Oldal kiválasztása

A kiváltképpen való út
Szolnok, 2020.09.27.

Olvasandó: 1Korinthus 13.

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.  Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.” 1Korinthus 13, 4-8.

Szeretett Gyülekezet!

A mai vasárnapon a bibliai kérdések vasárnapja van. Egyik nagyon kedves gyülekezeti tagunk kérdezte meg, hogy miképpen kell azt érteni, hogy a szeretet mindent eltűr, a szeretet, mindent elfedez. Mindnyájunkkal előfordult már, hogy valaki  ellopja a napunk békességét, örömét, és megfoszt néhány hasznos szolgálattól. Talán az elmúlt éjjel ellopták tőled a pihentető alvás lehetőségét, ezért ma levertnek és nyomorultnak érzed magad. Igen, ezek a bajkeverőnek tűnő emberek talán tolvajok – ugyanakkor  olyan emberek, akiket szeretsz. Olyanok, akiket Isten rád bízott, hogy építsd, erősítsd, és helyezd megfelelő szolgálatba őket. Ezek az események azonban  feszültséget okoznak, a feszültség pedig addig pusztít, amíg meg nem találjuk a módját, hogyan enyhítsük. A magunk megoldásai sokszor vezetnek zsákutcába, vagy tovább növelik a rossz érzéseinket, fokozzák a tehetetlenség érzését bennünk. Mit tehetünk, hát, ha problémáinkra keresztyén megoldást akarunk találni?  Megvannak erre a keresztyén válaszok: Olvasd a Bibliát, imádkozz, kerüld el a konfliktusokat, töltsön be a szeretet… és így tovább a végtelenségig. Amilyen könnyű tanácsokat osztogatni,  – bizony ezt meg kell vallanunk – olyan nehéz ezeket megvalósítani és pláne nehéz megélni. Pál apostol ma nekünk egy kiváló utat akar megmutatni és megértetni, a legkiválóbb utat, minden keresztyénnek.

Felolvasott lekciónkban az apostol a korinthusi gyülekezetben fellépő problémákra felel meg, ezt a Szeretet himnuszaként ismerjük. Nevezik a szeretet himnuszát a Tízparancsolat és a Hegyi Beszéd megzenésítésének, vagy ezt mondják:  a szeretet-himnusza súlyos támadás a szeretet nélküli, cselekedetekben gondolkozó, szeretet nélküli hitet gyakorló keresztyénség ellen.  (Barth)

Amikor elvesszük a Szeretethimnuszt, az Újszövetség döntő jelentőségű szövegével találkozunk. Ha meg akarjuk érteni, egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy elsősorban a korinthusi egyháznak szól, minden egyes szava egy adott helyzetre vonatkozik. Ugyanakkor viszont, túl is haladja ezt az alkalmi aktualitást, és szól mindenkinek a világ végezetéig. Csodálatos, ahogyan egy egyházközségi torzsalkodásra reagál az apostol. A korinthusi egyház megosztott, pártokra szakadt: Én Pálé vagyok, én Apollóé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé (1Kor 1,12) – és versengenek a karizmák birtoklásáért. Meglehetősen kiábrándító helyzet, mindjárt az egyháztörténelem kezdetén. Pál mégsem keseredik el, szemrehányással sem illeti őket, mert tudja, ezzel nem sokat érne el. Az a pap, aki szidja a híveit, nem lelkipásztor. Az olcsó moralizálás kísértésének is ellenáll, ehelyett az Istentől kapott kinyilatkoztatás fényében igyekszik nézni, ami történik. A korinthusiak ugyanis mind Krisztus  Testének, az Egyháznak tagjai, hiszen ugyanaz az élet van bennük. Pártoskodásukkal viszont kikezdik ezt az egységet, s mintegy szétszedik Krisztust. Pál szembenéz e széthúzás gyökerével, s felismeri, hogy itt az egyetlen igazi törvényt, a szeretetet gyalázzák meg. A korinthusiaknak írt levél 13. fejezetében három részt különböztetünk meg. Az első, (1-3) a szeretet nélküli élet értéktelenségéről szól. Alapja egy ellentétpár: a minden és a semmi. A második szakasz (4-7) a szeretet tulajdonságairól beszél, és arról, hogy a szeretet mindent beteljesít. A szöveg itt a jó és a rossz szembeállítására épül, egyidejűleg rajzolva portrét Krisztusról és a korinthusi egyházról. Végül a harmadik rész (8-13) azt hangsúlyozza, hogy semmi sem marad meg az örök életre, csak a szeretet. Ezt a részt az idő, és az örökkévalóság ellentéte jellemzi. A Szeretethimnuszt megelőző fejezetben az apostol a rendkívüli adományokról szólt, amelyek ma is eláradnak az Egyházban: a prófétálás, tanítás, gyógyítás, nyelveken szólás karizmájáról és egyebekről. Majd így fejezi be: De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra! Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.  (12,31) Ezzel azt állítja, hogy ami most következik, az egészen más minőségű valóság, mint a korábban felsoroltak. És amikor utat említ, nem a szeretetre vezető  útról, hanem magáról a szeretetről beszél mint egyetlen útról, az újszövetségi tökéletesség útjáról. Az előzményekből érthető a Szeretethimnusz elején a három rendkívüli adomány említése. Óriási szónok Pál apostol, talán a világ legnagyobb szónoka. Ezúttal is olyan fokozással él, hogy beleszédülünk, és egyre feszültebben várjuk, hogy mondja már meg, mi a szeretet. A három, sorrendben egyre értékesebb karizmáról: a nyelvek adományáról, a prófétaság adományáról és az önfeláldozás adományáról szólva azt állítja, hogy bármilyen kiválóak legyenek is ezek, szeretet nélkül a semmivel egyenlőek. Kaphat valaki karizmát Istentől az Egyház számára, s érdekes módon hit, remény és szeretet nélkül is működhet még egy ideig a közösség javára. Lehet valaki lánglelkű szónok, nagyszerű lelkigondozó, ékes beszédű bizonyságtevő még hetekig, hónapokig, talán egy évig is, miközben a lelkét már eladta az ördögnek. De előbb-utóbb kihunynak ezek a karizmák, és velük együtt ő is lehull a nagy sötétségbe. Canterburyi Szent Ágostonnak, Anglia apostolának írta Nagy  Gergely pápa egy levelében: ,,Testvér, hallom, hogy csodákat teszel. Vigyázz, nehogy elkárhozzál!”  Érdemes odafigyelni a tágabb szövegösszefüggésre is. Az apostol a keresztyén összejövetelekről, az istentiszteleti alkalmakról beszél a 11., majd a 14. fejezetben. Szól arról, hogyan öltözködjenek és viselkedjenek az asszonyok az összejöveteleken. Majd beszámol arról is — a történelemben először, az evangélistákat is megelőzve –, hogy mi történt az utolsó vacsorán. Erre azért is szükség volt, mert Korinthusban a gazdagok a szegényektől elkülönülve ették a maguk vacsoráját, mások meg lerészegedve. A Szeretethimnuszt követő fejezet második felében pedig az istentiszteletek egységéről és rendjéről ír az apostol (14,26-40). E liturgikus kontextusban helyezkedik el a Lélek adományairól szóló rész (12,1-14,25), s ennek is a közepén a Szeretethimnusz.  Asszonyok az istentiszteleten (11,1-16) Az utolsó vacsora emlékezete (11,17-34) A Szentlélek adományai (12,1-31) Szeretethimnusz (13,1-13) Különleges karizmák (14,1-25) Az istentisztelet rendje (14,26-40)

Ez a szerkesztés is kifejezi, hogy a szeretet gyakorlásában csúcsosodik ki a lélekben és igazságban megvalósuló keresztény kultusz. Ezt a szeretetet ünnepeljük minden Istentiszteletben, ahol az ember találkozik Krisztussal. Ugyanakkor a szeretet átjárja a hétköznapokat is. Egészen új szemlélet ez az ókorhoz képest, ahol elkülönült a szent és a profán, ahol megvolt az Istennek (isteneknek) szánt idő, és az isteni szent tér, de ezeken kívül egészen már rend uralkodott.  Pál apostolnál valami forradalmian új jelenik meg: egész nap egyfajta istentisztelet zajlik a keresztyén ember életében, a családban a munkahelyen, mindenütt, ahol úgy szeretnek, ahogyan Krisztus szeret. Nézzük most a három, egyre magasabb rendű adományt. A nyelvek adományáról szólva az apostol az angyalok nyelvét a pengő cimbalommal hasonlítja össze. Az angyalok ott állnak Isten előtt, megértik Őt minden közvetítő nélkül, sőt beszélnek is hozzá. Ezzel az Istentől eredő hatalmas ajándékkal állítja szembe a pengő cimbalmot, mint a szeretet hiányát. Másodszor az értelem emberi méreteket felülmúló ajándékát állítja szembe Pál azzal a kijelentéssel, hogy semmit sem érek. Három fokozatról beszél. Ismerjem akár az összes titkot, azaz mindent tudjak az Istenről, amit csak tudni lehet. És minden tudományt, azaz e titkok magyarázatát is. És legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem — ez a képletes kifejezés a rabbinikus felfogás szerint azt jelenti, hogy az Istenről szerzett tudás birtokában a kinyilatkoztatás minden nehézségét, látszólagos ellentmondását meg tudom magyarázni. (Jézus is használja a hegyeket mozgató hit képét, ugyancsak arra utalva, hogy aki ismeri Isten titkait, annak az útjából eltűnik minden akadály.) Ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Ez a kijelentés ezúttal valóban megütközést kelt, hiszen a hitbeli tudás mögött ott van az isteni kinyilatkoztatás! Ráadásul a nyelvek adományával szemben ez közvetlenül hasznára van a közösségnek. Hogyan lehetséges, hogy semmi az, aki így tudja hirdetni Isten igéjét, aki minden nehézséget meg tud oldani?! Igen, éppen mert mások javára adattak ezek a képességek, nem érnek semmit a birtokosuk számára. Őneki csak az használ, ha szeretet van benne. A harmadik rendkívüli ajándék az önfeláldozás adománya, amely az angyali nyelvek ismereténél és az értelem adományánál is kiválóbb. Két szinten valósulhat meg. A birtoklás szintjén: Osszam el bár minden vagyonomat. Micsoda nagylelkűség! Nem ezt kérte az Úr Jézus a gazdag ifjútól? Most megtudjuk, hogy valójában nem. Azt kérte tőle, hogy szeresse mindenekfelett, s ez az ô esetében csak úgy valósulhatott meg, ha érte elhagy mindent. Nem ezt dicsérte a szegény asszony két fillérjében, aki mindenét, egész megélhetését odaadta? Nem, hanem a szeretetét, amellyel adta. Nagy lecke nekünk ez az aránytalanság, hogy a két fillér is lehet minden, ha szeretetből van, és a sok is lehet kevés, sőt semmi, ha hiányzik belőle a szeretet. Végül a létezés szintjén történő totális önátadásra tér Pál: Adjam át testemet (égőáldozatul). Egyre magasabbra érünk, szinte már szédülünk: itt már nem valamit ad az ember, hanem önmagát, konkrét emberi életét, mégpedig a legrettenetesebb halálnemet választva: a tűzben való megégetést. A zsidóság ismerte ennek az értékét. Tudta, hogy a három ifjú a tüzes kemencében mit szenvedett volna, és mitől mentette meg őket az Isten. Pál apostol erre is csak azt mondja, hogy semmit sem használ. Az abszolút odaadás és az értékének tökéletes semmisége közötti ellentét immár botrányos, az ókori és a mai ember számára egyaránt. Azért is, mert lerántja az úgynevezett dicső halál pogány képzetéről a mitikus nagyság leplét. Talán kezdjük megérezni, hogy a lényeghez értünk, olyan pontra a keresztyénség útján, ahonnan nagyon sokan visszafordulnak. Nem elég hinni, hogy Jézus az Isten Fia, alá is kell vetnem magam az ô uralmának!! Ha azonban kész vagyok arra, hogy mindenestül belevessem magam a szeretet hétköznapi kalandjába, akkor három területen nagy harcot kell vívnom. Az egyik: megszokni az új, igazi és helyes, Isten szemében valós arányokat. Arra, amit a világ értékel, talán még szüleim vagy közeli barátaim is, azt kell mondanom, hogy semmi, ha szeretet nincs bennem. A teljesítményről, amit elvárnak tőlem, amiért megtapsolnak és ami megdobogtatja a szívemet, ki kell jelentenem, hogy szeretet nélkül nem használ nekem semmit. Ugyanakkor nevetségesen kis dolgok óriásivá nőnek, ha szeretettel, Istentől kapott szeretettel tesszük. Másodszor: meg kell szoknom, hogy nem a külső elvárások és reakciók, hanem a szeretet legyen cselekedeteim mozgatórugója. A szeretet megléte vagy hiánya lesz az utolsó ítélet mércéje is: ,,Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…” (Mt 25,35 skk.) Észre kell vennem, hogy az élet teljességét nem a tehetség, a nagy tettek vagy a mozgalmasság és sokszínűség adja, hanem a mind tökéletesebb szeretet. A tér és az idő változása önmagában nem old meg semmit. A szépség és gyönyör habzsolása, akár jó értelemben is, nem ad teljességet. Pedig ma ezt akarja elhitetni velünk mozifilmek és tévésorozatok sokasága, melyekben gyönyörű és sikeres vadak törtetnek, szeretkeznek és gyilkolnak is, a szeretet nevében, mert a fő érték az egészség, a hatalom és az élvezetek. S ezek a filmek akarva-akaratlanul hatnak ránk, és rettenetes rombolást képesek véghezvinni bennünk, ha nem mondunk nekik ellen! Harmadszor: annak is tanúi vagyunk, hogy a világ szelleme behatol az Egyházba is, és Isten szántóföldjén a konkoly a búzával együtt növekszik. Az Egyházban sem mindent a szeretet mozgat. Sokat beszélünk a szeretetről, de mégis rengeteg dolgot elébe helyezünk: tennivalókat, problémákat, magasztos célokat, mondván, ezeket előbb el kell intézni, meg kell oldani, el kell érni, azután majd jöhet a szeretet. Ez így nem megy. A legmagasztosabb célért való fáradozás is haszontalan, ha nem a szeretet motiválja, s a legkisebb is óriási jelentőségű, zseniális cselekedet, ha a szeretet vezérli. Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni. Az első strófában már-már a végletekig csigázta érdeklődésünket az apostol, hogy mi is a szeretet, amely nélkül minden semmi. Íme a válasz. Nem hiszem, hogy ez a lista csak az agapé, a szolgáló szeretet erényének jellemzőit sorolná fel. Többről van szó: egy Személy leírása ez, aki végtelenül nemesebb, mint a karizmák. A felsorolás nem törekszik teljességre, de nem is véletlenszerűen kiragadott tulajdonságokat említ esetleges egymásutánban. Amit Pál itt a szeretetről ír, mint Jézus Krisztusról készített portré fogható fel, melynek negatívja, vagyis mindaz, amit nem tesz a szeretet, egyfajta látlelet a korinthusi közösségről. Ily módon domborítja ki a kiáltó ellentét Krisztus és az Ő Teste, a korinthusi egyház között.

  A szeretet türelmes. A Szentháromságon belül nincsen türelem, sem türelmetlenség. A türelem mindig ott jut szóhoz, ahol a szeretet ütközik a szeretetlenséggel, a meg nem értéssel, a rosszal. Már az ószövetségi ember is tapasztalta, hogy Isten hosszan tűrő és nagy irgalmú. Bár ki kellett nyilatkoztatnia, hogy igen komoly elvárásai vannak Izraellel kapcsolatban, de a választott nép története arról tanúskodik, hogy Isten szeretete, jósága túlnő minden büntetésen. Jézusban is megmutatkozott az isteni türelem, különösen a bűnösökkel szemben. Amikor megkérdezik tőle, miért ilyen elnéző a bűnösökkel, miért megy közéjük, magyarázkodás és önigazolás helyett a legtermészetesebb módon az Atyáról kezd el beszélni, ezzel áttételes módon kinyilatkoztatva, hogy Ő és az Atya egy. Keresztelő János szemében is nagyon furcsának tűnik Jézus magatartása, hiszen ő azt hirdette, hogy a fejsze már a fák gyökerén fekszik, és minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem kivágnak és tűzre vetnek (Lk 3,9). Valóban Illés jelent meg Jánosban, de nem a lélekvándorlás tanát igazoló módon, hanem a sajátos zsidó felfogás szerint: ugyanaz a szent buzgalom hevítette a lánglelkű Keresztelő Jánost, mint egykor Illést. Ugyanúgy várta, hogy végre rend lesz: a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig elpusztul, írmagja sem marad. És ugyanúgy csalódnia kellett, mint Illésnek Hóreb hegyén, ahol a gyönge szellőben volt jelen az Úr, amikor Jézus Szentlélekkel felkenve beszélni kezdett a názáreti zsinagógában, és az Úr kegyelmének esztendejét hirdetve szélesre tárta a mennyek országának kapuját. Mert bár valóban tüzet bocsátani jött a földre — ahogy a Keresztelő és Őmaga is megmondta –, de nem az ítélet, hanem a szeretet és az irgalom tüzét, amely melegedni hívja a fázós és jéggé fagyott szívű embereket. Lukács evangélista különös erővel ragadja meg az Úr Jézus működésében ezt az emberfeletti türelmet. Jézus azért türelmes, mert Isten is türelmes: haladékot ad a fügefának, bízva abban, hogy majd termést hoz, mint ahogy abban is bízik, hogy a konkoly búzává változik. Jézus körül mindez meg is történik.  Istennek Jézus által kinyilatkoztatott türelme legmegrázóbb módon a passióban mutatkozik meg, amikor a hálátlanság, a feledés, durvaság, szeretetlenség rázúduló áradata alatt nem törik össze, hanem teremtő módon elviseli a szenvedést, közben imádkozva, vagyis kapcsolatban maradva az Atyával. Hosszabban tűr, mint ameddig a gyűlölet vihara tart. Azáltal győzi le a rosszat, hogy tovább szeret. A türelemben benne rejlik a meggyőződés, hogy minden elmúlik, de a szeretet örökkévaló. Ez a bizonyosság ad esélyt, a gonosznak is, hogy megtérhet, hogy van élet azon túl, ahol ô kitombolta magát. Jézus türelmének, szeretetének titokzatos teremtő ereje van, amelyet az Atya igazolt akkor, amikor feltámasztotta Őt a halálból. A vértanúk halálában ugyanez az erő nyilvánul meg. Az első vértanú,  István türelme és szeretete teremtette az Egyháznak  Pált, a népek apostolát, aki nagyon is jól tudta, milyen mélységes valóságot fejez ki, amikor leírta: A szeretet türelmes. A türelem a mindennapokban azt is jelenti, hogy nem ítélkezem, megsértődve, nem zárom rövidre az ügyet, és nem agresszióval felelek az engem ért sérelemre. Időt és esélyt adok — magamnak, testvéremnek, sőt Istennek is. Először is magamnak, hogy vélt vagy valós sérelmemet a szeretet tüzében tudjam elégetni. Másodszor testvéremnek, hiszen Istené az ítélkezés joga, s ha ô ad neki időt, nekem sincs jogom megtagadni tőle. Harmadszor Istennek, aki sokszor számomra érthetetlenül cselekszik vagy érthetetlenül tétlen, és ezzel csalódást okoz. Elismerve, hogy nekem is időre van szükségem, hogy akaratát megértsem és elfogadjam, kell időt adnom neki, hogy megmutassa, mi volt az értelme mindannak, ami történt velem. Türelmet tanúsítani magam, mások és Isten iránt — ez valójában egy. Azt jelenti, hogy igyekszem Isten szemével nézni a dolgokat és az embereket. S miközben időt és esélyt adok, tovább kell szeretnem: a szeretetnek való feltétlen és meg nem szűnő engedelmesség a türelem lényege.

A szeretet jóságos. Az eredetiben egy furcsa görög ige áll: khrésztenomáj. Ilyen szó nincs sem a Bibliában, sem a profán görögben. Az exegéták szerint Pál találta ki, hogy kifejezze azt a hallatlan újdonságot, amely Jézussal megjelent a világban. Nem könnyű lefordítani sem; valami olyasmit jelent, hogy szeretettel teljesnek, jósággal elteltnek lenni. A szeretetnek ez nem a rosszal való ütközéskor előbukkanó tulajdonsága, hanem belső önereje, mintegy önmaga túlcsordulása. Egyébként a teremtés ős-oka nem más, mint a szeretetnek ez a lenyűgözően áradó gazdagsága, ingyenessége, végtelen ereje. De gondolhatunk az Úr Jézus nyilvános működésére is, arra, hogy milyen érdek nélküli jósággal, milyen szeretetteljesen és mégis cinkosság nélkül vonzotta a bűnösöket és vezette el őket az új életre. A krisztushívőben ez az érdek nélküli szeretet, a jóság, a szelídség a legbiztosabb jele annak, hogy a Szentlélek jelen van az életében. Ez az a jóság, amely Istenből kiárad a teremtményekre, s az ember, aki részesül belőle, maga is jónak látja a teremtés egészét. A szeretet eme két vonása között érzékelhető bizonyos feszültség. A türelem inkább a passzív, megengedő, elszenvedő tulajdonság, a jóság viszont aktív, dinamikus és felhívó jellegű. A szeretetnek ez a két arca Krisztus nélkül érthetetlen, személyétől elszakítva nincs is létjogosultságuk. Türelmesnek és jóságosnak lenni azt jelenti, mint valóban hinni Jézus Krisztus megváltó halálában, feltámadásában és a Lélek kiáradásában. Ez a krisztusi szeretet győz abban az emberfeletti türelemben, amely nem csupán elviseli, elszenvedi a másik embert, nemcsak megengedi, hogy vétkezzen, de időt és esélyt is ad neki arra, hogy felkeljen, és erőt, hogy továbbmenjen. A jóság, ami a keresztyének arcáról sugárzik, maga Krisztus, aki most a korinthusi egyház előtt megjelent. Ezzel szemben a nyolc negatívum, amely ezután következik, a korinthusi közösség árnyoldalait összefoglaló kórkép. Érdemes egyenként elemeznünk őket, előbb konkrétan, az adott szituációból következő értelmüket, majd egyetemes jelentésüket vizsgálva.

A szeretet nem irigykedik: Korinthusban pártoskodnak, s pártoskodásban benne van két nagy negatív érzés: az irigység és a féltékenység. Bár van különbség a kettő között, mégis erősen összefonódnak. Az irigy ember nem birtokolja azt a jót, amit a másiktól megkíván, és ezt a hiányt negatívumként éli meg. A féltékeny ember ezzel szemben birtokolja a jót, de nem akarja másokkal megosztani, mint az eminens tanuló, aki nem bírja elviselni, hogy más is osztályelső legyen. Abban viszont hasonlít az irigy és a féltékeny, hogy mindkettő szorong és szenved, szinte fáj nekik a másik jósága, tehetsége, elért eredménye. Alig várják, hogy valamit helytelenül tegyen, egy rossz szót szóljon, s akkor az apró hibát felnagyítva próbálják magukat megnyugtatni, hogy az illetővel kapcsolatos rossz érzésüknek megvan az alapja. Megdöbbentő, hogy ez a sötét, szorongató, fojtogató erő mennyire ki tudja kezdeni a szeretetet. Az öregedő Saul például, aki pedig nagyon szerette Dávidot, annyira, hogy királyi rangra emelte, egyszer csak vadul féltékenykedni kezdett rá, és több ízben meg akarta ölni. A féltékenység mintegy betegségként hatalmasodott el rajta, s jellemző módon csak akkor talált némi enyhülést, mikor Dávid zsoltározott, Isten dicséretét énekelte neki. A szeretet lényege a másik létezésének akarása, a féltékenység ezért nem szeretet, hanem gyűlölet és halál. Talán még veszélyesebb ez a szerelemben. Itt ugyanis nem valami tárgyi dolog vagy tulajdonság, hanem egy személy a féltékenység tárgya. Tulajdonképpen arról van szó, hogy valaki a szeretett másikat egészen magának akarja, senkivel sem hajlandó osztozni rajta. Ez a kisajátítási törekvés a másik embert mintegy megkötözi, s a személyt birtoktárggyá degradálja. A szerelmi féltékenység voltaképpen ,,a szeretet tériszonya” (Pilinszky), amely nem mer akkora bizalommal lenni a másik iránt, mint amit az – és kettejük bensőséges kapcsolata – megérdemel. Van azonban pozitív féltékenység is.  Pál apostol  írja ugyancsak a korinthusiaknak: Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket (2Kor 11,2) Mit jelent Isten féltékenysége? Valójában féltést, amely az ember üdvösségét, tehát tökéletes boldogságát tartja szem előtt. Isten nem megkötözni akar, hanem éppen ellenkezőleg: megszabadítani minden köteléktől, mely gátolja bennünk a tökéletes szeretetet. Isten féltékenysége azért is jogos, mert egy bizonyos mélységben Ő valóban nem osztozhat rajtunk senkivel. Isten féltékenységével féltékenynek lenni azt jelenti, hogy a másikat mindenestül Istenének akarom. Féltés és féltékenység között az a különbség, hogy míg az elsőben a másik ember a fontos, érte aggódunk, az ő javát akarjuk, addig a másodikban saját magunk vagyunk a középpontban, kicsinyes aggodalmaskodásunk és önsajnálatunk rabjaként.

A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. A korinthusiak dicsekszenek az isteni adományokkal, a karizmákkal: az egyik gyógyít, a másik nyelveken beszél, imádkozik vagy tanít, s amit ki-ki Istentől kapott, saját érdemüknek tulajdonítják. És ami még rosszabb, félreértve a krisztusi szabadságot egy sor ízléstelenséget engednek meg maguknak, mondván, hogy nekik mindent szabad, hiszen ők tökéletesek. A kérkedésnél is veszélyesebb a felfuvalkodottság, a gőg, amely a korinthusiakat eltölti. A kérkedés még csak a hiúság egy formája, a hiú embernek pedig mindig szüksége van közönségre, amely elismeri, csodálja, tapsol neki. Lehet ez akár egyetlen személy is, de enélkül a hiú létezni sem tud. Ezzel szemben a gőgös ember számára közömbös mások véleménye, őneki elég a saját meggyőződése önmaga tökéletességéről. S míg a hiú embert talán ki lehet józanítani, mert ad mások véleményére, a gőgös könnyen belemerevedik önhittségébe. Kifejező a szó: felfuvalkodott. Az ókori mesét juttatja eszünkbe, amely szerint a béka olyan nagy akart lenni, mint az ökör, s úgy felfújta magát, hogy végül szétpukkadt. Ezzel a harsány önteltséggel szemben a valódi szeretet diszkrét és tartózkodó. A létezés mélységeiben lelhető fel, nem pedig a birtoklás szintjén. Nem gyönyörködik önmagában, épp ellenkezőleg: megfeledkezik önmagáról.

A szeretet nem viselkedik bántóan – nem tapintatlan. Első jelentésben arról van szó, hogy nem viselkedik illetlenül. Korinthusban ugyanis előfordult, hogy az istentiszteleti összejöveteleken egyesek lerészegedtek. Ügyes-bajos dolgaikkal a pogány bírósághoz fordultak, ahelyett, hogy egymás közt intézték volna el. Sőt olyan botrányos eset is előfordult, ami még a pogányoknál is ritka volt, hogy valaki apjának feleségével élt együtt parázna kapcsolatban. Ma sem kell messzire mennünk, hogy illetlen, ocsmány dolgokat lássunk – amelyeket ráadásul nemegyszer a szeretetre hivatkozva engednek meg maguknak egyesek. Pedig a szeretet ismeri az illemet, a jó ízlést, az udvariasságot. Tekintettel van a másik emberre, tiszteli benne a személyt. Tágabb értelemben a tapintatosság több, mint illendőség. Itt is igen érzékletes a magyar szó: a tapint igét találjuk meg benne. A tapintatos ember finoman, érzéssel közeledik a másikhoz, nem használja ki gyenge pontjait, inkább a gyógyítás szándékával érinti meg a sebet, mint az orvos. Szavaink sokszor, mint a mérgezett nyílvesszők sebesítik meg embertársainkat, és sokkal könnyebb valakit megsebezni, mint a sebet begyógyítani. Nem feltétlenül szándékos bántásról van szó, lehet, hogy csak az ,,igazság védelmében” fajul egy beszélgetés vitává, majd személyeskedő sértegetésekkel tűzdelt veszekedéssé. A szeretet és az igazság azonban nem játszható ki egymás ellen; ahogy a szeretet nevében nem szabad csorbát ejtenünk az igazságon, úgy az igazságra hivatkozva sem lehetünk szeretetlenek. A szeretet és igazság forrása és beteljesedése ugyanis egyaránt Isten. Ezért minden meggyőződés, fennkölt eszme felett áll az az igazság, hogy a másik ember mint személy Isten képmása és ezért szeretetre méltó. A tapintatos ember tehát nem ,,ami a szívemen az a számon” módra őszinte, mert a szív gonosz gondolatainak kimondása nem csak a szeretetet, hanem az igazságot is sérti.  Azt az igazságot, amelyet nem tudok szeretettel képviselni, talán jobb, ha ki sem mondanom. A szeretetteljes hallgatás sokszor meggyőzőbb az érvek sokaságánál.

A szeretet nem keresi a maga hasznát. Ez a kifejezés Krisztusra vonatkozólag lépten nyomon visszatér  Pál leveleiben. Az apostolra nagy hatással volt, hogy Krisztus nem a maga jogát, a maga igazát kereste, hanem az Atya akaratát. És ebben a levélben ő is példát mutat, amikor lemond arról a jogáról, hogy az Evangélium hirdetéséből éljen, holott elvárhatta volna, hogy igehirdetéséért cserébe gondoskodjanak anyagi szükségleteiről. (Lásd 1Kor 9,1-23) A korinthusiakra viszont az jellemző, hogy mindenki a maga javát keresi, és nem törődik a másikkal, különösen nem a hitben még gyengébbekkel. Így – például az áldozati hús evésével – megbotránkoztatják az ingadozót. A szeretet állandóan figyelembe veszi a másik szempontjait, igényeit, ínségét, sőt, aláveti saját érdekeit a másik emberének vagy a közösségének. Ez az engedelmesség lényege, mely nem érthető az Isten akaratának keresése nélkül. A szeretet nélküli engedelmesség értelmetlen, sőt veszélyes. A tékozló fiú bátyja semminek sem tud örülni: mivel csak a magáét kereste, folyton elégedetlen maradt. A másik javának keresése nem pusztán altruizmus / önzetlenség / kérdése, hanem Isten országának, a szentek közösségének meghatározó vonása. Aki a magáét keresi, aki önmagát valósítja meg, az szép lassan a poklot építgeti magában.

A szeretet nem gerjed haragra. Korinthusban mindennapos a vádaskodás, veszekedés, harag. Az előbbiekben már volt szó a vitatkozásról. Ehhez szeretnék még néhány kiegészítő gondolatot fűzni. Nem ritka, hogy keresztyének vitatkoznak. Jobb lenne, ha inkább megvitatnák a dolgokat, azaz az objektivitásra figyelve, – nem pedig érzelmeikre hallgatva – együtt keresnék az igazságot. Azonban a szeretet nevében eleve lemondani arról, hogy bizonyos dolgokat megvitassunk, szintén lehet vétek a szeretet ellen. Vannak, akik sajnálják a fáradságot, hogy belebocsátkozzanak abba a nagy kalandba, amit két ember külön világának találkozása jelent. Igaz, könnyebb makacsul kitartani egy valós vagy vélt igazság mellett, nem tekintve az érveket és az ellenérveket, csakhogy ez a magatartás sem az igazságnak, sem a szeretetnek nem felel meg. Valóban meg lehet és időnként meg is kell vitatni dolgokat, a vitatkozásban azonban legtöbbször már rejtett személyeskedés van. Sokszor nem is a másik által képviselt igazság, hanem inkább a mód miatt lobbanunk haragra, ahogyan azt ő előadja. Ezért tanácsolja egy angol-amerikai pszichológus, hogy a házasok egymást átölelve vitatkozzanak vagy ordítsák ki magukat, de közben egyre jobban kapaszkodjanak egymásba. Ez kifejezi és meg is erősíti azt a szándékukat, hogy minden nézetkülönbség ellenére igent mondanak a másikra, elfogadják és vállalják egymást. Láthatjuk, hogy a szeretet nem kényelmes, könnyen járható út, hanem az emberi becsületesség és a felelős személyiséggé nevelődés – főleg kezdetben – igen szűk ösvénye. Aki a szeretetben csak langyos érzéseket keres és nem vállalja benne az igazságért való kemény harcot, az lemond a szeretetről. De az is lerontja a szeretetet, aki személyeskedik és haragra gerjed. Különösen fontos ez akkor, amikor a rosszal szembesülünk. Komoly megkülönböztető képességre van szükség ahhoz, hogy miközben elítéljük a bűnt, ne szűnjünk meg szeretni a bűnöst!!

A szeretet nem rója fel a rosszat (Nem gondol rosszra). Ez az állítás nem azt akarja mondani, hogy olyan naivnak kell lennünk, hogy nem látjuk meg a rosszat. Nem is csupán elnézésről van szó, amely egyfajta amnesztiát ad, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna” alapon. Éppen ez utóbbi hozzáállás az, amely ma is egész társadalmakat ront meg. A szeretet igenis látja az ellene elkövetett rosszat, de nem áll bosszút érte, hanem megbocsát és feloldoz. Ez embernek önmaga erejéből lehetetlen feladat. Ha Isten nem lett volna emberré és nem mondta volna, hogy ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, s ha nem árasztotta volna ki a Szentlelket, akkor egy bizonyos szinten nem volna jogunk megbocsátani. Egyedül Istentől jöhet a bocsánat, és csak az Istennel egyesült ember sodródik bele az isteni megbocsátás örvényeibe, amely más szintre helyezi az emberi síkon feloldhatatlan ellentétet. Ez a fajta megbocsátás a sértőt és a sértettet egyaránt arra hívja, hogy mindketten lépjenek be egy új világba, ahol Pálnak nem kell szégyenkeznie, amikor találkozik Istvánnal az égben, pedig megkövezésénél ott állt a gyilkosok oldalán. Csak azon a szinten lehetséges megbocsátanunk, ahol a mennyei Atya szemével tudunk nézni, aki a gyilkost és az áldozatot egyaránt gyermekeként szereti. Ahelyett, hogy felróná, megsemmisíti a rosszat, és új életet ad. De ezt az új életet csak az tudja befogadni, aki szívből megtér.

A szeretet nem örül a hamisságnak. Ez a kijelentés arra a jogtalanságra, igazságtalanságra vonatkozik, ami a másikat éri, vagyis mondhatnánk úgy is: a szeretet nem kárörvendő. Milyen könnyen megállapítjuk, amikor ellenlábasunkat baj éri, valami nem sikerül neki, hogy lám, Isten megbüntette őt, megkapta a magáét – és titokban örülünk. Pál szerint a szeretet ilyet nem tesz, mert a másik növekedését, kibontakozását akarja. Hála Istennek azonban arra is számos példa akad, hogy amikor két ellenfél közül az egyik bajba kerül, a másik, elfeledve a kettejük közti ellenségeskedést, segítségére siet, s ezzel kapcsolatuk mindenestül átalakul. A szeretet csodája ez, amely olykor a legmélyebb gyűlöletből is képes kimozdítani az embert.

A szeretet együtt örül az igazsággal. A káröröm ellentétéről van szó, amely azonban hiányzik a korinthusiakból. Ők szeretik befeketíteni egymást, de nem tudják elismerni, megcsodálni a másikat, nem tudnak örülni a sikerének. A szeretet viszont együtt örül, és ezzel megerősít. Az Örüljetek velem! felhívás újra és újra ismétlődik az Evangéliumban, amikor az elveszett drachma megkerül, a tékozló fiú hazatér, hogy az eltévedt bárányt megtalálja a gazdája. Isten felszólít az örvendezésre, mert Ő örül. Ezt utasították vissza a farizeusok. Az angyalok viszont együtt örülnek a megtérő bűnösnek, s örül az Egyház is. Az öröm természetéből következik, hogy megosztást kíván. A magányos öröm nem öröm, csupán pillanatnyi gyönyör, önző megelégedettség.

A szeretet mindent elfedez. A görög szövegben ez áll: mindent letakar. Ez azt jelenti, hogy ha valakit tényleg szeretek, a hibáit nem adom ki, nem teszem közhírré. Nem letagadom, hanem vele hordozom őket, ahogyan Jézus hordozta a mi vétkeinket. Gondoljunk bele, mennyi hibánk, vétkünk, gyalázatos tulajdonságunk van, amit Isten nem leplez le! Micsoda tapintat az Úr részéről, hogy nem teregette ki Péter háromszori tagadását, hanem háromszor megkérdezte: ,,Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” (János 21, 15-17)

A szeretet mindent hisz. Természetesen nem hiszékenységről van itt szó, inkább jóhiszeműségről, arról, hogy kész vagyok a másikról a jót feltételezni, hibáira mentséget találni. Aki eleve gyanúsít, előítéletekkel él, az elfojtja a jó csíráit a másikban. A szeretet mindenkinek újból és újból lehetőséget ad, hogy javuljon.

A szeretet mindent remél. A következő lépés: ha a rossz olyannyira nyilvánvaló, hogy már nem lehet takargatni és menteni sem, a szeretet akkor sem esik kétségbe, hanem nagylelkűen új jövőt nyit a másiknak. Reméli, hogy a rossz, a bűn ellenére sem hagyja el az Istent, és amit most elrontott, legközelebb kijavítja. A hit, remény és szeretet összetartozik, s az első kettőnek sem csupán az Istennel való kapcsolatunkban van szerepe, hanem egymás közti érintkezéseinkben is. Aki Istenben hisz és remél, annak megvan az alapja, hogy higgyen és bízzék embertársában is.

A szeretet mindent eltűr. Ez a végső fokozat. Ha az, aki szeret, minden reményét meghazudtolva látja, akkor sem engedi át magát a csüggedésnek, amely gyakran kísérti azokat, akik őszintén, de még nem elég erősen  szeretnek. Aki erős a szeretetben, ugyanazt a magatartást tanúsítja felebarátja iránt, mint Krisztus irántunk. Ha már nem marad más lehetőség, hát hordozza a másik gyöngeségét: Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét. (Gal 6,2) Vannak helyzetek, ahol ez a szeretet maximuma. Minden emberben akad ilyen-olyan gyarlóság és gyöngeség, amin nem tud változtatni. Amikor valaki a másikat mindenestül felvállalja, akkor azt is el kell fogadnia, hogy — ha akarják, ha nem — keresztet is fognak jelenteni egymás számára. És ez nem csak a ,,kezdőkre” vonatkozik, hanem mindenkire.

Figyeljük meg, a szeretet leírása azzal kezdődött, hogy türelmes, és azzal fejeződik be, hogy mindent eltűr. Ez is jelzi, hogy súlyos dologról van szó. Ahol hiányzik a türelem, a béketűrés és a másik elviselésére való készség, ott még nem fogadták be a megváltó Krisztust, aki magára vette bűneinket, és bár leroskadt azok terhe alatt a keresztúton, mégsem dobta el a keresztet, hanem szeretettel imádkozott értünk az Atyához. Ez a szeretet igazi győzelme! Aki a szeretetet olcsón árulja, az nem arról a szeretetről beszél, amelyet Isten kinyilatkoztat nekünk. És aki olcsón akarja megszerezni, az nem arra a szeretetre vágyik, amelyet Isten kiárasztott szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Az igazi, a krisztusi szeretet nem sokba: mindenünkbe kerül, ha komolyan vesszük.

A Szeretethimnusz csúcspontjához értünk ezzel a kijelentéssel: A szeretet soha el nem múlik. Burkoltan már az első strófában is benne volt ez az állítás, amikor azt hangsúlyozva Pál, hogy szeretet nélkül semminek sincs értéke, semmi sem áll ellen a pusztulásnak és a halálnak. A második strófa azzal zárult, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, s ez is utalás arra, hogy hivatása örökre szól.

Először is: a rossz elmúlik, hiszen időbeli. A szeretet azonban isteni valóság, vele nem versenyezhet az időben semmi, mert úgyis elmarad. A szeretet nem látványosan győzi le ellenségeit, hanem azok fulladnak ki és semmisülnek meg szép sorban. Másodszor: a szeretet nem pusztán erkölcsi és pszichikai erő, hanem mintegy létbeli státusa van, az isteni és örök élet hordozója. Egyrészt nem szűnik meg az időben, mert az igazi szeretet fáradhatatlan: nem hagy ki, nem pihen, nem ernyed el. Másrészt nem szűnik meg az örökkévalóságban sem, azaz odaát sem lép helyébe valami más. A hitet felváltja majd a színelátás, a reményt a beteljesedés, a szeretet azonban változatlan marad. Amikor tehát igazán szeretjük az Istent és embertársainkat, az maga az örökkévalóság!

Most következnek a szembeállítások. A szeretet örök, de minden más elmúlik: a Lélek ajándékai, a karizmák is. Az örökkévalósághoz képest a legnagyszerűbb adományok is töredékesek. Ez az igehirdetés sem érvényes az örökkévalóságban, csupán gyermeki dadogás arról, ami eljövendő. A karizmák tehát ahhoz a világhoz tartoznak, amely az örökkévalósághoz képest mintegy kiskorú, éretlen. A szeretet ellenben felnőtt dolog, benne rejlik Krisztus méreteinek teljessége. Ezért az örökkévalóságban sem megy át lényegi változáson, csak kiteljesedik: Isten életének csírája szárba szökken és virágba borul bennünk. Természetesen a karizmák nagyon fontosak, és hasznosak a jelen életben, de rajtuk keresztül csak nagyon homályosan, mintegy tükör által láthatjuk az eljövendő világot. A szeretet viszont közvetlen tudást ad, benne Istent magát tapasztalhatjuk meg.

 A konkrét ember és a mindenki iránti szeretetünk mögött pedig ott áll Krisztus, pontosabban mondva: Ő maga az, akit szeretünk. A testvéri szeretet célja és beteljesedése magában a szeretetben van: szeretni Istent ugyanabban a szeretetaktusban, amelyben Ő szeret engem és minden embert, vagyis a Szentlélekben. Még az égben is megmarad a testvéri szeretet, hiszen ugyanazzal a szeretettel fogjuk szeretni testvéreinket, amellyel Isten szeret minden embert, külön-külön mindegyikünket.

 Ne a karizmák legyenek többé a lényegesek, melyek elmúlnak, hanem a hit, a remény és legfőképpen a szeretet. Pál itt kapcsolódik  János evangéliumához, ahol Jézus így imádkozik az utolsó vacsorán: ,, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,21)Ez az újfajta szeretet, amely a Szentlélek által kiáradt a szívünkbe, az az eszkatalogikus jel,  amely az egyetlen esélyt adja a világnak, hogy elfogadja Krisztust Istennek, az örök Atya Fiának. Talán kezdjük már sejteni, érteni a Szeretethimnusz belső dinamizmusát, sodrását, forradalmas, hallatlan újdonságát a vallástörténetben sőt, az egész emberiség történetében. Az alapvető vallási magatartás többé már nem az eksztázis, a különleges karizmák, szolgálatok. Mert nem az élmény az érték, hanem a szeretet, nem az értelmi ismeret, nem az egyéni kegyesség a legfőbb kincs, hanem a szeretet, a másik ember mindenestül való vállalása. De vigyázzunk, ez nem humanizmus és nem filantrópia! Nem az a fajta buzgólkodás, hogy tegyünk sok jót, legyünk lelkes rohamcsapat, és ne aggódjunk amiatt, hogy szeretetből végzett munkánk miatt az imádság, Biblia tanulmányozás, vagy az Istentisztelet elmarad. Igenis az Igéből, az imából kell élni, egyébként megmérgeződik minden és a szeretet csak elkoptatott jelszó lesz. A Szeretethimnusz első strófája felcsigázta érdeklődésünket, a második kifejtette, elsorolta, milyen a szeretet, melyet Isten kinyilatkoztatott nekünk Krisztusban, végül a harmadik levonta a következtetést az időre és az örökkévalóságra vonatkozóan.

Most zárásul, helyezzük el a szövegben a szeretet helyett a saját nevünket. Valami ilyesfélét kapunk, magunkra nézve:

Mert a szeretet nélküli kötelességtudat kedvetlen. A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen. A szeretet nélküli igazság: kemény. A szeretet nélküli okosság: gőgös. A szeretet nélküli barátságosság: hűvös. A szeretet nélküli rend: kicsinyes. A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen. A szeretet nélküli birtoklás: fösvény. A szeretet nélküli adakozás: képmutató. A szeretet nélküli vallásosság: bigott. A szeretet nélküli hit: vakbuzgó. A szeretet nélküli remény: fanatikus. A szeretet nélküli élet: értelmetlen. /Fabiny Tamás[1]

Ha azonban Jézust helyezzük a szövegben a szeretet szó helyébe…Nos ez már egészen más eredményt és jelentőséget kap: Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig a legnagyobb: Jézus

A mi Urunk ma azt akarja, hogy tartsunk önvizsgálatot és ennek fényében újítsuk meg életünket a „legnagyobbal”, az Agapéval, Jézussal, a Szeretettel, hogy megváltozzon életünk és a legjobb úton haladjon szolgálatunk, emberi kapcsolataink, hitünk, szeretetünk, míg kiábrázolódik bennünk a Krisztus. Így legyen, ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Megmutatkozik-e életünkben, hitünk megélésében a Pál által leírt szeretet?
  2. Áthelyeződik-e életvitelünk súlypontja önmagunkról másokra, emberi dolgaink hajszolásáról Isten ügyének felvállalására?
  3. Mi az, ami egzisztenciálisan izgat, foglalkoztat, betölt minket?
  4. Mit tekintünk életünk leglényegesebb tartalmának?
  5. Látunk e magunk előtt célt; s ha igen, miben látjuk azt?

[1] Parafrázisok: : http://www.felfedezesek.hu/index.php?lap=cikkek/ki0168

 

http://baptista.hu/ersekcsanad/atokeletesszeretet.htm

 

AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség