Mindennapi békesség
– Szolnok, 2020. december 6. –
Olvasandó: Máté 5, 3-16.
„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 4-7.
Egy nagyon nehéz adventi időszakot élünk most meg. Kísért a szorongás, a félelem, elszigeteltség, terhelnek a megnövekedett feladatok, munkahely elvesztésének fenyegetése. Az orvosi ellátás megszokott útjai járhatatlanok, a család egyik része home office-ban, a másik munkába/iskolába jár… Rendkívül megterhelőek ezek a körülmények. Hogyan lehet ilyen megterhelő körülmények között megállni? Szükségünk van a békességre. Nem akármilyenre, hanem arra a békességre, amelyik megmarad a kiakasztó körülmények között is, és segít azokat elhordozni. Gyülekezetünk egy orvos tagja mondta: rengeteg hisztérikus emberrel találkozom a mindennapokban. Nem csoda, hiszen embert próbáló időket élünk. Mindannyiunkat kísért a hisztéria. Most nagyon nagy szükség lenne arra a plusz erőforrásra, amit a hit tud adni… Most nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a hívő emberek éppen azzal legyenek Jézushoz utat mutató, világító jelzőfények, hogy a töredékességünk, az esetlenségünk ellenére, mégis a minden értelmet meghaladó békesség látszik az életünkön.
Hol van ez a békesség? Van ilyen? Szép egyházi beszédekben van, ezt tudjuk, de hogyan hozható ez le a mindennapjaink szintjére, hogyan hívható ez le számunkra a kiakasztó helyzeteinkben?
Békességünk akkor van, ha biztos alapon áll az életünk. Ha ingatag az alap, mindenhol bizonytalanság vesz körül, akkor aggódni kezdünk, pánikba esünk és hisztérikussá válunk. Ahogy erre az igehirdetésre készültem, egy fiatal anyuka sétálgatott fel-alá az utcán az ablakom előtt. Kisbabáját altatta. A kisgyermek jó erősen oda volt kapcsolva egy stabil kenguru babahordozóban az édesanyjához. Arra gondoltam, hogy ez a kisgyermek most minden bizonnyal a békesség állapotát éli meg. Körülötte zajlik az utcai élet, de ő anyukájával van együtt, számára édesanya van a középpontban, és vele ő is biztonságban van.
Ez a jól ismert ige, amit sokszor áldásként mondunk az Advent üzenetét fogalmazza meg: „Az Úr közel!” Rámutat: a békességünk alapja nem a körülményekben van, nem is önmagunkban, hanem Istenben. Számunkra az a békesség, hogy nem vagyunk egyedül, hanem erős biztonsági övvel be vagyunk szíjjazva Isten kezébe, ölébe, az ő szeretetébe, a vele való közösségbe. Ott vagyunk biztonságban, ott van számunkra a békesség forrása az utcazajtól függetlenül mindenkor. A békesség azt jelenti, hogy Isten van a középpontban, és vele együtt mi is bizotnságban vagyunk. „Az Úr közel!”
Legnagyobb problémánk nem is az utcazaj, nem a nehéz körülmények, hanem az, hogy ezek alapjaiban ingatják meg az életünket, mert nem vagyunk jól bekötve, nem elég biztos alapon áll az életünk.
Figyeljük csak meg az Adventünket! Egy viszonylag elterjedt tévedés szerint az Advent szó várakozást jelent. Ez nem csupán nyelvi tévedés, hanem meghatározhatja az életünk alapbeállítását is. A hangsúly azon van, hogy én várok valamire. Várom a Karácsonyt és abban azt, ami nekem fontos. Nekem van egy elvárásom az élet felé, van egy tervem, van egy vágyam, amit szeretnék. Ezt akarom mindenáron megkapni, elérni. Mit is? Magas életszínvonal (gazdasági növekedés), sikerek (szakma, tudomány, sport, celebség), szerelem, család, hatalom, irányítás, nyugalom, egészség… minden áron!
Mi a baj ezzel a gondolkozással? Az, hogy így én vagyok a középpontban, magamra koncentrálok, arra figyelek, hogy én mit várok, és azt mindenképpen biztosítani szeretném. Ezt az életfelfogást a következő testtartással lehetne kifejezően szemléltetni: feltűrt ingujj, ökölbe szorított kéz, döfésre készített könyök, gáncsolásra és a másik megelőzésére álló lábak. Kész vagyok arra, hogy mindenáron megszerezzem, amit akarok.
Ehhez a fajta „Adventhez”, ehhez az élethez nem a minden értelmet meghaladó békesség, hanem a mindent beborító aggodalom társul. Miért? Mert nem biztos az alap! Kopernikusz előtt a nyugati kultúra meg volt győződve arról, hogy a Föld a világ közepe, és a Nap kering a Föld körül. Képzeljük el, hogy mi történne a naprendszerrel, és mi történne a Földdel, ha megvalósulna ez az elképzelés. Szétesne a naprendszer és a Föld pedig elszállna, majd darabjaira hullana és teljesen elpusztulna. Egész egyszerűen a Föld nem elég stabil középpont ahhoz, hogy összetartsa a világunkat, nem elég nagy a tömege, nincs elég súlya, nincs elég hatalma, ha teszik. Ha lenne esély arra a változásra, hogy a Föld kerüljön a naprendszer közepére, az elég aggasztó helyzet lenne, alapot adna a pánikra és hisztériára.
Ha az Advent azt jelenti, hogy én várok és elvárok valamit az élettől, ha úgy élek, hogy én vagyok a középpontban, az elég aggasztó, okot ad a szorongásra és a pánikra. Lehet, hogy körömszakadtáig ragaszkodom ahhoz, amit elvárok az élettől, mindent megteszek azért, hogy megszerezzem és biztosítsam, de mi van, ha mégsem sikerül? Érezzük, hogy nem tudjuk kézben tartani az életünket, nem tudunk garanciát nyújtani arra, hogy sikerülnek a terveink, nem tudjuk, mit hoz a holnap… Ebben a feszültséggel teli járványhelyzetben ezt tanuljuk napról napra: nem tudunk mindent irányítani, sőt reális látással végül azt mondhatjuk: semmit nem tudunk irányítani, ami igazán lényeges. Egész egyszerűen nincs elég „súlyunk” ahhoz, hogy stabil alap legyünk, hogy mi legyünk a középpontban!
Mit tesz velünk az aggodalom? Kínoz és tönkretesz. Az aggodalom rosszabb, mint az, aminek a bekövetkezése miatt aggódunk.
z aggodalom tökreteszi az életünket. Ellopja az örömünket. Nem tudunk örülni a mának, mert félünk, hogy mi lesz holnap. Az aggodalom következményei a túlterhelő stressz, gyötrelem, állandó rohanás, hiszen ha én gondoskodom magamról, akkor hajtanom kell, mert amit nem szerzek meg, arról lemaradok. Beszélgettünk a héten arról, hogy régen az Advent az elcsendesedés, lelassítás, a lelki készülődés, a csendes várakozás időszaka volt, ma pedig a felpörgés, a rohanás, a hajszoltság kapcsolódik hozzá. Azért törént ez a változás, mert időközben elfelejtettük, hogy nem mi gondoskodunk az életünkről…
Az aggodalom lángba borítja a világunkat. Tolakodni kell, mert mi van, ha más előbb ér oda, és elveszi előlem, nem? Ismerjük a kisfiú esetét a banánnal? Hazaért, meglátott az asztalon egy banánt. Egyből elkezdett hangosan kiabálva panaszkodni: elvitte! Elvitte! Édesanyja megkérdezte: ki vitt el és mit? Hát a testvérem a nagyobb banánt! (Nem is látta a másikat, de biztos volt benne, hogy, ha ő jött előbb és megtehette, akkor a nagyobbat vitte el). Miért, te melyiket vitted volna el? Hát a kisebbet! Akkor miért kiabálsz, azt elviheted így is! Mosolygunk? Vajon miért tolakodnak, lökdösődnek, versenyeznek állandóan már a gyerekek is? És jó lenne azt mondani, hogy a felnőttkorral ezt kinőjük, de nem így van. Viták, veszekedések, verekedések, harag, bírósági perek, háború. Nem vicces az, amit az aggodalom tesz velünk és a világgal! Az a félelem, hogy aki előbb ér oda nálam, az elviszi a nagyobbat, ha nem szerzem meg, megszerzi más… Martin Niemöller a német Hitvalló Egyház lelkipásztora a 30-as években jelen volt egy fogadáson, ahol Hitler is jelen volt. A fogadásról hazatérve felesége kíváncsian kérdezte: milyen a führer közelről? Mire Niemöller így válaszolt: túl közel nem voltam hozzá, de az messziről is látszik, hogy ez az ember nagyon fél! A félelem lángba borítja a világot körülöttünk kicsiben és nagyban is. A krízishelyzetekben – mint amilyen ez a mostani járványhelyzet is – ez kifejezetten romboló: miközben összefogva tudnánk leginkább átvészelni a bajt, mi még közben is versengünk, hogy nekünk legyen meg ami kell, a többiek nem számítanak…
Az aggodalom, a félelem teszi tönkre a szeretetkapcsolatainkat. Mert fontos a szeretet, de az aggodalom hajszol, hogy mindent megszerezz. És mire mindent megszereztél, nem marad melletted senki, aki igaz barátod, szerelmed, szövetségesed lenne, nem marad akivel megoszthatnád azt, amid van… Az aggodalom elszigetel, izolál!
Ha én vagyok a középpontban, az én várakozásom, elvárásom, annak a gyümölcse aggodalom lesz, és nem békesség.
Hála Istennek a Hála Istennek az Advent szó nem várakozást jelent, hanem eljövetelt. Adventus Domini – az Úr eljövetele. Adventben erre várunk. Az Advent tartalmát nem én határozom meg, hanem az Úr Jézus!
Az Advent örömhíre, amely a békesség útját segít megtalálni így hangzik: „Az Úr közel!” Ő van a középpontban és nem én. Először ezt kell következetesen megértenünk. Az Advent azt jelenti, hogy eljön az Úr Jézus! Ő van közel! Eljött 2000 évvel ezelőtt, hogy megszabadítsa ezt önközpontú, aggodalomban fuldokló világot. Nem azt hozta, amit érdemeltünk, és nem is azt, amit követeltünk, hanem azt, amire szükségünk volt. Eljött és az életét adta, hogy nekünk békességünk, hogy bocsánatot kaphassunk, hogy Isten kegyelembe fogadott gyermekei lehessünk.
Az Advent azt jelenti, hogy azóta elérhető az Isten. „Közel van az Úr a megtört szívűekhez és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Zsoltárok 34, 19. Mi őt várhatjuk, rá van szükségünk aggodalmak között vergődő életünkkel. Kiálthatunk hozzá, és közel van! Megtapasztalhatjuk az ő valóságos közelségét, jelenlétét életünkben. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” Máté 5, 3. Boldogok, akik már látják lelkük szükségét, elveszettségét és segítséget kérnek, mert megtapasztalják, hogy közel van az Úr!
Az Advent azt jelenti, hogy visszajön az Úr, és mi meglátjuk őt, és ha vele láthatatlan közösségben éltünk itt a földön, látható módon fogunk vele élni örökké. Akkor értjük jól az Adventet, ha őt várjuk! Jézus kopernikuszi fordulatot hozott ebbe a világba, és hoz az életünkbe. Kopernikusz nevéhez fűződik annak a felfedezése, hogy a naprendszer középpontjában nem a Föld, hanem a Nap van, és a Föld kering a Nap körül, nem fordítva. Még szerencse, mert a Napnak elég erős a tömegvonzása, ami mint egy biztonsági öv megakadályozza, hogy a Föld elszálljon és összetörje magát…
A Jézussal való találkozás, a hitre jutás ilyen fordulatot jelent az ember életében: a világom középpontjában nem én vagyok többé, hanem Isten. Ezt a látásmódot hívja így Pál apostol: szelídség. „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel!” Mit jelent az, hogy szelíd? Kenyérre kenhető? Gyenge? Lúzer? Tutyimutyi?
Nem, a szelíd az az ember, akinek van Istene. Nem csak vallása van, hanem annak a mindennapi valóságában él, hogy az Úr közel, ő van középen, és én biztos pályán keringek körülötte, hozzá vagyok kötve az ő szeretetvonzásával, mint biztonsági övvel, ezért nem vagyok egyedül. Ő megtart. „Az Úr közel.” Őt várom, őt szeretem, benne bízom. Ő tudja, hogy mi a jó nekem, és ő elhozza. Mit? Ő tudja. Az igazán fontos nem az, hogy mit hoz, hanem az, hogy együtt vagyunk már most és együtt leszünk örökké. Ezt soha semmi nem változtathatja meg. Ez az a biztonsági öv, ami stabilitást ad az életemnek.
Egyik kedves családtagunk, akit a munkája sokszor szólított külföldre, amikor hazajött mindig hozott valamit a gyerekeinek. Aztán egy ilyen alkalommal, a gyerekei köszönés helyett azzal szaladtak eléje: mit hoztál? Magamat – hangzott a válasz. Szeretjük az ajándékot, de nem az ajándék az igazán fontos. Nem az az igazán fontos, hogy mid van, mit értél el, mit tudsz felmutatni, hanem az, hogy vagyunk egymásnak. Ugye nem felejtjük ezt el Karácsonyra készülve? Ugye nem felejtjük el az élet sodrában egymást értékelni? És ugye értjük ezt az Istennel való kapcsolatunkban is? „Az Úr közel.” Mindig veled. Mint a szerelmesek. Olyankor nagy erővel átéli az ember ezt az igazságot: az a lényeg, hogy együtt vagyunk, a többi teljesen másodlagos.
Vigyáznunk kell, mert könnyen leszünk vallásos hisztérikusok, aggódók, amikor mi kerülünk a vágyainkkal, követelőzésünkkel a vallásunk középpontjába, kitartóan követeljük Istentől a saját akaratukat, és irányítani akarjuk őt. Ez a fajta „hit” nem hoz megoldást az életünk békétlenségére. Isten ugyanis nem a mi szolgánk, hanem a mindenség Ura. Szeret bennünket, de nem hagyja magát irányítani. Hála Istennek nem azt hozza, amit érdemelsz, de nem is azt, amit követelsz, hanem azt, amire szükséged van.
Az Úr közel! A szelídség azt jelenti, hogy én a kezébe simulok, hozzá bújok, tőle várok mindent, Az ő tervére mondok igent. Jó lesz, ahogyan te akarod, hiszen erős vagy, bölcs vagy, és szeretsz engem, és a javamat akarod. Csak te jöjj, és akkor minden jó lesz. Honnan tudhatjuk, hogy Isten jót akar nekünk? Vajon, ha nem így volna, keresztre ment volna-e érted Jézus? (Róma 8, 32.) Bízol benne? Így nézel Istenre? Így nézel az életre?
Ha az aggodalom vezérelt törtetésnek, az önközpontú magam akaratához ragaszkodó, magamat megvalósító életnek az ökölbe szorított kéz, a felgyűrt ingujj lehetne a jelképe, akkor az Isten kezébe simuló, benne bízó szelíd életnek a felfelé nyitott üres kéz. Így imádkoztak a bibliai idők emberei. Ha az Úr közel, akkor én őt várom, és tőle várok mindent, amit ő hoz nekem. Akkor nem egyedül élem az életemet, és nem egyedül hordozom a terheimet, nem egyedül nézek szembe a holnappal sem.
Ez nem elmélet, hanem életgyakorlat. Pál apostol itt tulajdonképpen egy életgyógyító programot tanít nekünk. Az egyetlen igazán működő stresszkezelő programot adja át nekünk. Elmondja, hogy hogyan „hívhatjuk le” Isten békességét, hogyan tudjuk gyakorolni azt, hogy Isten van középen, és én az ő szeretetébe vagyok beszíjjazva: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Ha komolyan veszem, hogy nem vagyok most sem egyedül, akkor imádkozom. Nem valami életidegen szertartást végzek el gépiesen, hanem megszólítom az én Atyámat. Megköszönöm neki azt, amit eddig adott, elmondom neki azt, amiben most vagyok, ami aggaszt, amiben segítségre van szükségem, közben rá bízom, a kezébe teszem, és várom az ő megoldását. Ő tudja, hogy hogyan akarja betölteni a szükségemet. Velem van. Mennyire gyakorlati és életközeli ez! Gyógyszer az aggódó szívnek. Pál apostol nem arról beszél, hogy hívő embernek tilos aggódnia, mert ez a törvény. Nem azt mondja, hogy hívő ember ne aggódik. Ez nem igaz. Azt mondja el, hogy amikor aggódsz, hogyan lehet lehívni, igénybe venni, átvenni az Isten minden értelmet meghaladó békességét! Figyelj csak! Amikor aggódsz, amikor valami fájdalom ér, ne
maradj vele egyedül! Vidd elé, mondd el neki, beszéld meg vele őszintén, tedd a kezébe. Lehet, hogy nem érzed, de ő valósággal hallja. Rá bízhatod. Rá bízhatod az egész életedet. A vele együtt töltött idő, a beszélgetés vele ad neked békességet, mert neked igazán nem valamire van szükséged, hanem arra, hogy vele legyél minden helyzetben, ez nyugtatja meg a nyugtalan szívedet, ez erősíti meg a lelki biztonsági övet, amivel Isten szeretetébe vagy bekötve Krisztusban.
Marie Feesche: Kő az úton (Túrmezei Erzsébet fordítása)
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
Az Istennel való együttlétnek a gyümölcse a minden értelmet meghaladó békesség. A probléma még nem oldódott meg, de a szíved már megnyugodott, mert jó kezekben vagy a gondoddal együtt. Mert Isten békességet tud adni ott, ahol neked nincs. Nem vagy egyedül. A körülmények alapján érthetetlen, de békességed van, mert ő van veled. Dédnagymamámról jegyzi fel a családi emlékezet, hogy amikor a második világháború után kitelepítették őket, és egy napon a befogadó házigazda azzal állt elő, hogy egy héten belül szükség lesz a szobára, ahol meghúzták magukat tovább kell menniük, azt mondta: „Kíváncsi vagyok, hogy fogja ezt az én Uram megoldani.” Van Uram, nem vagyok egyedül. Nekem nincs megoldásom, neki van, ebben biztos vagyok. Csak egy valamire vagyok kíváncsi: mi lesz az? Mert ezt még nem tudom…
Ezzel a békességgel léptek az első keresztyén vértanúk a porondra – nem szerepelni, hanem meghalni a hitükért – dicsőítő énekeket énekelve. Nem szeretnénk a helyükben lenni, de az erejüket, a minden értelmet meghaladó békességüket irigyeljük, nem? Feljegyzések vannak arról, hogy ezt megelőzően a börtönben ők is küzdöttek a félelemmel. Ez azért örömhír nekem, mert arról beszél, hogy nem ők voltak a rettenthetetlen hősök. Ott a félelmetes helyzetben egy hatalmas erőtér vette körül őket. „Az Úr közel!” Jézus velük volt és az ő ereje békessége valami minden értelmet meghaladó módon betöltötte a szívüket!
Az Úr közel! Mi nem vagyunk rettenthetetlen hősök, szívünket összeszorítja időnként a félelem, roskadozunk a terhek alatt, elfáradunk, de a mi Urunk ma is valóságos. Nem vagy egyedül! Akkor ne is maradj egyedül! Fordulj hozzá, és bízd rá magad, azt a helyzetet is, amiben vagy. Ő TUDJA, MIRE VAN SZÜKSÉGED. Vedd igénybe az ő békességét minden nap!
És tudd, hogy ő a békesség mellett örökséget is ad neked, amit nem vehet el tőled senki! „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet!” Máté 5, 5.
Úgy tűnik az erőszakosak mindenkit lenyomnak, tűzön-vízen keresztül viszik az akaratukat, ők a sikeresek. Akik tolakodnak előbb odaérnek, akik taposnak a csúcsra érnek. Csalnak, elveszik másét, nem törődnek senkivel. A Föld pedig végül mégsem azoké lesz, akik meg akarják szerezni maguknak, hanem azoké, akik öröklik azt, akiknek a mindenség Ura adja! Az örökséget ugyanis nem megszerzem magamnak, hanem kapom. Egy családi kapcsolatot feltételez az, hogy örökös vagyok. Jézus erre hív meg bennünket, hogy a bűnbocsánat és kegyelem útján Isten gyermekei legyünk. Isten örökösei, örököstársai Krisztusnak.
A szelídnek nem kell törtetnie, mert van Istene. Isten családjához tartozik. Ez a legfontosabb, a többit rábízhatja Istenre. Tudja az igazságot: „Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki. Amit pedig nem neked készített. azt miért vennéd el?” Azon úgysem lenne áldás, attól úgysem lennél boldog. Ha csak ezt az egyet szívből, igazán megértenénk, de másként nézne ki a világunk! Nem kellene görcsölni, aggódni, tolakodni, lökdösődni, csalni, hazudni, veszekedni, hátra lehetne lépni, előre lehetne engedni a másikat, lehetne segíteni, adni, szolgálni…
Lehetne? Lehet. Ez azonban úgy kezdődik, hogy az Úr közel! Ha van Istened, ha van Atyád a Jézus Krisztusban: az ő kezében van minden és te az ő kezéből vársz mindent. Ez hit kérdése, Testvérek, mert a világ könyököl, lökdösődik. Szükséghelyzetben sajnos még inkább így van ez. Az aggodalom pánikba vált. De vajon Istent ki nyomhatja le? „Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki. Amit pedig nem neked készített. azt miért vennéd el?”
„Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” Lukács 12, 32. Adventi reménységünk: „Az Úr közel!” Jézus visszajön hatalommal. Ami a kezében van, azt onnan senki ki nem veheti. Az ő kezében van minden. Isten újjáteremti a Világot, a földet és a szelídeknek adja, az ő gyermekeinek, aki neki adták a szívüket. Az Úr közel! Őt várod? Vele élsz? Ő van az életed középpontjában? Be vagy szíjjazva az ő szeretetébe? Jézus azért jött, hogy ezt megtehesd.
Kérdések az igehirdetéshez
- Hogyan tapasztalod az aggodalom romboló hatását életedben és a világban?
- Mit jelent a lelki kopernikuszi fordulat gyakorlati élethelyzetekben számodra?
- Hogyan tapasztaltad meg egy-egy nehéz élethelyzetben Isten minden értelmet meghaladó békességét?
- Mire hívja fel most konkrétan a figyelmedet ez a mondat: „Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki. Amit pedig nem neked készített. azt miért vennéd el?”