Oldal kiválasztása

2021. november 28.

Advent: menny és föld újra egyesül
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Olvasandó: Jakab 4, 1-12.

„Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, ha majd váratlanul félelmes dolgokat művelsz: ha leszállsz, meginognak tőled a hegyek. Soha, senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért. Találkozol azzal, aki örül, mert igazak tettei, utaidon jár, és rád gondol. De te megharagudtál, mert vétkeztünk. Régóta így vagyunk, bárcsak megszabadulnánk! Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha. Elhervadunk mindnyájan, mint a falevél, bűneink elsodornak bennünket, mint a szél. Nincs, aki nevedet segítségül hívná, aki buzgón ragaszkodnék hozzád. Elrejtetted orcádat előlünk, bűneink hatalmába adtál bennünket. Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian. Uram, ne haragudj ennyire, ne emlékezzél örökké bűneinkre! Tekints ránk: mindnyájan a te néped vagyunk! Szent városaid pusztává lettek, pusztává lett a Sion is, Jeruzsálem pedig lakatlanná. Szent és ékes templomunk, ahol őseink dicsértek téged, tűz martaléka lett. Romba dőlt minden, ami drága volt nekünk. Még ezek után is türtőzteted magad, Urunk? Hallgatsz, és még tovább gyötörsz bennünket?” Ézsaiás 64, 1- 11.

 

Adventi időszakot kezdünk ismét. Adventus Domini: az Úr eljövetele. Erre az eljövetelre várunk. Az adventi időszak erről a várakozásról szól. Készülődés az ünnepre, de sokkal több is ennél. Az advent feszült és sóvárgó várakozás Isten valóságos eljövetelére. Ilyen értelemben az egész életünk advent, és ez az időszak nem tesz mást, mint felhívja a figyelmünket arra, hogy az egész életünket meg kell, hogy határozza ez a várakozás. Ha januárban, augusztusban nem adventben élünk, akkor decemberben sincs igazi adventünk. Az advent nem egy ünnepi dísz, hanem életfeltételünk minden nap. Ahogyan Jézus eljövetele előtt várt a világ a Megváltóra, úgy várunk rá ma is. Várunk Jézus megígért visszajövetelére, és az advent felteszi a kérdést: készen várod őt? Életünk a Jézussal való személyes találkozásra vár itt és most. Erre van szükségünk, hogy készen várhassuk őt, hogy ne az legyen az első találkozásunk, amikor hatalommal megjelenik a történelem végén, hanem akkor már ismerősként köszönthessük örömmel. Mindez benne van az advent üzenetében.

Adventben az Úr eljövetelére várunk.  Ez az adventi üzenet szólal meg ebben az ószövetségi imádságban. „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál…”

 

Izrael népének nyomorúságos helyzetében szólalt meg először ez az imádság. A babiloni fogság idején, amikor Isten népe átéli történelmének egyik legnagyobb megaláztatását és veszteségét. Idegen hatalom tört be országukba, mindent elpusztítottak, ami szép volt, jó volt, amit szeretett, amire büszke volt Izrael. Őket pedig idegen földre hurcolták, kitépték gyökereiket, hogy még kevesebb ellenálló erő maradjon bennük. Ami a legfájdalmasabb, hogy Jeruzsálemtől, a templomtól, az istentisztelettől is távol vannak, sőt a templom romokban, nincs is istentisztelet. Nem csak a külső körülményeik, de a lelkük is összetört: Istentől is elszakadtak, mintha Isten is kivonult volna az életükből, elhagyta volna őket. Talán rá tudunk hangolódni mi is ennek az imádságnak a lelkiállapotára:  bajok és csapások érnek, összeomlani látszik körülötted a jól ismert, biztonságos és meleg világ, és a nyomorúságban azt érzed: Isten is elhagyott…

 

Ebben a nyomorúságos helyzetben Istenhez kiált a nép. Nem mondanak le arról, hogy Istentől várják a megoldást. Nem fordítanak hátat Istennek, előtte öntik ki szívüket, neki panaszolják el fájdalmukat!  Isten valóságos jelenlétének megtapasztalására vágyakoznak. A nyomorúságban különösen is megtapasztaljuk, hogy Isten jelenlétére, valóságára van szükségünk, mert egyedül ő az, aki le tudja győzni azt, ami miatt mi szenvedünk, meg tudja változtatni azt, amit mi nem tudunk megváltoztatni.  „Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel.” Vagyis hogyan? Nem csak elméletben, nem csak szép ideológiában, nem vallásos szavakban, hanem gyakorlatban, valódi mozdító erőben hatalomban, az életben, a problémák között megtapasztalható dinamikában. Amikor úgy tűnik, hogy minden rendben van körülöttünk és kézben tudjuk tartani az életünket, akkor talán megelégszünk az ünnepi dísz vallással, de amikor átéljük a mélységet, a valódi terheket, nyomorúságot, akkor valódi segítség, valódi Isten kell!   

Az imádságnak ezek a szavai emlékeztetnek Illés prófétára, aki a Karmel hegyen kihívást intézett az akkor divatos, színes és szórakoztató Baál vallás prófétáihoz. Szinte az egész nép átállt abban az időben az új divat mellé, Illés pedig azt mondta nekik: nem az a kérdés, hogy melyik vallás a díszesebb vagy szórakoztatóbb, hanem az, hogy melyik Isten valódi?  Kiderült, hogy a Baál hit elméletben, vallásos szokásban, díszes liturgiában talán jól működik, de amikor valóban szükség lenne a segítségre, cserben hagy. Baál egy egész napon keresztül nem volt képes tüzet gyújtani, lángra lobbantani a tiszteletére készült áldozatot, bármennyire intenzíven követelték is papjai.  Az Úr azonban Illés csendes imádságára válaszolva eljött, szétszakította az eget, lecsapott a tüze, és valósággal lángra lobbantotta azt a rőzsét, amit Illés előtte több vödör vízzel leöntve átáztatott, elégette az áldozati állatot, és a körbe öntözött vizet is felnyalta. Amikor ezt ott és akkor látta a nép, felkiáltottak: Az Úr az Isten! Az más kérdés, hogy továbbra sem engedelmeskedtek az Úrnak. (1Királyok 19)

 

A fogságban sínylődő, nyomorult helyzetben levő nép fájdalmas kérdése: ma miért nem tapasztaljuk Istennek ezt a valóságát, amelyikhez nincs hasonló: „Soha, senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.” Igen, amikor bajban vagyunk, nagyon nagy szükségét érezzük annak, hogy megtapasztaljuk Isten valóságos jelenlétét, amelyik megváltoztatja a körülményeket, kiment a bajból, olyan valóságos változással, ahogyan a tűz lángra lobbantja a rőzsét!

 

A nyomorúságban, a mélységben nem történik velünk más, mint, hogy ráébredünk arra, ami a békés időkben is igaz volt, csak esetlen nem gondoltunk rá olyan intenzíven: az egész életünknek, minden pillanatban Isten jelenlétére van szüksége! A szép napok ajándékait is neki köszönhetjük, hiszen soha egy pillanatra sem mi tartottuk kézben az életünket. A legfontosabb azonban, hogy nekünk nem csak a segítsége, vagy ajándékai kellenek, hanem elsősorban ő maga! Rá van szükségünk örömben és bánatban egyaránt.  „Találkozol azzal, aki örül, mert igazak tettei, utaidon jár, és rád gondol.” Életünk öröme, békessége, „üzemanyaga”, hajtóereje, hogy Istennel együtt vagyunk.

 

„Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál…” Így szoktuk ugyanezt a Jézus által tanított imádságban mondani: Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is!” Máté 6, 9-10.  Az advent vágyódása az, hogy Isten világa eljöjjön erre a földre! Az adventi fájdalom pedig az, hogy Isten világa és a mi világunk között van egy határ, egy áthatolhatatlan fal. Az akkori ember világképe szerint ezt így fogalmazták meg: Isten valahol a magasságban van, és a kemény és hideg égbolt elválasztja az ő világától a mi világunkat. Messze van. Más világ, mint a mienk. A mai világképünk szerint talán egy kicsit másként fogalmaznánk meg ugyanezt a problémát: Isten világa egy másik dimenzió, aminek nem sok köze van a mi hétköznapi rögvalóságunkhoz. Fal és távolság van közöttünk, miközben nekünk ő az élet.

 

Nem volt ez mindig így. A Biblia leírja, hogy a Teremtés hajnalán Isten világa és a mi világunk egységben volt. Az Úristen együtt élt az emberrel, „szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben” (1Mózes 3, 8.), ahol az ember lakott, az ember az ő jelenlétében élt, vele együtt munkálkodott a teremtett világ jólétén. Ebben voltunk a helyünkön, ez volt számunkra az élet. És ez ért véget, amikor a bűneset után bezárult mögöttünk az Édenkert ajtaja. Nem egy csodálatos kertet veszítettünk akkor el, hanem az Isten jelenlétét. Az Isten tere és a mi terünk közé fal került. Azóta keressük Istent, mert bennünk maradt a sejtés: nem kellene ennek így lennie! Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál, mert nélküled nem élet az élet az Édentől keletre!

 

Mi az oka ennek a távolságnak? Kézenfekvő lenne a válasz: Isten Lélek, mi pedig test vagyunk, ő a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk. A Biblia meglepő állítása szerint azonban Isten világa és az ember világa elkülönülésének nem az az oka, hogy Isten világa láthatatlan, lelki, a mi világunk pedig kézzel fogható, látható, anyagi. Emiatt nem kellene a mennynek távol lennie a földtől. Figyeljük meg, hogy az édenkertben is anyagi világ volt, az ember testben teremtetett és élt akkor is. Mégis együtt járt Istennel, közel, egy helyen, az Isten jelenlétében élt. Az anyag nem okozott semmi problémát, mert az anyag Isten teremtménye. Az a gondolat, hogy a testi lét okozza a problémát, és ki kellene szabadítani a lelkünket a testből, nem biblikus, hanem a görög filozófiából származik. Isten jónak teremtette a világot, amikor anyagi világnak teremtette, Istennek továbbra is terve van a mi testünkkel, amikor megígéri, hogy újjá fogja teremteni azt a feltámadáskor! Nem az anyag miatt vált el Isten világa a mi világunktól, hanem a bűn miatt. Az öntörvényűségünk, az autonómiára törekvő lázadásunk miatt. Erről beszél a bűneset története: nem a teremtettségünkkel, hanem a szakítással zártuk ki magunkat Isten kegyelmes jelenlétéből. És erről beszél ez az adventi imádság is. Isten népe korábban megtapasztalta azt, hogy Isten kegyelmesen velük volt a templom szentélyében, megáldotta, megszabadította őket. Ez a nép most lázadása miatt fogságban él, a templom lerombolva, Istentől elzárva érzik magukat bűneik miatt. A mi problémánk a bűn a Biblia szerint.

A bűn pedig nem társadalmi közmegegyezés kérdése, hanem gyilkos hatalom, ami elszigetel bennünket Istentől, így elválaszt az élettől. „Bűneink hatalmába adtál bennünket!” A bűn lényege, ahogy arról Jakab levelében is olvastunk az önközpontúságunk, és az öntörvényűségünk. Ez szigetel el minket Istentől és rombolja az emberi kapcsolatainkat is. „Ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” Jakab 4, 3. A saját jólétetek van a központban, nem az Isten által adott jó, nem az Istentől kapott küldetés, az ő terve, célja. Tudod, hogy mi Isten célja, terve, vágya a környezetedben? Egyáltalán érdekel? Vagy csak az érdekel, hogy neked milyen vágyaid vannak, azt tessék megadni?! A Sátán első kísértése is ez volt: nem kell nektek Istenre figyelnetek, olyanok lesztek, mint az Isten, ti magatok fogjátok tudni, hogy mi a jó nektek. És azóta is igazából ezt az egyet tudjuk nagyon jól, és ezért küzdünk a vérmérsékletünk szerinti eszközökkel: ami nekem jó, illetve amiről azt gondolom, hogy nekem jó, amire én vágyom, amit akarok. És ez a törekvés teszi tönkre körülöttünk a világot, a kapcsolatainkat és a természetet is, és ez a törekvés szigetel el az Istentől is. Lehet, hogy nincsenek nagy és látványos bűneim, de mindenképpen én tudom, hogy mi a jó nekem, mit akarok! „Parázna (Istenhez hűtlen, a saját vágyaitokkal őt megcsaló) férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.” Jakab 4, 4. Vajon nem arról van itt szó, hogy Isten világa és a mi világunk között fal van, mert mi a világgal vagyunk barátságban, vagyis hűtlenek vagyunk Istenhez és az ő céljaihoz? Ez nem erkölcsi ejnye-bejnye kérdése, hanem valóságos és tragikusan életveszélyes hatalom. Ha nem hiszel benne, akkor is létezik és rombol, mint a koronavírus is.

 

Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál! Valamit a bűnnel kell kezdeni, hogy ez megtörténhessen, mert különben soha nem tapasztaljuk meg Isten kegyelmes jelenlétének valóságát, sőt! Ha Isten egyszer leszáll közénk, hogy ítéljen élők és holtak felett, akkor, mind meghalunk, elveszünk örökre. „Minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha.” Nem csak az választ el minket Istentől, amit bűnnek érzünk az életünkben, hanem az is, amit igazságnak. Gyakran védekezünk azzal, hogy egymáshoz hasonlítjuk magunkat, és a másikhoz képest, egészen jó embereknek tűnünk. Csakhogy az igazi kérdés: Isten mércéje szerint, az ő igazsága és szentsége fényében hogyan áll meg a mi viszonylagos igazságunk? Mint a szennyes ruha. Az udvarra kiteregetett tiszta ágynemű, amelyik fehérnek tűnik, s talán fehérebbnek még a szomszédénál is, mindjárt lelepleződik, amikor leesik a hó, és vakító fehérségével kontrasztot ad neki. A tiszta ruha is szürkének látszik.

Valamit a bűnnel kell kezdeni, hogy Isten kegyelmes jelentétét újra megtapasztalhassuk. Már az Ószövetségben egyértelmű volt ez a népnek. Isten jelenlétének jele volt a templom: azt jelezte, hogy Isten itt van a népe között. A templomban folyamatosan folyt az áldozat, ami emlékeztette a népet: valakinek meg kell halnia a bűnért, csak ez távolítja el a falat, csak ez tisztítja el a bűnt, csak így tapasztalhatja meg a bűnös ember Isten jelenlétét. A templom legbelső szobáját elzáró vastag kárpit emlékeztetett erre. Csak a főpap léphetett be Isten közvetlen jelenlétébe évente egyszer, miután egy bikát feláldozott maga helyett, a saját bűneiért. Az áldozat veszi magára a bűnödet, megtisztít, és lehetővé teszi, hogy Isten jelenlétében légy. Ezért van olyan nagy bajban a fogságban levő nép. Micsoda szörnyű ítélet: a templom romokban. Nincs áldozat. Bezárult teljesen az ég. Nincs megoldás a bűn hatalmából megszabadulni. Bárcsak átszakítanád az eget! Bárcsak újra leszállna a menny a földre! Bárcsak újra Isten kegyelmes jelenlétében élhetnénk! Jöjjön el a te országod!

 

Az advent vágyakozása szólal meg ebben az imádságban. Az advent örömhíre pedig az, hogy Isten átszakította az eget, amikor az első advent várakozása beteljesedett, és Jézus eljött ebbe a világba, és vele az Isten jelenléte. Jézus megkeresztelkedésekor átszakadt, megnyílt az ég, hogy erre rámutasson: „És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” Márk 1, 10-11. Ő az igazi templom, akiben Isten jelenléte eljött a földre. Aki vele találkozott Istennel találkozott. Az Isten országának, a mennyországnak a jelei itt voltak Jézus földi életében: gyógyulás, bőség, tisztaság, szeretetkapcsolatok építése, életek megváltozása (pl. Zákeus). Az ő tisztaságának a fényében mindenki meglátta, hogy az ő igazsága szennyes ruha (pl. Péter)

Ő azonban nem csak az igazi templom, akiben eljött az Isten áldott jelenléte, hanem ő az igazi áldozati Bárány is, aki magába gyűjti, magára veszi és elhordozza mindannyiuk bűnét, hogy így távolítsa el az akadályt, a falat Isten világa és a mi világunk között. Szintén a megkeresztelkedésekor mondta róla Keresztelő János: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” János 1, 29. Jézus Krisztus szakította át az eget, hogy eljöhessen hozzánk az Isten kegyelmes, áldó jelenléte újra. Nem a megkeresztelkedésekor, hanem amikor meghalt a Golgotán, a kereszten. A templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Elhárult az akadály! A kárpit a Szentek szentjét falként választotta el a külvilágtól. Isten átszakította a kárpitot, átszakította az eget, hogy jelenléte eljöhessen hozzánk! Az akadály elhárult, mert a bűnödet Jézus eltörölte a kereszten! Aki őbenne hisz megtisztul a bűntől és beléphet Isten jelenlétébe. Jézus egyesíti a mennyet és a földet, elhozta az Isten országát, megnyitotta előttünk is, hogy mi beléphessünk.

 

Hogyan kapcsolódhatsz be ebbe? Hogyan lehet ez valóság az életedben? Isten komolyan gondolja, amit mond, és ennek a valóságát akkor tapasztalod meg, ha te is komolyan veszed azt, amit mond! Két bibliai igét mondok, amelyek igazságát a saját életem tanúsága is alátámasztja, igazolja (és még sokaké). Hogyan szakadt át számomra az ég? Hogyan lett számomra a hit nem csak igaz, de valóságos is, ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét? A bűn eltörése így lett személyes valóság az életemben: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1János 1, 9. Nem meggyőztem magam arról, hogy igaz vagyok vagy arról, hogy megbocsátott Isten, hanem egyszerűen elmondtam neki, amit rosszul tettem, gondoltam, vagy szóltam, amit ő világossá tett, amit rám terhelt. Nem takargattam, és nem szorongattam tovább, hanem megvallottam, és megköszöntem azt, hogy Jézus ezért is meghalt, és én rá bíztam magam. Ő pedig megtett azt, amit megígért: megbocsátott és megtisztított. Az Isten kegyelmes jelenléte pedig így olyan valóságos az életemben, mint ahogyan a tűz lángra lobbantja a rőzsét: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jelenések 3, 20. Megkértem őt imádságban, hogy jöjjön be az életembe, elmondtam, hogy átadom neki az irányítást, hogy ő legyen az Úr. Ő pedig megtette, amit megígért: Szentlelke által belépett az életembe, és megérkezett az Isten országa. Elkezdte átrendezni a szívemet az életemet, elvégezni azt, amire én ezernyi próbálkozás, és szégyenkezés mellett is képtelen voltam. Megtöltött annak bizonyosságával, hogy hozzá tartozom, és ennek a békességével és örömével.

Isten jelenlétében élhetek újjászületett testvéreimmel együtt hit által. Isten Szentlelke bennem már most kóstolót ad abból a teljességből, aminek eljövetelét megígérte: egy napon újra édenkert lesz az egész föld, az egész világ. Amit Jézus a kereszten elvégzett, azt beteljesíti, amikor visszajön: A menyország eljön a földre, Isten újjá teremti a világot, és ennek az újjáteremtett világnak a legfőbb jellemzője az lesz, hogy Isten jelenlétét közvetlenül megtapasztaljuk, és hogy teljesen tiszta lesz a bűntől és a haláltól. Eljön majd az Isten országa, mint a mennyben úgy a földön is. Ezt várjuk reménységgel azok, akik Jézust a szívünkbe fogadtuk, és vele élünk. A reménység pedig nem azt jelenti, hogy ez bizonytalan, hanem azt, hogy biztos, csak még nincs itt. Amit eddig megígért, ő mind megtartotta. Ezt megtapasztalhattam, amikor én is komolyan vettem azt, amit ő mondott. Ezt is megígérte, ő ezt is be fogja tartani. Ezt várjuk adventben élve.

 

Az Úrvacsora mindezt látható módon hirdeti neked. Személyesen te is átélheted, bekapcsolódhatsz, megvallhatod neki bűneidet, átveheted a bocsánatot, befogadhatod, és élhetsz Jézussal. Elérkezett már hozzád? Vele élsz? Övé vagy már? Reménységgel várod az ő visszajövetelét és a világ újjáteremtését? Jöjj, Uram Jézus! Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Hogyan, miben tapasztaltad már meg Isten valóságát az életedben?
  2. Valósággal megtapasztalod, hogy Isten megteszi, amit mondott, ha te is komolyan veszed, amit mond neked. Mire indít ez most téged?

 

                

 

Szolnoki Református Egyházközség