Olvasandó: Ezékiel 36, 22-28.

„A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben, és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.” 1Thesszalonika 4, 9-12.

Ma missziói munkarendünk szerint napi ige vasárnapja van gyülekezetünkben. Ezeken a vasárnapokon a Bibliaolvasó Kalauz valamelyik aznapra kijelölt igéjét vesszük elő, és annak az üzenetére figyelünk.  Arra szeretnénk felhívni a gyülekezet figyelmét ezzel, hogy nagyon fontos a napi rendszeres bibliaolvasás. Nem azért, mert ez valamiféle református napi jócselekedet lenne, hanem azért, mert ez az Istennel való kapcsolattartásunk alapeleme. És amikor napról napra olvassuk az igét, nem szeretnénk szemezgetni belőle: csak azokat a mondatokat kicsipkedni, amelyek szimpatikusak, könnyen érthetőek, simogatják a lelkünket, hanem a teljes Szentírást olvassuk. Ebben segít a református Bibliaolvasó Kalauz, amelyik végig vezet bennünket bibliai könyveken, minden napra egy ószövetségi és egy újszövetségi igeszakaszt elénk adva. Ezt a fonalat követve 3 év alatt biztosan elolvassuk a Biblia mindegyik könyvét legalább egyszer, van, amelyiket többször is. Amikor azonban igét olvasunk nem lexikális ismeretre törekszünk, de nem is csupán a tiszta tanítást akarjuk megérteni, hanem mindig Isten személyesen nekünk szóló, aktuális üzenetét. Fontos, hogy feltedd a kérdést: mit mond nekem (!) most Isten igéje?

A mai újszövetség igeszakaszban a hívők intése szólal meg. Az ige nem a világot ostorozza, hanem a hívőket inti. Az intés a szeretet jele. A bölcs szülő, amikor a gyerekek az utcán verekszenek, a saját gyermekét fegyelmezi. S ha az megkérdezi: miért engem, akkor így felel: mert te az én gyerekem vagy. Isten így inti, fegyelmezi, formálja gyermekeit.

A hívőknek szüksége van az intésre. Nem lettünk hibátlanok a hitre jutással, sőt! Többször felvetődik a hívő életről gondolkozva a kérdés: hogyan lehet, hogy nem hívő emberek gyakran sokkal példamutatóbb életet élnek, mint mi hívők. A válasz kétoldalú: egyrészt a hívő élet nem azt jelenti, hogy jobb vagyok, mint mások. A hívők nem jóemberek, hanem kegyelembe fogadott bűnösök, akiket Jézus Krisztusért kegyelemből befogadott, és életüket formálásba vette az Úr. Másrészt viszont szomorú és szégyenteljes, hogy nem hívő emberek példamutató élete sokszor megszégyenít bennünket, hívőket. A rendetlen, szeretetlen életünkkel ugyanis nem csak rombolunk, hanem szégyent hozunk a világban annak az Istennek a nevére, akinek gyermekei vagyunk (Ezékiel 36, 22-23), ahelyett, hogy az ő szépségét, dicsőségét hirdetné az életünk. A biatorbágyi misszió vezetője mondta el szomorúan, hogy a csendes heteken sokkal több baj van a hívőkkel, mint a még nem hívők emberekkel. Mert éppen a hívők nem tartják be a házirendet, mindent megkérdőjeleznek, és nem fogadják el a vezetők tekintélyét. Jó, hogy az Isten országában, Isten szeretetében otthon érezzük magunkat, de nem jó az, hogy „túlságosan otthon érezzük magunkat” vagyis hála helyett rendetlenek és szabályszegők vagyunk.   Szükségünk van az intésre.

Az evangéliumi intés alapja mindig az, hogy amikor megtértél, Isten megtisztított és új szívet adott neked (Ezékiel 36, 24-28). Enélkül hiába is próbálunk gyökeresen megváltozni, pláne valakit megváltoztatni. Többre van szükségünk, mint pusztán szabályok ismertetésére, és esetleg jutalmazással, vagy fenyegetéssel való bíztatásra, ösztökélésre. Legfeljebb idomítani tudjuk magunkat, és egymást. Emberi erőfeszítéssel csak a külső viselkedést lehet megváltoztatni, ami a lényeget nem érinti. Szívcserére van szükségünk. Ezt adja Isten Krisztusban, amikor hozzá térünk. Megtörtént már ez veled? Mert anélkül még elveszett vagy, hiába is próbálod megváltoztatni a viselkedésedet! Amikor Jézusra bíztam az életem, az ő Lelkét adta nekem, aki „engem az örökélet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek.” (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet) Ez az Isten szerinti életváltozás alapja. Erre utal Pál egy másik prófétát idézve: „titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” „Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” János 6, 45. „Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” Ézsaiás 54, 13. Ez a Krisztusban hívő élet nagy ajándéka, ami teljesen új alapra helyezi az életedet. Ezzel együtt mégis szükség van az intésre. Erről „nem szükséges írnom nektek” -mondja Pál. És mégis miért ír? Miért? Ezzel éppen azt hangsúlyozza, hogy igenis szükséges! Az újjászületett embernek is szüksége van az intésre.  

„Mert gyakoroljátok is ezt.” És még jobban gyarapodjatok benne! Isten már elkezdte a munkát az életedben. Már elkezdted cselekedni az ő akaratát. Ne bízd el magad. Már teszed, de még nem vagy a célnál. Szükséged van továbbra is az intésre. A Dömösi körben szoktuk idézni a dömösi misszió egykori vezetőjének idős Balog Zoltánnak a szavait: Nem iszol? Tűzd a kapod mellé! A keresztyén életben ugyanis nem ülhetsz a babérjaidon! Ha nem vállalod a folyamatos változást, akkor nem jó úton indultál el. Szükségünk van az intésre.

Pál a Thesszalonikai levélben több oldalról megvilágítja Isten munkáját a hívő életében. Beszél arról, hogy mennyire fontos az igét nyitott szívvel hallgatni, mert az nem emberi beszéd, hanem Isten beszéde, „és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” 2, 13. Az ige ereje formál. Hallgasd, és hagyd, hogy hasson! Beszél arról, hogy mennyire fontos az imádság. Könyörög értük: „titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben… erősítse meg a szíveteket és tegye feddhetetlenné a szent életben.” 3, 12-13.  Szükségünk van az imádságra, hogy Isten formáljon. Az ő hatalmára van szükséged. Buzdítja őket a feltámadás reménységével (4, 13-18), hogy erősödjenek meg abban, hogy nem hiábavaló a küzdelem. És mindezek mellett inti őket. Mert Isten az, aki formál bennünket, de közben tudatosan törekednünk is kell a változásra! Nem elég, hogy majd Isten megváltoztat: ez egy harc, fáradság, fájdalom, igyekezet. Gyakorolnod kell, az pedig fárasztó! Gyakran olyan dolgokat kell elsajátítanod, gyakorolnod, amelyek nem okoznak jó érzést, és nem mennek maguktól, de Isten kéri őket tőled. Ezt nem elég megérteni, hanem tudatosan gyakorolni is kell! Ez is hozzátartozik a hívő élethez. Tapasztalod ezt? Harcolod a harcot? Vagy mindig csak azt teszed meg, ami könnyen megy?

Miben kell gyakorolnunk? Az emberi kapcsolatainkban. Mégpedig két irányban: a „belül valók” iránt és a „kívül valók” iránt.

1. Gyarapodjatok a testvéri szeretetben (filadelfia). Az egymás iránti szeretetben. Ennek kiemelt, speciális területe abban a korban a vendégszeretet, azoknak a keresztyén testvéreknek a befogadása, akik átutazóban vannak. A vendégszeretetnek ez a formája az Ószövetségben is kiemelten hangsúlyozott törvény és érték volt. Az idegen, a jövevény, akinek nincs rokoni kapcsolata, ismeretsége egy városban kiszolgáltatott helyzetben van. Nélkülöz, és veszélynek van kitéve. A keresztyének ebben gyakorolták a lelki testvéri összetartozást: családot, védőernyőt, segítséget, oltalmat jelentünk egymásnak. Hasonlót éltünk át mi is a családommal, amikor lerobbant az autónk Prága mellett. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben éreztük magunkat. Akkor felhívtam egy felvidéki lelkész testvéremet, aki szólt egy prágai protestáns lelkipásztornak, akit ő ismert, és így lett néhány órán belül a cseh testvérek jóvoltából szállásunk, és megbízható autószervíz is, így töltöttünk el 5 felejthetetlen napot Prágában.

Manapság azonban nem átutazóban tapasztaljuk meg leggyakrabban ezt a kiszolgáltatottságot. A nagyvárosi elidegenedett közegben, abban a korban, ahol a családok felbomlását tapasztaljuk a mindennapjaink komoly a kérdése: kire számíthatok, amikor segítségre, támogatásra van szükségem? Amikor a Krisztus iránti hűségben megállok, és ezért esetleg elfordul, elhidegül tőlem a környezetem – hol találok támogatást a hit harcához? A muszlim világban, ha valaki keresztyénné lesz, akkor a legjobb esetben is kitagadja a családja. Rájuk többet nem számíthat. Ezeken a területeken konkrétan azt jelenti a testvérszeretet, hogy valaki befogadja a házába, családjába a kitagadott testvért. Nálunk lehet, hogy csak annyit tapasztalunk az idegenségből, hogy senki ebben a világban nem érti meg a hitharcainkat. A nem hívő családtag, munkatárs, szomszéd esetleg értetlenül néz ránk. Hol értenek meg minket? Hol kapunk lelki támogatást? Vagy szükség esetén akár anyagi segítséget is? Bővölködjetek egyre inkább. Ez meghívás az egész gyülekezet közössége számára: ilyen szemmel tekintünk-e a közösségre? Feladatunknak tekintjük-e egymás támogatását? Meghívás, és kihívás mindannyiunknak egyen-egyenként: ismerjük-e egymást és engedjük-e magunkat ismerni? Bekapcsolódunk-e valóban közösségbe, és közel engedjük-e valóban lelkileg magunkhoz a másikat?

Az ismeretlent nem lehet testvérszeretettel szeretni, ahhoz ismernünk kell egymást! Szomorú tapasztalat az a mai világban, hogy olyan sok ember van bajban teljesen egyedül. Nincsenek valódi kapcsolatai, segítségre van szüksége, de nem ismer senkit. Az emberek nem akarnak kötődni közösséghez, családhoz, nem akarnak kötöttséget, nem vállalják, hogy valóban ismertté legyenek, aztán amikor baj van, akkor teljesen egyedül vannak, és ismeretlenül egy határon túl nem lehet segíteni… (A prágai kalandunk is ismerősökön, lelki testvéreken keresztül rendeződött.)

Lehet-e a mi gyülekezetünk ilyen közösség? Lehetsz-e te ennek a közösségnek ilyen ismerős tagja? Pál apostol azt mondja a thesszalonikaiaknak, hogy ezt teszik, is, de gyarapodjanak tovább benne. Adjunk hálát azért a testvéri szeretetért, amit már megtapasztalhatunk a gyülekezetben. Kiskörökben, testvéri kapcsolatokban (az igazi testvéri kapcsolatok mindig kisközösségekben működnek, ahol valóban ismerjük egymást, és nem csak felszínesen), egymásért imádkozásban, egymás támogatásában. És gyarapodjunk tovább ebben, mert híjával van még a testvéri szeretet!

Mindannyiunkat személyesen szólít meg ez az ige. Sokszor elvárjuk a másiktól, hogy szeressen, törődjön velem, de a kérdés mindig az: te gyakorlod-e? Egyszer valaki egy Cursillo hétvégén megtapasztalta annak a hétvégének az intenzív testvéri szeretetközösségét, ahol a munkatársak megkülönböztetett módon odafigyeltek rá, mint résztvevőre.  Hazatérve azt kérdezte: itt nálunk a gyülekezetben, miért nincs olyan szeretet, mint azon a hétvégén volt? Elfelejtette a Cursillo egyik fő üzenetét: az egyház mi vagyunk! Olyan légkör van a gyülekezetben, amilyet mi sugárzunk. Azért voltál ott, és azért tapasztaltad meg ezt a szeretetlégkört, hogy hazajőve kezdd el te munkálni ezt a gyülekezetben. Teszitek is. Indít erre Isten bennetek lakó Lelke, de most ez a Lélek int, figyelmeztet buzdít az igén keresztül is: tudatosan törekedjetek rá, gyarapodjatok benne. Még csak munkaközi állapotban vagyunk. Figyeljünk oda és gyakoroljuk ezt tudatosan! Testvérszeretet a belülvalók felé.

2. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek. A kívülállók a nem keresztyének, a nem hívők, akik nem Krisztus tanítványai. Ez nem azt jelenti, hogy a testvérek felé nem kell tisztességesnek lenni, csak kifelé, hanem azt jelenti, hogy a kívülállókat nem tudod lelki testvérként szeretni, mert nem azok, de fontos, hogy tisztességesen forgolódj közöttük. Isten nem arra hívott el, hogy elzárkózzunk a világtól és kárhoztassuk a világot, hanem arra, hogy tanúskodjunk Jézusról közöttük. Ezt már sokan tudjuk. A bizonyságtétel viszont nem ott kezdődik, hogy Jézusról prédikálunk nekik (a családunkban, a munkahelyünkön, a szomszédainknak), pláne nem ott, hogy állandóan ítélgetjük, kárhoztatjuk őket, hanem ott, hogy tisztességesen élünk közöttük. A tisztességes életünkkel világítunk Isten dicsőségére. Nem valami különleges mutatvánnyal tanúskodunk, hanem azzal, hogy becsülettel elvégezzük a munkánkat, szeretjük a családunkat, betartjuk a szabályokat, s tesszük mindezt az Isten iránti hálából fakadó derűs örömmel és békességgel. Lehetünk akármekkora nagy hívők, ha pont ezeken a területeken nem tisztességes az életünk. Akkor prédikálhatunk, mégis szégyent hozunk Krisztusra.

Gyökössy Endre ír egy helyen arról, hogy egy vállalatnál a vezetés egy helyre tette a templomos dolgozókat. Ezt a részleget mindenki csak úgy nevezte: Nya-Sze-Ta, vagyis nyafogó szentek tanyája. Mert a templomosságuk mellett ezek az emberek arról voltak ismertek, hogy egész nap sóhajtoztak és panaszkodtak, és kávéval és nyugtatóval húzták ki valahogy a napokat. Mit gondolunk, ők vajon ezzel dicsőséget hoztak Jézus nevére, akinek a tanítványainak vallották magukat? Mit látnak az életünkön a kívülállók, akik nem a gyülekezetben, nem vasárnapi istentiszteleten, nem bibliaórai beszélgetésen látnak bennünket?

Thesszalonikában különösen komoly probléma volt a hívők munkához való hozzáállása. „tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.” Itt viszonylag finom intést olvasunk ezzel kapcsolatban, a második levélben azonban Pál apostol nagyon szigorú szavakkal figyelmezteti a dologtalanokat, mert még mindig fennáll ugyanaz a probléma.

Úgy tűnik a thesszalonikaiak közül sokan – talán azért, mert Jézus visszajövetelét közelre várták, és azt gondolták, hogy ilyen kis időre minek – nem érezték azt, hogy fontos, hogy dolgozzanak, és fontos, hogy becsülettel dolgozzanak. Pál figyelmezteti őket: csendesen éljetek, a magatok dolgával foglalkozzatok, és ne állandóan a máséba üssétek az orrotokat, a magatok dolgát viszont felelősséggel, és becsülettel végezzétek el, és gondoskodjatok a megélhetésetekről a saját kezetek munkájával, ne más munkájából éljetek! És itt természetesen arról beszél, hogy mindenki a lehetőségeihez mérten találja meg a küldetését. Aki nem tud dolgozni, annak ezt a sorsot kell elfogadnia Istentől, és ebben a helyzetben megtalálni az ő speciális küldetését, aki pedig minden tőle telhetőt megtesz, rendesen dolgozik, de a munkabéréből nem tud megélni, azt jogosan segíti az, akinek több van. Pál intése azoknak szól, akik tehetnék, de mégis kényelmesen elvannak, és hagyják, hogy mások tartsák el őket.

Sokszor nem látjuk eléggé a munka értékét, fontosságát hívő életünkben. A munka a Biblia szerint nem átok, nem a bűnesettel jött a világba, hanem a teremtéssel, mint Istentől kapott megtisztelő megbízatás és küldetés. Isten rajtunk keresztül akarja megáldani ezt a világot, kibontakoztatni, vigyázni rá és gondoskodni róla. A munka istentisztelet, Isten dicsőítése, és az, hogy hogyan végezzük el a kötelező feladatainkat mi, akik Jézus tanítványai vagyunk, az bizonyságtétel Istenről, tehát misszió. Az, hogy becsülettel megdolgozunk a megélhetésünkért bizonyságtétel Istenről. Abban a kultúrában, amelyik a becsületes munkát egyre kevésbé veszi komolyan, s egyre inkább csak a keresetre és a fogyasztásra koncentrál fontos, hogy minket arról ismerjenek a kívülállók, hogy nem csak a fizetségre tekintünk, hanem az Úrra tekintve becsülettel, legjobb tudásunk szerint végezzük el a ránk bízott munkát. Valaki egyszer azt mondta, hogy a lustaság nem az, hogy nem csinálok semmit, hanem az, hogy csak azt teszem, amihez kedvem van, és mindig csak azt teszem, amihez kedvem van. A munka is küzdelem, amit akkor is odateszek Isten elé, amikor nehezemre esik, mert én nem a saját jókedvemért dolgozom, hanem Isten dicsőségére!  

A dologtalanság a mulasztás mellett sok káros és haszontalan dolognak is helyet készít az életünkben: „Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek.” 2Thesszalonika 3, 11. „Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok!” Szomorú, amikor egy keresztyén ember mindenbe beleavatkozik, ami nem az ő dolga, ahelyett, hogy a saját dolgára koncentrálna. Szomorú, ha egy keresztyén ember nem tud csendesen élni, hanem mindig hőzöng, háborog, hőbörög, kritizál, beszól másoknak, a véleményét kiabálja – ma már ennek jóval tágabb nyilvánossága van, mint az ókori agora: a facebookon, közösségi médiában, de a hétköznapi beszélgetésekben is. Vizsgáld meg, hogy mennyiszer hangoskodsz így a mások dolgába beleszólva, másoknak beszólva! Nem jó bizonyság ez Jézus Krisztusról! Olyan jó lenne, ha Pál apostol intését ma is megfogadnánk, és egy hőbörgő, hangoskodó világban arról ismernének meg minket, hogy nem túlkiabálni akarunk másokat, hanem csendesen tesszük a dolgunkat felelősséget vállalva, és a tőlünk telhető legjobbat megtéve.

Ismerjük a három sajtkészítő történetét? A trappista szerzetes igyekezett becsületes munkával sajtot készíteni, de munka közben mindig a templom harang szavát várta: az istentiszteletet, amikor szerzetestársaival a templomban dicsérheti az Urat. Élt ugyanabban a városban egy másik sajtkészítő, kedves világi hívő ember. Ő tudta, hogy sajtkészítés közben is vele van Isten, azért énekelt, imádkozott munka közben is. Nem csak a templomban, de munka közben is Isten jelenlétében, tehát istentiszteleten érezte magát. De élt ugyanabban a faluban egy református sajtkészítő is. Ő nem csak azt tudta, hogy a templomi istentisztelet mellett munka közben is Isten jelenlétében van, hanem az ő számára maga a munka is istentisztelet volt, mert Ő Istennek készítette a sajtot, az ő dicsőségére: a sajtkészítéssel dicsőítette az Urat. Ezért volt az ő sajtja a legfinomabb a városban.

Keresztyén testvérem! Ismerjenek fel téged arról, hogy szereteted a testvéredet, és tisztességgel és csendesen élsz, nem a más dolgára, hanem a magadéra figyelsz, és igyekszel mindig azt elvégezni a legjobb tudásod, erőd és lehetőséged szerint Isten dicsőségére. És ha lehetőséged van rá, akkor elmondod, hogy ki a te Istened, mit tett érted, és hálából te ezt érte teszed! Ezzel dicsőséget hozol Urad nevére és nem szégyent. Így lesz az egész életed misszió. Jézus Krisztus erre szabadított meg téged, és ezt munkálja benned igéje és Szentlelke által. Azért szólt ma az intés neked, hogy tudatosan törekedj erre nap, mint nap! Vedd észre, amikor nem ezt teszed, kérd a bocsánatát, a segítségét, és gyakorold!

Kérdések az igehirdetéshez:

Mi az, amiben megszólított, amire figyelmeztetett téged most az igehirdetés

1. az intéshez való viszonyulásoddal kapcsolatban
2. a testvéri szeretet gyakorlásával kapcsolatban
3. a „kívülállók” közötti forgolódással kapcsolatban?

Végh Miklós, lelkipásztor