„A tékozló fiú” 2019.09.22. Szolnok, Napi Ige vasárnapja
Olvasandó: Krónikák második könyve 33. fejezete
Alapige: Krónikák második könyve 33. fejezete, 1-2; 9-13
„1Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben. 2Azt tette, amit rossznak lát az ÚR: olyan utálatos dolgokat, mint azok a népek, amelyeket kiűzött az ÚR Izráel fiai elől. 9De Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket Izráel fiai elől kiirtott az ÚR. 10Szólt ugyan az ÚR Manasséhoz és népéhez, de azok nem figyeltek rá. 11Ezért az ÚR felhozta ellenük az asszír király seregének a vezéreit, akik horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba. 12Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az URat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt. 13Imádkozott hozzá, ő pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az ÚR az Isten.”
Szeretett Gyülekezet!
Az Igehirdetés azt a címet kapta: „A tékozló fiú” avagy az Úr szemei előtt!. Többen felkaphatták a fejüket a tékozló fiúra, hiszen nem Lukács evangéliumából olvastuk fel mai Igénket, nem a jól ismert történet sorait hallhattuk! Pedig, ha jobban belegondolunk, nem csak az Újszövetség lapjain találunk „tékozló fiút, fiúkat”. Ezek egyike Manassé, akivel Református Igeolvasó Kalauzunknak mára rendelt Igeszakaszaként, csendességünkben már találkozhattunk.
Mit tudunk erről a királyról? Követve a Kalauzt, megismerhettük apját, Ezékiás! Fontos az Ő személye, mert királyként, az ószövetségi beszámolóból, úgy ismerjük meg, mint annak a kornak reformátorát. Akkor lépett, mikor az ősök istenhite már egészen összekeveredett a környező pogányság istenhitével. Visszaállította Isten helyes tiszteletét és emberileg szólva, talán neki köszönhető Mózes öt könyvének fennmaradása. Azt tudtuk meg Róla, mélyen hívő ember, uralkodó. Nem véletlen, hogy a Szentíró Dávidhoz hasonlítja személyiségét! „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan ősatyja, Dávid tette.” (2Krón 29,2). Ezek után nem meglepő, hogy a Róla beszámoló azzal záródik, „Minden munkáját, amelyet az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki.” (2Krón 31,21).
Azt mondhatnánk e mondat alapján, fiának Manassénak indulása rendben lehetett. Elképzelhetetlen ilyen apa mellet az Istentől elrugaszkodott neveltetés. Bizonyára a fiút a Szent Iratok tanulmányozására buzdította és Istenfélelemre nevelte, de mégsem azt olvassuk Manasséról, mint az apjáról.
A hit nem örökölhető
Jól láthatjuk, sok mindent örökölhetünk felmenőinktől. Házat, autót, bankbetétet vagy akár tartozást is, de egy valamit sohasem, az Istenbe vetett bizodalmat. Pedig hányszor hallani hasonlót! Csak néhány mondatot hadd idézzek fel ezek közül: „Sok pap volt a családomban!” vagy „Egyik felmenőm, egyike volt a gályarab lelkipásztoroknak!” vagy presbiterválasztás előtt hangzott el egy nem túl sűrűn templomba járó szájából, „Nagyapám és Apám is presbiter volt, nekem is annak kell lennem!”. Nem is beszél arról, mikor a hívő nagymamának mondja unokája a templomba indulásakor: „Imádkozzál helyettem is”. Sajnálatosak ezek a látásmódok, hiszen a hitnek nincsen kamata, amiből majd az utódok is élhetnének! Sokszor ennek kapcsán egy mondás kerül elő keresztyén körökben, „Istennek gyermekei vannak, nem unokái!”. Jézus előtt állva nem hivatkozhatunk egy ősünkre, aki kitartott Isten Igéje mellett! Itt gondolhatunk gyermekeinkre és unokáinkra is, akiket hitben, hitre neveltünk! Milyen jó lenne az a bizonyosság, hogy Ők is az Úrra tekintve élnék életüket! Nekik sem lehet hivatkozási alap a mi életünk. Ők is, mi is életünkkel, odaszántságunkkal, Istenbe vetett hitünkkel tudjuk igazolni magunkat! Ezt a hitvallást hiába tanítják meg nekünk, hiába a keresztyén nevelés, még a legodaszántabb szülőktől vezetve is. Hit nélkül csak egyfajta tudás, a Szentírás ismerete! Ennek az ismeretnek alapján tudnak keresztyén válaszokat adni. Úgy gondolom, ha Manassét is megkérdezik, hisz Istenben, akkor tudott volna válaszolni, talán így, persze, hiszen Ezékiás fia vagyok! Olvastam a tekercseket, Apám magyarázta az ott olvasottakat!
Milyen fájdalmas az, hogy még egy olyan ember is, akinek a születését annak idején imádságban kérték Istentől a hívő szülők, és akit Isten félelmében neveltek, így hátat tud fordítani Istennek! Hiába volt a vallásos tradíció, meg a legjobb nevelés: Manassé hitetlen emberré vált! És most ne arra a hitetlenségre gondoljunk, amit a szájával vall meg valaki, hanem arra, amit a cselekedeteivel! Az életével! Mert nem a szájjal vallott hitvallás, hanem az élet beszéde leplezi le a hitet vagy a hitetlenséget! Nem véletlenül mondja Jézus: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Róma 10,9-10). Figyeljünk jól! A keresztyén ember alapja a szív és a száj egysége! Együtt a kettő! Egyik sem éri magában azt, amit Jézus Krisztus ígér, az üdvözülést! Arra is érdemes figyelni, mikor a szájról szólunk, nem az lesz az ember érdeme, ha voltak a felmenők között olyanok, akikre igaz volt a jézusi meghatározás.
Több éve figyelem a gyülekezetünkben konfirmálókat, főleg a 13-14 éveseket. Vizsgáznak a tanultakból, szépen felmondják a Káté kérdéseket, pontosan visszaadják a Tízparancsolatot, szépen eléneklik a kiválasztott éneket, énekeket, mosolyogva feszítenek a lelkipásztorral és a gondnokkal a templom lépcsőjén. DE aztán, a kivételtől eltekintve, eltűnik a gyülekezet látóköréből, szinte sohasem látjuk vasárnaponként, maximum a nagy ünnepeinken tűnnek fel Istentiszteleten. Élik a mindennapjaikat a világ elvárásai szerint. Mi történt? Szájjal tudtak bizonyságot tenni, a szívük pedig üres maradt!
Az Úr szemei előtt
Ezt láthatjuk Manassénál is! Ahogyan megszokhattuk az ószövetségi nevek sokszor jellemzik a viselőjét! Így van ez a királyunkkal, mert a neve azt jelenti: Elfelejtő! Elfelejtette, amit apjától tanult! Elfelejtette, milyen áldásokat élt át a nép Ezékiás helyreállítása által! Elfelejtette, milyen módon cselekedett népe életében! Elfelejtette, milyen áldásokat éltek meg!
Manassé inkább saját szembefordul Istennel, hátat fordít Neki. Isten helyett a környező népekre tekint. Isten helyett nekik óhajt megfelelni! Minden amit tett utálatosak voltak urunknak! Ezt olvashatjuk a Károli fordításban Róla: „És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt a pogányok útálatosságai szerint.” (2a). Isten szemében elbukott, elégtelen bizonyítványt állított ki at Úr Róla. Könnyen elítéljük magunk is a királyt, de ne tegyük!
Vajon mi milyen bizonyítványt kapnánk?
Könnyű, könnyebb az emberek szemében jónak lenni. Azt olvastuk, nem csak Manassé fordult szembe istennel, de a nép is. Az egyik oka lehetett, hogy tisztelték a királyt. Talán azért, mert jó diplomata volt. Talán azért, mert a jó neveltetése miatt tanult embernek tartották. Talán azért, mert tehetséges volt több területen is! Mégis, Isten szemében elbukott!
Amikor a történelem könyvet a kezünkbe vesszük, azt látjuk, hogy a történész mindig az adott országért tett erőfeszítései alapján minősíti a vezetőt. Ellenben Isten, nem a tettek alapján, hanem a szívből-, hitből fakadó cselekedetek alapján teszi azt meg. Izrael történetét nézve, a történészek szemében Omri volt a legnagyobb király. Uralkodói jelentőségét mutatja, hogy ő az első izráeli király, akit említenek nem bibliai források is. Mégis, a bibliai történetírók azok közé sorolják, akik azt tették, amit rossznak látott az Úr, sőt rosszabb volt minden elődjénél (1Kir 16,25).
Hadd hozzak egy másik példát! Egy érdekes kísérlett zajlott egy kutató intézetben. Összehasonlítottak két képet. Az egyik kép egy fotó volt, amit egy ember arcáról készítettek, a másik kép ugyanarról az arcról készült, de egy vak ember tapogatása után egy művésznek elmondva készült. Mindkét képen felismerhető volt a személy, aki a portré alanya volt, mégis eltért egymástól. A fotó tűéles volt, minden ránc, szőrszál tisztán látszódott, érzelmektől mentes, míg a festett kép inkább az érzelmeket, az ember kisugárzását hozta elő.
Akik folyamatosan kalauzunk szerint olvassák az Ószövetséget, azok láthatják Krónikák könyvében is, hogy minden király életéhez Isten fűz egy értékelést! És fűz a mi életünkhöz is egy értékelő mondatot, a szívünk állapota, a hitbeli cselekedeteink alapján!
Amikor ezt mondjuk, érdemes magunkba néznünk! Isten Igéjének a tükrében, Isten szemeivel látva magunkat, mit mondhatunk el magunkról? Sajnos, emberi szemünk, de még a külvilág szeme is be tud csapni bennünket! Hamis, torz képet tud mutatni! Talán, kiváló embernek tartod magadat, sőt a környezeted is ugyanezt vallja, embertársaid is elhalmoznak pozitív jelzőkkel, mint például: áldozatos, igazságkereső, kifogástalan modorú, tökéletes ember.
Be kell vallanom nektek, én is így gondoltam valamikor magamról! Szívesen hangoztattam: Magam is tökéletesek vagyok! Milyen nagy kegyelem, mindezt most már múlt időben tudtam elmondani, mert látásjavítás történt az életemben. Mert Isten szemei előtt nem kedves ez a mondat, mert Isten szemei előtt más mérték!
Minden ember, aki már átélte a lelki látás változását, akinek élete 180 fokos fordulatot vett, annak már a külvilág jelzői csak másodlagosak, mert Isten szájából, Igéjéből szeretné a pozitív megerősítést. Azonban Pál apostol ezt írja: “Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm 3,10-12). Pál szavai döbbentenek rá bennünket, a mi bizonyítványunkba is belekerül az elégtelen. Gondold végig, Isten tantárgyaiban megálltad, megállod a helyed? Mik a tantárgyak? Jóság, türelem, hűség, békesség, szelídség, szeretet, krisztusi indulat és élet. Nem vetted még észre, hogy mindig újra megbuksz valamelyik tantárgyból? Én már nagyon sokszor észrevettem! Talán, felteszed a kérdést magadban: Most akkor mi lesz velem?
Ítélet helyett sorsfordítás
Olyan jó, hogy a mai Igénk, Manassé életútja, válasz kérdésünkre! Ha emberileg gondolkozna Isten, akkor ezt mondaná: „Reménytelen eset! Megismertettem magamat Vele Ezékiás által, mégis idegen istenek előtt hódol. Minden cselekedete utálatos előttem, menjen hát a vesztébe.”. Ezt érdemelné valójában, de mégsem ez történik. A Mennyei Atyánk ennek az elvetemült, Istentől elrugaszkodott embernek mégis figyelmeztetést küld! „Szólt ugyan az ÚR Manasséhoz és népéhez, de azok nem figyeltek rá.” (10).
Isten különböző formában szólítja meg az embert! Minden embert! Azokat, akik itt ülnek a templomban, azokat is, akik sose lépték át a templom küszöbét. Különbség az, hogy meghallják és cselekszik vagy süketek maradnak. Azért szólít meg, mert életet akar adni Neked, nekem és Manassénak is!
Tudjuk jól az olvasott Igéből a királynak nincs válasza rá. A Szentírás egyik legborzasztóbb mondatát jegyzi le a Krónikás: „nem figyeltek rá” (10b). Hiába szólt Isten? Nem! Isten sosem szól hiába! Mert az az isteni szó, az a figyelmeztetés, amit hallunk ugyan, de eleresztünk a lelkünk mellett, ítéletté válik rajtunk! Ímé, Manassé története így folytatódik: „Ezért az ÚR felhozta ellenük az asszír király seregének a vezéreit, akik horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba.” (11). Nem lehet, nem szabad Isten szavát figyelmen kívül hagyni. Ennek következménye az Asszír fogság!
Egyik igehirdetőtől hallottam egy szép gondolatot! A vasra vert király börtönére ki lehetne írni: Ez az a Manassé, akit engedetlensége miatt Isten elvetett és elátkozott! De napi Igénk alapján éppen az ellenkezőjét lehetne kiírni tömlöce ajtaja fölé: Ez az a Manassé, akit Isten kiválasztott, és szeret!
Istennek minden tette megmentő szándékú! Nem elveszíteni akarja azokat, akiket kiválasztott! A csendes figyelmeztetés után megmentő csapás következik. Nem véletlenül olvassuk a Zsoltárok könyve 23. fejezetében: „…vessződ és botod megvigasztal engem.”. Ha nem hallgat, ha nem hallgatunk a szép szóra, akkor Istennek keményebben kell a helyes útra állítania.
Sokan ismerjük azt a nevet, Hagyó Miklós. Budapest alpolgármestere volt, aki politikai pályafutása alatt több törvénytelen dolgot cselekedett. Bíróság előtt kellett felelnie a tettéért, ahol elítélték. Manasséhoz hasonlóan, Ő is a börtönrácsok között értette meg, nem figyelt az Urra, nem Őt követte. A börtönre volt szüksége ahhoz, hogy ráébredjen, szerető, megmentő Istene van. Ma már, az interneten kutakodva Igehirdetőként, bizonyságtevőként találkozhatunk nevével. Ehhez az kellett, hogy az Isten botja, ami rásújtott, valójában pásztorbot volt, ami helytelen útról a helyesre terelte. Nagy kérdés Vele kapcsolatban: Nem tette-e jól Isten, mikor megtörte büszkeségét, nagyra vágyását? Nem tette-e jól Isten, mikor térdre kényszerítette, mikor az Istennel szembeni ellenállását megtörte? De igen! És ugyanezt mondhatjuk, mikor a saját életünkre tekintünk! Legyen hála szívünkben, mert Isten mindent megtett azért, hogy Te is és én is átéljük és megcselekedjük, mint Manassé: „Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az URat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt. Imádkozott hozzá, ő pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az ÚR az Isten.” (12-13).
Összegzés
Manassé élettörténetének örömhíre, lehet újat kezdeni a Teremtő és kegyelmes Istennel. Nem azért, mert volt valaki előttünk, aki az Ő útján járt, nem azért mert tökéletesek vagyunk, nem azért mert engedelmesek vagyunk, hanem azért, mert Isten nem akarja elengedni a mi kezeinket. Utánunk nyúl. Először a szavával szólít fel a változtatásra, majd ha engedetlenek vagyunk, csapással akarja helyrebillenteni elcsúszott életünket.
Már itt a földi utunkon hozzátérhetünk, visszatérhetünk a Mindenhatóhoz, mert 2000 évvel ezelőtt Jézus Krisztus elszenvedte a mi bűneinket. Őérte lehet újat kezdeni Istennel. De megalázkodni nekünk kell, igazat adni Istennek nekünk kell, rálépni a hazavezető útra nekünk kell. Isten adja az utat hazafelé, az ő uralma és gondoskodása alá, Isten adja a kitárt ajtót Jézusban, de nekünk kell belépnünk rajta, és nekünk kell elindulnunk rajta!
Ebben a pillanatban is Isten szeme rajtad van. Hadd legyen hitvallásunk a 459. dicséretünk pár sora: Megtörve és üresen, Adom magam neki, Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki. Minden gondom, keservem, Az Úrnak átadom, Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom. ÁMEN!
Kérdések: