A keresztyén ember hármas tiszte
Olvasandó: 2Mózes 19.
„Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Ezért áll ez az Írásban: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg.” Nektek, a hívőknek drága kincs, a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és megbotránkozás sziklájává, azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” 1Péter 2, 1-10.
Szeretett Testvérek! Nemrégiben egy nagyon érdekes beszélgetés részese voltam. Egy egyházi ügyekben viszonylag tájékozott ismerőssel találkozva, szóba került, hogy nálunk egyetemes papság van, mégsem mindenki egyformán szolgál, sőt olykor a lelkipásztorok, papok, mintha maguknak tartanák meg a szolgálat minden jogát. Mennyivel jobban teszik ezt a kisegyházak, mert ott nincsenek fizetett papok, és mégis mindenki teszi a dolgát, minden szépen, rendben megy. Pedig nektek még az elméletetek is megvan hozzá- mondta ez az ismerős. Igyekeztem jó lelkiismerettel megválaszolni a felvetett kérdésekre. Azonban akkor és ott gondolkoztam el magam is, hogy hogyan is van ez, és mi reformátusok tényleg elfelejtkeztünk-e a Szentírás és Hitvallásaink által mutatott irányról? Ezért szeretnék ma erről itt a gyülekezet közösségében is bővebben is szólni.
Felolvasott Igeszakaszunk megértésének kulcsa a levél 1. fejezetéből indul. Itt ugyanis az újjászületésről van szó, melyet Igéjével és Szentlelkével munkál a mi Istenünk. Ennek az újjászületésnek az eredménye a „lelki csecsemő” állapot, mely minden hívőre jellemző a hit útjának kezdetén. Ahogyan a csecsemőnek is táplálékra van szüksége a testi fejlődéshez, a hívő embernek is „tiszta, hamísítatlan tej”, azaz Isten Igéje adja a belső, lelki növekedést. A belső, lelki növekedésnek viszont forrása a hit, útja az engedelmesség, akadálya és gátja az engedetlenség. Isten áldásaival, Istennel magával is, csak hit és engedelmesség révén lehet kapcsolatba kerülni. Az engedelmesség a hit gyümölcse, az engedetlenség pedig a hitetlenség rossz gyümölcse és természetes következménye. Az engedelmesség és hit jutalma, áldása, az a méltóság és Isteni kijelentés, mely textusunk tételmondata, mikor is az engedelmeseket és hívőket a ”Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” mondattal bátorítja és felruházza azzal, hogy hirdethetik és hirdessék is „az Isten „nagy tetteit”. Rendkívüli felmagasztalás és királyi kitüntetett kegyelem ez!
Isten azt akarja, hogy az Ő népe lelki házzá épüljön fel, mi mindnyájan elő kövekké váljunk. Hideg, érzéketlen, semmire sem használható kő sok van – sokszor érezhetjük úgy, mintha csak ezek lennének az élet országútján – de Isten nem akarja, hogy ez így maradjon, Isten olyan köveket akar, amelyek élő kövek. Élő köveket akar Isten, melyekre hivatás vár, mint Mózes kőtábláira; olyan élő köveket akar, amelyek hasznossá akarják tenni magukat, mint egy családi otthon tartópillérje, mely nem akar elveszni és elkallódni, mint a gyermekek elhajított kavicsa itt a Tisza partján „kacsázás” közben. Olyan élő követ akar Isten, aki tartozni akar valahová, szorosan függeni akar valamitől és érző darabja, szolgáló része, láncszeme akar lenni a háznak. Ez csak akkor következik be, ha mi kövek, szegény, árva, hideg és haszontalan kövek beépülünk és beépíttetünk az Úr Jézus Krisztusba, aki szintén kő, de olyan kő, amelyik él és élet, amelyik tartóköve és fundamentuma minden háznak és egyháznak is, amelyik az örök állandóságot és rendíthetetlen bizonyosságot jelzi számunkra. Isten ezért mondja minden keresztyénnek, ezért mondja ma nekünk is: Épüljetek, ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá! Épülni és építkezni csak felfelé lehet ebben az isteni értelemben: természetes tehát, hogy csak akkor épülünk, ha Krisztushoz közeledünk és Vele belső, lelki közösségre lépünk.
A Krisztusban való épülésnek két feltétele van.
Az első, hogy épüljünk lelki házzá, olyan gyülekezetté, melynek Főpapja, Prófétája és Királya Jézus Krisztus. Kálvin szerint itt olyan házról van szó, melyet Isten minden hívőből akar építeni, és azért akar építeni, hogy ebben a házban Ő lakjon. Bár minden hívő lélek egyenként is Isten temploma, melyben Ő, Szentlelke által lakozást vesz: 1Kor 6,19 Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok? Isten mégis azt akarja, hogy az összes hívő keresztyén közösen egy egyetemes templomot is alkosson, amelynek egyedül Ő az Ura és Gazdája. Nekünk azért kell épülni, élő kővé válni, Krisztus által járni, mert felolvasott Igénk kijelenti előttünk, hogy ez a Krisztus, ez a Szegletkő itt van, és neked és nekem, és mindenkinek döntenie kell! Választanunk kell engedelmesség és engedetlenség között! Mert minden további lehetőség, áldás, attól függ, hogy elutasítjuk vagy elfogadjuk-e ezt a Követ, Jézust? Mert minden ettől függ, mert ez a kérdések kérdése a számomra, számunkra, hogy hiszem-e, hogy Ő van, hogy Ő nekem és értem adatott, és hitem gránitkövén megállok-e akkor is, ha a hitetlenség szélvésze és homokvihara fojtogat és szívembe hasít a hitetlen, az elutasító, a tagadó Lucifer gúnyos, fennhéjázó kiáltása: „S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. / Madách: Az ember tragédiája, 1. szín /
Isten éppen azért helyezte el Sionban, Jeruzsálemben Isten városában, a kiválasztott nép szívében ezt a követ, ezért küldte hozzánk, ezért bocsátotta közénk, ezért adta nekünk, minden egyes szívnek Jézust, hogy ez a döntés megtörténjen. Mert csak ez után a döntés után lesz döntő szava a hitnek. Az engedelmes, elfogadó, Krisztusban rabul eső, hálás, boldog hit által lesznek az engedetlen, elutasító, tagadó, Istennel szembenálló hitetlenekből Isten kezében, élő, lelki kövek. És lesznek hitetlenek továbbra is azok, akik megütköznek ebben a kőben, akiknek botránkozás lesz ez a kő, akiknek lelki skandalum, felháborodás, kihívás lesz minden, amit Jézus kér, amit Jézus vár, amit Jézus parancsol. Az engedelmesek azonban követik Őt, mint napsütésben az embert követi az árnyéka. És az engedelmesek lesznek a második mérföldet is megtevők, a felső ruhájukat is odaadók, a Genezáret tavába is belegázolók, és az a hajnali, friss és bízó csapat, amelyik aztán beleszárnyal a világba a húsvéti üres sírtól. Az Írás tehát engedelmességet követel tőlünk, és minden korok keresztyéneitől. Gyermeki, ráhagyatkozó, megbízó, hűséges engedelmességet, mert ez a küszöbe annak a háznak, ahol a ház örökös Ura és Gazdája vár minket. Isten vár minket, hogy átadja nekünk egyenként a legnagyobb ajándékokat, a legkirályibb kitüntetéseket, legfőbb méltóságokat, amikor is azt mondja nekünk: Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, Krisztusban egy nemzet, egy család, királyi papság, Krisztus királysága alatt szolgáló, szent nemzet, vagyis Istennek szentelt nép, és megtartásra való nép, Isten által megtartott, és az Ő tulajdonává tett nép vagytok. Ennek az a következménye reánk nézve, hogy ezáltal leszünk Krisztus felkenetésének részesei. Pap, király és próféta a tisztünk, Krisztus felkenetése, áldozata és engedelmességünk által.
Most bővebben nem térek ki Krisztus hármas tisztére, de legtökéletesebben megfogalmazva ezt olvashatjuk a Heidelbergi Kátéban: 31. K.: Miért nevezzük Őt Krisztusnak, azaz Felkentnek?
F.: Azért, mert az Atya Isten rendelte el és a Szentlélekkel kente fel Őt legfőbb Prófétánkká és Tanítónkká, aki tökéletesen kijelentette Istennek titkos tanácsát és akaratát a mi váltságunk felől. – Továbbá egyetlen Főpapunkká, aki testének egyetlenegy áldozatával megváltott minket és érettünk könyörögve szüntelenül közbenjár az Atyánál. – Végül a mi örökkévaló Királyunkká, aki Igéjével és Lelkével kormányoz minket és a megszerzett váltságban oltalmaz és megtart.
Jézusban teljesedett be az Ószövetség. Maga volt a próféta és a prófétálás tárgya, ezentúl minden prófécia Belőle merít. Jézus hirdette Isten akaratát, üdvre vezérlő ismeretét, ezért nem kellett más próféta, innen magyarázható más prófécia hiánya, leszámítva Keresztelő Jánost. Jézus maga csak egy helyen nevezi magát prófétának: Lukács 13,33: „Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül.”
Kereszthalálakor kettéhasadt a Templom kárpitja, ez azt jelzi, hogy megszűnt az áldozatok sora, bemutattatott az egyetlen és tökéletes áldozat. A megváltás ténye Jézus Krisztusban, az Ő halálában van. Ő az Igazi Főpap, egy személyben áldozó és áldozat. Megszűnt az engesztelő áldozat szertartása, teljes, tökéletes, végleges váltság, lütrózisz adatott számunkra, engesztelő főpap, papság, lévitaság elmúltak. Az egyetlen áldozat utat nyitott az igazi kultuszig, a kegyelem királyi székéig: Zsidókhoz írt levél 4, 14 Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. 15 Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. 16 Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”
Krisztus végleges betöltője a papság gondolatának, de fennmaradt még egy papság, a hálaadás papsága, a hálaadás áldozata: Zsidó 13,15 Általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.16 A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten. Ebben a két versben a prófétai és papi tisztre tanít a Szentírás a vallástevés és jótékonyság által.
Királysága maga lelki királyság, mely Virágvasárnappal kezdődik, de előtte, mikor a nép királlyá akarja tenni elvonul: János 6,15: „Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” Pilátus előtt ezért vádolják, hogy királynak mondja magát, így keresik a napkeleti bölcsek is, ez a felirat kerül a keresztfára is, miközben Jézus ezt elhárította magától. A lelki, igazi Krisztus királyság ütközik itt össze a földi zsidóság által elképzelt királyváradalommal. Tehát Jézus királysága lelki, legfőképpen Jézus visszajövetelekor bontakozik ki teljes valójában, ígéretként a miénk, de már előízét megérezhetjük itt a földön is. Ezt imádkozzuk minden Mi Atyánkban is, amikor azt kérjük: Jöjjön el a te királyságod, uralkodásod, országod!
Ami ránk nézve a legfontosabb Igénk és a Káté szerint: 32 K.: Hát téged miért hívnak keresztyénnek?
F.: Azért, mert hit által Krisztusnak tagja vagyok és így részese az Ő felkenetésének. Hogy így nevéről vallást tegyek. Magamat élő hálaáldozatul Néki adjam. És szabad és jó lelkiismerettel harcoljak ebben az életben a bűn és az ördög ellen. És a másvilágon Ővele együtt uralkodjam örökké minden teremtményen.
Bár a köztudatban csak az maradt meg rólunk reformátusokról, hogy nálunk az egyetemes papság elvét valljuk, azért szeretném, ha az előbbiek alapján megértenénk ma, hogy az egyetemes prófétaság és az egyetemes királyság is hozzátartozik keresztyénségünkhöz, református hitünkhöz. Ezzel lesz az ember igazi christianos, szószerint Krisztus-féle, mert keresztyén az, aki Krisztus felkenetésének részese, és közösségben van Vele. Prófétává, pappá és királlyá keni fel a Szentlélek, hogy a teremtés eredetei gondolata, a szolgáló emberi élet, és Istentől kapott emberi rendeltetésünk megvalósuljon, azaz Isten munkatársai lehessünk újra. Ma már nem egyetemes papságról beszélünk inkább, hanem a hívők hármas tisztéről, vagy a hívők hármas istenszolgálata. A tisztség szóban benne van, hogy a hívők nem a maguk jótetszéséből és ötletszerűségéből próféták, papok és királyok, hanem Isten rendelte őket azzá; a szolgálat szóban pedig benne van, hogy nem léleknélküli hivatalnokai Istennek, hanem Isten dicsőségét akarják szolgálni azzal. Láthatjuk, hogy az érett, nagykorú hívő református ember nem lehet csak próféta, csak pap, csak király, mert nem lesz teljes a szolgálata, ha nem a teljes egyetemes keresztyén hármas tisztét gyakorolja, egyet, kettőt vagy mindhármat elhanyagolja, lelkileg kiskorú marad, vagy igazi, teljes Isten-szolgálatra nem képes. Minden keresztyén ember hivatása ez, nem tévesztendő össze az egyházban jelenlevő, szintén hármas hivatallal: Lelkipásztor, presbiter, diakónus. Ezek a hívők hármas tisztéből adódó speciális hivatalok. Minden egyszerű hívő próféta, pap és király, nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy a speciális hivatalt viselőkhöz hasonlóan végezze szolgálatát, azaz legyen próféta, pap és király, Isten szolgálatában. Egyre azonban nincs joga, isteni és gyülekezeti megbízatás és küldetés nélkül, arra, hogy az igét speciális igehirdetői minőségben, a szeretetmunkát diakónusi minőségben, és az egyházfegyelmet presbiteri minőségben tisztség, hivatal nélkül gyakorolja. Mert amit ő végez, azt, mint egyháztag, mint hívő református keresztyén a maga nevében végzi. Amit azonban az igehirdető, a presbiter, a diakónus végez, egyrészt azt mindig Krisztus nevében, Krisztus képviseletében, és másrészt az egész gyülekezet nevében, tehát speciális megbízatással végzi. Olyan ez, mint a hazaszeretet. A hazánkat a hazaszeretet alapján védheti mindenki. De a katonatiszt a hazaszeretet parancsán kivűl, speciális tisztségszerűséggel is köteles védeni a hazáját, amelyre egészen speciális megbízatása van. Sok félreértést és megbántódást ki lehetne küszöbölni ezek tisztánlátásával és képviseletével. Két véglet veszélyes ezen a területen. Az egyik a sok egyházi munkát megölő és elfojtó passzivitás, mely minden szolgálatot a hivatalosakkal, azaz a lelkipásztorral, a diakónussal, a presbiterrel akar elvégeztetni. A gyülekezeti munkát csak a lelkipásztorok és presbiterek végezheteik el, és csak ők végezhetik el. A másik véglet ezen hivatalok annullálása, mely kivesz minden lelki munkát ezen hivatalt viselők kezéből, és ezeket félretolva, mindent feleslegesnek beállítva hívő önigazultsággal és önteltséggel ócsárolja az egyetemes papság hitelvét. Főként az angolszász országokban jelentkezik ez.
Tehát minden hívő részese a hármas tisztnek: próféta, pap, király. De mit jelent ez a mindennapokban? Hogyan tudom én ezt megélni, mint a református egyház hitvalló Krisztus-követő tagja?
A keresztyén prófétai tisztség: nevéről vallást tegyek. A rendkívüli kijelentések, a jövendölések ajándékával együtt, amiket egykoron a próféták nyertek, megszűntek ma már. Krisztus azonban tovább munkálkodik az emberi szívekben lelkekben, Igéje és Szentlelke által. Krisztus, mint Főpróféta nemcsak magyarázta a próféták írásait, hanem tanítja továbbra is híveit, az Ige által, tanít Lelke által, Akinek erejével a meghallott Igét véghez viszi és üdvösséggé teszi a hívőkben. Őbenne és Őáltala felkenettünk a prófétaságra mi is. Ez, mint minden tisztség szolgálat Krisztus Egyházában. Ahogyan szolgálat a lelkipásztor, a presbiter, a diakónus speciális hivatala, úgy szolgálat a keresztyén ember prófétai tiszte is. Ahogyan Igénkben is olvashattuk, a hívő embernek alkalmassá kell lenni erre a szolgálatra. ha bűneit megvallva, mint pap odaszenteli a szívét és egész életét az Úrnak és gyakorolja magát naponként a lelki áldozatban. Úgy is mondhatjuk, hogy a királyi és papi tiszt azért adatott nekünk, hogy a prófétai tisztet szolgálja, az előbbi kettő csak eszköz arra, hogy betöltsük a prófétai tisztet. Azért adatott nekünk az a nagy kiváltság, hogy királyi papság lehessünk, vagyis, hogy életünket Krisztusnak áldozzuk, és egykoron majd vele uralkodjunk, hogy teljesíthessük prófétai hivatásunkat, mely nem egyéb, a Szentírás szerint: mint az Úr nagyságos dolgainak hirdetése. Textusunk azzal bátorít bennünket, hogy választott nemzetség vagyunk. Választott nemzetség vagyunk, hogy Őt hirdessük, szent nemzet, hogy Őt hirdessük, megtartásra való nép, hogy Őt hirdessük, királyi papság, hogy Őt hirdessük. Prófétai tisztünk abban áll, hogy Istent és az Ő nagyságos dolgait minél jobban megismerjük, az Ő nevéről mindenkor boldogan vallást tegyünk, és Őt másokkal is megismertessük. Milyen segítségünk lehet ehhez? Isten házának buzgó látogatása: A rendszeres templomba járást nem pótolja semmi sem, sem az egyéni csendesség, sem a konferencia, sem egy jó lelki könyv, sem bármilyen lelki beszélgetés. A hirdetett Igét arra felhatalmazott szolgája Istennek hirdeti, aki Küldőjének nevében lép fel, és magyarázza az Igét, kifejti annak alkalmazását. Tehát legfontosabb az Istentiszteleten való részvétel. Aztán – talán nem mondok túl újat – a házi istentiszteletek régen megszokott és gyakorolt alkalma jelenti a prófétai tiszt betöltését. Minden református keresztyén ember otthona, egyben lelki hajlék is, és a Szentlélek temploma. Itt tudja mindenki megismertetni az olvasott, tanulmányozott Igét a saját házanépével. Jézus ezt mondja a meggyógyított ördöngősnek, aki vele akart maradni: ”Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.”/Márk 5,19/ Istenről szóval, és cselekedettel boldogan vallást tegyünk. Hittanoktatás, a gyermekek vallásos nevelése. Egyéni bizonyságtétel.
A keresztyén papi tisztség: magamat élő hálaáldozatul Néki adjam. Krisztus életét áldozta értünk, nekünk is egész életünket hálaáldozatul az Ő dicsőségének kell szentelnünk. A Római levélben ezt olvashatjuk erről: ”Róma 12,1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul,” Élő áldozat, mert tevékeny és aktív, építő hatást kifejtő, életeket megváltoztató hatású, szent, mert isteni szolgálatnak tekintjük. A papi tiszt első velejárója, önmagunk, életünk, szívünk teljes Istennek szentelése. Ez a szent és kegyes élet. Másodszor az imádkozás a papi felkenetés velejárója. A kegyes ember lélegzetvétele az imádság. Jézus imádkozott feltétlen bizalommal az Atyához, ha gyógyított, ha tanított, ha szenvedett, hálát adott mindenért. Imádkozott érettünk is. Keresztyénségről csak ott beszélhetünk, ahol imádkozás van. Imádkozó református gyülekezet, csak imádkozó reformátusokból tevődik össze! Harmadik pontja papi szolgálatunknak az alamizsnánk, pontosabban a keresztyén diakónia. A szolgálatnak Jézus adott új tartalmat és jelentést, mert nem túl sokra becsülték azt. A Jézust követők erkölcsi magatartása a szolgálat, mely Isten iránti szeretetükből fakad, és ez a szolgálat tesz Krisztus tanítványává. Jézus az éhezők és szomjúhozók megsegítését, a jövevények befogadását, a szeretet minden szolgálatát, a jótékonyság minden teendőjét ide sorolja. Ha felebarátainkkal tesszük ezt, Krisztussal tesszük ezt. A diakónia nem csupán szeretetszolgálat, hanem a másokért való önfeláldozás is, a keresztyén ember papi szolgálatának hálaáldozata.
A keresztyén királyi tisztség: szabad és jó lelkiismerettel harcoljak ebben az életben a bűn és az ördög ellen. És a másvilágon Ővele együtt uralkodjam örökké minden teremtményen. A keresztyén ember legnehezebb tiszte, a királyi tiszt. Azt még csak-csak látjuk, tudjuk, tesszük, hogy imádkozunk, Bibliát olvasunk, Istentiszteletre járunk, adakozunk, de az már nehéz, hogy Krisztus királyságának, ebben a világban érvényt szerezzünk, harccal és szenvedéssel képviseljük azt. Krisztustól oly sok mindent hálásan elfogadunk, csak éppen a keresztjét nem. A kereszt alatt nem a nyakban viselt, vagy falra kihelyezett keresztet értem, hanem Krisztus követésének szenvedéssel is járó útját. Sokan megtérnek Bibliához, imádsághoz, templomhoz, úrvacsorához, csak éppen Krisztushoz nem. Ilyen megtértekkel gyakran találkozhatunk. Ismerik a Szentírást, imádkoznak, úrvacsoráznak, templomosak, tartózkodnak a durva bűnöktől, fizetik az egyházfenntartói járulékot, tehát önmagukat építők, de hiányzik az életükből a királyi tiszt. Nem tesznek semmit Isten országának kiteljesedésért, nem lesznek só és világosság ebben a világban. Ez a világ, nem az ördögé, nem tehetetlenségünk a mérce. Ez a világ a mi Atyánké, akinek engedelme és akarata nélkül az ördög megsem moccanhat! Megtérés harc a bűn ellen, de nem a bűnös ember ellen. Nem a magam igazságát hirdetem, hanem a Krisztusét. Álbékesség nem segít. Isten erejével és fegyverzetével kell harcolnunk. A királyi tisztség szabálya: Neki növekednie kell, nekem pedig alászállni. A királyi tisztséggel járó uralkodás szabálya a szolgálat, nem a zsarnokoskodás, Jézus szabálya erre Máté 20,25 De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. 26 De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, 27 és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. 28 Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.
Összegzésül: A mi Urunk azt akarja, hogy vizsgáljuk meg magunkat, hogyan állunk mi a keresztyén ember hármas hivatásával? Vizsgáljuk meg magunkat és merjük még jobban odaszánni magunkat a mi Urunknak, az Ő építő kezének, hogy valódi, élő kövek lehessünk, hogy épüljön a mi Urunk lelki háza itt is, közöttünk is, engedelmességünk által is. Ámen!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Milyen nehézségeid vannak a prófétai, papi, királyi tiszt megélésében a mindennapokban?
- Menyire könnyű ezt a tanítást megérteni és alkalmazni?
- Mi az a miben úgy érzed változtatni kell a szolgálathoz való hozzállásodban?
(Bárány György)