Oldal kiválasztása

Isten családi vacsorája
(Szolnok, 2020. október 4.)

 

Olvasandó: Efezus 2, 11-22. Apostolok Cselekedetei 10.

„Azokban a napokban, amikor ismét igen nagy volt a sokaság és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.” Tanítványai így feleltek: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Ők ezt válaszolták: „Hét.” Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjék le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak.” Márk 8, 1-9.

 

Családi istentisztelet. Miért fontos ezek között a nehéz körülmények között is? Szeretnénk éppen ezek között a körülmények között rendszeresen megállni, hogy imádkozzunk a családokért, a gyermekekért, iskolákért óvodákért. Isten számára fontos a család.

Isten egy nagy család tagjaiul hívott el bennünket. Jézus arról beszélt, hogy őbenne eljött az Isten országa. Az Isten országa királyi uralmat jelent. A királyi uralom pedig az Isten népe számára mindig egy nagy családban volt értelmezhető. Az uralkodó nem zsarnok, hanem a családfő, aki a családja javát keresi, gondoskodik a családjáról, és éppen ezért vezeti, kormányozza is azt. Az Ószövetségben ez volt a követendő minta a családfők és a földi királyok számára. Isten népe azonban mindig is világosan tudta, hogy végső soron az Úr Isten az ő Királyuk. Ő a családfő, aki vezeti, kormányozza népét, s aki gondoskodik róluk. Amikor Jézus azt mondja, hogy őbenne az Isten országa jött el, akkor ezzel ezt mondja: eljött az Úr, eljött a Családfő az ő népéhez.

 

Különösen világosan megjelenik ez a családi vonás Jézus asztalközösségeiben, így a 4000 megvendégelésének a történetében is. Ezekben a történetekben nem szociális ételosztásról van szó, nem ingyen konyháról, hanem egy nagy családi ebédről/vacsoráról, amikor a Családfő közösségben van családtagjaival és gondoskodik róluk. Így lássuk, és így értsük most ezt a történetet is, így keressük a ma hozzánk szóló üzeneteit!

 

  1. Isten családja inkluzív, befogadó közösség. Úgy tűnik, hogy a történet egyszerű ismétlése az 5000 megvendégelésének más számokkal. Miért ismétlődik meg a történet? Ami jó azt nem árt megismételni? A 4000 megvendégelésénél a helyszínre érdemes figyelnünk. Az 5000 megvendégelése Galileában történik, zsidó környezetben, ez az esemény ezzel szemben pogány vidéken (Tírusz és Szidón). A maradék gyűjtésére szolgáló kosarak megnevezése is erre utal: a 12 tele kosár a zsidók által használt kb. 10 liter űrtartalmú fűzfavessző hátikosár, az itt szereplő 7 kosár pedig sokkal kisebb pénz- vagy ételhordó kosár, ami nem a zsidókra jellemző használati eszköz.

 

Márk evangéliumát így is nevezik: „szenvedéstörténet hosszú bevezetéssel”. A hosszú bevezetés során Jézus három búcsúvacsoráját jegyzi fel Márk: az ötezer megvendégelése a zsidóknak szólt, a négyezeré a pogányoknak, és végül az utolsó vacsora a legbelső körnek, a tanítványoknak. Mindegyik lakoma előre mutat az Isten országa, az Isten családja nagy örömlakomájára, amelyre Jézus szenvedése, halála és feltámadása nyit ajtót zsidónak, pogánynak és belső tanítványi körnek egyaránt. „Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” Efezus 2, 18.

A 4000 megvendégelése tehát világos jele, meghirdetése annak, hogy a mennyei örömlakomán, az Isten családjában helye van azoknak is, akik nem zsidó származásúak.

Ez a korabeli zsidó kultúra és gondolkodásmód számára valami teljesen új gondolat volt. Az akkori zsidók teljes mértékben exkluzív módon gondolkodtak Isten országáról. Gondolkodásukat a szigorú elkülönülés határozta meg.

A pogányokkal való együtt étkezés, házukba való belépés teljességgel elképzelhetetlen volt egy hithű zsidó számára. (vö: ApCsel 10.) Ha pogány területre kellett lépni valami miatt, azután szigorú tisztulási szertartásokat végeztek. Határozott várakozásként élt a zsidókban az, hogy a Messiás, amikor eljön, elpusztítja a pogányokat, akik annyit sanyargatták Izraelt.

 

Jézus pedig eljön és meghirdeti azt, hogy az Isten családjában helye van a nem zsidóknak is. Figyeljünk csak! Nem véletlen az evangélium szerkesztése. Közvetlenül ezt a történetet megelőzi Jézus tisztaságról szóló tanítása. Az elkülönülő farizeusokkal szemben, akik rituális mosakodásokkal próbálták megtisztítani magukat például a pogányokkal való érintkezés „tisztátalanságától”, Jézus megfogalmazza, hogy nem kívülről jön a lelki tisztátalanság az emberbe, hanem a szívéből jön elő. Mert nem a külső hatásokkal van a probléma, és nem az ember származása számít: a baj az, hogy az ember szíve származásától függetlenül bűnös, és megváltásra szorul. Márk evangélista a tanítás leírásába beszúr egy megjegyzést: „Jézus ezzel tisztának nyilvánított minden ételt.” Márk 7, 19

 

Ehhez hasonlóan Péter apostol Kornéliusz római századoshoz való kiküldését is megelőzte a tiszta és tisztátalan állatokról szóló látomás. Az étkezésre tisztátalan, az étkezésre tiszta és az áldozatra tiszta állatok kategorizálása a pogány, zsidó, és papi körök elkülönítésének kifejezése. Az Ószövetség utáni új korszak meghirdetését mondja ki Jézus, amikor „tisztának nyilvánít minden ételt”, és Péter látomásában újra, amikor azt mondja: „amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” ApCsel 10, 15.

 

Az Ószövetségben fontos szerepe volt annak, hogy Izrael elkülönüljön a másvallású népektől. Isten a bűnbe szakadt világban a Megváltó eljövetelét népe körében készítette elő. Ennek a népnek lelki önvédelemre volt szüksége, hogy ne sodorja el őket is a bálványimádás. Ennek a népnek a hivatása azonban éppen az volt, hogy „pogányok világosságává legyen.” Isten terve az volt, hogy amikor eljön a Messiás, akkor ő megváltja a zsidókat és a pogányokat egyaránt és ajtót nyit a két nemzetségnek Isten családjába. Mert Istentől nem a származás választ el bennünket, hanem a bűn. Ez törölte el Jézus, amikor Jézus meghalt és feltámadt. Ahogy az Efezusi levél mondja: lebontotta a falat. „Általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.”  Jézuson kívül nem, de általa igen! Ha te rá bízod magad, beléphetsz az Atya családjába! Ezt fejezi ki Jézus tanítása és asztalközössége.

 

Isten családja inkluzív, Isten szeretete beölelő és nem kizáró. Kettős üzenete van ennek ma is számunkra. Jézus utat nyitott Isten családjába neked is, és annak is, akiről talán te ezt nehezen tudod elképzelni.  Abban a kicsi faluban, ahol korábban szolgáltam a református gyülekezetbe járt közénk egy római katolikus ember. Egy alkalommal megkérdezte tőlem: hogyan kell azt érteni, amikor én azt mondom a szószéken, hogy testvérek? Először nem értettem a kérdést, de tovább folytatta: rám is vonatkozik? Én is testvér vagyok? Meglepődtem a kérdésen, mert nekem magától értetődő volt, de megértettem, hogy ő olyan közegben élt, ahol világos határ húzódott református és római katolikus között, és nem feltétlenül gondolták, hogy ők testvérek. Ez az ember, aki közöttünk kereste Istent, nem volt biztos benne, hogy tartozhat-e közénk valóban… A gyülekezet olyan közösség, ahol nem származási alapon, nem szimpátia alapon, nem közös érdeklődés alapján, és nem politikai meggyőződés alapján tartozunk, hanem Isten elhívása, kegyelmes befogadó szeretete alapján. Az Isten egyházához az tartozik, aki felismerte, hogy élete megoldása Jézus Krisztus, és rá bízta magát. Igen neked is van itt helyed, igen te is testvér vagy, ha Jézusé a szíved. Ő nem fordít hátat neked, keresd őt, te se fordíts hátat neki!

 

És ha ez igaz rád, akkor igaz a másikra is! Isten nem személyválogató, ne legyünk azok mi sem! Ha Isten kegyelméből az ő asztalánál ülhetsz, milyen alapon mondanád te meg, hogy ki ülhet még ehhez az asztalhoz? Akit a házigazda meghívott, azzal egy családba tartozol. Méltatlan Isten családjához az, amikor mi válogatunk: származás, szimpátia, politikai meggyőződés, vagy múlt alapján. Fájdalmas Isten számára, amikor kegyelemből asztalhoz fogadott bűnösök válogatjuk, hogy ki mellé vagyunk hajlandók odaülni, és ki mellé nem. Kivel vagyunk hajlandók beszélni ebből a családból, és kivel nem. Akármilyen indokkal is tesszük ezt.

Ez a történet bátorít, hogy fogadjuk el a helyünket Isten családjában Jézus Krisztusban, és tanít, hogy fogadjuk nyitott szívvel el egymást ebben a családban.

 

  1. Ez a történet tanít arra, is, hogy bízzunk bátran Jézusban az életünk minden területén, mert Isten családjában az Úr gondoskodik. Az 5000 megvendégelésének megismétlése fontos üzenettel bír arról, hogy Jézus pogány területen is családi vendégséget szervez. Az ismétlés azonban fontos a tanítványok nevelése szempontjából is. Jézus meg akarja nekik tanítani, amit nekünk is: ő gondoskodik a szükségeinkről. Szinte hihetetlen, hogy nem sokkal az 5000 megvendégelése után, egy egészen hasonló szituációban a tanítványok ugyanolyan tehetetlenek és hitetlenek. Tanítványai így feleltek: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Még mindig gyakorolniuk kell, és Jézus nem átallja átismételni velük – és ugyanígy velünk, veled is – a leckét: Isten családjában a Családfő, a Király gondoskodik arról, ami szükséges: a lelkiről, de gondoskodik a testiről is.

„Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.” Milyen gyengéd szeretettel szeret téged az Úr! Tudja, hogy mire van szükséged, látja a bajt a szükséget, a vágyakozást. Újra meg újra rámutat, hogy el ne feledd a legfontosabb kérdés az Istennel való kapcsolatod kérdése – ezt keresi ez a sokaság is három napja hallgatva Jézust – ezt ne veszítsd szem elől. Közben azonban ő sem veszíti szem elől azt, hogy mire van szüksége a testednek. Nem csak a kenyér, hanem ember léted minden szüksége előtte van most is. Figyel rád, és a legjobbat készíti el neked.

Jézus nem mondja: „Ugyan már, nem bírtok ki három napot? Én 40 napig böjtöltem. Túlélitek.” Jézus nem akarja, hogy csak úgy valahogy túléld ezt az életet. Milyen gyengéden felfigyel arra, hogy a hallgatói szédülnek az éhségtől…

Így figyel Isten rád is, ma is. Bár eszünkbe jutna, és ne vennénk félvállról a másik terhét, fájdalmát. Ugyan már, kibírod?! Isten nem mond ilyet. Bár eszünkbe jutna, amikor megint egyedül ülünk az aggodalom sötétségében és azt feltételezzük Istenről, hogy elfelejtett.

Bízol bennem, gyermekem?

„Már három napja…” Ezek az emberek három napja Jézussal vannak a pusztában. Elfogyott az ennivaló, és ők nem zúgolódnak, és nem mennek el. Kitartanak Jézus mellett. A bizalom próbája, hogy kitartsz-e Jézus mellett akkor is, ha korog a gyomrod akár konkrét, akár átvitt értelemben. Kitartasz-e mellette, ha nem azonnal orvosolja a hiányt, ami éget? Ő tudja, hogy mit akar tenni és mikor, az vezérli, ami a legjobb neked. Bízol-e benne? A bizalom próbája, ha nem úgy jön a megoldás, ahogyan te elképzelted, nem az történik, amit te vártál. Bízzál, ő valami jobbat készített! A tanítványok ingerült kérdése mögött az ő vágyuk és megoldásuk húzódik: nem kezelhető ez a helyzet, küldd el őket, Jézus, nekünk valahogyan elég lesz, amink van, és legalább pihenhetünk… Jézus nem ezt teszi, mert ő valami jobbat tervezett ennél. Bízol benne, hogy látja és betölti a szükséged úgy, ahogyan a legjobb?

A tanítványokkal már többedszer veszi át Jézus ezt a leckét. Velünk is egy életen át gyakoroltatja. Éppen most is ezt gyakorlod abban, ami aggaszt, nyomaszt… Isten családjában a Családfő gondoskodik.

 

  1. Isten családjában az Úr bevonja a szolgálatba a családtagokat. A Cursillo hétvége záró alkalmán a résztvevők az áldás mellé mindig kapnak egy buzdítást: „Krisztus számít rád.” és a válasz „én is az ő kegyelmére! Nos, aki ide érkezik, az számítson arra, hogy Krisztus számít rá.

Megtehetné nélkülünk is, de nem akarja megtenni nélkülünk. Mert azzal, hogy feladatot ad, bevon téged is, a kapcsolat, a bizalom mélyül. Megtehetné Jézus, hogy a tanítványokkal való beszélgetést kihagyva, a 7 kenyérrel nem foglalkozva csak úgy teremt egy bőséges lakomát? Megtehetné. Gondoljuk, hogy a 7 kenyér volt a kulcs 4000 ember megvendégeléséhez? Nem. És Jézus mégis bevonja a mindenkori tanítványokat. Ő nem közönséget akar, hanem közösséget. És ezt nagyon komolyan gondolja. Feladatot bíz ránk, és nem vonja vissza. Ha nem hisszük el, hogy erre méltat bennünket, vagy éppen lustaságból nem akaródzik elvégeznünk a feladatot, ő akkor sem csökkenti a feszültséget: amit ő rád bíz az komoly dolog, pótolhatatlan, és a te feladatod, nem másé. Ébredj! Isten téged is be akar vonni az ő családja életébe, az ő országa munkájába.

Miközben ezt teszi, nem kér tőled többet, mint amit adni tudsz. Nem azt kérdezi, hogy mid nincs, hanem azt, hogy mid van. Ő neked is adott ajándékot. Ő tudja, hogy mit adott neked. Azt akarja használni. Ismerd fel!

Az életünket kísérti az a görcs, hogy képes leszek-e megfelelni? Vajon elég az, amit én adni tudok? Számít az egyáltalán?

Bízz bennem! – mondja Jézus. Nem kérek tőled többet, mint, amit adni tudsz. Ha azon a helyen, abban a hivatásban állsz, ahová én állítottalak, s azt adod, amid van, amit tőlem kaptál, az elég. Mennyi életünket rágó lelki feszültség szűnne meg, ha Jézusnak ez a szava átmelegítené a szívünket: elég. Elég vagy. Nem kérek többet, mint amit adni tudsz. Mitek van? Hét kenyerünk, és néhány hal. Néhány vacak hal… M i sokszor ezt látjuk. Jézus azonban nem minősít. Add a kezembe. Add magad, és az elég. Jézussal elég.

És ez azt is jelenti, hogy ne aggódj, azzal, amit neki adtál, nem leszel szegényebb! A szolgálatkészségünket nem csak az alacsony önértékelés fenyegeti, hanem az önzésünk is! Az a 7 kenyér és néhány hal nekünk még épphogy elég lesz, de ha megosztjuk, akkor már nekünk se. Eszembe jut egy kifejező jelenet a kollégium mindennapjaiból, ahol középiskolás koromban laktam. Nagy érték volt az otthonról hozott finomság, és gátlás nélkül kértünk egymástól belőle… Szemtanúja voltam annak, hogy egy kollégista egyszer a szekrényében kutatott, miközben megállt mögötte a társa, s megszólította: figyelj csak! Ez a fiú úgy fordult meg, hogy ugyanazzal a mozdulattal a szájába tömte a kezében levő fél narancsot, s úgy kérdezte: tessék? Ami ugyanis a szádban van, azt már nem lehet tőled elkérni… Nem bánunk sokszor így mi is a 7 kenyerünkkel és néhány halunkkal, az időnkkel, az anyagi javainkkal, a figyelmünkkel? Nekem sem elég, hogyan adjak még belőle az Isten ügyére, hogyan adjak belőle másnak?

Bízzál! Tedd a kezembe! – mondja Jézus. Vagyis imádsággal vidd elé az életedet, és figyelj, hogy ő mit mutat neked, milyen feladatot ad, ki mellé állít, hova osztja az idődet, az erődet, azt, amid van… És menj, és tedd, amit ő rád bízott. Ha a tanítványok elkezdték volna szétosztani a 7 kenyeret, elég hamar elfogyott volna, és csúfos leégés és kiégés lett volna belőle. De Jézus kezébe adták. És Jézus megáldotta, és továbbadta. Nem jótékonykodnunk kell, hanem Jézusra figyelve tenni azt, amit ő ránk bíz nap, mint nap, és bízni benne, hogy az ő kezébe téve elég az, amink van. Így tapasztalhatunk meg csodákat is Jézussal.

Ha mindig a kényelmünk biztosításával vagyunk elfoglalva, csak az általunk kiszámítható utakon indulunk, nem találkozunk csodákkal életünk során. Ez a mai világ ezért igyekszik horror filmekkel, extrém sportokkal, drága nyaralásokkal, eszetlen kihívásokkal színt és izgalmat csempészni az életbe, mert igazi kockázatot nem vállal a jóléthez szokott ember.

A tanítványok elképzelése szerint a történet zárása így hangzott volna: „Ezt megúsztuk! Elmentek.” De milyen jó, hogy a történet nem így zárul, hanem úgy: „Láttad ezt? Micsoda Urunk van!”

A szükséghelyzetben, Jézussal, az ő szava nyomán, amid van, az ő kezébe téve, a kockázatos utat is vállalva tapasztalsz meg csodákat. Ha vele élsz, bízol benne, és mersz bátran lépni az ő szava nyomán.

 

Az ő családjában neked is helyet készített. Rólad is kész gondoskodni. Neked is feladatot szán. Nem kér többet, mint, mait rád bízott. Jössz-e hozzá? Bízol-e benne? Adod-e a kezébe magad, amid van, hogy használhasson, megáldhasson?

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. „Isten nem személyválogató, mi se legyünk azok!” Mi az, amire felhívta most a figyelmedet ez az üzenet?
  2. Jelenleg mivel kapcsolatban tanít Isten téged arra, hogy bízz benne? Mi a te mostani bizalompróbád?
  3. Miben szólított meg most téged az ige önmagad odaszánásával és az „elég”-gel kapcsolatban?
  4. Gondold végig, hogy konkrétan milyen feladatot ad neked ezen a héten Isten, és tedd is meg!
AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség