Az Úr harcol értetek, ti pedig tartsatok ki mellette!
Olvasandó: 2Mózes 14.
„De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!… Így szabadította meg az Úr azon a napon Izráelt Egyiptom hatalmából. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján. Amikor látta Izráel, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az Úr Egyiptommal, félni kezdte a nép az Urat. Hitt az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.” 2Mózes 14, 13-14. 30-31.
Isten népének egyiptomi szabadulása a Biblia egyik legkalandosabb története. A 10 csapás története, a szabadulás éjszakája, majd a kivonulás, az egyiptomiak üldözése, és a Vörös tengeren való átkelés hallatán az embernek az az érzése támad, mintha egy hollywoodi film forgatókönyvét olvasná. A végjáték teljesen kiélezett: az életedre törő ellenség még egyszer összeszedi az erejét, már majdnem utolér, teljesen reménytelen a helyzet. Isten népe a hegyek, a puszta, a tenger és az üldöző egyiptomiak gyűrűjében végleg szorult helyzetbe kerül, úgy tűnik, biztosan el fognak pusztulni. Az Úr pedig az utolsó pillanatban közbelép, összezavarja, hátráltatja az egyiptomiakat, közben váratlan utat készít népének a tengeren keresztül, majd amikor éppen átértek, üldözőik pedig a tenger medrében közelednek, rájuk borítja a tengert, és véglegessé teszi a szabadítást.
Végsőkig kiélezett, izgalmas történet. Gondolkoztunk már azon, hogy miért engedi Isten ennyire kiéleződni a helyzetet? Intézhetné másként is a szabadítást, miért teszi mégis így? A filmekben azért ilyen kiélezett a történet – főleg a végjáték, hogy a feszültséget végig fenntartsa a rendező, hogy izgalmasabb, hogy szórakoztatóbb legyen. Isten azonban nem szórakoztatni akar bennünket, nem az izgalmakat fokozza öncélúan, hanem mindig tanítani akar. Az Ige soha nem a szórakoztatásunkra szól, nem a kíváncsiságunk kielégítésére, vagy az érzelmeink borzolására, hanem mindig halálosan komolyan tanítani akar bennünket: informálni, átformálni, és mozgósítani. Sok évvel ezelőtt mondta valaki nekem, hogy ő azokat az igehirdetéseket szereti, amelyekben sok érdekes háttérinformációt hall a történelemről, bibliai földrajzról, antropológiáról stb. Azokat az igehirdetőket szereti, akik ezt megadják neki, mert őt ez érdekli.
Testvérek, ha az üzenet jobb megértéséhez szükség van háttérinformációkra, akkor azok fontosak, de az öncélú, „szórakoztató”, vagy ismeretterjesztő bibliai előadás nem igehirdetés. Az igehirdetés célja Isten aktuális üzenetének, életformáló tanításának átadása számodra. Itt és most, amire szükséged van. Ezért nekünk nem az igehirdető stílusára, a beszéd érdekességére kell figyelnünk, hanem mindig az üzenetre: mit akar Isten itt és most ezen keresztül nekem tanítani? Mi az, amiben formálni, változtatni akarja a látásomat, gondolkozásomat? Mi az, amire indít engem konkrétan jelenlegi helyzetemben?
Figyeljünk csak! A Vörös tengeri átkelés célját elárulja az Ige. Nem szórakoztatni, nem ámulatba ejteni, hanem: „megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR.” 4. vers. És: „Amikor látta Izráel, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az ÚR Egyiptommal, félni kezdte a nép az Urat. Hitt az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.” 31. vers. Kedves Testvérem! Hallgatva vagy olvasva ezt az igehirdetést, tedd fel a kérdést: Mit akar ma ezen keresztül nekem tanítani az Úr? És az életeden gondolkozva tedd fel a kérdést: mit akar azon az élethelyzeten keresztül tanítani nekem, amit megengedett megélnem?
Az egyiptomi rabságból való szabadulás, és a Vörös tengeri átkelés nemzedékről nemzedékre a legmeghatározóbb történelmi élménye Isten népének. Minden évben emlékezniük kellett erre, és az Úr újra és újra emlékeztette őket, ha elfelejtették volna. A honfoglalás előtt a Jordán folyón való csodálatos átkeléssel mintha elismételtette volna ezt az eseményt Isten azokkal, akik koruk miatt nem emlékezhettek rá. Az Újszövetség népe számára is fontos előkép lett ez: a mi bűnből való szabadulásunk előképe. Miért engedi Isten idáig az eseményeket? Mit tanít mindenkori népének ebben a kiélezett helyzetben?
Azt mutatja meg mindenkori népének, hogy reálisan milyen helyzetben vagyunk lelkileg, hogy a szabadulásunk kizárólag Isten csodálatos közbeavatkozásán múlik. „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg, álljatok helyt” – ez szabadulásunk, üdvösségünk, és Istennel való életünk rendje is. Arra indít bennünket ez a történet, hogy kezdjük el félni az Urat, vagyis kezdjünk el (végre) bízni benne, kezdjünk el benne bízni, tőle várni a szabadítást, őt dicsőíteni és neki engedelmeskedni.
Milyen helyzetben van az Egyiptomból kivonuló nép? Nem nehéz elképzelnünk. Körülöttük puszta, előttük tenger, amin nem lehet száraz lábbal átkelni, mögöttük a kiválóan felfegyverzett és kiképzett egyiptomi haderő 600 harci kocsival. Ez a helyzet, amire csak azt lehet mondani: biztos halál. Nincs menekvés. Ezt akkor és ott mindenki teljes szívvel átérezte.
Mint ahogy azt is, hogy egyedül Isten csodálatos beavatkozása segített rajtuk. A szabadulásból 1%-ot sem tulajdoníthattak maguknak. Isten volt az, aki a hadi taktikát kitalálta és végrehajtotta, ők csak tették a lábukat engedelmesen arra, amerre az Úr mondta. „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.” Mit tett ebben a történetben az Úr, hogyan harcolt népéért? A felhővel és tűzoszloppal hátráltatta az egyiptomiakat, kettéválasztotta a tengert száraz utat biztosított népének ott, ahol nem volt út, megzavarta az üldözőket, akik beleragadtak a sárba, majd visszatérítette rájuk a tengert… Vagyis tulajdonképpen minden jelentős dolgot ő intézett, olyan eseményeket, amelyekre az embereknek nem volt befolyásuk. Mi volt Izrael része? Álljatok helyt és maradjatok veszteg… Ez mit jelentett számukra? Abbahagyni a zúgolódást. Abbahagyni a saját megoldások keresését (hunyászkodjunk meg, menjünk vissza Egyiptomba vagy forduljunk szembe, és menjünk át öngyilkos ellentámadásba?! Mindkettő halál…) Bízni az Úrban és engedelmeskedni neki, vagyis azt tenni, amire Isten hívja őket, és hálát adni neki, dicsőíteni őt. A szabadulásuk erről szólt, így győztek: Az Úr harcol, mi pedig bízunk, és kitartunk mellette, neki adunk hálát – letesszük büszkeségünket, és egyedül őt dicsőítjük.
És ezen a szabaduláson keresztül Isten egy olyan útra, egy olyan életre hívta őket, amelyiknek az alapszabálya végig ez volt: az Úr harcol értetek, ti pedig bízzatok, és tartsatok ki mellette! Az Istentől való függés mintája az egész könyvön végigvonul. A pusztai vándorlás alatt ezt tanulja a nép. A szabadság ezt jelenti, hogy Istentől függünk. Ő gondoskodik: enni ad, inni ad. Vezet bennünket (felhő és tűzoszlop). Védelmét nyújtja (ellenséges támadások). Mi pedig bízunk benne, az ő segítségét kérjük, neki adunk hálát és neki engedelmeskedünk: úgy élünk, ahogyan ő mondja, és azt tesszük, amire ő indít bennünket.
Testvérek, ez a minta nem csupán egy 3400 éves történet mintája. Ez a minta az Istennel való kapcsolatunk mindenkori mintája.
Olyan helyzetben vagyunk lelkileg mi bűnös emberek, mint a Vörös tenger partjára érkező nép. Bűneink elválasztanak Istentől, és halálra ítélnek bennünket. Helyzetünk reménytelenebb, mint a 600 harcikocsival szembenézni az akkori kivonulóknak. A legnagyobb jószándékunk mellett is csak szaporítjuk napról napra a bűnt. Az ítélet és a kárhozat feltartóztathatatlanul közeledik felénk, mint a fáraó 600 harci kocsija a védtelen nép felé, ránk dőléssel fenyeget, mint a Vörös tenger falként álló víztömege. Aki már egyszer szembe nézett a bűneivel – Isten mércéje szerint, az ő igéjének világosságában, az tudja, hogy mennyire komoly a helyzet. Az élet nagy pillanata, a Szentlélek nagy csodája, amikor ennek realitására valakinek felnyílik a szeme: elveszett bűnös vagyok!
Szabadulásunk egyedül Isten kezében van! Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! Ezt a harcot Jézus Krisztus vívta meg mindannyiunkért a kereszten! „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” Kolossé 2, 14-15. Jézus nem az egyiptomi fáraót, hanem a Sátánt győzte le azzal, hogy a mi halálos tartozásunkat magára vette, és érvénytelenné tette ott a kereszten! Nem tarthat többet igényt az életünkre a kísértő és vádló, nem zsarolhat jogosan azzal, hogy az ítéletben vele együtt el kell pusztulnunk, ha igazságos az Isten. Mert az igazságos Isten megbüntette a bűnt önmagában, és minket bűnösöket kegyelemből megszabadított! Így nyitott menekülő utat nekünk az ítélettel szemben. Egy evangélizáción itt Szolnokon igét hirdető testvérünk használta azt a képet, hogy a Vörös tenger falként állt a menekülő nép mellett. Ha rájuk omlik elpusztulnak, mint az egyiptomiak később. A falat viszont az Úr Jézus keresztfán kifeszített karjai tartották vissza, hogy megmeneküljenek. Az ítélet pusztító hullámait mindenképpen az ő kereszten kitárt karjai tartják vissza az életünktől! Így menekülhetünk meg, ezért, a bocsánat által.
Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! Testvéreim! Bűneink bocsánata és az üdvösségünk mindenestül Isten csodája, kegyelme, cselekedete! Nézzétek a Vörös tengeri átkelés mintáját! Mit tehetünk mi? Maradjatok veszteg! Vagyis hagyjátok abba a zúgolódást, a mentegetőzést, a felelőskeresést, és ismerjétek el a valós helyzetet! Hagyjátok abba a saját megoldásokat: ne adjátok fel visszatérve a rabságba és elhagyva magatokat, és ne harcoljatok magatokban a bűn ellen. Mindkettő halált hoz az életetekre. Hanem bízzátok rá magatokat arra, amit Jézus tett! Higgyétek el, hogy az nektek is elég! És engedelmeskedjetek neki!
Mert a szabadításon keresztül Isten téged is egy olyan életre hív, amelyikben tőle függsz. Ő vezet, ő gondoskodik, ő véd, ő veled van, te pedig bízol, őt kéred, neki adsz hálát, és neki engedelmeskedsz. Ez a keresztyén élet. Jézus követése. A hívő élet az Istentől való függés útja. Nem magad intézed az életedet, hanem benne bízol, aki vezet és gondoskodik rólad. Neki engedelmeskedsz.
A múlt vasárnap szó volt arról, hogy sajnos mi sokszor lebutítjuk a keresztyénséget a mi szintünkre. Pedig a keresztyénség nem az, ami tőlünk a legnagyobb jószándékunk mellett is kitelik. A keresztyénség teljesen más gondolkodás és életmód, mint amit megszoktunk természetünk szerint.
Az Egyiptomból kiszabadított nép számára egy teljesen más élet kezdődik, mint amit korábban megszoktak. Ez számukra teljesen világos volt akkor és ott. A rabszolgasor, a mindennapi monoton és értelmetlen robot, az egyiptomi felügyelők korbácsának fenyegetése a múlté – ők ehhez voltak hozzászokva napi rutinként. Tudták: ha felébrednek ez vár rájuk. Ha sikerül meghúzniuk magukat, és megfelelő teljesítményt nyújtani, akkor megúszhatják a napot. Az is egyértelmű volt, hogy a jól rosszul „megúszott” napok céltalanok, nem vezetnek sehová, végül rabságban kell meghalniuk.
A Vörös tengeri átkeléssel egy egészen más élet kezdődött. Vándorlás nap, mint nap az Úrral az ígéret földje felé. Nem voltak már rabszolgák, volt már céljuk, és volt már Istenük. Napjaik tartalmát nem a megszokott rutin, hanem az Úr terve adta meg. Nem voltak már rabszolgák, szabadságuk azt jelentette, hogy az Úrtól függtek. Isten vezette őket, gondoskodott róluk, védte őket. Ezen az úton azonban sokszor kerültek számukra kezelhetetlen helyzetbe: olyan helyzetbe, amelyikre Istennél volt a megoldás, náluk nem. Amit csak Isten segítségével, szabadításával tudtak túlélni. A Vörös tenger csak a kezdet volt. Jött az éhség, a szomjúság, ellenséges fegyveresek támadása. Isten elkészítette a megoldásokat: mannát adott, fürjeket, váratlanul felbukkanó vízforrásokat, és győzelmet a támadókkal szemben, de ezeket a nép sokszor úgy kapta meg, mint a Vörös tengeri átkelést. Nem kaptak rá előzetes garanciát, hanem ott és akkor kapták, amikor kiéleződött a helyzet, amikor szükség volt rá. Isten azt gyakoroltatta népével, amit a Vörös tengeri átkeléssel kezdtek tanulni: a bizalmat. Azt, hogy féljék, tiszteljék szabadító Urukat, lássák hatalmát, szeretetét, bízzanak benne, számítsanak rá, adjanak hálát neki és engedelmesen kövessék őt.
És az Isten szabadításának mintája mellett sajnos egy másik minta is ismétlődött Izrael fiainak pusztai történetében: az emberi bizalmatlanság és hitetlenség mintája. Nem csak a fáraó bánta meg, hogy elengedte a népet, hanem a nép is hamar megbánta, hogy a kivonulást választotta. Már a Vörös tengernél Mózesnek támadnak: „Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat?! Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!” 11-12. versek. A zúgolódás, az „Egyiptom nosztalgia”, a meghátrálás, az engedetlenség mintája ismétlődik a pusztában vándorló nép életében. Addig, hogy az ígéret földjének határán a lehetetlenül nehéznek tűnő honfoglalás miatt fellázadó népre kimondja az Úr az ítéletet: nem mentek be az ígéret földjére, majd csak a fiaitok. Az Újszövetség figyelmeztető példaként hozza ezt a történetet (Zsidók 3. 1Korinthus 10.) Az Egyiptomból kivonult Izraeliták első nemzedéke hitetlensége miatt nem ért célba. „Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenségük miatt.” Zsidók 3, 19. Ők fizikailag kijöttek Egyiptomból, de lelkileg soha nem szakadtak el tőle. Talán érthetetlennek tűnik ez a lelki magatartás, pedig ismerős jelenségről van szó. Az emberi lélek konok bizalmatlanságának a rabszolgaság kiszámíthatósága biztonságosabbnak tűnik, mint az Istentől való függés „kiszámíthatatlansága”. Valahányszor az Isten útjának megpróbáltatásaival találkoztak, egy helyzettel, amelyikre nekik nem volt előre garantált megoldásuk, egy döntéssel, amelyiknek a következményei kockázatosak lehettek, az egyiptomi rabság emléke vonzóan „biztonságosnak”, kényelmesnek és kiszámíthatónak tűnt számukra. A rabszolgaság kiszámítható élet. Nem jó, de legalább már ismerjük, megszoktuk, kialakítottuk a túlélési stratégiánkat. A puszta, a vándorlás ismeretlen, kockázatos. Az egyiptomiakkal való szakítás veszélyes.
„Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” Zsidó 3, 12-13.
Amikor Jézus Krisztus minket a szabadításon és a bűnbocsánaton keresztül magához hív, akkor minket is egy egészen más életre hív, mint amit a bűnben élve megszoktunk. Ennek az életnek az alapmotívuma: Az Úr harcol értetek, ti pedig bízzatok benne. Üdvösségünk kulcsa a bizalom: életem örök megoldását abban látom, amit Jézus tett értem a kereszten. Bizalmamat belé helyezem. A vele való életnek a kulcsa is a bizalom. Rá figyelek, nem másra. Neki engedelmeskedem, az ő szabályai szerint játszom, őt követem. Van már örök célja az életemnek a napjaimnak: a mennyei dicsőség felé vándorolhatok nap, mint nap. Nem tudom azonban előre, hogy ő merre vezet engem, nem kapok rá garanciát, hogy hogyan fog gondoskodni rólam, nem tudom előre, hogy hitből meghozott döntéseimnek milyen következményei lesznek. Egy ígéretem van ezen az úton: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged” (Zsidók 13, 5. 5Mózes 31, 6.) Az ő útján a bizalmat gyakoroltatja velem.
Az Egyiptomból kivonuló nép első nemzedéke megbánta a szabadulást, mert lelkileg Egyiptomban maradt. Sajnos nagyon sokszor megtörténik, hogy Isten ajándékait megtapasztalva is az életében az ember „előre megbánja” a szabadulást, vagyis lelkileg Egyiptomban marad. Nem mer valódi szívbeli döntéssel elindulni Krisztus útján, mert kockázatosnak tűnik ez a döntés, kockázatosnak tűnik átadni az irányítást és bízni az Úrban. Nem mer vagy nem akar változtatni az ember inkább marad, és körbe bástyázza magát kifogásokkal.
Fekete István ír a házi ludakról, akik a vadludak őszi vonulásakor, amikor vadon élő társaik a fejük fölött húznak el, harsány gágogással nyújtogatják a nyakukat, csapkodnak a szárnyukkal, mert megmozdul bennük a szabadság utáni vágy. Mégsem indulnak el, mert maradnak a baromfiudvar kényelmes és kiszámítható biztonságánál…
Amikor az ember nem mer világos döntést hozni Jézus mellett maradnak a rossz gyakorlatok, nem mer szembe szállni a bűnnel, mert mi lesz ha… Megalkuszik, nem vállalja az Isten útjának tisztaságát, mert fél, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerül, vagy konfliktusba keveredik… Vagy meghátrál: menekül abból a helyzetből, ahol Isten akarja látni, ahelyett, hogy helyt állna, kitartana, mert veszélyes, harcos helyzet az lelkileg… „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve!”
Testvérem! Talán kockázatosnak tűnik az Istenbe vetett bizalom útja. Az életre viszont csak egy út vezet. Csak ez az út… Ezen az úton veled van, nem hagy el. Ezen az úton ez a szabály: Az Úr harcol értetek, ti pedig álljatok helyt! Tartsatok ki mellette! Jézus ma téged hív, hogy hozz visszavonhatatlan döntést, és bízd rá magad, indulj el vele!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mit tanított személyesen neked az Úr ezen az igehirdetésen keresztül?
- „Az Úr harcol érted” – mit jelent számodra „veszteg maradni”, vagyis abbahagyni a zúgolódást, hárítást, a saját megoldásokat és bízva benne engedelmeskedni neki?
- Mire indít most, miben kéri a bizalmadat?