Ügyeljünk egymásra!
Szolnok, 2020. december 20. –
Olvasandó: Zsoltár 31.
„Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, És testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, a ki ígéretet tett. És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett.” Zsidó 10, 22-24.
Szeretett Testvérek! Talán első hallásra feltűnt a Testvéreknek, hogy egyik Ige sem szokványos Advent időszakra jellemző Ige. Az lehet a benyomásunk, hogy nem illik ez a karácsonyra készülődés, a Krisztus-várás, az advent hangulatához, az ünnepi előkészületekhez. Hiszen ebben a nehéz, minden embert, családot megpróbáló helyzetben mindennél jobban vágyunk az örömre, a kikapcsolódásra, a pihenésre, egy kis szeretetre, megnyugvásra, mind arra, amit az ünnep jelent számunkra. Eltér az átlagtól a lekció, és a textus is. Amikor karácsonyra készülünk, ahol gyönyörűen világít négy gyertya, talán már a lelkünk is ünneplőbe öltözik, szép lassan készülünk az ünnepre. Választásomat az indokolta, hogy bár ünnepre készülünk, mégsem a szokott módon történik mindez. Minden majdnem ugyanaz, de mégsem. Mit lehet tenni, ha a körülményeink megváltoztak és mégis ünnepre készülünk? Ahogyan a családok készülődnek és hangolódnak arra, hogy megüljék az ünnepet, készüljenek a karácsonyra, lépten-nyomon rá kell döbbennünk, hogy most nem úgy van, ahogy máskor megszokott. Sokat gondolkodunk, tanakodunk azon, hogy 24-én találkozunk-e szeretteinkkel, akikkel eddig nem. Hogyan tudunk összejönni? Hogyan tudjuk megülni az ünnepet? Miket kell módosítani, átgondolni, ahhoz, hogy a szeretet és az öröm igazán kiteljesedjen közöttünk. Néhány nappal ezelőtt, egy korai órán mentem a városban, gyönyörűek voltak a fények és csendesség volt. Alig lehetett embert látni. Máskor ebben az időszakban zsúfoltság van a piacon, az üzletekben. Hiába van még sötét, az emberek igyekeznek, hogy beszerezzék mindazt, ami kell az ünnephez. Most ez sem úgy van, ahogyan az megszokott. Mit tehetünk, amikor ünnepre készülvén, azt méltóképpen, szeretetben ünnepeljük meg, a megváltozott körülmények ellenére? Ilyenkor, néhány nappal karácsony előtt a szívet melengető szépérzésekre, a karácsonyi dallamokra, a szeretetre hangolódik lelkünk. Olyanra, mintha lenne valami titkos varázslat, isteni bűvész, akinek varázspálcája elfeledtetne velünk, maszkot, vírust, pandémiát, idősávot és megannyi nehézséget, gondot, nem megszokott élethelyzetet, amit ez a COVID okozott nekünk. Elég már ebből! – mondhatjuk joggal. Azt szeretnénk, ha a szenvedés, a fájdalmak, a bizonytalanság olykor a gyűlölet, egy csettintésre megszűnne, és a helyüket átvenné az öröm, békesség, bizonyosság, reménység, hogy vége. Azt szeretnénk, hogy a fárasztó hétköznapok munkája, kínlódása, küzdelme mellett legalább eben az időszakban egy kis nyugalom és békesség jelenne meg egyéni és családi életünkben. Lelkünkben szólnak a megszokott adventi, karácsonyi énekek, mint ebben a gyönyörű énekben:
„Aranyszárnyú angyal száll a földre le,
Ragyog, mint a hajnal, Isten hírnöke.
Halleluja, hozsánna glória, Eljött hozzánk, a mennyei Király!
Üdvözlégy, Úr Jézus, Isten egy Fia!”
Mai alapigénk azonban ebből az ünnepi, örömteli hangulatból felráz bennünket és egyértelműen adja tudtunkra, nem ilyen az igazi, advent, nem ez az igazi karácsonyvárás. Isten Igéje ma sem, de semmikor máskor sem akar valami szentimentális, elringató, tutujgató állapotba édesgetni minket, hanem éppen ellenkezőleg, felrázni, megújítani, mozgósítani akar, éppen az adott élethelyzet okán. Isten Igéje, még ebben az ünnepi időszakban sem mondja azt, Várj csak és ne tégy semmit! Éppen a helyzet okán azt mondja, ma itt, most nekünk is: Ránk is vár most a szolgálat, menj, indulj, mozdulj meg – Krisztusért. Ez az adventi időszak, az ünnepre készülődés gazdag és igazán tartalmas üzenete.
Az advent szó jelentése, érkezés, eljövetel. Nem tétlen szemlélődés, nem színes, szélesvásznú álmok kergetése, nem ábrándozás, hanem tevékeny, mozgalmas, dinamikus időszak. Mostani alapigénk olyan, mint egy hömpölygő, széles folyó fölött átívelő erős, gyönyörű nagy híd. Az egyik part felirata az, „Már eljött”: „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által” Zsidók 10,19. olvasható mai alapigénk előtti versben. A híd másik hídfőjénél pedig az ígéret és reménység szavai kerültek, ez lehet a felirat: „…ama nap közelget” Zsid 10,25b. Ama napon pedig: „…új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik.”2Pét3,13. Karácsony és advent üzenete kettős: Az Úr eljött és az Úr eljön majd. Emberi értelemnek fel sem mérhető a kettő közötti hatalmas távolság, az említett híd tartópillérei pedig így neveztetnek felolvasott mai Igénkben: „A hitnek teljessége”, „A reménység vallása”, „A szeretet jócselekedete” Az emberré lett Istennel, a testté lett Igével való találkozás ebben a háromban kap igazi lelki tartalmat, valódi ünnepi jelentőséget. A lelki felkészülés ideje az advent, éppen ebben az értelemben. Isten ebben a mostani időszakban három dolgot kíván: 1. induljunk felé lélekben, „járuljunk hozzá” mondja Igénk. 2. Becsüljük meg a ránk bízott és ránk hagyott értékeket, „tartsuk meg a reménységnek vallását”. 3. Forduljunk magunktól mások felé, azaz „ügyeljünk egymásra”.
Nincsenek korlátok többé, indulhatunk Jézushoz, haladhatunk karácsony felé, megnyílt az út, ledőltek a válaszfalak, elhárultak az akadályok. Mindenki mehet és mindenki megérkezhet Őhozzá, még különös feltétele sincs a Jézussal való találkozásnak. Hívása ma is szól mindenkihez. Akik Hozzá vágyakozva, Őt tiszta szívvel keresik, azok biztosan megtalálják Őt. Jézus hívása azokhoz is szól, akik alig-alig hiszik, hogy még ők is eljutnak Hozzá. Az Istenhez vágyódásnak, a Vele való találkozásnak a titkát Igénk a tiszta szívben jelöli meg. Ez azonban nem feltétel, hanem következmény! Azok a tiszta szívűek, akik keresik az Istent, tudnak így könyörögni: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem. Zsolt 51,12. Azok a tiszta szívűek, akiket Isten megmos, megtisztít, nem tulajdonítva nekik bűneiket – Annak érdeméért, Aki megváltotta őket és meghirdette a nagy feloldozást: „Boldogok, a kiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják” Máté 5,8. A nagy Főpapnak, Krisztusnak az áldozata így tisztított meg minket minden szennytől. Őbenne tárul fel Istenünk szeretetet teljes mélységében és nagyságában. Nem kell többé félnünk, nem kell többé semmit sem takargatnunk. Ő a bűnösök és vámszedők barátja, olyanoké, mint mi vagyunk. Nem kell immár a bűntől való félelemben élnünk. és szabad, lehet így imádkoznunk: „Én Uram és én Istenem!” János 20,28.
A felolvasott Ige azonban nem áll meg itt, tovább buzdít bennünket: arra kér, hogy járuljunk Jézushoz. Induljunk el adventi bizakodással, reménységgel a kegyelem királyi széke felé. Az odavezető utat is megjelöli az Ige. Jézus ezt mondja Önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” János 14,6. Akik az Ő útján járnak, csodás változáson, a kegyelem mély metamorfózisán mennek át. Az embertelen, önző és szeretetlen kőszív helyett hús-szívet kapnak, a prófétának adott, Istentől jövő, kegyelmes üzenet szerint: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet.” Ezékiel 36,26. Isten így tárta szélesre az atyai ház kapuját, ahonnét árad a fény ránk, és a szeretet, az otthont ígérő melegség. Erre vágyunk adventben, és ez teljesedik be karácsonykor. Nincs szomorúbb, megrendítőbb és kétségbeejtőbb emberi élethelyzet, mint bezárt ajtók előtt reményvesztetten várakozni, kitaszítottként, otthontalanként bolyongani. Az emberi élet pedig tele van ilyen zárt ajtókkal, tiltásokkal. Nagyon sok helyen kitéve a „Belépni szigorúan TILOS!” tábla. Különösen ma, nem mások ezek, mint az emberi bizalmatlanság és védekezni akarás jelei. Milyen sok van ebből a mai világunkban, a mi életünkben is. És mielőtt ezzel a vírus-helyzetre asszociálnánk, így volt ez előtte is. Ebben a bezárkózó, tiltó, élethelyzetben mégis szól az adventi üzenet: Az ajtó kinyílt, a korlátok leomlottak, az akadályok elhárultak. Elindulhatsz ma is, ebben a helyzetben is Krisztus felé és folytathatod utad. Az advent, a kivetettek, az elhagyottak, a szenvedők, a magányosok, a félelmekkel küszködők, a gyászolók, megszomorodottak, a bizonytalanok, a bezárkózók reménysége és vigasztalása, fénylő jel a sötét éjszakában, mely hírül adja, hogy megnyílt a kegyelem mennyei kapuja. Valaki kilépett rajta és elindult felénk. Isten emberré lett a betlehemi gyermekben, a názáreti Jézusban közénk jött, ezért mi is elindulhatunk életünk sötét homályából a hozzánk érkező Isten felé. Ez az advent első üzenete: Várnak téged és ezért te is várhatsz. Isten felé indulásunkban hitvallásként, himnuszként ismert dicséretünk: „Szívemtől trónodig – Mily szent csoda! Mennyei grádicsok fényes sora. A szent angyalsereg mind nékem integet. Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!” (422. dicséret 3.)
Igénk második helyen a reménységről beszél. A Krisztushoz vezető út második szakaszát a reménység vallásának megőrzésében jelöli meg. Azt olvassuk a Szentírásban, hogy a hit és a reménység egymástól elválaszthatatlanok. A reménység azt jelenti, hogy szilárdan hiszek Isten ígéreteiben. Minden, ami Tőle jön, a megpróbáltatás, a szenvedés, a nehézség is, az Isten kezéből fogadva, valamilyen módon a javamat szolgálja. Ezért nem félek semmitől sem, még ha nehezen hordozom is „bűnökkel terhelt szegény Magam” (vö. Ady: Én, szegény Magam) A reménység azt jelenti, hogy mindenféle félelem nélkül tekintek a jövőbe. Emberi életünk csak addig lehet tartalmas, míg reménykedhetünk. ha elveszik a remény, nincs többé jövő sem. A mi reménységünknek pedig egyetlen szilárd alapja van: az irgalmas és kegyelmes, az örökkévaló és hatalmas Isten hűsége. „Mind igazak és ámenek, Amik szádból kijöttenek,” (231. dics 1.) – énekeljük hittel és reménységgel dicséretünkben.
A mi reménységünk nem hatalmunkban, nem képességeinkben, nem erőnkben van, ezért nagy tévedés azt hinni, hogy a „reménység vallása” valami idejét múlt, régi ókori iratok leírásához való görcsös, merev ragaszkodás lenne. Éppen ellenkezőleg van ez. Az élet hitvallása, a józan valóság látás a „reménység vallása”. Nekünk Istenbe vetett reménységünk van, éppen ezért úgy vesszük tudomásul az életet, az éppen aktuális társadalmi, történelmi, vagy éppen, mint most, egészségügyi környezetünket, amilyen az, éppen a mi időnkben. Sem nem szépítjük azt, sem nem látjuk rosszabbnak, mint a valóság. Ehhez a bátor és őszinte valóságlátáshoz az erőt a reménység hitvallása adja nekünk. a „reménység vallása” ugyanis felnyitja szemünket a valóságban rejlő, mások számára láthatatlan lehetőségek meglátására is. A mi reménységünk nem zár ki senkit, minden emberre kiterjed.
Adventben különösképpen erősen van jelen a reménységnek ez a varázsa és vonzása. Ilyenkor készülődünk, ajándékokat tervezünk, jókívánságokat fogalmazunk meg és fejezünk ki, számba vesszük közeli és távoli hozzátartozóinkat, barátainkat, testvéreinket. Úgy érezzük, reménységünk nagylelkű és megölelné az egész világot. Erre bizony nagy szükség is van, mert vannak körülöttünk igen nagy számban most is, ebben a rendkívüli helyzetben, akiben nem örömet, hanem aggodalmat, félelmet kelt az ünnep-várás. Akiknek nincs senkijük, nincs hova menniük, vagy „online” csatlakozniuk az ünnep napjai alatt, akik félnek, tartanak az ünnep magányától. Adventi Igénk feléjük fordítja figyelmünket, amikor a reménység vallására szólít fel. Terjesszük, árasszuk ki a reményt keltő és szerető érzéseinket minden embertársunkra, a közeliekre, és távoliakra egyaránt. A reménység vallásához ragaszkodni a mi korunkban is azt jelenti, hogy világosan látjuk és meglátjuk a reménység lerombolásával fenyegető, a jövőnket veszélyeztető erőket. Vírus, betegség, halál, éhezés, szegénység, erkölcsi és etikai zűrzavar vesz körül bennünket. Ebben a reménytelennek és vége látatlan helyzetben még nagyobb szükség van a reménység ébrentartására. Lekciónkban felolvasott Zsoltárunkban Dávid egy nagyon nehéz, pletykák, intrikák, kitaszítottság válsághelyzetét mutatja be. Az írásmagyarázók eltérő véleményen vannak arról, hogy milyen krízis után imádkozhatta ezeket a szavakat Dávid. Van, aki azt mondja, hogy Saultól megmenekülve a Máón pusztájában, a váratlan és csodálatos megmenekülés indíttatta vele ezeket a mondatokat. Mások azt mondják, hogy a Betsabéval való vétke utáni bűnbocsánat elnyerésekor imádkozott így. Ránk nézve teljesen mindegy az ok tulajdonképpen, Dávid reakciója a figyelemreméltó számunkra. A Zsoltárból kiderült, hogy Dávid már megmenekült. Két dinamikus mozdulatsor van ebben a Zsoltárban. Az egyik a vádolók tettei: suttogás, rémült irányváltoztatás, kapualjba húzódás, fejük elfordítása, hirtelen befordulás egy utcasarkon, vagy elhaladnak mellette tüntetőleg, mintha nem is létezne. Az egykori ismerősök fejvesztve elkerülik, kikerülik, semmibe veszik. Dávid ezek után vagy éppen ezek ellenére szintén dinamikus tettet hajt végre: határozott mozdulattal Isten kezébe teszi életét, és lelkét. Mikor Jézus imádkozik a kereszten: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” Lukács 23,46. ezt a Zsoltárt idézte. Mikor István vértanút kivégezték, ő így imádkozott: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” ApCsel 7,59. Dávid reménysége indította arra, hogy minden helyzetet a reménység Istenének kezébe tegyen le. Függetlenül a nehézségeink minőségétől, mi sem tehetünk másképpen, ha élni akarunk. Dávid erre bíztat mindenkit, aki reménykedik az Úrban!
A Krisztust váró, reménykedő keresztyének tudják és vallják, hogy Isten hűséges, és hiszik és vallják, hogy Ő nem halottak, hanem az élők Istene. A mi hitünk, és Igénk szerint, a mi vallásunk az életnek vallása, és az ember jövőjébe vetett reménység vallása. Ragaszkodjunk hát hozzá adventben is.
A karácsonyi készülődésnek, az adventi várakozásnak szívet melengető különlegességét az koronázza meg, amit így fogalmaz meg Igénk: „Ügyeljünk egymásra”. A mostani időszakra az a jellemző, hogy gondjaink, problémáink javarészét az ajándékok kiválasztása, a menü sor kiválasztása, a találkozások megtervezése okozza, takarítási és szervezési feladatok töltik ki. Igyekszünk senkit sem kifelejteni és minden részletre, mindenkire alaposan ügyelni. Az „egymásra-ügyelés” igei, igazi tartalma azonban ennél sokkal több, és nemcsak ünnepi hangulat, illendőség kérdése. nagyon jó kapcsolatai igazán keveseknek vannak. Jó és közepes kapcsolatokkal már többen rendelkezünk. Rossz, elrontott, megromlott elsekélyesedett kapcsolatokkal azonban biztosan rendelkezünk mindnyájan. Az itt szereplő görög szó azt jelenti: figyelmet fordítani, felfigyelni, meglátni, észrevenni, felfedezni. Adventi Igénk értelmében a karácsonyra készülés, a Krisztushoz járulás még azt is jelenti, hogy ébresszük fel egymásban a szeretetet. Bátorítsuk egymást, gerjesszük fel a szeretetet egymásban. Sensu bono. Az eredeti szövegben azt a szót olvashatjuk, amit mi a köznapi nyelvben provokációnak mondunk. A mi Urunk arra buzdít bennünket, hogy „pro–vokáljuk”, hívjuk elő, az embertársaink lelke mélyén szunnyadó szeretetet. Hát hogyan lehetséges ez? Igen, ha ismerjük ennek titkát. Ugyanis csak az tud szeretni, akit magát is szeretnek. Mi is azért tudunk szeretni, mert „/Isten/…ő előbb szeretett minket.” 1János 4,19. Másokat szeretni csak akkor vagyunk képesek, ha bennünket is szeretnek. Ezért Igénk harmadik üzenetét így összegezhetjük: Ne várd, míg téged szeretnek, kezdd el te magad, te szeress először! Amikor azonban a szeretetről beszélünk nem valami érzelgősségről, a léleksimogatásáról van szó, bár vannak alkalmak, amikor annak van itt az ideje és helye. Az Ige azonban ennél tágabb és kiteljesedettebb értelemben beszél a szeretetről. A szeretet egy céltudatos cselekvés és akarat dolga is, az elhatározásunk kérdése. Tehát a szeretet akarat kérdése is, törekednem kell arra, hogy szeressem azt, akit indulataim, vélt vagy valós sérelmeim szerint gyűlölnék. Az adventi időszak különösképpen alkalmas arra, hogy visszaadjuk a hétköznapokban megkopott és megüresedett szeretet szó valódi és értékes tartalmát. Igénk másokkal való törődésre, ügyelésre felhívó parancsa azt jelenti, hogy számon tartjuk egymást és szakítunk a mostanság oly jellemző közönnyel. A körülöttünk lévő felebarátainkra nemcsak nézünk, hanem figyelünk is és meglátjuk valódi szükségeiket. Meglátjuk bennük az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert, „ügyelünk egymásra”. Ez a mai adventi intés felnyitja szemünket, hogy vegyük észre, ami körülöttünk történik. nem mondja az Ige, hogy ez könnyű és fáradtság nélküli, egyszerű szolgálat. Minden emberi közösségben vannak és míg két ember lesz e földön lesznek is problémák, félreértések, személyeskedés, súrlódások. Ezek alól nem kivétel a kisebb vagy nagyobb emberi közösség sem. Akik közel élnek egymáshoz, azok között a súrlódási és ütközési felület is nagyobb. Több bajt, szomorúságot okozhatnak, okozhatunk egymásnak. Ezért sokan úgy érzik, jobb az egyedüllét, a magunk útjának járása. Sokszor védekezünk úgy, hogy a számunkra kellemetlen találkozásokat elkerüljük, vagy ha elkerülhetetlen gyomrunk összeszorul és alig várjuk a végét. Pedig az advent, a Krisztus-várás ennek éppen az ellenkezőjére hív ma is bennünket: „Ügyeljetek egymásra.” Ne a hit útján, a szolgálatban, a megmondó ember szerepének kivívásában vetekedjünk egymással, hanem a versenyezzünk és vetekedjünk a szeretet jó cselekedeteiben! Az advent, a karácsony a szeretet ünnepe, erre készülünk. Mai Igénk három kulcsszava a már eljött és majd eljövendő Krisztus két idejét átívelő híd három tartópillére: a hit, a remény, a szeretet. Ezért gondolunk karácsony előtt talán különösen sokszor a Szeretet himnuszra, a Szentírás legszebb tanítására, amelynek végső akkordja összecseng mai Igénk üzenetével így: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13).
Szeretett Testvéreim! Az advent nem a tétlen várakozás a szentimentális elmerengés vagy félelem ideje. Nemcsak a várakozás és nem is csak a tett alkalma, hanem a kettő együtt. Ebben a két egymás felé irányuló mozgásban jelenik meg előttünk az adventi üzenet mélysége és magassága, gazdagsága. Az Örökkévaló Isten kinyújtotta kezét, érted is, értem is, elindult Krisztus feléd és felém. Tehát neked és nekem is indulnunk kell, folytatnunk zarándok utunkat karácsony felé. Így fonódik össze a karácsonyi készülődésben az, amit Isten tett értünk és amit nekünk kell tennünk. Induljunk el ma és haladjunk Krisztussal életutunkon. A Krisztushoz vezető adventi út tündöklő fényjelei: a hit, a remény és a szeretet, betlehemi csillagként beragyogják a karácsonyi örömünk igazi forrását, a mi Urunk Jézus Krisztusnak születését. Ámen!
Kérdések:
- Hogyan alakult az Istennel való kapcsolatod ebben a mostani helyzetben?
- Az Istenben való reménységed erősödött vagy gyengült a körülmények hatására?
- A másik emberrel való kapcsolatodban hogyan valósul meg az „ügyeljünk egymásra” felszólítás?
Bárány György