Oldal kiválasztása

A történet vége felől nézve

Olvasandó: 1Korinthus 15, 19-58.

„Ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje… Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” 1Korinthus 15, 13-14.20.58. 

 A Magyar Bibliatársulat és a Kálvin Kiadó nemrégiben kiadott egy könyvet „A nagy történet” címmel. Ez a könyv segít a Bibliát, mint egy egységes nagy történetet látni a teremtéstől a bűneseten át a megváltásig, Isten megváltott népének összegyűjtéséig és a világ újjáteremtéséig. Isten nagy tervét ezzel a világgal, a bűnbeesett ember megváltására és a bűn által összetört világ helyreállítására. Segít ez a könyv abban, hogy a bibliai történeteket ne töredékeknek lássuk, hanem összeálljon a nagy kirakós, az egész kép. Ne erkölcsi tanácsokat, vallási szokásokat, bölcs mondásokat olvassunk, hanem a nagy történetet, és találjuk meg abban a magunk helyét, lássuk meg azt, hogy ez a történet a mi történetünk lehet.

Azokra a nagy kérdésekre adott válaszunk, amelyek egész életünk során kimondva vagy kimondatlanul foglalkoztatnak bennünket, a válaszunk attól függ, hogy milyen nagy történet részének látjuk az életünket. Ki vagyok én? Mi a dolgom a világban? Mi értelme van a mai napomnak? Erre a kerettörténet ad választ. A könyv egy furcsa példával világítja meg ezt. Képzeljük el, hogy reggel egy ember odalép egy másikhoz a buszmegállóban, és így szólítja meg: „A tarka réce latin neve: histrionicus histrionicus.” Ennek a talányos mondatnak az értelmét az határozza meg, hogy milyen nagy történetben helyezkedik el. Egy lehetséges megoldás, hogy ez a két ember tegnap találkozott a könyvtárban, és azon tanakodtak, hogy vajon mi lehet a tarka réce latin neve. Egyikük utána nézett, és most ezt osztja meg a másikkal. Egészen mást jelent azonban ez a mondat, ha emberünk a pszichiáterétől jön, aki kóros félénkségéből akarja meggyógyítani, és azt tanácsolja neki, hogy beszélgessen ismeretlen emberekkel. A „jó, de mit mondjak nekik?” kérdésre azt válaszolja: bármit, ami eszébe jut. Ez az ember most ezt a jó tanácsot valósítja meg a gyakorlatban. Egy harmadik lehetséges történet szerint emberünk orosz kém, aki kontaktjával találkozik. A titkos jelszó, amiről felismerik egymást: a tarka réce latin neve.  Ugyanaz a mondat, három különböző kerettörténet, három teljesen különböző jelentés.

Az életünk egy olyan „mondat”, amelynek értelmét az határozza meg, hogy milyen nagy történet részének látjuk magunkat. Arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, és mit tegyünk: itt és most, ma mit kezdjünk az életünkkel, minek van értelme és minek nincs, egészen más válaszokat adunk, ha mi abban a történetben gondolkodunk, hogy biokémiai folyamatok véletlen következményként jöttünk a világra, mint ha életünket a teremtő és megváltó Isten nagy története részének látjuk.

 

A történet szempontjából nagyon fontos, hogy a történet teljes ívét lássuk magunk előtt, és különösen is fontos kérdés, hogy mi a történet vége? Ha egy könyvet, vagy filmet a közepén félbe hagyunk, nem lesz reális képünk az addig történt események értelméről. A történet vége felől nézve nyeri el valódi értelmét minden közbeeső jelenet és esemény.

Pál apostol arról a nagy történetről beszél, amelybe Isten Jézus Krisztus által meghívott bennünket. Arról beszél, hogy mi lesz a történet vége Isten ígérete szerint. Arról beszél, hogy a Krisztus követő életre, az Istennek szolgáló életre a motivációt és az erőt az jelenti, ha bizonyosak vagyunk a történet végében.  

A keresztyén hitet és tanítványi életet nem lehet megérteni a feltámadás nélkül. A feltámadás és a halál utáni élet ad értelmet a hitünknek, a hívő életnek és szolgálatnak. „Ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje… Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” 13-14. 20. 58. vers. Ha a feltámadás nélkül látjuk az életet, akkor a Krisztusban való hit hiábavaló (üres, értelmetlen, lényegtelen.), de ha a feltámadás igaz és bizonyos, akkor a keresztyén ember élete és munkája értelmet nyer, és átjárja a reménység.

A konfirmációra készülő fiatalokkal a feltámadásról beszélgetve a háromlábú szék példáját hoztam fel szemléltetésül. Az egyik csoportban életre szóló emléket szereztem ezzel kapcsolatban. Ott ült ugyanis a csoportban tiszteletbeli főgondnokunk unokája, Laura, aki látássérült. Én nagy hévvel magyaráztam nekik, és az asztal közepére helyeztem egy háromlábú fejőszéket megkérdezve tőlük, hogy mi történik a székkel, ha kiveszem az egyik lábát. Még el sem hangzott a válasz, már mutattam is. A szék nagy csattanással eldőlt az asztalon, ami a látó gyerekeknek nem okozott nagy traumát, hiszen látták, mi történik, de Laurát teljesen váratlanul érte a csattanás, amit ráadásul felerősítve hallott érzékeny fülével. Én egy életre megjegyeztem, hogy körültekintőbben készítsek szemléltetést, de mindketten megjegyeztük – remélem – egy életre, hogy mekkora csattanással bukik fel a keresztyén hitünk, életünk, jószándékunk a feltámadás nélkül. Pál azt mondja: hiábavaló. Egyszerűen nincs értelme. A történet vége, a feltámadás adja meg a mai nap hitben való kitartásának értelmét.    

Józanul látnunk kell ugyanis, hogy a keresztyén hit és életgyakorlat, ha mi Jézus Krisztushoz minden körülmények között ragaszkodni akarunk küzdelem, erőfeszítés, kemény munka.  A fáradozásként fordított görög szó valójában kitartó, kemény munkát jelent. „Józan valóságlátásra van szükségünk, amelyet teljesen átitat a feltámadás reménysége. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy rendíthetetlen odaadással tudjuk vállalni az Úr munkáját, felismerve, hogy az valódi munka, vagyis fáradozás („a kemény munkával járó fáradság”). Ma erre a tűrőképességre van szüksége a keresztyéneknek, és Pál meg is adja hozzá a bíztatást: „fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (David Prior: Pál első levele a Korinthusiakhoz)

Mai világ szelleme azt sugallja, hogy igyekezz mindenképpen gyors eredményeket elérni, szerezz minél kisebb befektetéssel minél nagyobb profitot. Emellett nagyon fontosnak tartja kultúránk a kényelmet, a pillanatnyi élvezeteket, a kellemes, jó érzéseket.

Ez a jóléti gondolkodás megkísérti a keresztyénséget is. Pedig már Jézus beszél arról a veszélyről a Magvető példázatában, hogy a kezdeti lelkesedést felemésztik a nehézségek, és a gyorsan szárba szökkent növényke elszárad a nap hevétől, a kitartás nélküli „hit” hajótörést szenved. Tévedés és rózsaszín álom azt várni a hívő élet útján, hogy csupa kellemes dolog történik az emberrel, minden magától megy, könnyen, hiszen az Úr áldása alatt élünk. Olyan ez, mint egy szerelmi kapcsolat kezdetén azt várni, hogy a rózsaszín érzések örökké tartanak. A házasság csodálatos szeretet ajándéka egy döntésen alapul: elkötelezem magam a másik mellett, kitartok mellette és ragaszkodom hozzá szívem teljes szeretetével és hűségével, akkor is, amikor az érzéseim támogatnak ebben, amikor „magától megy”, és akkor is, amikor nem táplálok kellemes érzéseket a másik iránt, és erőfeszítésbe kerül a szeretet útján maradnom. Az Istennel való kapcsolatunk útján is megélünk emelkedett és küzdelmes időszakokat is.

Legalább három felől ér támadás bennünket, ha komolyan gondoljuk, hogy hűségesek akarunk maradni Jézushoz életgyakorlatunkban is: a nem hívő környezet, a Sátán állandó kísértése, és ami a legrosszabb, Isten ellen lázadó, kísértésre készséggel hajló régi természetünk. Ha valóban Krisztus útján járunk, akkor nem könnyű a harc.

El tudunk-e köteleződni a kitartásra, a ragaszkodásra? Oda tudjuk-e szánni magunkat, egy olyan korban, amikor az a divat, hogy húzzuk ki magunkat mindenből? Az Istennek való szolgálat áldott, de nem mindig könnyű és kellemes. Ki tudunk-e tartani akkor, amikor nincs kedvünk, amikor egyedül maradunk, amikor nem köszönik meg, sőt talán éppen rosszindulattal találkozunk? Az Úrért és nem az emberekért.

Tudunk-e ragaszkodni Jézushoz akkor is, ha megbetegszünk, és nem gyógyulunk meg, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan szeretnénk? Ki tudunk-e tartani, ha kudarcok, megaláztatások érnek, vagy ha félelemmel telik meg körülöttünk a levegő (például egy járvány miatt)?  Dániel három barátja mondja a babiloni zsarnoknak, aki a tüzes kemencével fenyegeti őket azért, mert nem borulnak le a birodalmi bálványszobor előtt:  „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” Dániel 3, 17-18. Ez a „de ha nem tenné is…” hitünk és hűségünk nagy próbája. Isten gyakran megteszi, hogy megszabadít bennünket evilági problémáinkból, „de ha nem tenné is”, ragaszkodunk-e mégis őhozzá?    

A józanul kell látnunk, hogy a keresztyén élet nem könnyed és kényelmes, hanem kemény munka, harc, és szenvedés is. Keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy felmentést kapunk a nehézségek alól, hanem azt, hogy erőt kapunk az elhordozásukhoz.

Egy testvérünkkel beszélgettünk a héten, aki elmesélte, hogy a munkahelyén konfliktusba keveredett az értékek mellett való kiállása miatt, és a nagyon kemény és kegyetlen ember hírében álló felső vezető elé kellett mennie raportra. Elmondta, hogy imádsággal indult a találkozásnak, és igazából nem is azért imádkozott, hogy ne rúgják ki, hanem azért, hogy ne omoljon össze, és Istentől kapott méltósággal, állhatatossággal és erővel tudjon megállni ebben a helyzetben, kitartva az Úr mellett, akármi is történik. Azután az aradi vértanúkról beszélgettünk, akiknek az utolsó mondatai ezt az erőt sugározzák, és az első keresztyén mártírokról, akiknek az életét is elvehették, de Jézustól erőt kaptak dicsőítést énekelve meghalni. Nem kaptak felmentést a mártírhalál alól, de minden értelmet meghaladó békességet, és emberfeletti erőt kaptak abban a pillanatban, amikor szükségük volt rá, hogy a hűségükért vállalt halált is el tudják hordozni örömmel és méltósággal. Velük volt Jézus, valami különleges erővel abban a pillanatban! Igazából ez a legfontosabb számunkra is: akármi is ér bennünket, erőt kapjunk az elhordozásához, és Isten minden értelmet maghaladó békességét. Jézus ezt meg is ígéri. Azt nem ígéri, hogy könnyű lesz, de azt igen, hogy ő velünk lesz, és hogy megéri vállalni a küzdelmet.  

A józan látás ugyanis jelenti azt is, hogy látjuk és komolyan vesszük, hogy az, amit most magunk körül tapasztalunk nem a történet vége. Nem itt  és most kell sürgős feszültségoldást keresnünk magunknak, hanem türelemmel ki kell tartanunk. Keresztyén reménységünk, hogy a vége az lesz, hogy újjáteremtett testben támadunk fel.

Hol kapunk erőt, motivációt a harchoz, a kitartáshoz? Ha megállítjuk a történetet menet közben, egészen más a kicsengése, mintha végig nézzük. Mekkora jelentősége van ennek? Gondoljuk csak végig: Jézus megaláztatása, szenvedése és kereszthalála földi szemmel nézve csúfos bukás és megszégyenülés. A feltámadás felől nézve azonban az egész történelmet gyökeresen megfordító győzelem a gonosz felett. Aki őbenne hisz, az Isten megváltott gyermeke lehet és részese az újjáteremtett világ dicsőségének!

Pál apostol a saját életének példáját is felhozza. Élete állandó zaklatás és szenvedés Krisztusért. Egyáltalán nem vonzó életpálya az adott pillanatban. Pál azonban a vége felől nézi! A feltámadás felől. Így pedig az ő élete győztes élet!

Mi most a történet „közben” vagyunk. Ami most van velünk, az nem a vége, nem a végső állapot! Mit látunk most magunk körül? Mitől szenvedünk? Mi az, ami pillanatnyi megoldásként jónak tűnik? Józan látással tudd: ez nem a vége.

Halljuk meg a nagy örömhírt: ismerhetjük a végét! Onnan még nem jött vissza senki? De igen! Visszajött. Mégpedig győztesen. Jézus. És ő elmondta, hogy mi vár ránk. Hiszünk neki? Előre tudhatjuk a végét, mert Isten elmondta nekünk. Ha egy filmet nézünk, vagy könyvet olvasunk általában nem szeretjük, ha valaki elmondja a végét és ezzel „lelövi a poént.” Az életünk végkimenetele szempontjából azonban a legnagyobb bátorítás, hogy Isten előre elmondja a végét. Az odáig vezető utat nem árulja el, da a célt igen. Mekkora dolog ez!

Mi a vége? Jézus Krisztusban elrejtett élettel az  újjáteremtett világot várjuk a bűn és a halál rontása nélkül. Erre támadunk fel újjáteremtett testben („lelki test”), romlandóság, halandóság nélküli testben Krisztusban. Pál itt a leírhatatlan leírásával birkózik. Ki tudna elképzelni testet gyengeség nélkül, fáradtság nélkül, betegség nélkül, fertőzések nélkül, halál nélkül? Földi, történelmi tapasztalataink számára tökéletesen ismeretlen az ilyen test… A létezés általunk ismeretlen rendjéhez tartozik. Mégis ezt várhatjuk izgalommal, mert Isten megígérte, és el is hozza.

Mennyire várjuk már, hogy a koronavírus járvány elüljön, és mi levehessük a maszkot, és újra átölelhessük egymást, és ne kelljen egymást veszélyforrásnak látnunk magunkra nézve, vagy magunkat veszélyforrásnak látnunk a másikra nézve! Reménység szerint egyszer újra levehetjük a maszkot, és visszatér az élet az általunk ismert „normális kerékvágásba”. Ez azonban, ha megtörténik is, csak átmeneti lesz. Aztán egyszer megbetegszünk, vagy valami más történik velünk, amibe belehalunk.

Az ige azonban arról beszél, hogy lesz olyan amikor végleg leveszünk minden maszkot, és többé semmilyen veszélyt nem jelentünk majd egymásra, amikor nem lesz betegség, szenvedés, félelem, gyász és halál. Nem lesz többé bűn és annak semmilyen következménye, és teljes örömmel és nyíltsággal ölelhetjük át egymást Urunk jelenlétében! Ezt a világot azonban nem mi hozzuk el, nem orvosi erőfeszítések és vakcinák. Ezt a világot Jézus kiontott vére alapozta meg, és Isten újjáteremtő hatalma hozza el, és részesei lesznek mindazok, akik az Úr Jézuséi, akik az ő vérének védelme, védőoltása alatt vannak, mert igénybe vették az ő bűnbocsátó kegyelmét! A testi halál félelmetes, de legyőzött ellenség, Testvéreim, mi nem a világ vége felé, hanem az újjáteremtett világ felé, nem a halál felé, hanem a feltámadás felé tartunk!

„Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az ÚR letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. – Ezt ígérte az ÚR! Ezt mondják azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az ÚR, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!” Ézsaiás 25, 8-9. „Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” Hóseás 13, 14.

Erre a reménységre tekintve értjük annak a testvérnek a bizonyságtételét, aki azt mondta: a járvány idején három jó dolog történhet velem. Nem betegszem meg, egészséges maradok; megbetegszem, és meggyógyulok; vagy megbetegszem, és meghalok, és hazamegyek az Úrhoz. Voltaképpen ez a legjobb, „mert Krisztussal lenni sokkal jobb mindennél” Filippi 1, 23.

Értjük ugye, hogy a félelem egyetlen ellenszere az a bizonyosság, hogy akármi történik, az Úr kezében maradok, és a történet vége az, hogy nem csak a maszkot veszem le, hanem ezt a romlott testet is, mint egy elnyűtt ruhát.  Az nem örök reménység, hogy itt a földön mindig jóra fordul minden, hanem múlandó reménység. Az nem örök és biztos reménység, hogy Isten nem engedi, hogy itt a földön megbetegedjek, vagy biztosan meggyógyít minden betegségből. Ez csak egy darabig tart. Az örök reménység az, hogy amikor hazaérek, romolhatatlan testet kapok, és abban fogom mindörökké és szolgálni az én Uramat!

Ezért józanul látnom kell, hogy Jézus nélkül élni felelőtlenség, mert nem csak ez a földi élet áll előttünk, hanem az örökkévalóság, és örök sorsunk itt dől el! A legfontosabb dolgod, hogy bízd rá magad szívből az Úr Jézusra! Élj vele és nézd a vége felől a történetet! Nézd a feltámadás felől!

Ne feledd, mi áll előtted. Nemsokára otthon vagy! Nézz előre! Amikor a nehezebb utat kell vállalnod Krisztusért, amikor le kell mondanod a kényelmedről a szeretetért, amikor megkísért a gondolat, hogy te mikor fogsz élni, ha mindig másoknak segítesz, amikor pillanatnyi vágyaid el akarnak sodorni, ha félelmek gyötörnek, ha veszteség ér és gyászolsz, ha beteg vagy, ha nem teljesülnek a vágyaid, ha ég benned a kérdés, hogy mi értelme, vagy ha egyszerűen csak napokig rosszul érzed magad… Nézz előre! Mindjárt otthon vagy! Feltámadunk, a java még hátra van! Ne a pillanatra nézz, hanem a történet végére, és így meríts erőt a pillanathoz. Ami most vereségnek látszik, a feltámadás felől nézve győzelem! Tarts ki Jézus mellett és szolgáld őt hűségesen! „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” 1Korinthus 15, 58. Ez lehet szolgálatunk és életünk motivációja ma.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Hogyan kísérti meg a jóléti gondolkodás a keresztyénséget, hogyan találkozol te ezzel a kísértéssel, és mit jelent számodra ragaszkodni Istenhez, ha „nem tenné is”, amire te vágysz?
  2. Miben formálta az ige most a látásodat a feltámadással kapcsolatban?
  3. Hogyan jelent számodra „a történet vége” erőforrást a mindennapok harcaiban?
AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség