Fellélegzés fáradtaknak
„Abban az időben megszólalt Jézus, és ezt mondta: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Máté 11, 25-30.
A mai igében Jézus hívását hallottuk. Nem arra gondolok, hogy 2000 évvel ezelőtt Palesztinában elhangzott ez a hívás, mi pedig most olvasva ezt a történetet egy istentiszteleten emlékezzünk erre, és próbáljuk meg levonni belőle a tanulságot a mi mai életünkkel kapcsolatban. Arra gondolok, hogy mi itt ma Szolnokon 2020. június 21-én, akik ezen az istentiszteleten ülünk Jézus hívását hallottuk és halljuk valósággal, ami nekünk szól. Szentlelke és Igéje által Jézus itt van, és hív téged. Vagy így értjük a hitünket vagy nem sok értelme van.
Pünkösdkor arról szólt az ige közöttünk, hogy a vallásgyakorlásunk külső formái értékesek, mert Istenre irányítják a figyelmünket, a segítenek abban, hogy vele találkozzunk. Ezek a formák, a külső keretek azonban önmagukban nem töltik be életünk alapvető szükségletét, szomjúságát. Templom, bibliaolvasás, imádság, ének: ha ezeken keresztül Istennel találkozunk, beszélgetünk valósággal, akkor csodálatos és értékes eszközök, ha azonban megállunk a külső kereteknél, akkor üresek, szárazak és értelmetlenek maradnak. Értjük? Nekünk ma is Jézusra, az Ő Lelkére van szükségünk, hogy vele éljünk. Jézus ezért hív magához – ma is. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…” Nem csupán templomba, alkalmakra, szokásokat gyakorolni, egy emberi közösségbe, jótékonykodni, hanem ÉNHOZZÁM! Nekünk az élő Jézusra van szükségünk, aki Igéje és Lelke által ma is közöttünk van.
Hogyan lesz prédikációból hétköznapokban megélt valóság, hogy én Jézussal élek? Nemrégiben egy testvérünkkel beszélgettem, aki nagyon nehéz időszakon ment és megy keresztül. Beszélt a békességről, ami benne van, arról, hogy minden nap van ereje a kihívásokhoz. Beszélt arról is, hogy ő maga is meglepődött ezen. „Tudod, az a furcsa, hogy én nem így szoktam reagálni. Legalábbis néhány évvel ezelőtt nem. És ha valaki azt mondta volna, hogy ezeket a terheket el kell hordoznom, ilyen helyzetekben kell helyt állnom, akkor valószínűleg rettenetesen aggódtam volna, hogy én erre képtelen vagyok. És most békességem van, tudom, hogy mit kell tennem, és erőm is van hozzá.” Nos, Testvérek, Pál apostol beszél arról, hogy Jézussal élve megtapasztaljuk az Isten minden értelmet meghaladó békességét (Filippi 4, 7.) Ez pedig nem kegyes szöveg, hanem valóság. És ezen sokszor az lepődik meg legjobban, aki megtapasztalja, ezt ugyanis nem mi „csináljuk”, hanem Jézus adja, ha vele élsz. Nem vagy egyedül, nem a saját erőforrásaidból táplálkozol, hanem az övéből! Az igazán fontos kérdés: hogyan lesz ez hétköznapi szorító helyzetekben is őszintén megélt, megtapasztalt valóság?
Figyeljünk az igére! Figyeljünk arra, aki hív, mert ő adja, és azt is elmondja, hogy hogyan tudjuk átvenni!
Kiket hív Jézus? A megfáradtakat és megterhelteket. Talán ez az első meglepő momentum ebben a hívásban. Hozzászoktunk ebben a világban azokhoz a hívásokhoz, amelyek így hangzanak: Gyere, és hozd a formád! Hozz valamit! Nem lehetsz fáradt, nem lehetsz beteg, mert akkor más áll a helyedre. Ne gyere a problémáddal, szedd össze magad! Jól megtanultuk, hogy így van, ezért nem engedjük meg magunknak, hogy fáradtak legyünk. Úgy teszünk, mintha mindig erősek lennénk. Fáradt, gyenge és terhek alatt roskadozó lelkünket, pillanatainkat elrejtjük mindenki elől. Csak az a baj, hogy ez nem igaz, és ahogy telnek az évek, fogy az erő, sokasodnak a terhek, egyre nehezebb így élnünk…
Jézus a fáradtakat és megterhelteket hívja. Nem is csodálkozik, hogy a fáradtak mennek hozzá. Az Atya nem mondja a tékozló fiúnak, aki felvetett fejjel, kihúzott háttal, energikus és ruganyos léptekkel ment el otthonról, és rongyokban, meggörnyedve, kimerülten vánszorog haza: „csak most jössz?” Jézus senkinek sem mondja, aki valóban őszinte szívvel jön hozzá: „Barátom, most jössz? Eddig hol voltál, míg ment a szekér?” Ehelyett ezt mondja: „Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el.” János 6, 37. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” Márk 2, 17.
A megfáradtakat és megterhelteket hívja. Nem kell összeszedned magad, csak jönnöd őszintén, úgy, ahogy vagy. Sokszor azért maradunk le a találkozásról, mert óriási erőfeszítéseket teszünk azért, hogy összeszedjük magunkat azt gondolva, hogy Isten ezt várja tőlünk.
Figyeljünk csak, Jézus kétszer is igáról beszél. Nem csak azért, mert mezőgazdasági társadalomban érthető példázatot akar mondani valamiről, hanem azért is, mert akkor az emberek fejében már élt egy nagyon konkrét képzet az iga átvitt értelmű jelentéséről. És ő ezzel az igával állítja szembe az ő egészen más igáját! Jézus korában nagyon vallásosak voltak az emberek. Ha azt a szót hallották „iga”, akkor rögtön a törvény ugrott be nekik. Átvitt értelemben a törvényről beszéltek, mint igáról. Számukra pedig a törvény 613 parancsolatot jelentett a Tórából és rabbinikus magyarázatából: több 100 szabályt, amit be kell tartani, hogy az ember megfeleljen Istennek. Teher, amit hordozni kell. A farizeusok – a vallásos elit – súlyos terhet készítettek a törvényből. Olyan elvárást, ami nem segítette az életet, hanem megnehezítette, ellehetetlenítette. Ráadásul közösségi nyomást helyeztek az emberekre: ha mindenki Isten népéből megtartaná a törvényt, akkor jönne el a messiás. Ebben a rendszerben nem volt helye azoknak, akik hibáztak, akik bűnösök voltak. Gondolj bele, milyen lehet! X.Y. nem tudja teljesíteni a szintet, ezért az egész csapat nem kap pihenőt/kimenőt… Hogyan tekint a csapat X.Y.-ra? Miattad! Hogyan tekint X.Y. saját magára? Miattam… El lehet hordozni egy ilyen terhet?
Nem csak a Jézus korabeli zsidóságra volt jellemző ez a gondolkozás! A vallásos emberiség gyógyíthatatlanul teherként éli meg a kapcsolatot Istennel. Amikor vallásról beszélünk, akkor az jut az ember eszébe, hogy van valami, amit nekem kell teljesítenem: rituálék, áldozatok, szokások, kötöttségek, lemondások, jó cselekedetek… Egy humorista, akit vallásosan neveltek ezt mondta: „Amikor kisgyerek voltam, én nagyon hittem, templomba jártam, imádkozta, jó voltam, mert féltem, hogy ha rossz leszek, akkor Isten megharagszik, és nagyon megbüntet: elpusztítja a szüleimet…”
Ez azért durva? De nem ilyesfajta gondolkozásról beszél az, ha arra hivatkozva, hogy most nagyon sok dolgunk van, kimaradunk a hitéletből? Ha állandó bűntudatunk van, hogy túl kevés időt szánunk Istenre? Vagy ha büszkék vagyunk magunkra, mert lám mi meghozzuk azt az áldozatot, hordozzuk azt a terhet, amit mások már nem? Vagy ha egyszerűen sutba vágjuk az egészet, mert úgysem fog menni?
Terheket hordozó emberekként hogyan tekintünk egy ilyen újabb teherre? A munkahelyen 12 óra sem elég, nem törődnek azzal, hogy hogyan bírom, csak teljesítsek, a keresetem mindig kevés arra, amit meg kellene valósítanom belőle, kicsik a gyerekek, a nem létező energiámra szüksége volna a családomnak is; öregszem, és szenvedek attól, hogy nincs annyi erőm, mint 20 éve, pedig legalább annyit szeretnék elvégezni; valamikor szórakoznom is kéne; közben tudat alatt ott kísért mindig, hogy fogy az időm, mert egyszer lejár az élet… Nincs szükségem még egy újabb teherre, nincs energiám még a vallásra is. Ezzel a gondolkodással két lehetőség áll az ember előtt: úgyse tudom teljesíteni az elvárást, ergo meg sem próbálom. Nem érdekel… Vagy összeszorított foggal igyekszem több kevesebb sikerrel, lelkiismeret furdalással, bűntudattal, vagy büszkeséggel megtartani, amit a vallás kíván.
Jézus valami egészen másról beszél, amikor igáról beszél. Az életet akadályozó roskasztó iga helyett „gyönyörűséges”, „boldogító”, „jó” (khrésztosz – használható, praktikus) igát ajánl. Vagyis olyat, ami segíti az életet, megkönnyíti a teherhordozást, segít húzni. Visszatérve a példázatban használt képhez: az iga nem újabb roskasztó teher, bár a nyakában hordja az állat, hanem egy olyan eszköz, amelyik segít a terhet hordozni. Ha az iga csak lehúzza az állat nyakát, vagy töri, akkor nem jó, nem alkalmas arra, amire való, valami baj van vele. Az a „hit”, az a vallás, ami terhel, nem az, amit Isten elgondolt. Jézus igája segíti, szolgálja az életet. Isten mindig is így gondolta el a vele való kapcsolatunkat: ő szeret bennünket, gondoskodik rólunk, az ő útmutatása az életet szolgálja, mi pedig bízunk benne, engedelmesen mellette maradunk, és ott vagyunk a helyünkön. Minden nap az ő vezetése alatt, minden nap az ő gondoskodása alatt. Erre mondta a teremtéskor, hogy „igen jó!” Ez az iga kettős iga, amelyben Istennel együtt, Jézussal együtt éljük az életünket. Ebben a rendben adott Isten nekünk küldetést, amiben vele együtt megtalálhatjuk életünk értelmét, munkát, ami örömet okoz, terheket, amelyeket vele együtt örömmel viselünk.
A megterhelő teher azzal szakadt ránk, hogy kivettük ebből az igából a nyakunkat, elszakadtunk Istentől, és most már függetlenül akarjuk az életünket élni. Ezt a terhet nem tudja elhordozni az életünk. Nem erre lettünk teremtve: nem olyan életre, amit mi hozunk össze, nem olyan vallásra, amiben mi mutatjuk meg Istennek, hogy mit tudunk. Ez a függetlenség céltévesztés, ez bűn, ez szépen lassan agyonnyom, elszívja az életerőnket és megöl minket: örökre elpusztít, mert elszigetel Istentől.
Ennek a terhét vette magára Jézus a kereszten, és elhordozta helyettünk. Mert az ő látása szerint a hit nem azt jelenti, hogy mi teszünk valamit érte – mit tehetnénk mi, amivel segíthetnénk neki?! – hanem azt jelenti, hogy ő tett valamit értünk, hogy megmentsen, megszabadítson, hogy ne kelljen belehalnunk. Azt a terhet, amibe ő belehalt a kereszten, azt nekünk nem kell már hordanunk, azt ő elvette, azt rábízhatjuk: köszönöm, Uram, hogy elvetted a bűnömet, ami az örök halálomat okozhatta volna!
„Megnyugvást találtok a lelketeknek.” A megnyugvás az eredeti szövegben pauza: fellélegzés, erőforrás. Amikor valami roskasztó teher lekerül a válladról, és felszabadulnak az élet-energiáid. Olyan sok mindenben keresi az emberiség az energiák felszabadulását. Módszerek, amelyek átmenetileg segítenek, aztán nagyobb bajt okoznak. Az életerőnket az Istennel való rendezetlen kapcsolatunk fojtja le. Átélted már azt a fellélegzést, hogy valóban megbocsáttatak a bűneid Jézusért? Én átéltem, és világosan emlékszem rá, hogy olyan volt, mint amikor a motorból kiveszik a fojtást, és az végre elkezd erővel húzni.
Fellélegzés, erőforrás az Istennel helyreállt kapcsolat! Iga, ami megkönnyíti az életet, a teherhordozást. Jézus szerint a kapcsolatunkban nem én teszek valamit Istenért, hanem Isten tesz értem. Nem teljesítmény, teherhordozás, cipekedés, hanem vitetés, ráhagyatkozás, fellélegzés…
Egy olyan kapcsolat kezdődik, amelyikben nem nekem kell intéznem a sorsomat, nem nekem kell gondoskodnom magamról. Istenre bízhatom az életemet. A megnyugvás nem semmittevést jelent, nem nyugtatót, ami letompít, hogy ne fájjon, hanem erőforrást az élethez. A hívő élet is erőfeszítéssel jár. Isten „dolgát” viszont többé nem én akarom intézni az életemben: rá bízom magam. Nem elhagyom magam, hanem rá hagyom magam. Óriási különbség! Nem én vagyok önmagam istene, életem gondviselője, irányítója, hanem ő. Amíg istent játszottam az életemben, az túlterhelte a lelkemet…
Sok gyerek és fiatal kezdi mostanában örömmel a vakációt. Ez egy olyan időszak, amikor csökken a terhelés, és a gyerekek fellélegeznek, szabadnak érzik magukat. Persze nagy kérdés, hogy a tanulás és a munka felfüggesztése-e az igazi fellélegzés, mindenesetre mindannyian emlékszünk arra, hogy varázsszó volt számunkra is a vakáció, nagy öröm volt, amikor nap mint nap több betűt írtunk fel belőle a táblára. A 46. zsoltárban olvasunk az igazi vakációról. „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46, 11. Csendesedjetek el” – héber: engedd le a kezed, hagyd abba a buzgólkodást, hagyd rá magad! Latin: VACATE – vakáció. Philipp Yancey imádságról szóló könyvében írja: Isten, amikor a vele való kapcsolatra hív nem egy újabb feladattal terhel meg bennünket, hanem „arra hív, hogy vegyünk ki szabadságot, vakációzzunk, ne akarjunk Istent játszani, engedjük át ezt neki… Nyugodtan félretehetünk mindent, amit istenként megpróbáltunk elintézni, és rábízhatjuk Istenre.” (Tugwell – Yancey: Az imádság)
Jézus emberként így élte meg a hitet, az Atyával való kapcsolatot, így adott rá példát nekünk. Az evangéliumok arról beszélnek, hogy amikor csak tehette rendszeresen elvonult, hogy az Atyával legyen kettesben. Főleg hajnalonként, amikor csend volt még, mert mindenki aludt. Látták ezt a tanítványok, és azt is, hogy felfrissülve tér vissza, mint egy jól sikerült vakáció után: ragyogva, mosolyogva, „lebarnulva”, tele élményekkel, tetterővel, céltudatosan, feladatra koncentrálva. És ebből a csendből kilépve tudta erővel végezni azt a szolgálatot, amit az Atya rá bízott.
Amikor Pál apostol a minden értelmet meghaladó békességről beszél, ő is ebben találja meg: bízd Istenre az életedet egészen gyakorlati módon: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7. A MEGNYUGVÁS NEM NYUGTATÓ, NEM SEMMITTEVÉS, HANEM ERŐ AZ ÉLETHEZ! És békesség a gyötrő stressz helyett.
Hogyan lehet ez (újra) valóság az életünkben? Azt is kérdezhetném: miért megy nekünk olyan nehezen ez az Istenre hagyatkozás? Egy csendes hétvégére megérkezve kivették a kezünkből a csomagjainkat. Egyik testvérünk visszarántotta, magához ölelte és azt mondta, ezt én viszem! Amíg én cipekedek, addig az én kezemben van az irányítás, én vagyok a meghatározó cselekvő.
Jézus szavai szerint az éppen irányítás kérdésével van a problémánk. Ebben kell alapvető változásnak történnie az életünkben. Azt mondja, hogy az istenkapcsolatban úgy találom meg a fellélegzést, ha neki adom az irányítást és a kezében is hagyom! Jézus világosan elmondja a megnyugvás megtapasztalásának módját: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.”
Szelíd. Nem kenyérre kenhető és tutyimutyi (Jézus nem volt ilyen), hanem KEZES, VEZETHETŐ. Mint a kezes bárány. A Gazda kezéhez simuló, kezéhez szokott… „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” Jakab 1, 21. Ne álljatok ellene Isten szavának.
Alázatos szívű. „Megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Filippi 2, 8. Nem alázatoskodott, szerénykedett, hanem határozottan engedelmeskedett az Atyának.
Szemben a makrancos, önfejű, akaratos, lázadó magatartással, amelyik nem akar a Gazda kezéhez simulni, hanem a maga útját járja, maga próbálja megoldani a dolgokat, a maga elképzeléseit, vágyait hajtja még „hívő módon”, kegyeskedve is a magáét viszi tovább. Jézus szelídsége: „Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” A gyülekezete összetételére mondott itt igent. Arra, hogy karrier helyett szolgálat az élete. Arra, hogy nem ő válogatja ki a hallgatóit, és nem a krémet kapja, nem azokat, akikre emberileg sikert lehetne építeni, hanem azokat, akik az akkori társadalomban nem számítottak. Értjük? Igen, Atyám, mert te így láttad jónak! „Igen, Atyám!” Életünk kulcsmondata! Elfogadás, és aktív igen engedelmesen! Teljesen logikus, nem? Isten tudja, hogy mi az élet. Azt kéri, hogy bízzam benne: keressem és kövessem az ő akaratát. Ebben járva az élet útját járom vele. Ha jobban tudom, ha makrancoskodok, akkor sok minden történhet, de harmonikus élet nem…
Egy alkohol szenvedélyéből szabadult testvérünk mondta el: „Akkor történ meg a fordulat az életemben, amikor sok küszködés, kínlódás, becsületes próbálkozás után elhatároztam, hogy hagyom magam gyógyítani.”
Olyan ez, mint az orvosi rendelőben: nem mi rendelünk, nem mi diktálunk, nem mi mondjuk meg a diagnózist és a gyógymódot. Sok beteg van, aki az orvosnak is meg akarja mondani, mit tegyen. Még több vallásos ember van, aki fáradhatatlanul mondja, magyarázza Istennek, hogy mit tegyen, és követeli és elvárja tőle, hogy azt tegye, amit ő, az ember akar. Jézus azt mondja: ne Istent akard a magad szekere elé fogni, hanem te vedd föl az én igámat. Ne te mondd meg még Istennek is, hogy hogyan kellene viselkednie, hanem figyelj engedelmes szívvel arra, hogy Isten mit mond neked!
„Igen, Atyám!” Jézus azt mondja: ezt tanuljátok meg tőlem, és fellélegeztek! Így imádkozzatok, így éljetek! A dolgaimat nem én oldom meg a magam módján, hanem átadom az irányítást Istennek, és rá bízom magam. Elengedem. Engedem vezetni, vinni magam általa. „Igen, Atyám” vagy „De, Atyám?!” Melyik jellemez téged?
Ezt megértve talán értjük azt is, hogy Jézus miért a fáradtakat hívja? Miért kell megfáradni, megterhelődni? Miért hagyja? Sokszor olyan ez, mint a ló betörése. A lovat addig fárasztják, amíg nincs ereje tovább rugdalózni, dobálni magát és elfogadja az irányítást.
Saul – Pál megtérése. Saul olyan, mint a szilaj csikó. Makrancos, önfejű, lázadó élet, aki meg van róla győződve, hogy Istennek is úgy kell gondolkoznia, ahogyan ő gondolkozik. A damaszkuszi úton Jézus ezt mondja neki: „Saul, Saul! Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod!” ApCsel 26, 14. Mikor adod végre fel? Mikor fáradsz már el és simulsz végre Urad kezéhez? És Saul – Pál számára a fellélegzés azzal jön el, amikor életében először őszintén megkérdezi: „Mit tegyek, Uram?” Ezek után szenvedés és terhek között is áldás és áldott lesz az élete, mert ezzel a kérdéssel a szívében jár mindenhol.
Nem az a baj, hogy túl fáradtak vagyunk, hanem az, hogy még mindig nem vagyunk elég fáradtak ahhoz, hogy a saját ötleteinkhez ragaszkodjunk. Nem az a baj, hogy tájékozatlanok vagyunk, hanem az, hogy túl bölcsek és értelmesek, akik még Istennél is jobban tudják, erősek, akiknek még mindig van saját dobásuk. Előlük rejtve marad – mondja Jézus – amíg kicsivé nem fáradnak az Úr előtt. Ő vár, míg elfáradunk a magunk útján, s ha újra a kezünkbe vettük az irányítást, újra vár. Vár, amíg hozzá fordulunk.
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve…” Jössz hozzá? Így jössz hozzá? Rá bízod magad? Követed? Még mindig így követed? „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten” és megtudjátok, hogy van Isten, hogy veletek van Isten valóságosan, és megnyugvást találtok a lelketeknek! Jöjjetek! Most!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mi az, ami elfáraszt, megterhel téged az életben?
- A megnyugvás nem nyugtató, hanem fellélegzés és erőforrás az élethez, a terhek hordozásához. Hogyan tapasztaltad meg ezt a megnyugvást Jézussal?
- Mit jelent számodra átadni az irányítást? Mi az, amit nehezen bízol Istenre, nehezen engedsz át neki? Mit kell most átadnod, mire kell most kimondanod: „Igen, Atyám”?