatnak, az áldozatnak van értelme. „A mártírok vére magvetés.” (Tertullianus). A hűség gyümölcse. István már nem látja a földi szemével, de a hitével bizonyosan. A hűséges tanúskodás gyümölcse, hogy mások is felismerik, látni kezdik, és élni kezdik. A beszámoló szinte észrevétlenül megemlít valakit, aki ott volt a gyilkosok között: „egy Saul nevű ifjú.” Ő látta, hogyan hal meg István, hallotta hogyan imádkozik érte is Jézus példáját követve: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23, 34.) És ez az ifjú – még nem azonnal, de nemsokára – megadja magát, és az Úr Jézus tanítványa és legnagyobb apostola lesz: Pál apostol, aki maga is kész mindenen keresztül hűségesnek maradni Jézushoz. Itt elindul valami. Ilyen szempontból is van folytatás. Mert a Jézushoz hű életpéldának mindig van folytatása, még akkor is, ha nem tud róla a hűséges tanítvány. Mert nem az a lényeg, hogy tudj róla, a lényeg, hogy Isten tud róla.

 

A tanú életének hatása van. Mert a tanú életén látszik valami:  „olyannak látták az arcát, mint egy angyalé”. István történetének ez a mozzanata Mózesre, Isten ószövetségi képviselőjére emlékeztet, akiről a nagytanács előtt mondott bizonyságtételében István is sokszor beszél. Róla írja a Szentírás, hogy amikor a Sínai hegyről lejött, ahol hosszú ideig együtt volt és beszélgetett Istennel, arca sugárzott. István arca is ragyogónak tűnt a nagytanács tagjai számára. Valami különlegeset láttak rajta, pontosabban Valaki különleges valóságát. Jézus valóságát.

Mózes és István különleges küldöttei, tanúi voltak az élő Istennek, különleges életúttal, és különlegesen látható jelekkel az életükben. Nem fizikai ragyogást kell keresnünk a hívő emberek életében, az azonban Jézus minden hű tanújának az életére igaz (kell legyen), hogy valamiképpen látszik az életén Jézus jelenléte. Ezt nem te csinálod.  A valódi keresztyén élet nem erőlködés, hanem Jézus jelenléte. És az látszik. A szemedben, arcodon, a szavaidon, a döntéseiden, az időbeosztásodon, a békességedben, a lelki erődben… Azoknak az életébe belép Jézus, akik őt befogadják. És velük megy mindenhova, és velük marad. Ha te is hűségesen vele maradsz, akkor ez látható, érezhető lesz. Jézus valósága. Ez egyeseknek bosszantó, dühítő – másokban viszont ezen keresztül elindul a változás. Talán eljön a pillanat, amikor valaki elgondolkozik, esetleg meg is kérdez: miért élsz, beszélsz, gondolkodsz másként, mint általános? Honnan van erőd és békességed a nehéz helyzetekben is? Hogyan tudsz kitartani, szeretni, hűnek maradni?  És akkor beszélhetsz Uradról, akihez tartozol, aki veled és benned él. Bízz benne, hogy Jézus valósággal veled van, és azt keresd, nap, mint nap, hogy hogyan lehetsz hozzá hű. Ha így élsz vele, akkor az hatni fog. Így is, úgy is. Lehet, hogy gúnyolni fognak, de biztos, hogy meg is érint majd másokat. A te Urad jelenléte. Életed akkor fog örökre maradandó nyomot hagyni, ha látod Jézust és ragaszkodsz hozzá, tanúja vagy. A családodban, a gyermekeid előtt, a munkahelyeden, a barátaid között, a környezetedben.

 

A láthatók szerint ma részt vettünk egy szertartáson, meghallgattunk egy prédikációt. A valóság azonban az, hogy láthatatlanul ma is itt van az élő Jézus közöttünk Igéje és Szentlelke által, és ma téged is megszólít és hív. Látod-e már a láthatatlant? Hallod-e a hívását? Indulsz-e (újra) hogy vele élj?

 

Szolnoki Református Egyházközség