Presbiteri konferencia áhítat – Szolnok 2019. október 26.
„Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.” Jakab 1, 5-8.
Rögtön az elején vágjunk is a közepébe: Miért vagyunk ma együtt ezen a konferencián? Persze azon túl, hogy sok meghívót kaptunk a Presbiteri Szövetség vezetőjétől, és úgy gondoltuk, hogy jók lesznek az előadók, örülünk a találkozásnak, vagy csak egyszerűen nem szeretnénk, ha szomorkodna a szervező, hogy nem jövünk el… Miért vagyunk itt?
Azért, mert nincsen bölcsességünk. Miért, nem ismerjük a Bibliát? Nem tudnánk akár hosszú szakaszokat idézni belőle fejből? Nem értünk a magunk szakterületén sok dologhoz? Nincsenek évtizedes tapasztalataink gyülekezeti életből gyülekezeti tagként, presbiterként vagy lelkipásztorként? Nincsenek jó ötleteink? Nem erről van szó. Nincsen bölcsességünk. A bölcsesség a Biblia szerint ugyanis nem lexikális tudást jelent, nem diplomák számának kérdése, és nem is szakértelem valamiben, hanem az életben az Isten akarata szerinti eligazodást jelenti. A jó és rossz út közötti különbségtétel és a jó választásának képessége. Nem elméleti hittan, vagy gyülekezetépítési ismeretek: a bölcsesség azt a látást jelenti, amellyel a gyakorlatban felismerem Isten akaratát és a jót tudom választani. Felismerem, hogy mi itt és most Isten akarata, mi az, ami biztosan jó, építő? Mi az, ami az életet munkálja, menti, védi? Az örök életet. Mi az, ami építi a gyülekezetet? Mit tegyünk itt és most? Mi az Isten szerint jó abban az aktuális helyzetben, amiben most vagyunk? Mi a dolgunk, mi a feladatunk? Mit kell tennünk és mit nem?
Azt remélem, hogy akik eljöttünk, azért jöttünk el, mert látjuk, hogy nincsen bölcsességünk, kérnünk kell. „Ha valakinek nincs bölcsessége…” Ez egy költői mondat. Mert van olyan, akinek van, önmagában? Az Isten akarata szerinti eredeti szereposztás az, hogy nekünk nincs önmagunkban, függetlenül lelki látásunk, bölcsességünk! A jó és gonosz tudásának a fája az Éden kertjében, amitől Isten eltiltotta az embert, pont ezt jelenti: azt a kérdést, hogy mi a jó és mi a rossz, hagyd az én kezemben ember! Ne legyen saját bölcsességed. Figyelj rám, kérdezz engem, bízz bennem és fogadj szót nekem, és élni fogsz. Neked nem is kell tudnod, hogy mi a rossz, nem kell megismerned a halált, bízd rám ezt a kérdést, élj velem, figyelj rám, fogadj szót nekem és ismerni fogod a jót, ismerni fogod az életet és az elég lesz: élni fogsz örökké! Ezt mondta az Úr. Nekünk viszont saját bölcsesség kellett, tőle függetlenül. Ez a bűn. Ezért tartunk itt, ahol tartunk.
Jézus Krisztus ezért halt meg, hogy ebből a zsákutcából, a saját „bölcsességünk” okozta halálból kimentsen bennünket, vissza az eredeti rendbe, mert számukra az az élet. Megtérni, hívő embernek lenni nem annyit jelent, hogy bocsánatot kapok a bűneimre, aztán megpróbálom kitalálni, hogy mit kezdjek az új életemmel. Az új élet szabálya Isten szerint: Nincsen bölcsességed, kérd tőlem. Az élet nagy fordulata, amikor az ember le tudja tenni azt a nagyképű, magabiztos hozzáállást, hogy én tudom. Nekem ne mondja meg senki, engem ne tanítson senki, pláne nem fogok megkérdezni senkit… Hiszem, hogy egyházi életünk nagy fordulata, megújulásának kezdete lehet az, amikor beismerjük: mi nem tudjuk. Amikor letesszük a nagyképű, magabiztos magától értetődőséget, és alázattal elkezdjük kérni Istent.
Annál is inkább, mert ha az életünkre igaz, hogy nem a sajátunk, hanem Istentől kaptuk gazdálkodásra, akkor az egyházra sokszorosan igaz, hogy nem a mienk! Isten szőlőskertje, ahol mi napszámosok vagyunk. A jó pásztor nyája, ahol mi egymásra utalt bárányok, legfeljebb pulikutyák vagyunk. Nincs a kezünkben a terv, az nála van, s nekünk az ő füttyentését kell lesnünk. Az egyházat Jézus Krisztus hívta létre, ő vezeti, oltalmazza és őrzi meg (HK 54. kf). Az övé mindenestül. Látod ezt? Nekünk az ő látását kell megértenünk, hogy megértsük mi a dolgunk itt és most ebben a világban.
Eljutottunk-e már odáig, hogy nincsen bölcsességem? Az élet ott kezdődik, hogy elkezdesz kételkedni a saját magától értetődő látásodban, megtorpansz a széles úton, amin magadtól magabiztosan jártál, felteszed a kérdést: hátha nem is jól tudtam? Hátha tényleg nem jó irányba megyek? Mert, ha idáig eljutsz, akkor tanítható leszel, akkor nyitott leszel arra, hogy felismerd az Isten akaratát. Aki abban a magabiztos meggyőződésben van, hogy ő jól tudja, ő tudja jól – mindenki más legalábbis értetlen, hitetlen és vak -, az nagyon veszélyes helyzetben van. (Vicc az autópályán szembe közlekedő sofőrről)
Ha valaki már felismerte, hogy nincs bölcsessége, kérjen Istentől. Ez látszólag evidens, mégsem az. Ha tanácstalan vagy, és már eljutottál oda, hogy iránymutatást kell kérned, kitől kérsz? Kire figyelsz?
Mit jelent Istentől kérni a bölcsességet? Imádságos szívvel a Szentírásból keresni a válaszokat. Azt az igyekezetet jelenti, hogy törekszem megérteni a Biblia aktuális üzenetét az életemre és a gyülekezet életére nézve. Minden megújulás a Biblia újrafelfedezésével kezdődött. Az 500 évvel ezelőtti reformáció, minden ébredés azóta is az egyházainkban. Hitünk és életünk zsinórmértéke, ezt tanítjuk a Bibliáról. Ebben jelentette ki Isten az ő akaratát. Sok bibliai történetet ismerünk, de vajon az aktuális kérdéseinkre onnan keressük-e a választ? Vagy inkább hagyatkozunk a szokásainkra, a megérzéseinkre, erős vagy kevésbé erős véleményekre, arra, ami a természetünk szerint egyszerű, magától értetődő? Hol keressük a kérdéseinkre a választ? Mit mond erről a kérdésről a Biblia? Milyen értékeket tart fontosnak a Biblia? Mit jelentenek ezek az értékek számunkra a gyülekezet életében?
A Szentírás olvasása nem protestáns jócselekedet, amivel megnyugtathatjuk magunkat: kedves vagyok Isten előtt, mert ma is megtettem a kötelességemet, elolvastam az Igét a BOK szerint. Mind a kettőt, még az Ószövetségit is, és imádkoztam is. Hívő kötelesség a mai napra pipa! Esetleg elmondhatom, hogy már hányszor elolvastam a teljes Bibliát… Nem. A Szentírást azért olvasom, hogy egyre jobban megértsem, hogyan gondolkozik Isten az életről, és felismerjem az Ő aktuális akaratát abban a helyzetben, amiben élek. Választ keresek a kérdéseimre, iránymutatást az életemre nézve. Olvasod? Így olvasod? Isten bölcsességét, látását kérve, keresve benne? Kérnünk kell és Istenre figyelnünk engedelmes szívvel: mit mond az ő igéje jónak és rossznak itt és most?
Hittel kérje – Mit jelent ez? Jakab egész levele a hit gyümölcseiről szól. Hittel kérni azt jelenti, hogy cselekvésre készen. Amit Isten mond, amit megértettem, azt elhiszem, arra rábízom magam, az alapján cselekszem, ahhoz igazítom a gyakorlatomat. Hittel és kételkedés nélkül kell kérnünk: vagyis mindent egy lapra feltéve, készen arra, hogy azt a döntést hozzuk, amit Isten megmutat. Amit Isten mond, én arra bízom magam.
A kételkedés itt nem azt jelenti, hogy kételkedem Isten létében – Jakab olvasói ebben egyáltalán nem kételkedtek („Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed” 2, 19.) –, nem azt jelenti, hogy kételkedem abban, hogy Isten tud bölcsességet adni. Jakab egy különleges kifejezést használ többször is a levelében: dipszüchosz – két lelkű, két szívű. A szív, a lélek az irányító központ, ami meghatározza a cselekedeteimet. Kétlelkűnek lenni azt jelenti, hogy kérem Isten bölcsességét, de van egy megoldásom, egy saját programom, ami alapján végül is cselekszem. Van egy saját gondolatom, kérem Isten akaratát is, és én eldöntöm, hogy Istenét vagy a sajátomat választom.
Hittel kérni azt jelenti, hogy mindent egy lapra feltéve kérem Istentől a látást, a bölcsességet. Azzal az elszánással keresem, hogy az fogja irányítani az életemet, aszerint fogok cselekedni, ahhoz szabom magam.
Mi van a szívedben? A megújulás azzal kezdődik, hogy felismerem: nincs bölcsességem. A kételkedés a saját bölcsességemben jó kezdés, de nem szabad itt megállnom. A megújulás azzal folytatódik, hogy döntést hozok: Isten bölcsességére bízom magam. Azt fogadom be a szívembe, és ahhoz fogom igazítani magam. Bármit mondjon is. Nem maradok kétségben, hanem együgyű leszek, vagyis egy ügyre, az Istenére teszem fel az életemet.
A kétlelkűség, amikor nem teszek fel mindent egy lapra, Isten akaratára, hanem van egy másik programom is. És nem egyértelműen az Istenét cselekszem.
Kétlelkűség az is, amikor én a fejemmel már tudom, hogy mit kellene tennem, de a szívemben más program fut, mert más mozgatja a cselekedeteimet. Esetleg a szokás visz tovább, vagy az, ami nekem kényelmesnek tűnik, a régi természetem jobban el tudja fogadni. Ami sikert, vagy kevesebb harcot, szenvedést ígér. Ami belém idegződött a neveltetésemből, vagy ami felé sodor a környezetem esetleg a félelmeim. Legtöbbször nem is tudatosítjuk magunkban ezt a kettősséget. Nagy meggyőződéssel mondok, „hiszek” valamit és teszek valami egészen mást.
Néhány példa a gyülekezeti kétlelkűségre, hogy jobban értsük.
Tudjuk, hitvallásosan hisszük, hogy kegyelemből, hit által van üdvösségünk, nem cselekedetekért. Vagyis életünk Isten előtti értékét és elfogadottságát nem a teljesítményünk adja. A gyülekezeti életünk mégis a teljesítményről szól: minél több program, minél több szolgálat, annál értékesebb gyülekezet, és munkatárs. Közben kiégünk, belefáradunk, megkeseredünk, de teljesítenünk kell… Milyen program irányítja a szívünket?
Jézus szerint a legnagyobb parancsolat a szeretet parancsa, az egyházi struktúránkat mégis az alá-főlé rendeltség a megfelelés, félelem, kihasználás határozza meg. Vagy mindenre van idő, csak éppen a személyes törődésre nincs. Vajon tényleg a mindannyiunk által legfontosabbnak tartott érték irányítja közösségünk szívét?
Isten gondoskodik a szükségeinkről. Az ő országát igazságát keresni a legfőbb dolgunk a többi ráadás, amit ő biztosan megad ehhez. Hisszük, nem? Vagy legalábbis tudjuk a fejünkkel, de vajon milyen program fut a szívünkben, amikor kizárólag abba merünk belekezdeni, aminek biztos anyagi fedezete van, abba nem, aminek nincs, még akkor is, amikor Isten világosan megmutatja a szükségét? Milyen program fut a szívünkben, amikor anyagiasak vagyunk, amikor a legfőbb kérdésünk, hogy mennyi az egyházfenntartói járulék?
Jézus azt mondja: tegyetek tanítvánnyá minden népet. Hisszük, vagy legalábbis tudjuk a fejünkkel, hogy ez a feladatunk. De milyen program fut a szívünkben akkor, amikor vágyunk rá hogy többen legyünk, de nem vagyunk hajlandóak tenni semmit azért, hogy azok számára érthetővé tegyük az evangéliumot, akik nem ebben nőttek fel, mert az a fontos, amit mi megszoktunk, ami nekünk kényelmes, amiben mi jól érezzük magunkat?
Mi van a szívemben? A legnagyobb kérdésünk éppen az, hogy hogyan juthat el egy felismert igazság a fejünktől a szívünkig (ez a leghosszabb út). Felismerem, megértem, és ez kezdi mozgatni az életemet. Hittel kérni Isten bölcsességét, azt jelenti, hogy azután arra építek, ahhoz igazodom: saját élet és gyülekezet. Milyen értékeket ismerünk fel a Bibliából? Mit jelent ez számunkra itt és most, abban a helyzetben, amiben vagyunk? Igazodunk hozzá. Ez a bölcsesség. És Isten mindig megmutatja az ő útját annak, aki becsületesen kéri, és nem játszmázik vele, aki kész a szívébe fogadni azt, amit ő mondott és engedelmeskedni neki.
Végül pedig – bár Jakab erről itt nem beszél – Isten bölcsességének, látásának keresése, felismerése, szívünkbe fogadása és a hozzá igazodás a gyülekezet életében KÖZÖSSÉGI KÉRDÉS! Ezért vagyunk itt ma lelkészek, gondnokok, presbiterek és gyülekezeti tagok. Azok, akik nyitottak vagyunk Isten bölcsességének, látásának keresésére. Az egyház a Krisztus teste, ami akkor tud egy felé mozdulni, ha egy szív dobog benne. Isten Bibliában kinyilatkoztatott látása szerint nem az a dolgom, hogy magányos harcosként képviseljem azt az ügyet, amit felismertem, hanem hogy közösségként képviseljük a mi Urunkat, éljünk abban a küldetésben, amit ő ránk bízott. Ezért nem mondhatunk le arról a kérdésről, hogy hogyan jutunk közös látásra lelkipásztorok, presbiterek, munkatársak? Hogyan lesz ránk is igaz az, ami az első keresztyénekre: szívük és lelkük egy volt (ApCsel 4, 32.) Hogyan történhet meg az, hogy nem véget nem érő viták között élünk, nem is ráhagyjuk a vezetőkre (mert az menet közben derül ki, hogy nem sokat ér), hanem a szívünk, lelkünk benne van, és ugyanaz a program fut a szívünkben, együtt látjuk, és szívügyünkként visszük azt a küldetést, amit Isten itt és most éppen ránk bízott. Ez a legnagyobb kihívás! Közösségi látás, közösségi misszió. Nem tudunk egymás nélkül messzire jutni. Közös imádság, és közös tusakodás Isten akaratáért.
Reménységünk szerint ebben lehet egy mérföldkő, egy állomás ez a mai konferencia. Ezért vagyunk ma itt. Ezért vagy ma itt? Légy jelen nyitott szívvel!