Felette nagy titok…
Olvasandó: 2Sámuel 7, 18-29.
„Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok” Efezus 5, 32.
Szeretett gyülekezet!
Felolvasott Igénkben az egyház titkáról esik szó. Ma sokan sokféleképpen állnak hozzá az egyházakhoz, sokféle vélemény van. Gyülekezetünkben is vannak változások, melyek az emberek hatékonyabb megszólítására vonatkoznak. Hittanos gyermekekkel beszélgettem arról, hogy miért is kell Krisztus egyházának helyi tagjához tartozni, miért is kell hívogatni a szülőket, gyermekeket a gyülekezethez, a gyülekezetbe. Ezek a beszélgetések indítottak el arra, hogy ma Krisztus egyházáról szóljak közöttetek.
Ha megnézzük és figyelmesen olvassuk Pál apostol leveleit, különösen az egyházról szóló részeket, azt vehetjük észre, hogy az apostol mindig valami csodálatos tisztelettel szól az egyházról és szinte nagy küzdelmet folytat, hogy érthetővé tegye az egyház lényegét, és az egyháznak Krisztus Urunkhoz való kapcsolatát. Titoknak mondja ezt a viszonyt, és amikor a titokba emberi szavakkal akar bepillantást, értelmezést adni, akkor ezt a kapcsolatot, mely Krisztus és az egyháza között van, a vőlegény és a menyasszony kapcsolatával szemlélteti. Jézus Krisztus az isteni vőlegény, aki menyasszonyául választotta az egyházat és azt akarja, hogy menyasszonya dicsőségben álljon előtte, hogy ne legyen rajta, benne semmi szeplő, vagy folt: „így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” Efezus 5, 27. Ezért a szentségért és feddhetetlenségért adja életét Krisztus. Az egyháznak pedig Krisztusnak erre az önfeláldozó szeretetére boldog engedelmességgel kell felelnie, mert csak ebben az engedelmességben mutatkozik meg, hogy az egyház megértette Krisztus áldozatának célját.
Máskor Pál apostol a Krisztus testéhez hasonlítja az egyházat, melynek éltetője, vezetője, Krisztus: „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is… Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” 1 Korinthus 12, 12.27.
„Mindent az ő lába alá vetett, és őt tette mindenek felett az egyház fejévé.” Efezus 1, 22.
Mindezekből is láthatjuk, hogy valami szent és nagy dologról van szó, az egyházról való tanításban. Arról az egyházról beszélve, melyről Urunk azt mondta: „Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” Máté 16, 18.
Bevezetőmben említettem, hogy ma az emberek korántsem beszélnek ilyen nagy tisztelettel és szeretettel Krisztus egyházáról, annak titkáról. Sokan az egyházat valami őskövületnek, idejét múlt egyre inkább feleslegessé váló emberi intézménynek tekintik. Az egyházhoz való tartozás tetszőlegessé válik szép lassan, az individualista társadalom, csak a „maga módján” akar hinni és bárhova is elköteleződni. Már elmúlt az az évszázados felfogás, mely az egyházhoz való erős tartozást preferálta és az emberek nem látják azt, hogy mit is jelent ez a mindennapokban az életükre nézve. Nem figyelnek arra, hogy ez milyen kiváltságos áldás és nagyszerű életfeladat a sokféle nehézséggel, bajjal terhelt életükre nézve. Vannak református egyházunkban is jónéhányan, akik hasonlóképpen vélekednek az egyházról: nem válnak ugyan ki, de református identitásuk kimerül a ritka vagy elmaradó részvételben az egyház alkalmain, fizetik az egyházfenntartói járulékot, a családi eseményekhez még igénybe veszik az egyház „szolgáltatásait”, hittan, keresztelő, esketés, temetés. Inkább teher, mint áldás az egyház a számukra. Krisztusról és egyházáról már nem titokként, csodaként gondolkodnak, szokásrendszerükből kiveszett az Istentisztelet lelket építő, hitet növelő szokása.
Mi tehát az egyház és Krisztus titka, amiről Pál apostol beszél felolvasott Igében?
Ma segítségül hívjuk a Pál apostol által említett titok kifejtéséhez hitvallásunk, a Heidelbergi Káté vonatkozó kérdés-feleleteit. Hitvalló eleink alapos bibliai alátámasztással fejtették ki az egyházról való tanítást: megvizsgáljuk az egyház lényegét és alapjait, az egyház tagjainak szolgálatát, kötelezettségeit, végül az egyház áldásait.
- Kérdés: Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?
Felelet: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja: és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.
Mi az alapja az egyháznak? Isten elválasztó kegyelme. Hogyan létesül az egyház? Erre a kérdésre hitvallásunk azt feleli, hogy az Isten Fia a világ kezdetétől, annak végéig az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, magának, az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt. Az eklézsiát, az Anyaszentegyházat szentnek mondjuk, mert Krisztus vérével szereztetett, Szentlélekkel megszenteltetett, tagjai Krisztus érdeméért Isten előtt megigazíttatnak és Szentlélekkel megújíttatnak, hogy Isten dicsőségének szolgálatára éljenek. „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban. Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására. Efezus 1, 9-14.
Reánk nézve az következik ebből, hogy az egyház nem velünk kezdődött. Nem a mi nemzedékünk az, amelyik elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy itt Szolnokon legyenek még ma is református keresztyének. Elődeink is munkálkodtak Isten dicsőségére és annak lettek áldásai, talán éppen mi is. Viszont a mi szolgálatunkat is felhasználja Isten az Ő egyházának fennmaradására, és ezért mi csak hálát adhatunk. Nem a mi elszánt küzdelmünktől marad fenn az egyház, hanem Isten végtelen kegyelmétől, amivel bennünket megszólított, megtartott és megújított, hogy jó tanítványként szolgálhassuk az Ő dicsőségét. Ehhez adta nekünk a mi szeretett gyülekezetünket, mint az Isten népének, egyházának tagját. Ez alázatra és hűségre kell, hogy indítson mindnyájunkat Istenünk iránt. Isten egyházában, ha munkálkodunk neki engedelmeskedve, az Ő országáért, azzal áldást is kapunk. ha passzívak vagy közömbösek maradunk a szolgálat iránt, kimaradunk Isten áldásaiból, és ami még nagyobb felelősség a ránk bízottak iránt, kimaradhat Isten országából akár nemzedékünk is. Láthattuk ennek követkeményeit a magyar egyház babiloni fogsága, a szocializmus idején is. Láthatjuk annak következményeit ma is. Azonban az egyház titkának egyik legfőbb eleme, hogy minden az Isten érdeme. Ezért mondhatjuk mi reformátusok: Soli Deo Gloria!
Másodszor azt mondja Káténk, hogy az egyház egyetemes. Tagjai mindenhonnan gyűjtetnek a Szentlélek és az Ige által. Nincs sem helyhez, sem nemzethez kapcsolva Krisztusban, sem az elhívás sem az egyháztagság. Az egyház szó eredetileg a görög nyelvben azoknak a gyűlését jelentette, akik egy közösség ügyeinek megtanácskozása, intézése miatt gyűltek össze. A keresztyénségben ez a szó az ecclesia, azoknak a gyülekezetét jelenti, akik megértették Krisztus hívását és akik a Szentlélek által nyertek indítást, hogy ennek a hívásnak engedelmeskedjenek és együtt, Krisztus vezetése alatt Isten országának munkájában és szolgálatában keressék életük megszentelését. A hívő ember az egyház alapját, Isten elválasztó kegyelmében látja, és kimondhatatlan hálával gondol arra, hogy ő is tagja lehet Krisztus elhívottjainak az egyházban. Ma inkább a fakultatív egyház választás és keresztyén élet gyakorlat idejét látjuk. „Református vagyok, de nem gyakorlom a vallásom.” Sokszor halljuk ezt. Mi mégis ebbe a népbe, ebbe az egyházba, ebbe a városba kerültünk. Sokan válaszolnak az Ige és a Szentlélek megszólítására és még többen nem. Olykor generációk életében jelen van Krisztus egyháza, és ők jelen vannak Krisztus egyházában. Olykor egy-egy embert szólít meg Urunk és von be egyháza közösségébe. Az egyház élő tagjai azok, akik valóban megélik a hitüket, templomba járnak, imádkoznak, énekelnek, szeretik egymást, adakoznak, fenntartják az egyházat, segítik a szegényeket, szeretet árad belőlük, Krisztus szerint élők, Krisztust követni akarók. A megszólításra igennel válaszolók azok, akik Lutherrel együtt vallják: „Isten szava megáll mindenha, / Nem dönti meg senki hatalma! / Az Ige és Szentlélek bennünk / Nekünk mindig erős védelmünk. / Gyermeket, nőt, testi éltet, / Hírt és jólétet elvihet, benyelhet / A föld gonoszsága, / De megmarad Isten országa!” (MRÉ 390/4. vagy MRÉ 254b)
Mi az egyháztagok szent, Istentől kapott kötelessége, szolgálata?
- Kérdés: Mit értesz a szentek közösségén?
Felelet: Először azt, hogy a hívők egyenként és együttesen mind tagok az Úr Krisztusban, s minden ő javaiban és ajándékaiban részesek. Másodszor, hogy mindenki kötelességének kell ismerje, hogy ajándékaival a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljon.
A szentek közösségéről szóló tanításban hitvallásunk kimondja, hogy a hívők egyénenként és közösségként is tagok a Krisztusban, és minden javaiban és ajándékaiban részesülnek. Ebből adódóan mindenkinek, aki részesült Krisztus javaiban és ajándékaiban, kötelessége saját javaival a többi javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgálni. Mi, sokan, sokféle háttérből jöttünk, jövünk Krisztushoz. Lehetünk jómódúak, vagy szerényebb anyagi körülmények között élők. Lehetünk fiatalok, korosabbak, vagy szépkorúak. Egészségesek vagy betegek, tudósok vagy szerényebb iskolázottsággal bírók, egyben mind megegyezünk: mindnyájan rászorulunk Krisztus ajándékaira. Ezek az ajándékok Jézus isteni életében és tanításában mutatkoznak meg számunkra. Istennek az a szerepe ebben a közösségben, hogy ő úgy szabta meg a megváltás rendjét, hogy senki nem részesülhet abban csak úgy egymagában. Így hát mindenki, aki hisz Jézus Krisztusban – még ha nincs is ennek tudatában, – hite által olyan életközösségbe jut Ővele, amelybe egyúttal életközösségben van minden más hívővel is. A már többször szemügyre vett képes kifejezéssel élve: minden hívő “taggá” lesz, Jézus Krisztus “tagjává”, aki a “Fő” abban a “testben”, melyben “tagok” mind a többiek is. A JÉZUS KRISZTUSSAL való közösség azt jelenti, hogy a hívő a magáénak tudhatja Jézus Krisztusnak minden “javait és ajándékait”, mert Őt magát is a magáénak tudhatja. Az egymással való közösség pedig azt jelenti, hogy sem magát Jézus Krisztust, sem a benne rejlő és belőle áradó áldásokat egyetlen hívő sem nyerheti el úgy, hogy éppen csak a maga számára kívánja elnyerni. Tudomásul kell vennie, hogy Jézus Krisztus, a “Fej”, az Ő egész “testét” élteti az Ő szétáradó életének a gazdagságával, és minden egyes “tag” csak ennek révén a többi “tagokkal” együtt részesülhet azokban.
Így ismerhetjük meg Isten atyai szeretetét és kegyelmét, amely Jézus Krisztusban hajolt le hozzánk, és megtart bennünket a hit útján: „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” 1János 1, 3.
A szentek közösségéről való tanítás lényege, hogy a bűn és a halál hatalma alatt vívódó ember Krisztusban megváltást nyer. A Krisztus ajándékaiban lelki erőket és ajándékokat kap az új életkezdésre, amelynek vége az örökélet. Azok, akik a közös nyomorúságban a közös sors testvériségét megismerték, testvérekké válnak a közös szabadulásban is. A kegyelem ajándékaival egymás javára és segítségére szolgálnak a közös Szabadító, Megváltó parancsa szerint. Krisztus így teremti meg egyházában a megváltottai között azt a lelki egységet, amely az egyház tagjait arra indítja, hogy legyenek bármilyen helyzetben, azokkal a szellemi, lelki, anyagi javakkal, mellyel Isten őket megajándékozta, egymás javára, az egyház javára sáfárkodjanak. A szentek közösségében a Lélek egysége nyer hatalmat, ez által tud az ember olyan közösség tagja lenni, amelyben kiegyenlítődnek az élet tragikus, szomorú, nehéznek tűnő ellentétei. Kegyelemből vagyunk szentek. Megszentel Isten. Pál apostol a sok bűnnel terhelt korinthusi gyülekezetet így szólítja meg: Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják.” 1 Korinthus 1, 1-2. Ez azt jelenti, hogy mi Jézus Krisztusban vagyunk megszenteltek, Ő volt a tökéletes, a szent, az igaz, de hogyha mi hiszünk benne, akkor Őáltala bennünket is úgy néz Isten, minthogyha nem vétkeztünk volna, nekünk is megbocsát Isten, s az Ő szentségét reánk hullatja. Ez bennünket hálára és alázatra kell, hogy indítson és arra, hogy teljes erővel igyekezzünk a Krisztus szerinti életre, kötelességünknek érezzük, hogy a többi tagok javára és üdvösségére örömmel és készséggel szolgáljunk. Ezért nagy tévedés az, amikor a magukat megtértnek valló emberek a többieket lenézik, és csak magukkal törődnek. Az igazán megtért keresztyén ember Isten dicsőségére másokat szolgál szeretetben.
Isten sok ajándékot ad nekünk. Van, akinek a vigasztalás ajándékát adja, van, akinek jó eszet ad, és lesz belőle orvos vagy ügyvéd vagy lelkipásztor vagy politikus, de akkor se felejtse el, hogy a többi tag javára kell szolgálnia. Isten arra tanít bennünket, hogy egymást felemeljük, segítsük és az egész népünket Istenhez vigyük közelebb, mert ez is reánk bízatott, és mindezt készséggel és örömmel tegyük. Isten nem olyan keresztyén egyháztagokat akar, akik minden munkától húzódzkodnak, és akik nagy nehezen segítenek embertársaikon, hanem olyanokat, akik örülnek annak, ha jót tehetnek, ha segíthetnek valakin. A szentek közössége a láthatatlan egyház, azoknak a közössége, akik komolyan követik Jézus Krisztust, neki adták az életüket, és ez látszik is a mindennapi forgolódásukon.
Végül az egyház titka, az Istentől kapott ajándék is.
- Kérdés: Mit hiszel a bűnöknek bocsánatáról?
Felelet: Hiszem, hogy Isten Krisztus elégtételéért minden bűnömről és bűnös természetemről, amely ellen egész életemben harcolnom kell, soha többé meg nem emlékezik, hanem engem Krisztus igazságával kegyelméből megajándékoz, hogy soha többé kárhozatba ne jussak.
A megváltásnak arról a gyümölcséről és ajándékáról beszél itt a Káté, amelyet megigazulásnak szoktunk nevezni. A Káté először is olyasmiről beszél, ami Isten között és miközöttünk többé nincs már. Nem szerepel immár ebben a viszonyban, és nem ronthatja azt meg a bűn valósága. Isten “soha többé nem emlékezik meg” róla. Igazságossága szerint mindig számon kellene tartania, és velünk való bánásmódját hozzá kellene igazítania, vagyis nekünk hátat fordítva, és minket magától eltaszítva kárhoztató ítéletével kellene bennünket sújtania. De “Krisztus elégtételéért” ez a veszély immár elhárult felőlünk. Ez jut kifejezésre elsősorban a “bűneink bocsánatában”. De amikor valaki megbocsát annak, aki őt magára haragította, az nemcsak annyit jelent, hogy többé nem sújtja az ítéletével, hanem azt is jelenti, hogy visszafogadja az illetőt abba a jó viszonyba, amely megromlott volt közöttük. Ez a dolognak pozitív oldala. Ezért beszél a Káté olyasmiről is, amit Isten megtesz a bűnös emberrel: “megajándékozza a Krisztus igazságával”. Ha a bűnös emberben nem nézi többé az ő bűnös voltát, ez azt jelenti, hogy úgy nézi, mintha nem volna bűnös, mintha tehát olyan “igaz” ember volna, aki soha nem vétett Ő ellene.
Figyelemre méltó, hogy a Káté külön megemlíti “minden bűnünket” és “bűnös természetünket” is. Sem az utóbbi: életünknek velünk született, és gyökerében való megromlása, sem az előbbi: azok az egyes romlott gyümölcsök, amelyek életünk folyamán ebből a megromlott gyökérből fakadnak, nem állhatják többé útját annak, hogy Isten haragja helyett az Ő jókedve sugározzék reánk. Az is figyelemre méltó, hogy az előbbiről azt állapítja meg a Káté: “teljes életünkben harcolnunk kell vele”. Az egyes “bűnöket” leküzdhetjük és elhagyhatjuk, de csak annak árán, hogy állandóan résen vagyunk a “bűnnel” szemben. Isten látja a szívemet, és nincs számomra teljes bocsánat, hogyha bűnbánatom csak formális vagy képmutatás, és nem akarok harcolni a bűneim ellen. Az ember egy különös helyzetben van, amiről azt mondta Luther Márton: simul iustus et peccator, egyszerre igaz és bűnös. Vagyis Isten igaznak néz, Isten megbocsát, elfelejti a mi bűneinket, de nekünk tudnunk kell, hogy bűnösök vagyunk, és minden erőnkkel kell harcolnunk a bűneink ellen. Isten megajándékoz Krisztus igazságával kegyelméből, hogy ne jussak kárhozatba, de elvárja tőlem, hálából mindent kövessek el azért, hogy úgy éljek, ahogyan ő mondja. Ha igazán a Jézus Krisztusé vagyok, akkor nem csak azért kell harcolnom a bűneim ellen, mert Isten ezt elvárja tőlem, hanem kell, hogy fájjanak a bűneim, és saját magam belső akaratából és fájdalmából kell, hogy megszülessen bennem a bűneim ellen való küzdelem. Ha nincs a bűntől való szabadulás, nem tudunk újat kezdeni.
Pál apostol ezt írja a Római levélben: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.” Róma 7, 24-25.
Ugyanakkor Urunk így bátorít: „Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” Zsoltárok 103, 3-4. 10.12.
Ravasz László azt mondja az egyházról: „ Az anyaszentegyház Istennek egyik felséges eszköze arra, hogy e földi életben a maga számára kiműveljen minket.”
Az egyház és a keresztyén hit összetartoznak, mint a borsó meg a héja./ Forrest Gump/
A Krisztus egyháza tehát az a hely számunkra, amelyben, Krisztus seregének elhívott katonái , amint Pál apostol az Efézusi levélben leírja, felöltözik azokat a mennyei fegyvereket, az igazságot, a jóságot, tisztaságot, a hitnek pajzsát, a léleknek kardját, melyekkel úgy harcolhatják meg Krisztus országáért a nemes küzdelmet, hogy önmagukban és a világban is egyre teljesebben legyőzik a bűn uralmát. Ennek a seregnek én is tagja vagyok és az is maradok, mondja Káténk. Áldott, boldog keresztyén életünk lesz, ha egyenként el tudjuk ezt mondani. Az egyház tagjaiként az Istentől kapott legnagyobb ajándék részesei lehetünk, mert örökéletnek ajándékát kaptuk, és ebben van a mi elmúló életünknek egyetlen, maradandó áldása. Ez az egyház titka, ezért hívogatunk gyülekezetünkbe, ezért válunk tanítványokká Krisztus munkája által. Így legyen, ámen!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Te is az Egyház tagja vagy. Elgondolkoztál-e már azon, hogy miért? Csak megszokásból, haszonból, vagy pedig azért, mert jól érzed maga benne?
- Tudnod kell, hogy neked is feladatod van az egyházban, nem ülhetsz tétlenül, hiszen te is az egyház testéhez tartozol, és éppen ezért nem lehetsz passzív! Hogyan tudod megélni Krisztus követésedet a gyülekezetedben?