Olvasandó: János evangéliuma, a 16, 16 – 23a

„Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek. Mert Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre. Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja. Nem lesz ott olyan csecsemő, aki csak néhány napig él, sem öreg ember, aki magas kort nem ér. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem ér meg száz évet, átkozottnak számít. Házakat építenek, és laknak bennük, szőlőket ültetnek, és élvezik gyümölcsüket. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy ültetnek, hogy más élvezze. Mert népem élete oly hosszú lesz, mint a fáké. Választottaim maguk élnek munkájuk eredményéből. Nem hiába fáradoznak, nem veszedelemre szülnek, mert az ÚR áldott népe ez, ivadékaival együtt. Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az ÚR.” Ézsaiás 65, 17 – 25.

Szeretett Testvérek! Örökélet Vasárnapja van ma.  Ez a vasárnap a Szentháromság Vasárnapját követő huszonnegyedik vasárnap s egyúttal az Ádvent előtti utolsó vasárnap, amely lezárja az egyházi, naptár szerinti ünneptelen félévet, s melyben Isten örökkévalóságára tekintünk előre. A „halál hónapját”, amely a halottak napja körüli emlékezésekkel, látogatásokkal és utazásokkal kezdődik, ez a jövőbe tekintő nap zárja le,  hiszen az örök élet reménysége és bizonyossága hatással van  a hívő ember mindennapi életgyakorlatára is.

Testvéri szívvel köszöntöm ezen a  különleges vasárnapon a Gyülekezetet. Külön kiemelten is nagy szeretettel azokat a Testvéreinket, akik ez alkalommal írásos meghívásunkra vannak jelen. Örökélet vasárnapja. Felfoghatatlan. Hiszen ebben a világban megszoktuk , hogy minden elmúlik. Istennél azonban van megoldás. Itt él a földön már most a Krisztusban újjáteremtett nép ― és Jézus visszajövetelét követően pedig az egész teremtettség újjá lesz. Felfoghatatlan, de szilárd ígéretünk. Amikor ismét elmúlt egy teljes egyházi esztendő, amikor ismét el kellett időközben búcsúznunk néhányaktól, ebben lelhetünk biztos vigasztalást és menedéket.

Rehabilitáció vagy….

Tegnap este szandaszőlősi testvérekkel megnéztük a Kálvária című filmet. Abban hangzik el egy haláleset kapcsán, egy lelkipásztor és egy megözvegyült fiatalasszonya között a következő tartalmú beszélgetés: Hogyan lehet felkészülni a halálra, valaki elvesztésére? A lelkész szerint az idősebbeknek könnyebb, de igazából mindig megfagy a lélek. Elveszíteni valakit, gyakran azzal jár, hogy elveszítik a hitüket. ha csak a halál miatti félelemből volt hitük, akkor az nem is hit volta talán. Nem érzi igazságtalannak a helyzetet? Nem, feleltre az özvegy. Az az igazságtalan, az, ha valaki nem találkozik a szeretettel….

Sok baj, nehézség, igazságtalanság ér  bennünket. Évekig tudnánk sorolni panaszdalainkat. Hiszen életünk tele van nemcsak egyszerűen kellemetlenségekkel, de létünket nyomorító bajokkal, megpróbáltatásokkal. Az édesanyák tudják csak igazán, hogy már az élet elején, a születés körül mennyi szenvedés bújik meg. Az édesanya is szenved, de az újszülött számára is komoly kínokat jelent megérkezése, kibújása a napvilágra. Ez aztán folytatódik különböző formában, mértékben és módon életünk során. Testi és lelki szenvedések gyötörnek. Nem csoda, hogy felszakad a panaszdal ajkunkon, nem csoda, hogy lelki mélységeket megjárva úgy érzik sokan, még Isten sem törődik velük, nem hallgatja meg kiáltásukat. És hát, ha meg is hallgat — tud-e kárpótolni az átélt bajokért, el lehet-e felejteni a temérdek fájdalmat? Húsvét feledtetni tudja mindezt? Létezik a számtalan tortúra után rehabilitáció? Nem inkább a vég nélküli panasz a jogos? Ahogyan Izráel is tette a fogságban.

„A megtörténtet maga Isten sem változtathatja meg” — sokan és sokféleképpen megfogalmazták már. A héten  egy barátom fakadt ki, hogy mennyire nehéz a Bibliában vígaszt találni. Noha igazán sikeres és áldott élete van, egy kis nehézséggel a háta mögött, máris számonkérte Istent.  A szenvedő ember nagy vigasza lehet Jób könyve, hiszen ott épp az ártatlanul szenvedő hívőt látjuk, aki mellett végül Isten maga is kiáll, és kárpótolja. Mégis vannak sokan, akik úgy érzik, a Szentírásban olvasható végkifejlet nem igazi megoldás. Ezt fejezte ki az alábbi vers is, amelynek második részében így panaszkodik a költő:

És szóla Jób: — Uram, örülnöd lehetett, de nem eltörülnöd

azt, mi volt. Ha ki szenvedett, hogy semmi volt? — az nem lehet!

Mit számít, hogy, imádva Téged, megérhetek négy nemzedéket,

és kegyelmedet tudva tudván, nem kell tengődnöm ganén, dudván,

de bármint tisztelnek s szeretnek az emberek: nem, nem parancsolsz,

nem, nem, nem az emlékezetnek! Álmatlanságok éjszakáin

emlékeznek majd unokáim, s az iszonyat lázában égve

föl  s fölüvöltenek az égre! (Mestrovic: Jób, részlet; ford.: Szilágyi Domokos)

Valóban sokan érezhetik magukon: lehet sok mindenért kárpótlást nyerni, de a korábbi kínokat akkor sem törli el. Ahogyan Jób meghalt gyermekeit sem hozta vissza az életbe az, hogy új gyermekeket kapott. Ahogyan az elhunyt családtagot sem pótolhatja egy újabb családtag születése — még ha netán a gyermek érkezése egybe is esik az elhunyt távozásával. Valóban problémás ez a fajta ‘helyettesítő kárpótlás’ — az elveszettet az új sem pótolja, bármilyen értékes is.

Amikor Nagy Imrét, vagy Ordass Lajost, vagy más hátratételt szenvedettet rehabilitálták, talán életre keltek? Amikor talán eltűntek a börtönévek, a házi száműzetésben töltött évtizedek? Jób rehabilitációja visszaadta meghalt fiait és leányait? Nyilván mindenki rávágja: Természetesen nem. Épp ezért van szükség nem csupán megújulásra, hanem újjászületésre és újjáteremtésre! Nem elég a régit toldozgatni, megjavítani-felújítani — egészen új kell! A modern elektronikában mindez magától értetődő: olyan bonyolultak az eszközök, hogy pl. egy integrált áramkör ha elromlik, általában nemcsak felesleges, hanem lehetetlen is javítani; egyszerűen újra kell cserélni! Jób könyvében éppen ezért nem rehabilitációt láthatunk, hanem újjáteremtést!

Egyet ugyanis ne feledjünk: nem a kívülálló dolga megítélni, hogy Jób megfelelő kárpótlást kapott-e! Mert Jób könyve nem abban az értelemben szól az olvasóhoz, hogy külső szemlélőként tekintsünk tragédiájára és rehabilitációjára. Nem azért íródott, hogy magunkat vetítsük Jób helyzetébe és azt próbáljuk meg elképzelni, hogy mi miként reagálnánk az alapján, amit a magunk szájíze szerint kiolvasunk a történetből. Tény, hogy ez sem kevés, sőt, nagyon szép cél és feladat — más írásokkal, irodalmi alkotásokkal kapcsolatban ez tökéletesen elég lehet; sőt, ez a maximum, amit egy ilyen könyvtől várhatunk.

Jób könyve azonban nem egy irodalmi alkotás, hanem Isten Igéje. Nem azért íródott, hogy magunkat vetítsük Jób helyzetébe — hanem azért íródott, hogy bekerülhessünk a történetbe, Jób helyzete költözzön belénk. Azért íródott, hogy Isten Igéjeként szóljon hozzánk. Nem azért, hogy kiértékeljük és elemezzük Isten válaszát Jóbnak, aztán eldöntögessük, hogy elfogadhatónak, megnyugtatónak találjuk e vagy sem — hanem azért, hogy élő Igeként engedjük hatni magunkban — mert így válik valódi válasszá. Isten ugyanis — a próféta által is tolmácsolt ígéretéhez híven — meghallgatja imádságunkat, még mikor beszélünk; Ő válaszol, mielőtt még kérdeznénk!

Ez az egyik oka annak, hogy miközben megérthető a tiltakozók véleménye, mégis azt kell mondani, hogy nem jogos, és nem értették meg Jób könyvét.

Újjáteremtés

Ezt érteti meg velünk  Ézsaiás próféciája is: a megoldás kulcsa az újjáteremtés! Ebben az életben valóban igaz, hogy a sebek után ott maradnak a hegek. Ez már nem seb, nem is fáj tulajdonképpen — de azért emlékeztet, és néha egy-egy front erejéig nyilall. Isten azonban új teremtést ad, amikor majd a régiekre senki nem emlékszik. Itt már a heg is eltűnik! Még emlékeztető sem marad a régi kínról. Ezt az új teremtést részlegesen már ebben az életben is megtapasztalhatjuk — ezért jelentett Jób számára Isten szava valódi választ. Nekünk magunknak pedig még nagyobb vigasztalás, hogy az újjáteremtés minden sebnyomot eltüntet. Ott már nem lesz kérdés, miért is a sok szenvedés és seb, meg az utánuk emlékül maradó hegek.

Az ember tönkretette a világ integrált áramköreit. Nem lehet megjavítani, akárhogyan is igyekszünk — minduntalan el is bukunk kísérleteinkkel. A mostani világunk, és benne önnön életünk nem pótolhatóan hiányos, nem gyógyíthatóan beteg, nem javíthatóan rossz. Hiába is akarunk mindig csupán javítgatni, hibákat helyrehozni. Nem az a bajod, hogy időnként megbotolva bűnöket követsz el, de azért alapvetően Jézusé vagy. A baj az, hogy alapvetően rontott meg a bűn, mint amikor egy integrált áramkörben ég ki az egyik egység, de tönkreteszi az egészet, és javíthatatlanná válik. Ilyen javíthatatlan az életed, bármiképpen is igyekszel kozmetikázással szebbé tenni. Egyetlen módon lehet életedet és a világot rendbe tenni — újjáteremtéssel. Mivel erre Te képtelen vagy — természetesen mindannyiunk —, ezért kár is próbálkozni. Teremteni kizárólag Isten tud, ezért hát mindenképp az Ő kegyelmére szorulsz, hogy bűneidet valamiképp rendezd, hogy elszámolj velük Teremtő Istened előtt.

Egyéni életedben is újjá akar szülni — bármennyire nem értik is ezt korunk Nikodémusai sem —, és a világot is újjá akarja teremteni. Mert tudja, hogy semmi más út nincs a jövőbe. Az újjáteremtés nélküli jövő ugyanis halál… Halál egyéni életünkben, amelyen végül mégiscsak győzedelmeskedik a bűn zsoldja. Halál vár a kozmoszra is. Lehet úgy is, hogy mi magunk tesszük tönkre a környezetszennyezés által vagy atomkatasztrófával; netán egy hatalmas üstökös pusztít el; sok formát neveznek meg könyvek, filmek, festmények az apokaliptikus pusztulásra.

Ha ezeket még kikerülnénk is, akkor is halál vár a világra — a tudomány ezt hőhalál formájában fogalmazza meg, vagy naprendszerünkre gondolva a milliárd évek múlva bekövetkező esemény, csillagunk kihűlése révén; Bibliánk is kozmikus katasztrófáról beszél: az elemek is felbomlanak, a kozmosz, a rendezett világ belezuhan a káoszba és megsemmisül. Félelmetes egy jövőkép ez! A halál jövője — a jövő halála. Egyetlen menedék van előle. Nem a szervizelés, hanem az újragyártás. Nem a javítgatás, hanem a teljes alkatrészcsere. Nem a rehabilitáció, hanem az újjáteremtés. Ezt a jövőt festi elénk a prófécia. Ez az igazi válasz jóbi panaszdalainkra! Ha most elképzelni sem tudjuk, hogyan lehet eltüntetni a hegeket, mégis ezt ajánlja fel Teremtőnk: új világot hoz, és a régire nem is emlékeznek!

Világok  újjáteremtése

Sokan hivatkoznak a Gagarin szájába adott mondatra: felmentem az égbe, és nem láttam ott Istent. Mások pedig gyorsan levonják a következtetést: tehát nincs is, tehát a Biblia világképe megbukott, amely az égbe akarta Istent helyezni. Nem a csillagos égről szól az ‘ég’! Hanem arról, hogy a teremtésnek két tartománya van. A második a föld — nem, mint bolygó, hanem mint materiális világ. Az első azonban az ‘ég’ — nem, mint csillagtartó erősség, hanem mint menny, mint Isten transzcendens birodalma. Ez az Ő lakóhelye — szintén nem földrajzi értelemben! Ő öröktől fogva van, a menny azonban teremtett valóság. Az új ég és föld tehát a teremtés mindkét dimenzióját megújítja: az anyagi világot is, és a transzcendenst, az isteni szférát is. is.

Mit kezdjünk ezzel az idillikus képpel, amelyet a modern ember képtelen valóságként felfogni, csakis allegóriaként? Divatos manapság csupán szép költői képnek tekinteni Ézsaiás leírását, amely egy idealizált békés állapot túlzása. Két fő irányban értik ezt.

Az első, amely tulajdonképpen a korabeli zsidóság számára is nagy kísértés volt, hogy csupán e világi, a történelem egy adott pillanatában megjelenő korszakot lássanak benne. Hiszen a szövegkörnyezetre tekintve világos, hogy a fogságból való hazatérés ígérete csendül fel, így hát kézenfekvő, hogy történelmi‒betű szerinti értelmezésre jussunk.

A másik fő irány szerint épp az ellenkezője igaz, ezt a képet a transzcendens valóságra, az örökkévalóságra kell érteni. Csupán azért jelenít meg ilyen könnyen érthető képeket a prófétai szó, mert a leírhatatlant kell valamiképpen leírnia, de semmiképp nem arról van szó, hogy itt a földön lenne valaha is ez az állapot.

Mindkét szélső álláspontnak vannak képviselői. Az igazság azonban minden bizonnyal nem e két véglet egyikénél található. Még csak nem is valamiképpen a kettő közötti félúton vagy más arányú osztásban ötvözve a kettőt — ez nem aranymetszési kérdés… Itt új teremtésről van szó — ugyanarról a szóról, amit a Biblia első oldalain olvashatunk a világ megalkotásáról, amelyre egyedül Isten képes. Ezért feszül a kép olyan dimenzióban, amely számunkra tulajdonképpen felfoghatatlan. Egyrészt a teremtésre való visszautalással kapcsolat keletkezik az univerzum időbeliségével is, ilyen értelemben a történelemmel is, ugyanakkor új teremtés lévén valami egészen más világba kalauzol el.

Isten újat akar. A második pedig, hogy az újjáteremtés Krisztusban megy végbe. Ez a textusunk újszövetségi értelmezése. Ezzel van meg számunkra az a remény, hogy az újjáteremtés valóban végbe fog menni. A harmadik pontja a vázlatunknak pedig az lehetne, hogy a gyülekezet örvendezővé akkor válik, ha az Istentől kapott erőt aktív erővé tesz. Az Isten örvendezése Jeruzsálem felett abban valósul meg, hogy az valóban neki szolgál, a szeretetnek és az új életnek a szolgálatában. A negyedik gondolatunk lehet az, hogy az új ég és új föld korszaka a békesség kora lesz.

Ne feledjük el azt, hogy az új eget és új földet nem mi fogjuk kivívni, hanem Isten teremti azt meg. Isten nélkülünk, sőt akaratunk ellenére is véghez viheti és véghez is viszi akaratát, új korszakot teremtve a világnak. Az azonban már tőlünk függ, hogy ez a korszak a mi református egyházunkra, a mi magyar hazánkra, a mi gyülekezetünkre, a te életedre nézve öröm, az Isten imádásának és a békesség korszaka lesz e.

Ma Isten akarja az újat benned, a gyülekezetben, mint közösségben. Az, hogy az újjáteremtés a te újjászületéseden keresztül történik, nem csak a templomkapuig tart, hanem Isten munkája folytatódik az életben is mindenütt. Az Isten ugyanis rajtunk keresztül munkálkodik.

A kettő együtt van jelen — nem vagy egyik, vagy másik, netán a kettő között valahol. Olyan, mint amikor a hideg és forró víz keverésével nem langyos keletkezik, hanem egyszerre marad forró is, hideg is. Ez valóban felfoghatatlan elménk számára, a józan ész tiltakozik ellene. A tanítványok nem képesek felfogni Jézus szavait — most is azt mondták: „Nem tudjuk, mit beszél.” [Jn 16,18b.])

Ezek fényében már nincs miért csodálkozni  azon, hogy a ragadozók is megszelídülnek — hiszen emlékezzünk vissza, hogy ez volt az özönvíz előtti állapot, azaz a teremtés eredeti formájában a táplálékszerzés, a létfenntartás nem követelte más lények  halálát. Az új teremtésben minden visszakerül eredeti helyére — ez is. És az ember is — újjáteremtésünk a Golgotán már elvégeztetett, az üdvösség kapuja nyitva.

Van azonban egy út, amely már előzetest ad ebből az örökkévaló létből, az új teremtésből. Felfoghatatlan, miként lehet a világot mindenestül, éggel-mennyel és földdel együtt újjáteremteni, miként lehet egyszerre a materiális világ és a transzcendens valóság jelen az újjáteremtésben. Nem tudjuk, titok — misztérium. Csak azt tudjuk, hogy Isten szava alapján igaz.

Jézus szava alapján igaz. Urunk épp azért adja Igéjét az egyházban, hogy átérezzük, mennyire elengedhetetlenül fontos életünk számára, és hogy épp ezért megragadjunk minden alkalmat arra, hogy írott és hangzó Igéjét hallgassuk, megragadjunk minden alkalmat arra is, hogy látható Igéjével táplálkozzunk az úrvacsorában. Így mi sem tehetünk mást, mint hogy elgondolkodunk, és tovább küzdünk Isten mindenhatóságának és a szenvedés elfogadásának kérdésével. Nekünk sincsenek jobb válaszaink, mint az előttünk élt nemzedékeknek. Fontosnak tartom, hogy ne pontos és logikus válaszokat próbáljunk keresni, hanem legyen bátorságunk bízni Istenben azzal a tudattal, hogy ő az élet, és nem a halál pártján áll. Arról a bizalomról van szó, amelyről Jézus ezekkel a szavakkal tett bizonyságot: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lk 23,46). Az Istentől való elhagyatottság keserű kiáltása után Jézus újra megtalálta az Istenben való bizalom útját. Nincsen könnyű és gyors megoldás, csak a kereszt és a halál útja. Jézus megsebzetten lép be Isten országába. Tamás és a tanítványok nem egy tökéletes testet látnak; a sebek alapján ismerik fel a Feltámadottat. És velünk sincs ez másképp. Ha sebeink, sérüléseink, életünk törései begyógyulnak is, történelmünkből nem tűnnek el. Összeforrhatnak ugyan, de emlékezetünkből nem tudjuk kitörölni őket. Nincs élet törések és hegek nélkül.

A tanítványok visszanyerik Istenbe vetett bizalmukat, amikor jézus a zárt ajtókon keresztül közéjük lép. Ez a bizalom a megígért Szentlélek ajándéka, amelyet mi is megtapasztalhatunk, ha megnyílunk előtte. Ez a bizalom gyógyítja sebeinket, még ha maradnak is hegek. Ez a bizalom vezet tovább azon az úton, amelyen reményteli közösségként járnunk kell. Nem rettenünk meg, mert hisszük, hogy Isten szeretete erősebb a gyűlöletnél, erőszaknál, rettegésnél és halálnál.

Ne feledjük: keresztényekként lehetünk elég bátrak szembenézni a sebekkel, és képesek lehetünk egyszerre szem előtt tartani Isten kiszolgáltatottságát és mindenhatóságát. El kell viselnünk az élet töredékességét, és el kell fogadnunk a keresztet, mint életünk részét.

Így tehát bárki, aki gyógyulni, vigaszt nyerni, gyógyítani szeretne, bízhat abban, hogy Isten a szenvedők mellett áll.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mennyire adnak erőt Urunk jövőre vonatkozó Igéi, életválság esetén?
2. A sebek, fájdalmak, lelki megpróbáltatások idején kitől, kiktől kapsz emberi segítséget?
3. Vannak-e megtapasztalásaink Isten gyógyító, vigasztaló szeretetéről?
4. Mit gondolsz az örökéletről, mennyről?

Bárány György