Olvasandó: Pál levele a filippibeliekhez 2, 1-11

„Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. 5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt:” Pál levele a filippibeliekhez 2,1-5

Szeretett Testvérek!

A tematikus vasárnapok sorában ma a bibliai kérdések vasárnapja van soron. Egyik testvérünk azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy bár olyan csodálatosan írja le a Biblia, főleg Pál apostol, de mit jelent valójában az, hogy egymást különbnek tartsuk?

Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt levelét az öröm levelének hívják. Az apostol nagyon szerette ezt a gyülekezetet, ugyanakkor nem volt elfogult velük szemben, teljesen jól látta, hogy ott is vannak gondok. Minden közösség életében vannak nyugalmasabb és viharosabb időszakok. Vannak olyan időszak, amikor a külső körülmények kedvezőbbek, és vannak olyanok, amikor ezek a külső körülmények megrázzák a gyülekezet fáját, törik az ág, hullik a levél, hullik a gyümölcs. Ezekre békésebb korszakokban kell fölkészülni. A Jurassic parkban mondják amikor megjelennek a dínók, hogy: „aztán majd jön a sírás, rívás, meg a kapkodás.” Amikor jön a veszély, vagy valami megpróbáltatás, és az ember nem készül erre föl, akkor bizony már késő. A külső veszélyekre nem mindig tudunk fölkészülni. De azt sem szabad hagynunk, hogy ennek a külső veszélyforrásnak a lehetősége elvonja a figyelmünket arról, hogy a lelki háznak épülnie kell, épülnie kell a gyülekezetben is, közöttünk is. Rázhatják viharok kívül-belül, mégiscsak az isteni logika alapján a gyülekezet, ha belülről rendben van, maga a közösség, vagy akár a családunk rendben van, akkor könnyebben kiállja a viharokat. Pál apostol az előző fejezetben is beszél a gyülekezetnek arról, hogy szükségük van a változásra, Jézus Krisztus evangéliumáért. A gyülekezet, Isten tervében ne valami önismereti csoport legyen, ahol hol jól, hol rosszul előadjuk, hogy mi is történt velünk, és akkor a testvérek visszajelzéséből épülünk lelkileg, hanem az Istennek a gyülekezete, amelyet Isten hozott létre. Ő hívott el bennünket Igéjével és Szentlelkével egyen-egyenként. Nem azért hívott el bennünket, hogy megelégedjünk azzal, megszabadultunk a bűneinktől. Filippiben nem voltak olyan nagy gondok, Evódiát és Szüntükhét inti meg Pál azzal, hogy ne civódjanak, ne keltsék a feszültséget. Nem tudjunk, hogy a gyülekezetben mi volt a probléma, mi okozta a belső feszültséget, azt azonban láthatjuk az igéből, hogy a gyülekezet egysége megbomlott. Sokszor tapasztalták már talán a testvérek, hogy amikor igehirdetést hallgatunk, vagy olvasunk valami lelki tartalmat, akkor úgy érezzük, hogy hát ezt mi ismerjük, ez hozzánk nem szólt. Ennek nagy a kísértése, hogy elhitesse velünk, hogy jól vagyunk. De ne higgyünk ennek, mert mindig akar Isten nekünk újat mondani, azt akarja, hogy megújuljunk. Ezekben a felolvasott igeversekben Pál apostol nekünk is üzen: építsük a gyülekezet egységét.

Pál úgy kezdi a mai igeszakaszunkat, hogy „ha tehát van vigasztalás…”. Ezzel a néhány mondattal arra emlékezteti Pál a Filippibelieket, hogy ők valahonnan kijöttek. Azért van az intés Krisztusban, a vigasztalás, a szeretet, ami körülveszi őket, mert Isten megszólította őket egy pillanatban, ők hallgattak erre a megszólításra, válaszoltak rá és elindultak Krisztussal együtt az úton. A Krisztusban való intés azt jelenti, hogy Isten szeretete unszol bennünket arra, hogy változtassunk. Talán sokan ismerik a Bikini együttesnek azt a dalát, hogy „miért mindig csak én, csak én legyek a jó, „miért mindig én legyek a jó, miért kezdjem én a változást?”. Milyen szép ez megénekelve egy dalban, de amikor valaki a gyülekezetből azt mondja, hogy testvérek, nézzünk tükörbe és kezdjünk valami újat, az emberből előjön az udvariasság, előzékenyen előreengedne másokat.

Pál apostol jobb nevelést, jobb teológiát alkalmaz ebben az igében. Azt mondja: „Mivel van…” mivel megtapasztaltátok. Az ószövetségben gyakori kifejezés az, hogy „emlékezzél meg”.  Emlékezzél meg az egyiptomi szabadulásról, emlékezzél meg, ahogyan Isten visszahozott benneteket a fogságból, emlékezzél meg sok-sok csodára, amelyet Isten megtett veled. Tulajdonképpen ugyanez történik meg itt is. Filippibeliek, Szolnokbeliek! Tudjuk, megtapasztaltuk, átéltük, hogy nem csak intés van Krisztusban, hanem szeretetteljes figyelmeztetés, nevelés, hogy a mi életünk növekedjék a hitben. Nem azért akar Pál apostol és az ige emlékeztetni bennünket arra, hogy honnan jöttünk, hogy ezzel számon kérjen, vagy hamis bűntudatot ébresszen bennünk, hanem arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi mindezeket megtapasztaltuk. Találkoztunk az irgalommal, találkoztunk Isten jóságával, és találkoztunk Isten szeretetével. Pál apostol azzal rázza fel a Filippibeli gyülekezetet, hogy emlékezteti őket arra, hogy honnan jöttek.

A következő gondolatmorzsa ebből az igéből az, amikor Pál ezt írja: „Tegyétek teljessé az én örömömet…” Hát hogyan van ez, hogy az öröm levelében ezt írja? Talán nem teljes az öröme Istenben? Tudnunk kell ezt elválasztani, megkülönböztetni. Pál örömet érzett Jézus Krisztussal való találkozása után, a szabadítása után, új életben való járása után, szolgálatba fogása után. Ez az isteni szféra, ez a lelki szféra. Megtapasztalta, hogy Isten szereti őt Krisztusban, újat tudott kezdeni, ennek a szabadságnak az örömével élte mindennapjait. De van egy emberi sík is az életünkben. Ez az emberi sík a Filippibelieknek szól: tegyétek teljessé az örömömet, hogy a Krisztusban való intést, a szeretetet komolyan veszitek. Igazán akkor tudjuk a keresztyén életünket jól megélni, hogyha komolyam vesszük azt, hogy mindent Krisztusra nézve tekintünk. Általában a mi intéseink milyenek, amikor a másik testvért figyelmeztetjük? Általában valami érdek húzódik meg mögötte. A másik fejére azt szeretnénk ráolvasni, ami nincs meg bennünk, vagy amit irigylünk tőle. Megintjük, hogy hogyan is kellene neki csinálni. Azonban nem Krisztus az alap. Pál apostol nem a saját görög és zsidó műveltségére alapozott tudásával intette a filippibelieket, hanem Krisztusban. A Megváltóban. Egy az alap. Jézus Krisztusban egyek vagyunk. Felteszi a kérdést: Akartok teljes örömet filippibeliek? Akkor figyeljetek oda egymásra!

Sokszor abba a hamis fölfogásba esünk bele, hogy a gyülekezet különböző karakterű emberek szövetsége. Más egzisztenciából jövünk, más élethelyzetből, különbözhet az intellektusunk, különböző családi állapotúak. És akkor azt olvassuk, hogy legyünk egyek. Ezeket nem kell feladnunk. Pál apostol, amikor a teljes örömről beszél, akkor a Krisztusban való létezésről beszél. Krisztus a mi alapunk, amiben inthetjük egymást, amiben szerethetjük egymást, amiben elhordozhatjuk egymást. Amiben örömünkre lehet, hogy Krisztusra nézzünk. Jézus azt mondja a tanítványainak a János evangéliumában: „Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.” Nem arról van szó, hogy Jézus azt mondja, hogy ha azt teszitek, amit mondtam, akkor a barátaim lesztek. Érezzük a különbséget? Amikor elindulunk a hit útján, ráhelyezkedünk arra az alapra, aki maga Jézus Krisztus. Innentől kezdve ebben az értelemben egyformák vagyunk. Talán az idősebbek emlékeznek az albán szabásra, albán népviseletre, amikor mindenkinek egyforma szürke ruhája volt, nem ilyen egyen szabást akar Isten tenni velünk, hanem azt kell látnunk és megértenünk, hogy az, amire alapozzuk az életünket, az Jézus Krisztus személye. Ő az, aki bennünket meg akar tartani.  Tegyétek teljessé örömömet – mondja az apostol. Mennyire keressük mi is azt, hogy örüljünk valaminek. Körülnézünk: csupa csalódás, ha magunkra nézünk, talán akkor is. Mit tegyünk? Megpróbáljuk pótcselekvésekkel élni az életünket, hogy valami örömünk legyen, de nem ezt akarja nekünk Isten adni. Jézus Krisztusban akar nekünk örömet adni. Abban, hogy vágyódom arra, hogy találkozzam azokkal az emberekkel, akik Krisztus alapján állnak, akiknek épp úgy Krisztus a Megváltójuk, mint nekem. Amikor Krisztus alapján állunk, akkor Pál apostol sem a saját bölcsességét mondja el a gyülekezetnek, hanem mindazt, amit Krisztusért kapott. Ha elolvassuk az 1. fejezetben a 27-28. verseket, azt olvassuk, hogy Krisztus evangéliumáért inti őket Pál. Amikor azt mondják a testvérek, hogy tegyünk bizonyságot, hívogassunk, szolgáljunk, éljünk úgy, hogy a mi életünk hívogató legyen, ezt nem öncélúan kéri senki tőlünk, hanem azért, mert ezt a parancsot kaptuk. Az intésnek, amit itt hallhattunk az igéből, az az értelme, és az a lényege, hogy a Krisztus evangéliumáért jó legyen a bizonyságtétel, hogy hiteles legyen a filippibeli gyülekezet. Nem azzal lesz hitelese, ha úgy csinál, mintha nem lennének problémái. Talán ismerjük azt a kifejezést, hogy pincérmosoly. Valljuk be őszintén, hogy van keresztyén mosoly is, amit fölveszünk, és akkor is mosolygunk, amikor nem kell, és legszívesebben a fogaink között szűrnénk ki valami nem túl áldó mondást, mert ez van a szívünkben. Ezen nem kell bánkódni, hanem örülni kell, hogy megmutatja Isten. Te az enyém vagy és ez van még a szívedben! Akarjál változni, add ide nekem! A filippibeliek is valami olyan egységet akartak mutatni kifelé, ami nem volt meg. Sokféle jelmondat van, például „Gyere velem, én sem megyek sehova!” Ezzel azért nem nagyon tudunk vonzani embereket, hogy Isten országába vágyódjanak… Nem arról van szó, hogy letagadjuk a hibáinkat, vagy azt, hogy Isten kegyelmére szoruló bűnösök vagyunk. A filippibeliek és mi szolnokiak is Isten kegyelmére szoruló bűnösök vagyunk életünk végéig, de tehetünk azért, hogy a közös alapra állva nem csak Pál apostolnak tesszük teljessé az örömét, hanem egymásnak is és legfőképpen az Úristennek.

A Lélek közösségében – mondja az ige. Minden hívő kapja a Szentlélek ajándékát. Itt a földön a Szentlélek Úristen munkálkodik közöttünk és az Isten igéje. Az lesz számunkra igévé és üzenetté, amit a Szentlélek egyen-egyenként is és közösségként is elevenné és üzenetté tesz akár különböző módon is, sőt, valószínűbb, hogy különböző módon. Isten, amikor Pál apostol szívére helyezte ezeket a mondatokat a filippibeli gyülekezetnek, akkor azt mondta: egymást különbnek tartsátok magatoknál, és ki-ki ne csak a magáét nézze, hanem a másikét is. Ez egy nehéz zenet. Nem véletlenül kezdi azzal, hogy milyenek ne legyenek. „Hiú dicsőségvágy ne legyen bennetek.” Bár ez azt sugallja, hogy vannak fokozatok a dicsőségvágyban, de nem így van, Isten elítéli a dicsőségvágyat. Pál apostol egy nagyon furcsa szót használ ebben a versben kétszer is, ami a római levélben a fölsőbb hatalmasságoknak való engedelmességre utal. Úgy nézzek a másikra, föltétel nélkül, engedjem előre, engedjek neki. Milyen döbbenetes üzenet ez! Hányszor van ilyen hamis öntudatunk, hogy persze azért engedek, megpróbálok úgy élni, de azért álljunk csak meg egy pillanatra! Isten ma azt helyezi a szívükre, hogy ha egységes gyülekezetet akarunk, akkor ezeket föl kell adnunk. Föltétel nélkül a másikét kell néznünk és nem a magunkét. A Károli fordításban anyagi dolgokról van szó, de nem csak az anyagiakról van szó. Arról van szó, hogy a másiknak az érdekét nézem. Hányszor kerülünk azért konfliktusba, hogy szolgálatokon vitatkozunk. Arra gondolunk, hogy én azért szebben imádkoztam, szebben olvastam az igét. Miért nincs ennek értelme? Mert Jézus Krisztus az alap. Őbenne vagyunk egyformák. Abban különbözhetünk, hogy ki olvas szépen, ki prédikál jól, kinek megy a héber vagy a görög, ki énekel szépen. Ebben lehetnek közöttünk különbségek. Azt a lelkületet akarja Pál apostol a filippibeliekkel megértetni és bemutatni ezen a néhány soron belül, hogy értsék meg, hogy Isten országában, ha nincs egység a gyülekezetek között, nincs egység a bizonyságtételekben. Lehet egységet kikényszeríteni, például a Trónok harcában is láthattuk, hogy hányféle szövetség volt, és milyen gyorsan mentek tönkre, hányszor kötöttek újakat, de sok más történelmi helyzetből is idézhetnénk ezt. Az ember, amikor egy látszólagos helyzetbe belelép, akkor nyilvánvalóan valamilyen érdeke van ebben. Az egyik testvérrel szoktunk viccelődni, hogy X.Y. keresett, én visszakérdezek, hogy jó ez nekem? Mérlegelünk. Azt gondoljuk, hogy az egyikkel szeretek kedves lenni, meg nem csak a magam hasznát nézni, hanem az övét is, mert ő közel áll hozzám. Az ige itt nem tesz különbséget. Ez egy magatartás, szívből jövő hozzáállás, amivel azt tudjuk tenni, hogy figyelünk a másikra. Nehogy azt higgyük, hogy a gyülekezetünk létszáma attól függ, hogy milyen pátoszos mondatokat tudunk mi mondani itt a szószékről. Az emberek szívét az fogja megérinteni és megértetni velük, hogy szükségük van az Isten kegyelmére, hogyha azt látják, hogy mi Krisztusban egyek vagyunk, ha az az indulat van bennünk, ami Jézus Krisztusban volt. Hogyan tudja ezt az ember megcsinálni, amikor egy kicsit nehezen tűri ezt? Az életünk teli van sokszor súrlódással, félreértéssel, egyébként ez legtöbbször kommunikációs zavar, nem tudunk jól kommunikálni. Rosszul mondunk dolgokat, elvárjuk a másiktól, hogy azt tudja, vagy ha ő nem válaszol valamire, akkor én sem válaszolok, de Isten azt akarja, hogy ezt vegyük komolyan, kezdjük el a változást. Rajtam kezdődjön el ez a változás! Ennek sokféle módja van, hogy egyek vagyunk Krisztusban, Krisztus Jézusban, és a krisztusi szeretet és irgalmasság legyen közöttünk, ezt feladom mindazt, ami az érdekem lenne, odaadom Istennek. Olyan sokszor azt gondoljuk, hogy ha mi egy kicsit nem kapálózunk azért, hogy előbbre jussunk akár Isten országában is, ha el akarunk érni valamilyen dolgot, vagy elismertséget kicsikarni, akkor milyen vehemensen és foggal-körömmel tudunk érte küszködni. Ennek egyetlen egy oka van. Bennem van a békétlenség és én nem érzem magam a helyemen. Ezért a másik helyét akarom megszerezni, mert az a tévképzetem van az ördög suttogásának köszönhetően, ő viszont azon a helyen van, ahol én is lehetnék. De Isten nem ezt akarja. Isten sokkal többet lát belénk, az egyéni életünkbe, a gyülekezeti életünkbe, mint amit mi valaha is gondolnánk. Mennyire szeretnénk dinamikus keresztyénséget, és mennyire szeretnénk erősek lenni Istenben, hogy előre jussunk és tényleg használjon mindaz, amit az igében olvasunk. Engedjük addig, amíg ez nem kényelmetlen, hogy hasson az ige, hogy szóljon hozzánk a Szentlélek. Aztán amikor olyan területre érünk, ami számunkra kényelmetlen, nem tudom, megfigyeltük-e már, akár családban, akár kívül, hogy bizonyos emberek általában azokra érzékenyek, amiket ők jól csinálnak. Aki jól adminisztrál, annak nyilván az adminisztráció a legfontosabb, aki szépen beszél, annak a szép beszéd, aki nagyon jól ismeri a Bibliát, annak a bibliaismeret a legfontosabb. Ezek nem fognak bennünket üdvözíteni és közelebb vinni Jézus Krisztushoz. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.

A lekciónkban felolvasott Krisztus-himnuszban azt vesszük észre, hogy Jézusnak van egy eredeti állapota, az isteni, a mennyben levő állapota, jön a megüresítés, az alávettetés, a megnyomorgattatás, és aztán a megdicsőülés. Ne higgyük azt, hogy dinamikus, erős keresztyénségünk lehet, ha nem megyünk át ezeken a stációkon. Valahonnan jövünk, van egy eredeti állapotunk, az Istentől távollevő állapotunk, amin ki-ki bizonyos idő óta túl van és újat kezdett Jézus Krisztussal. De ha nem üresítjük meg magunkat, és nem engedjük, hogy Isten Szentlelke erre az ürességre, ebbe az üres helyre bejöjjön, akkor elveszünk. Mondhatunk bármilyen szép szavakat, köszönhetünk bármilyen hangosan Áldás, békességet, fizethetünk bármennyi egyházfenntartói járulékot, vagy dobhatunk bármennyit a perselybe, ha nem üresítjük meg magunkat, ha nem hagyjuk, hogy Isten tükröt tartson elénk Jézus Krisztusban és megmutassa, hogy milyenek vagyunk, akkor nem lesz mennybemenetel. „Az önismeret pokolra szállása nélkül nincs mennybemenetel.” Ez a földi életünkre is igaz abban az értelemben, hogy csak Isten igéje, Jézus Krisztus tart elénk igaz tükröt. Mindenféle szubjektív véleményt ugyan kapunk kívülről, ezek is fontosak, bizonyára megállnak ezek az intések is a Krisztusban való intés és a Krisztusban való szeretet mérlegén, azonban csak azokat vegyük komolyan, amelyek a Krisztusban történnek, és Krisztus szeretetével és irgalmasságával, de nekünk is keresztül kell menni azon, amin Jézus. Meg kell üresíteni magunkat. Föl kell adni mindazt, ami mögöttünk van, s amiről azt hittük, hogy üdvözít bennünket, tükröt akar tartani Jézus Krisztus elénk, hogy valóban egység legyen a gyülekezetünkben, és mi tudjuk képviselni Jézust ebben a világban. Ha Pál apostol leveleit olvassuk, akkor észrevehetjük, hogy a világ egyik legjobb pedagógiája van benne. Szinte minden levelében szerepel ez, hogy miközben intést gyakorol a Krisztusban, szeretettel, aközben ami megerősítést kíván, ami jó, például ahogy most a tesszalonikabeliekhez írott levélben is olvassuk, láthatjuk, hogy ezt mondja: ahogyan eddig tettétek, ahogyan ezt gyakoroltátok is. Ez ránk is vonatkozik. Tanuljuk meg a másiknak megköszönni, tanuljunk meg a másikért hálát mondani Istennek, és akkor növekedni fog az egység. Nem tudunk Isten nélkül megújulni, de nem tudunk úgysem megújulni, hogy bizonyos területeket nem engedünk át Jézus Krisztusnak. Most nyugalmas idő veszi körül gyülekezetünket. Isten miközben bennünket is tanít és kiképez, változtat, aközben valamire felkészít. Isten abban az értelemben „egy-ügyű”, hogy az ő Fiának az evangéliumát akarja, hogy hirdessük, szóval, tettel, élettel, bizonysággal, érzéssel. Biztos voltak már a testvérek olyan ember közelében, aki ha megjelent, az embernek olyan nyugalma támadt, és ez a krisztusi nyugalom, békesség átragadt ránk is. Ez a világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai és lányai megjelenjenek és képviseljék az Urukat. De ezt csak egységben lehet. Az egység pedig Jézus Krisztusban valósul meg a Szentlélek által. Ha közösségem van a Szentlélekkel, akkor közösségem van a másik testvéremmel is. Olykor az ember úgy éli az életét, mint a nagy óceánjárók, hogy hiába tekerik hatszor körbe a kormányt, a hajón még meg sem látszik, hogy elindult volna valahova, de legyünk ebben is a Krisztustól kapott békességben. Ne csak a másiknak, hanem magunknak is adjunk időt arra, hogy megérlelődjön a szívben a változás, és legfőképpen fogadjuk el a helyünket. Istennel szemben ebben a pozícióban vagyunk, hogy Isten győztes, és bennünket is, amikor rámutat a nehézségeinkre, a problémáinkra, a küszködéseinkre, akkor győztes pozícióba akar helyezni. Az, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, nem tesz minket vesztessé. Úgy leszünk győztesek, hogy tulajdonképpen vesztünk egy csomó mindent, bűnöket, megkötözöttségeket, rossz irányba haladást, rossz életritmust, minden olyat, ami elválaszt minket Istentől. Azt szeretné ma a mi Urunk, Istenünk, hogy csendesedjünk el és álljunk meg e tekintetben is őelőtte és vizsgáljuk meg magunkat: tudunk-e a másikra úgy nézni, hogy őt különbnek tartom magamnál? Tudok-e a másikra úgy nézni, az ő javát keresem és nem a magamét? Tudok-e lemondani arról, ami nekem járna? Isten azt szeretné, hogy ne ragaszkodjunk úgy semmihez, ha nincs rá szükségünk. Az alázat iskolájába akar most beíratni bennünket Isten, hogy a Lélek egységét, hogy az egységet Lélekben munkálja közöttünk. Nem könnyű ez a lecke, még igazán megérteni sem könnyű, hogy hogyan hajtsuk ezt végre, elfogadni, megcselekedni még nehezebb. Engedjük az Istennek, hogy ő munkálkodjon a szívükben, és adjon változást mindnyájunk számára egyen-egyenként és közösségként is. Így legyen! Ámen!

Kérdések:

1.Ha intést, jó tanácsot kapsz, milyen érvekkel lehet rád pozitív hatást gyakorolni?

2.Milyen ismérvek alapján szeretsz,  vagy kevésbé kedvelsz valakit?

3.Hogyan viszonyulsz a környezetedhez? Emelkedhetsz általuk, vagy te magad emeled őket?

4.Mi okoz valódi nehézséget az önmegtagadás, a másik magadnál különbnek tartása során?

5.Miben lenne segítségre szükséged ezen a területen?

Bárány György