Elkötelezett szeretet
„Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” Lukács 10, 25-37.
A múlt vasárnapi igehirdetés azzal zárult, hogy az elkötelezett szeretetben élt élet azzal kezdődik, hogy felismerem Isten szeretetét, amely elköteleződött mellettem Jézus Krisztusban. Az élet nem a teljesítésről szól, hanem szeretet kapcsolatról. Ebben a kapcsolatban Isten hordoz engem, én pedig rá bízom magam, kötődöm, ragaszkodom hozzá. Jézus az igazi irgalmas Samaritánus, aki eljött értünk, önzésünkben, bűneinkben tehetetlenül vergődő, Isten számára elveszett emberekért, akik mellett elmennek mások, s akik elmegyünk mások mellett. Lehajolt hozzánk, és nem egy kis bort meg olajat öntött a sebeinkre, hanem az ő bűn miatt kiontott vérével tisztított meg bennünket, nem két dénárt adott a fogadósnak, hanem mindent: az életét adta értünk a kereszten. Miért? Mert nem volt más megoldás, mert ennyire nem tudtunk magunkon segíteni, s nem segített, nem segíthetett rajtunk senki más. Az életünknek Isten és a felebarát szeretetéről kellene szólnia, erre kaptuk ugyanis, ehelyett azonban önmagunkról szól. Ezt éljük meg változatos formákban, és ebből nem tudunk kilépni. Ez viszont azt jelenti, hogy végzetesen célt tévesztettünk. Nos, Jézus, ott a kereszten a céltévesztésünk következményét vette magára. Oda jutott, ahová a mi utunk vezet, hogy megmentsen bennünket. Mert ő a szeretet, akkor is, amikor mi az önzés vagyunk. Mert a szeretet irgalmas: csak a szükségre néz. Nem arra, hogy mit érdemelsz, hogy hogyan viselkedsz, még csak nem is arra, hogy hálás vagy-e, vagy egyszer majd hálás leszel-e érte, hanem csak arra néz, hogy szükséged van rá. Figyeljünk csak! Mennyire nem teljesítésre hív bennünket a mi Urunk! Amikor meghalt a kereszten, azt kiáltotta: elvégeztetett! Készen van! Nem lehet semmit hozzátenni. Nem azt kérdezte: ugye megszolgálod? Méltó leszel rá? Hanem azt mondja neked: bízd rám magad! Csak bízd rám magad, én már mindent megtettem érted, mert szeretlek. Mindig. Akkor is, amikor mindenki más elmegy melletted, sőt még akkor is, amikor te mész el valaki mellett. A bűneidet nem fogadom el – de téged igen! Bízd rá magad, és válj el a bűneidtől, vall meg őket és fogadd el a bocsánatot. Bízd magad Jézusra, arra, amit ő tett érted és ragaszkodj, kötődj hozzá. Az ő szeretete hordoz, elbír, kibír téged – még engem is.
Ezt a példázatot ezzel a háttérrel kell értenünk! Mert ha megérted, hogy Isten mire adta az életedet, őszintén szembenézel azzal, hogy te nem úgy élsz, és megérted szívből az Úr Jézus irántad való irgalmas szeretetét, akkor az megváltoztatja az életedet. Meg kell, hogy változtassa. Mert, amikor Jézusra bízod magad, akkor nem egy hittételt, vagy egy módszert fogadsz el, hanem életközösségre lépsz Jézussal. Rákapcsolódsz az élet forrására. Valami új indul el benned. Az, amit a Biblia életnek nevez. Ez szükségszerűen változást indít. „Lehetetlen, hogy azok, akik hit által Krisztusba oltattak, a hála gyümölcsét ne teremjék” Heidelbergi Káté 64. kérdés-felelet.
Mit tegyek az örök életért? – kérdezi az írástudó. Mit mond Isten Igéje? – kérdezi Jézus. Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Tedd ezt és élni fogsz. A nagy parancsolat nem egy elvárást fogalmaz meg, hanem egy életformára hív. Nem egy felvételi vizsga a mennybe, hanem az élet értelme. Az örök élet pedig nem egy díj, amit halálod után megkaphatsz, ha elég jó voltál, hanem valóságos szeretetkapcsolat az Istennel, az Úr Jézussal: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” János 17, 3. Élet, mert Jézussal jársz és örök, mert ő örökre megtart, ezért nem lesz vége a halállal. Ha pedig te Jézussal jársz, rá bíztad magad, akkor annak szükségképpen látható jelei vannak – életjelek, mert az életnek vannak jelei. Tedd ezt és élni fogsz. Az ember nem azért él, mert pislog, hanem azért pislog, mert él, nem? Életjelek. Nem arról van szó, hogy ha elég ügyesen teszed, amit kell, akkor majd életet kapsz cserébe, hanem arról, hogy az életnek az a jele, hogy elkezdted ezt tenni. Jézus egy életformára hív, ami örökké tart vele. Ez egy olyan életforma, ahol ő formál át téged!
Tedd ezt és élni fogsz. A Biblia két szót használ az életre. „Biosz” – a biológiai életünket jelenti. Az a szó azonban, amit Jézus itt használ a „dzóé”. Az az élet, amit a nagy parancsolat leír: a szeretetben élt élet. Amire Isten adta az életünket. A „dzóé” az, amikor Istennel élsz, és ez szeretetre indít a másik ember iránt is. Ez az írástudó él a mi fogalmaink szerint: lélegzik, járkál, kérdez, válaszol. Jézus mégis azt mondja neki: tedd ezt és élni fogsz. Élsz, és mégsem élsz? Csak látszólag élsz. A Biblia erről így beszél egy másik helyen: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Jelenések 3, 1. Furcsa? Pedig ismerjük ezt az állapotot, egyre nagyobb teret kap a hétköznapjainkban, még neve is van: virtualitás. Emberek milliói építenek városokat, művelnek földet, kereskednek, repülőt vezetnek, és mentenek meg bajba jutottakat, miközben ki sem lépnek a szobájukból. Amikor jól esik nekik felfüggesztik, elmennek vacsorázni, és folytatják. Virtuális játék. Nem élet, csak olyan mintha. És nem baj az, hogy játszunk is néha, de az baj, ha erről szól az élet. Nem él, csak mintha. Tölti az időt, fogyaszt, ingerek érik az agyát, de nem része igazán a történetnek, csak mintha. Nem épít, nem cselekszik, csak van. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Számítógép, mobiltelefon, tv. Igazi emberi kapcsolatokban nem vesz részt az ember. Nem tudja, hogy mi van a szomszéddal, de mintha az ő élete lenne együtt sír és együtt nevet egy sorozat szereplőivel. Hősnek érzi magát egy akciófilm főhősével azonosulva, de igazi kockázatot soha nem válla, igazi áldozatot nem hoz. Mintha fájna, de igazán sohase fáj, mintha örülne, de igazán nem részese az örömnek, mintha részt venne a világ megváltoztatásában, de igazán soha nem lép ki a komfortzónájából. Akkor kapcsolja ki, amikor akarja.
Ez pedig nem csak a számítógépről vagy a tv-ről szól. Lehet virtuálisan vallásoskodni? Az irgalmas samaritánus példázata szerint lehet. A törvénytudó kitűnően tudja és meggyőződéssel mondja is a nagy parancsolatot. Kívülről fújj a Bibliát. Mégis elakad, amikor a gyakorlati megvalósításra kerülne a sor. Kiderül, hogy élet helyett, még a célcsoport beazonosításával bíbelődik… A példázatban a pap és a lévita – profi hívők – hányszor elmondták ezt a parancsot! Kívülről ismerik. Magyarázták is vagy ezerszer. Aztán a jerikói úton sétálva egyszer csak: Te jó ég! Egy igazi ember! Egy hús-vér bajba jutott. Véres. Koszos leszek. Elkések. Nem tudom elvégezni a templomi szolgálatot a tisztátalanság miatt. Lehet, hogy a rablók még itt vannak és engem is megvernek. Ez egy igazi helyzet! Kikerülik, mintha nem lenne közük hozzá, kívül maradnak a valóságos helyzeten. Az a neved, hogy élsz pedig halott vagy. Az a neved, hogy jársz, pedig fotelben ülsz – lelkileg.
A samaritánus pedig – akit a zsidók vallásilag inkorrektnek tartottak, mert ugyanazt az Istent imádta ugyan, de nem Jeruzsálemben, a templomban, hanem a Garizim hegyén – belép a valóságos helyzetbe. Van köze hozzá, vállalja a kockázatot, vállalja a közösséget. Az eredmény: kimosott, bekötött sebek, felöltöztetett ember, betegágy, ápoló. Gyógyulás, élet, érték, áldás. Piszkos lesz, kockáztat, áldozatot hoz, és él! Valósággal.
A virtualitás vége, az igazi élet kezdete: az elkötelezett szeretet. Amikor a szívemben hozok egy döntést, felállok a fotelból, és elindulok. Rá bízom magam Jézus szeretetére, és elindulok vele. Beleadom magam, elköteleződöm, vállalom a kockázatot, elvágom a visszavonulási utat. Döntést hozok, amit nem vonok vissza! Nem terhes kötelességként, hanem elkötelezetett szeretetből. Házasság hete kezdődik ma. Jó példa erre a döntésre a valóban szeretetből kötött házasság. Nem csak együtt élek valakivel – és ha egy nap úgy ébredek, akkor kilépek -, hanem vállalom, kimondom, és nem vonom vissza. „Egészségében betegségében, boldog és boldogtalan állapotában.” A gyermekvállalás, ami sok örömmel jár, és egyben sok fáradsággal, áldozattal, könnyel, de vállalom szeretetből, és nem hagyom ott, amikor nehéz.
Jézus nem virtuális kapcsolatra, „virtuális valóságra” hív, hanem valódi életre. Nem csupán arra, hogy vasárnap beugorj az istentiszteletre egy órára, aztán menj a dolgodra, hanem arra, hogy add bele magad! Nem csupán arra, hogy kívülről ismerj bibliai szakaszokat, hanem arra, hogy belülről is ismerd őket és éld őket. Jézus is így hív: ne csak tudd, ne csak érezd, hanem kapcsolódj be! Kezdd el az életet vele. Vele és a felebaráttal.
Ne csak a fejedben legyen az Ige, hanem a szívedben. A szívben lenni pedig nem érzést jelent, hanem motivációt – vagyis élet-mozgató rugót. Amiből konkrét cselekedet lesz. Ne lelkizd el, hanem cselekedd! A hit gyümölcsei nem érzések, hanem cselekedetek. A szeretet cselekedetben nyilvánul meg igazán: „„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” János 14, 15. Értjük? Isten gondolata szerint nem azért tesszük az ő akaratát, hogy elfogadjon, ne utasítson el, hanem azért tesszük az ő akaratát, mert ő elfogadott Jézus Krisztusért! Ő előbb szeretett, a mi szeretetünk csak halvány visszfénye lehet ennek a szeretetnek. Bizalom és hála. De ez a szívünkben lévő láthatatlan, de valóságos bizalom és hála látható és valóságos cselekedetekben fejeződik ki. A jócselekedet nem érdem, teljesítmény, hanem gyümölcs. Soha nem feltétele az üdvösségnek, az Úr Jézussal való kapcsolatnak, de mindig visszajelzése annak. Nem ettől élünk, de ez jelzi, hogy élünk.
Amikor ki szeretnénk fejezni az Úr Jézus felé a hálánkat és a szeretetünket, akkor ő a másik ember felé fordít bennünket. „Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat” – a nagy parancsolat is egy lélegzetre említi a kettőt. S nekünk erre nagyon kell figyelnünk. Istennel még csak-csak. Őt nem látjuk. De mi van a másik emberrel? Márpedig ő a másik ember felé fordít bennünket. A valóságos élet valódi szeretetet gyakorolás valódi emberek felé. Az Istenhez való kötődésünket konkrétan és valóságosan az ő családjához valló kötődésünkben tudjuk megélni. „Szeressétek egymást.” És az Isten szeretete felett érzett hálánkat az emberek felé tett cselekedeteinkkel tudjuk konkrétan kifejezni. Ezzel van az igazi problémánk. Az írástudónak sem az Isten szeretetével kapcsolatban van kérdése, hanem a felebaráttal kapcsolatban. Akkor ezt határozzuk meg pontosabban! Ki az én felebarátom, vagyis kit vagyok köteles szeretni? (Érezzük, ugye, hogy mennyire végig az elvárás-megfelelés keretben mozog ez az ember. Még mindig az a kérdés, hogy mi az a minimum, amit teljesítenem kell ahhoz, hogy valami módon bejussak a mennybe?) A másik emberrel való kapcsolatunk a legvilágosabb tükre annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk valójában milyen: „aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” 1János 4, 20-21.
Mire indít bennünket Jézus a másik emberrel kapcsolatban, hogyan viszonyuljunk hozzá? Egy szóban meg lehet fogalmazni a példázat üzenetét: irgalommal. Ez az, amire indít bennünket az, ahogyan Jézus viszonyul hozzánk. Az irgalom, ami egyedül arra néz, hogy a másiknak szüksége van rám. Jézus így hajolt le hozzám, ezt adta nekem, és arra indít, hogy ezt adjam tovább!
Ez határozza meg a szeretetgyakorlás „határait”. A felebarát szó szerint: a mellettem levő. Kivel kell tennem? Ki az én felebarátom? Jézus ezzel a példázattal átfogalmazza a kérdést: kinek vagy te a felebarátja? Nem az a kérdés, hogy a másik mit tesz, vagy hogyan viselkedik, melletted áll-e, hanem az, hogy te mellé állsz-e? A kérdés nem az, hogy ki az én felebarátom, hanem ki mellé állhatok oda én, hogy felebarátja legyek. Nem az a kérdés, hogy ki méltó a szeretetemre, hanem az, hogy kinek van szüksége rá. A kiindulási pont nem a másik ember, hanem az én Istennek elkötelezett szívem, amelyik azt keresi, hogy kinek van szüksége a szeretetére.
Ki felé gyakorolhatom a szeretetet? A mellettem levő, aki mellé odaállhatok, aki szükségben van, és akinek rám van szüksége. Most én vagyok itt, hogy pont én segítsek, és pont őrajta. A szeretet mindig konkrét. Általában nem lehet az embereket szeretni, általában nem lehet segíteni, mint ahogy az sem igaz, hogy valaki majd segít. Aki szükségben van, és akin alkalmam van segíteni. Nem minden ember nyomorán neked kel segíteni, csak azon, aki rád van bízva. És itt nagyon fontos komolyan vennünk azt, hogy a hozzátartozóink elsődlegesen ránk vannak bízva. Nem szaladgálhatunk körbe a világban keresve, hogy kin segíthetünk, miközben a hozzátartozóinkat, akiket konkrétan ránk bízott az Úr elhanyagoljuk. Erre is figyelmeztet az Ige: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” 1Timótheus 5, 8. A házastársad, szülőd, gyermeked, testvéred, a gyülekezetben a hittestvéred. Rád bízta az Úr, neki te vagy a valaki. Ki töltené be a szükségét, ki szánna rá időt, ki törődne vele, ha te nem? Elsődlegesen a közvetlen kapcsolataidat bízta rád az Úr. De ne állj meg itt! A Jézus korabeli írástudók tévedése pont ez volt: csak a hittestvérem, a vér szerint hozzám tartozó a felebarátom? Ne állj meg itt, vedd észre, akin te tudsz segíteni, mert lehetőséged van rá, alkalmad van rá, mert nincs mellette más. Nem tudsz mindenkin, de akit rád bízott, azon tudsz, mert ahhoz megadta az erőt és a forrást is. Ilyen szemmel jársz a világban, mit a samaritánus, vagy felmentést keresel, mint a pap és a lévita? Jézus sem segített mindenkin, mert fizikailag az emberlét korlátai között élt itt a földön, de az egész élete segítő szeretet volt, és teljesen odaszánta magát arra, hogy akit az Atya rá bízott, a mellett ne menjen el.
Irgalmas szív. A motiváció: az irgalom. Az irgalom egyedül a szükségre néz. Kinek van rám szüksége. És kinek van rám szüksége? A cél nem a saját jólétem, kényelmem, jó érzésem, hanem a másik megsegítése. Az, amire szüksége van. A virtualitás helyett a valóság választása radikális szembenézést jelent a valósággal: vége az önáltatásnak. Bár cselekedetekről beszélünk, mindig szem előtt tartjuk a szívet, a motivációt, ugye? A saját jólétem nem csak úgy lehet cél, hogy nyíltan átgázolok a másik emberen… Csalárdabb a szív mindennél! Jeremiás 17, 9. Ha az mozgat, hogy én jó embernek tűnjek, ha szeretném minél olcsóbban megúszni a segítést, ez is a saját jólétem. Ha a lelkiismeret furdalást szeretném elkerülni, akkor sem a másik szükségére fogok koncentrálni, hanem a saját nyugalmamra. Manipulálható leszek, és nem fogok segíteni…
Az irgalom a szükségre néz – azt tölti be, azt adja. Vagyis nem azt, amit kényelmes adni, amivel megnyugtatja magát, vagy amit a másik óhajt (esetleg követel), hanem azt, amire szüksége van. A samaritánus józanul látja, hogy itt most sebeket kell kezelni, biztonságos helyre kell szállítani, fedezni kell a költségeket, mert ez az ember súlyosan megsebesült, nem tud mozdulni, és elvették mindenét – tehát fizetni sem tud. Időt kell szánni arra, hogy megtudd, mire van szükség és arra, hogy azt add, amire szükség van.
Azt is jelenti, hogy nem arra van szükség, ami a másiknak kellemes, hanem arra, ami az életét menti. Ne nyúlj a sebemhez, fáj? Pont a sebeket kell kitisztítani és bekötözni! Erről nem akarok beszélni, fáj? Csak egy kis megkönnyebbülés kell lelkileg, de a megoldást nem akarom? Sokszor pont arról kell beszélni, amiről nehéz, hogy megoldás legyen. A szeretet életmentés nem kényeztetés. Isten sem a kényünket- kedvünket, elvárásainkat teljesíti, hanem a szükségünket tölti be
Annyit ad amennyire szükség van ahhoz, hogy a másik lábra álljon. Amit már ő is meg tud tenni, azt helyette nem teszi meg. Nem kényeztet. Ha lábra tudsz állni, állj lábra, mert ez szolgálja az életedet. Addig pedig segítek, amiben tudok, odaszánva magam.
Befejezésül térjünk vissza ahhoz, amivel kezdtük. Nem teljesítmény, hanem elkötelezett szeretet. A helyesen működő kapcsolat így néz ki: Isten szeretete hordoz engem mindenestül. Én ebből a szeretetből élek. (Istennel kapcsolatban értelmetlen kérdés az, hogy mit adhatok neki, mivel segíthetek neki, teljesen az ő kegyelméből, gondoskodásából élek!) Hálámat pedig azzal fejezem ki, hogy a szükséget szenvedő embertársamnak segítek – Jézusnak szolgálva. Mindent Istentől várok – nem emberektől (ő embereken keresztül is segít, de akkor is ő segít!); az embereknek pedig szolgálok szeretetből semmit nem várva érte. Ha valakinek tudtam segíteni, Isten eszköze voltam! Rá mutatok. Neki tessék megköszönni. És ha hálásnak tetszik lenni, akkor azt tudja, hogyan lehet kifejezni: segítsen valakin, aki bajba jutott, Isten iránti hálából!
Kérdések az igehirdetéshez:
Az irgalom a másik szükségére néz. Ez azt jelenti, hogy észreveszem azt, akinek rám van szüksége. Arra nézek, hogy szüksége van rám, és nem arra, hogy méltó-e a törődésemre. A szükségét tartom szem előtt, és nem a saját érdekemet, kényelmemet, vagy jó érzésemet. Azt adom, amire szüksége van, és nem azt, ami nekem kényelmes, könnyű, vagy amit a másik kíván, esetleg elvár vagy követel. Mire hívja fel mindez a figyelmedet a gyakorlatban? Mi az, amiben az Úr most változásra hív téged?