Oldal kiválasztása

A megerősítő Krisztus

Olvasandó: 90. Zsoltár

„Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Filippi 4,13

 

Szeretett Testvérek! Örök élet Vasárnapja van ma.  Ez a vasárnap az Advent előtti utolsó vasárnap, amely lezárja az egyházi naptár szerinti ünneptelen félévet, s melyen Isten örökkévalóságára tekintünk előre. A „halál hónapját”, novembert, amely a halottak napja körüli emlékezésekkel, látogatásokkal és utazásokkal kezdődik, ez a jövőbe tekintő nap zárja le, mert az örök élet reménysége és bizonyossága hatással van a hívő ember mindennapi életgyakorlatára is.

Testvéri szeretettel köszöntöm azokat a testvéreket, akik ezen a vasárnapon meghívásunkra vesznek részt – még ha nem is a megszokott formában – Istentiszteletünkön, az Örök élet vasárnapjának megszentelésében. Egy régi szép szokást, elevenített fel egyházunk ezzel, mely egy időre méltatlanul elfeledett volt, de most már elmondható: sok esztendeje Örök élet vasárnapján, emlékező Istentiszteletet tartunk. Hiszen a reformáció egyházaiban egész éven át nincsen más olyan jellegű ünnep – mint a katolikus testvéreinknél a Mindenszentek és a Halottak napja – amikor különösebb említés történnék a már elköltözöttekről, és a távozásukat övező hitvallásos gondolatainkról. Hittanos gyermekekkel beszélgetve erről, derült ki számomra, hogy mennyi félreértés van a Mindenszentek, a Halottak napja, az Örök élet vasárnapja körül. A gyermekek, de néha a felnőttek körében sem tisztázott minden ebben a tekintetben. Néhány megjegyzés magáról a megemlékezésről: Az ősegyház tagjai  különösen közösségben érezték magukat a halottakkal:  Jel 14,13: És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: „Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket”. Egyrészt ez a Szentírásbeli meggyőződés erősítette eleinket, hogy odafigyeljenek Krisztusban elhunyt szeretteikre, testvéreikre. Pál apostol ezt írja a Thesszalonikaiakhoz írt első levelében: 1 Thessz 4,13-14: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

Krisztusban való reménységgel vagyunk most itt, közösségben az Úrral, közösségben egymással, hogy végig gondoljuk azt: Miért is adhatunk hálát Istennek, azokért az áldásokért, amelyeket már eltávozott testvéreinken keresztül kaptunk. Hogyan tudjuk elhagyni, Isten kezébe tenni, azt a szomorúságot, gyengeséget, gyászt, amely az életünket megszomorítja, ha valakitől el kell búcsúznunk, a földi élet útján. A református emberek néha bizonytalanok abban, hogy hogyan éljék meg a halottakról való megemlékezést, hogyan gondoskodjanak, hogyan gondolkodjanak erről. Szeretném eloszlatni azt a félreértést, hogy mi reformátusok nem vehetünk részt ebben a szokásban, azaz, nem helyezhetjük el virágainkat, vagy adott esetben egy gyertyát nem gyújthatunk meg, valamely elhunyt szerettünk sírjánál. Megtehetjük, megélhetjük gyászunkat, megemlékezésünket.

Ravasz László így szól egyik igehirdetésében erről: „Ma egy hete halottak napját ültük. Nincs itt senki, aki nem látogatott meg – legalább gondolatban – egy közeli vagy távoli sírt. Ott vagy-e már, hogy az a sír a Morijja oltárköve (textus: 1 Móz 22,1-14: Isten próbára teszi Ábrahámot Izsák feláldozásával), ahová Isten parancsára odaadtad azt, akit legjobban szerettél? Odaadtad-e úgy, hogy egykor levehesd az oltárról – odafenn?” (Ravasz László. A Táborhegy ormán, 1928.)

Az ember legnagyobb gyengesége akkor derül ki, amikor egy szeretett személytől el kell búcsúznia. Nehéz elengedni valakit, valakiket, akikkel egy ideig együtt ment az életutunk, együtt haladtunk a mindennapokban. Talán ez a legkiszolgáltatottabb állapota az embernek, amikor a fájdalom, a szomorúság, és a boldogtalanság elönti a szívét és a gondolatait, minden percét. Amikor Istentől elvesszük a jót és az áldásokat, akkor az embernek nagyobb a hite, nagyobb az öröme, több az ereje. Amikor gyengeségeinkkel kell szembenéznünk és kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat, sok-sok „Miért?” jelenik meg előttünk és arra gondolunk, hogy hogyan történhetett ez meg éppen velünk, velem?  Hogyan engedhette ezt meg Isten? Hogyan történik mindez? Miért nem kaptunk még egy kis időt? Miért nem volt még több lehetőség arra, hogy együtt haladjunk Isten országútján, hogy egymás közösségében éljük még egy kicsit tovább az életünket? Ezekkel a kérdésekkel küzdve, az ember képes elgyengülni és elkeseredni, talán még a hitében is megrendül.

A Biblia úgy tekint az életre, mint az Isten ajándékára. Csak Isten felől tudjuk értelmezni és megérteni: Mi is az emberi élet? Sokan, sokféleképpen próbálják megfogalmazni erre a kérdésre a választ.

Arany János ezt írja AZ AGG SZINÉSZ című versében:

 

„Még egy pár jelenet! s a függöny aláfoly,
A lámpa kialszik, taps és fütty elhallgat;
Még egy pár jelenet! – s vége. Azután – oly
Néptelen, rideg, bús lesz a deszkaalkat.
A nézők csoportja hazaszéled innét,
Egykedvűn felejti mosolyát vagy könnyét,
És a hosszu dráma, melyben szinre lépék;
A nagy játékrendből ki lesz hagyva, végkép.”

 

Így is lehet nézni az emberi létet, életet, hogy egy nagy színdarabban veszünk részt. Szindarabban, ahol természetesen szeretnénk főszereplők lenni. Olykor mégis úgy érezzük, hogy statiszták vagyunk a saját életünkben, mert nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt mi elképzeltük, szerettük volna. Egymástól várjuk mindazt, amit Istentől kellene várnunk. nem látjuk meg, nem ismerjük fel, hogy Isten hogyan képzelte el számunkra az emberi életet. Nem a puszta létezésre gondol a Szentírás, amikor életről beszél. A halál, nem a lét ellentéte, hanem az istennélküliség kifejezése, és az örök élet hiányának a jelzése az ember életére nézve. Első szüleink már az Édenkertben történt bűnesettel elszakadtak és eltávolodtak Istentől.

A lekcióban felolvasott és hallott 90. zsoltárban, Mózes imádságában, hallhatjuk, amint Mózes megvallja Isten előtt, milyen kicsiny az ember. Az ember porból lett és porrá lesz. Életének hossza legfeljebb, ha hetven, vagy nyolcvan esztendő. Életének  eleje van és vége van, vannak korlátai, vannak örömei és vannak nehézségei. Az ember mégis vágyakozik az Istennel való közösségre, még ha életének nehézségei el is akarják távolítani ettől. Felismerjük, hogy az ember nem tud önmagától, önmagának, teljes életet adni. Nem tudja megtartani sem önmagát, sem a másik embert, az élet próbatételeiben. Értsük ezt persze jól. Természetesen vannak adottságaink, képességeink, talentumaink, melyeket Istentől kaptunk. Ezekkel élhetünk, gyakorolhatjuk ezeket a felebarátunk és közösségünk tagjai felé, mindnyájunk épülésére. Isten az, Aki minden életnek, születésnek, halálnak az Ura, és bevégzője. Nehéz ezzel szembenézni az embernek, amikor rádöbben kicsinységére és porszem voltára. Mózes mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt, hálát ad Istennek ebben a Zsoltárban. Magasztalja az Istent mindazért, amit megad az embernek.

A mi Urunk, az Ő munkáját a szolgáin keresztül végzi el, akik megtapasztalhatják, megtapasztalhatjuk annak áldásait. Ezt megvallja Mózes ebben a Zsoltárban:

Zsolt 90. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”

Isten az Ura minden szolgálatnak, minden megmozdulásunknak. Isten az, Aki megáld bennünket. Isten az, Aki ott van velünk, amikor megszomorodunk és elgyengülünk. Ha Isten keze ránk nehezedik, vagy ahogyan mi reformátusok mondjuk olykor, „Jól meglátogatta az Isten”,  mert úgy érezzük nehézségben van, gondjai vannak a mi testvérünknek, de nem értjük sokszor az okát, akár másról, akár magunkról van is szó. Akkor azt láthatjuk, tapasztalhatjuk meg, hogy a mi Urunk formálni, nevelni, vezetni akar bennünket. Meg akarja változtatni a szemléletünket, Hozzá való viszonyulásunkat. Ahogyan Mózes rádöbbent az ember porszem voltára és ezt megvallotta, ugyanakkor megvallotta Isten nagyságát is. Ma azt szeretné Isten, hogy mi is megtennénk ezt. Felismernénk, hogy mi az életünk Istentől rendelt értelme, célja, rendeltetése, ereje, motivációja, lényege.

Nem csak Mózes megvallását hallhattuk ma. Pál apostol is egy döbbenetes vallomást tesz a felolvasott Igében. Arról tesz hitvallást, hogy mindenre van ereje, Abban, Aki őt megerősíti: Krisztusban. Szüksége volt és nekünk is szükségünk van Krisztus megerősítő kegyelmére.

Magam is megálltam ebben az évben koporsó mellett. Édesanyám ment el minden élők útján. Ez az Igevers került elében, mielőtt elindultam Édesapámhoz, és megerősített a fájdalom közepette is. Most, amikor erre az igehirdetésre készültem, és a Bibliaolvasó kalauzunk szerint is a Filippi levelet olvasva, választottam a nekem is sokat jelentő Igeverset. Azt helyezte a szívemre Isten, hogy erről az Igéről szóljak ma, itt, Örök élet vasárnapján. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Az apostol a megelőző versekben nehézségekről beszél:  „…én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. ” (Filippi 4, 11-12.) Majd ezek után teszi ezt a hitvallást, Mózeshez hasonlóan:  „Mindenre van erőm  Krisztusban, aki megerősít engem.”  Ha szó szerint fordítjuk le görögből ezt az Igeverset, akkor ezt úgy lehetne pontosabban visszaadni: Mindenre   képes  vagyok  Abban  /Krisztusban/,  aki  engem  megerősít.”  

Mit is jelent az, hogy Pál apostol mindenre képes Krisztusban?

Általában akkor van szükségünk erőre, amikor gyengék vagyunk, amikor kiszolgáltatottak vagyunk, mikor nehézségeink vannak. A szűkölködés, az éhezés, a nehéz helyzet az, ami Pál apostol esetében erőt kívánt meg, hogy ő ezt elhordozza, hogy ő ebben megálljon hittel, hogy ő ebben a helyzetben tanulni tudjon. Ugyanakkor tetszett az Istennek, hogy nem csak nehézségeket, szűkölködést adott az apostolnak. Adott neki bővölködést is és jóllakást is. Mindezeket képes volt Pál, Krisztusban látni és Krisztusban elhordozni. Amikor Istenben és Istennel éljük az életünket, Krisztusban éljük az életünket, akkor kikerülhetetlen, hogy ne változzon valamely irányban a szemléletünk, élet felfogásunk. Pál apostollal ez történt. Bármilyen élethelyzetbe is került, börtönbe, gyalázkodásnak kitéve, szidalmazva, konfliktusokat felvállalva, mindezeket Krisztuson keresztül látta és élte meg. Nem tudta másképpen értelmezni, látni az életét, csak egyféleképpen: mindezeket Krisztusban kell megélnie és elhordoznia. Pál nem sémákban és szép „szóvirágokban” élte az életét! Mi oly sokszor mondunk ilyeneket, amikor azt mondjuk egymásnak: „Tedd Isten kezébe…”, „Engedd el…”, „Isten majd ezt helyrehozza…”, „Majd Isten megvigasztal, és segít rajtad…”. Talán nem is mindig gondoljuk végig, hogy mit mondunk ezekkel és milyen hatást váltunk ki a felebarátunkban. Miről teszünk ilyenkor vallomást és hitvallást? Isten nagyságáról, akár ezt akartuk, akár nem. A másik embernek szüksége van arra, hogy segítséget kapjon a bajaiban Istentől és tőlünk is. Erőt, vigasztalást, képességet szeretne, hogy elhordozza bajait, nehézségeit, küzdelmeit, fájdalmait. Enyhülést, megnyugvást keressen és találjon ezekre. Mi sem tehetünk mást, mint amit Pál apostol tett: Krisztushoz fordulunk, Tőle várjuk a megoldást ezekre a gondjainkra.

Más helyen azt mondja Pál – kicsit szabadon –  az én erőm, erőtlenségem által megy végbe:  „..amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős…” 2Kor 12, 10.  

Pedig az ember szeret erősnek látszani! Amikor valamilyen veszteség, fájdalom ér bennünket, azt szokták mondani, hogy a férfiak nem sírnak. Mi férfiak, bátrak, erősek vagyunk és nem szabad gyengének mutatkoznunk, ilyen gyengének lennünk. Aztán amikor magunkra maradunk a saját lelkünkkel, akkor mégis elerőtlenedünk és nem vagyunk képesek visszatartani a könnyeinket. Istenünk nem is akarja, hogy másnak mutassuk magunkat, mint akik valójában vagyunk, mást érezzünk, mint amit valójában érzünk. A mi Urunk azt akarja, hogy ahogyan Ő ismer bennünket hibáinkkal, bűneinkkel, nehézségeinkkel, kudarcainkkal, fájdalmainkkal, erőtlenségeinkkel együtt, ezeket valljuk meg és vállaljuk el. A legnehezebb az életünkben az, ha valakit elveszítünk. Persze sokat jelent, hogy olvassuk a Szentírásban, hogy: Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” Kol 3,2.  De amikor erőtlenek vagyunk, akkor nem biztos, hogy ez jut eszünkbe. Hagynunk kell, hogy Isten körül vegyen bennünket s képessé tegyen bennünket arra, hogy elhordozzuk az erőtlenségeinket. Krisztus Urunk nem azt akarja, hogy a mi életünk kudarc legyen, hogy a mi életünk olyan legyen, hogy legördül a függöny és nincs tovább! Voltak jó „szerepek” és rosszabb „szerepek” az életünkben. Így sikerült, mit tehettünk volna? Isten azt akarja, hogy bővölködő életet éljünk. Pál apostol hitvallásában benne van az, hogy a körülményeimtől függetlenül van egy alapállapotom. Ez az alapállapot: az Istenben való bizalom. Bármi történik, Isten ott van velem, Jézus Krisztus ott van velem, és segít nekem. Nem véletlenül, vagy a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán történik velem, velünk bármi, hanem Isten atyai, gondviselő kegyelméből. Bármilyen nehézségeink és fájdalmaink vannak, Ő ott van velünk és nem akar a fájdalomban hagyni. Nem akar bennünket a megkeseredésben hagyni. Nem akar bennünket a lelkiismeretfurdalásban hagyni. Ó, milyen sokszor mondjuk azt: „ha ekkor vagy akkor azt tettem volna, akkor ma másképpen lenne”. Talán eltávozott szerettünk is itt lenne közöttünk, ha másképpen tettük volna a tennivalókat – vádoljuk magunkat. Vajon van-e az embernek olyan állapota, amikor könnyű szívvel tud elengedni valakit minden élők útján? Amikor könnyű szívvel tud elválni valakitől? Mindnyájan megszomorodunk és siratjuk azt, akit elveszítettünk. Ha csak ennyi lenne az életünk és nem lenne reménységünk az örökélet felől, ha nem lennénk Krisztusban, akkor valóban ez a fájdalom elhordozhatatlan és feldolgozhatatlan lenne. Isten azonban meg akar bennünket erősíteni és meg akar bennünket tartani gyászban, örömben és bánatban, könnyebbségben és nehézségben is. Nem az a terve az ember életére nézve, hogy a nehézségé és a szomorúságé legyen az utolsó szó. Isten ereje mindnyájunkat meg akar erősíteni és meg akar újítani. Olyan életet akar nekünk ajándékozni, amelyben hittel megvallhatjuk hitünket Őbenne. Megvallhatjuk hitünket Megváltó Krisztusunkban, Aki ismeri a mi életünket, ismeri a nehézségeinket, ismeri a küzdelmeinket. Ismeri a mulasztásainkat, a figyelmetlenségeinket, az elhagyott, elfelejtett ígéreteinket is. Egy ismerősöm mondta el, hogy nagyon elfoglalt volt egy munkában, az édesapja nagyon sokszor, több napon keresztül hívogatta. Ő megmagyarázta, hogy biztosan nincs nagy baj, most nincs erre idő, majd hívom, majd hívom… Teltek a napok így, és az édesapja közben meghalt. Teljesen összeroppant ennek a mulasztásnak a súlya alatt az én ismerősöm. Mulasztására úgy érzi nincs semmilyen mentsége, már soha többé nem tudja ezt helyrehozni. Persze fájhat ez nagyon is, rá és ránk nehezedhet az ilyen helyzet nagyon is, amikor nem hívtunk fel valakit, amikor nem látogattunk meg valakit, amikor nem figyeltünk eléggé oda valakire. Isten nem ezen a formán akarja tudatni velünk felelősségünket és szolgálatunkat mások felé. Isten azt akarja, hogy figyeljünk oda Reá és a másik emberre és ebben az összhangban végezzük szolgálatunkat családunkban, egyházunkban, minden területen. A „mindenre képes vagyok Abban, aki megerősít engem” arra is vonatkozik, hogy változzon meg a szemléletünk és változzon meg a fontossági sorrend az életünkben. Olyan sokszor hangsúlyozzuk azt, hogy tegyük első helyre Krisztust az életünkben, és majd minden kialakul. Mi pedig tévedünk, mert ugyan valljuk, hogy Krisztus van az első helyen az életünkben, és aztán mégis megelőzik más dolgok Őt. Felcseréljük a fontos dolgokat. Embertársainktól, felebarátainktól várjuk azt, amit Istentől kellene, és Istentől várjuk, kérjük azt, amit emberektől kellene.

A mai Ige, ezen az Örök élet vasárnapi Istentiszteleten, azt szeretné a szívünkre helyezni, hogy vizsgáljuk meg magunkat. Képesek vagyunk-e mindent odaadni Krisztusnak? Képesek vagyunk-e teljesen bízni Abban, Aki megerősít bennünket minden élethelyzetben? Képesek vagyunk-e hinni annak a Jézusnak, Aki örök életet ígért nekünk? Képesek vagyunk-e azzal a reménységgel élni a mindennapjainkat, hogy bár itt a földi létben elváltunk eltávozott szeretteinktől, de nem a halálé az utolsó szó?

Isten amikor meg akar változtatni minket, akkor sokszor használ ehhez fájdalmas eszközöket. Ilyen ez az időszak, amiben most vagyunk, ez a vírussal terhelt időszak, amikor semmi nem úgy történik, ahogyan megszoktuk. Keressük a biztos pontokat, eközben be kell látnunk korlátainkat, ahogyan Mózes is belátta az ember korlátait az imádságában. Vagy ahogyan Pál apostol is megtapasztalhatta, hogy neki ugyan bár vannak korlátai, és gyengeségei, Krisztus az, Aki erős! Krisztus az, Aki képessé teszi őt, hogy elvégezze azt a nagy szolgálatot, melyet rá bízott Isten. Bennünket is képesé akar tenni Isten, hogy megéljük a hétköznapjainkat, az ünnepnapjainkat Ővele. Képessé akar tenni arra, hogy szeretettel, figyelemmel viseljünk egymásra gondot.

Amikor ma elcsendesedünk és megállunk egy kicsit Isten előtt, adjunk hálát mindazokért, amiket már eltávozott szeretteinken keresztül adott nekünk az Úr. Áldást, örömöt, sok-sok támogatást, akkor vigyük ezt is Urunk elé imádságban, hogy hogyan vannak a mi képességeink Krisztusban? Hogyan vannak a mi reménységeink Krisztusban? Hogyan van a mi életfelfogásunk Krisztusban? Látjuk-e, érezzük-e az Isten jelenlétét a mindennapokban, amikor ott van velünk és szeretne bennünket megerősíteni? Ő szeretne megtartani bennünket az élet viharaiban. Jézus tudott sírni a sírókkal és örülni az örülőkkel. Bennünket is ilyenné akar tenni. A tanítványoknak követni kell Mesterüket! Pál apostol követte az ő Mesterét. Tőle várt mindent, a nehézségeire és könnyebbségeire is életében, szolgálatában, és „magánéletében” is. Az egész életét Krisztusnak szentelte, és mindent ezen keresztül nézett. Isten ma meg szeretne bennünket újítani és erősíteni az Ő kegyelmével. Egyrészt, amikor visszaemlékezünk elhunyt szeretteinkre, tekintsünk előre is, az örökkévalóság felé. Mi hogyan állunk az örökkévalóság szempontjából? Álljunk ma meg Isten előtt, csendesedjünk el Isten előtt és adjunk oda Neki mindent! Így megtapasztaljuk, hogy mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Így legyen, Ámen!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Oda tudunk adni mindent Krisztusnak?
  2. Tapasztaltuk-e már, hogy Krisztus megerősít bennünket minden élethelyzetben?
  3. Milyen reménységünk van Krisztusban?

 

(Bárány György)

 

 

 

AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség