Olvasandó: Máté 25, 14-30.

„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az. Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” 1Korinthus 4, 1-5.

Advent harmadik vasárnapján ismét szolgálatunkról, küldetésünkről gondolkozunk az ige fényében. Az Advent az Úr eljövetelére való várakozás, arra a napra, amikor Jézus visszajön ítélni élőket és holtakat. Arra a reménységre és várakozásra emlékeztet az adventi időszak, hogy egy napon színről színre találkozunk majd az Úr Jézussal, az ő színe előtt fogunk állni, és egészen nyilvánvalóan az ő jelenlétében fogjuk látni, és megérteni az életünket. Ott lesz világos az, hogy miért éltünk, mi volt a dolgunk, és Jézus jelenléte fogja majd a reális értékelést is megmutatni életünkkel kapcsolatban.
Erre a tényre hívja fel a mai napon olvasott ige a figyelmünket: „Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” Jézus jelenlétében látjuk meg a valóságot az életünkről. Akármennyire valószínűtlennek, távolinak, hihetetlennek tűnik is, ez a pillanat el fog jönni, és valóságosabb lesz mindennél.
Mit jelent komolyan venni az adventet? Mit jelent komolyan venni ezt a valóságot? Azt jelenti, hogy már itt és most az Úr jelenlétében, az Úr előtt látjuk az életünket. Már itt és most az ő szemszögéből, az ő látásmódjával tekintünk küldetésünkre, feladatainkra, szolgálatunkra, de egész életünkre. Most is valóság, hogy az Úr előtt élünk, csak nem látjuk, egy napon azonban látni fogjuk, és teljesen nyilvánvalóvá lesz, hogy az egyetlen, ami számít, amit ő gondol rólunk. Akkor pedig ma is ez az egyetlen, ami számít!
Az életünk nagy problémája, a közösségeink nagy problémája, a társadalmunk nagy problémája, hogy nem az Úr előtt látjuk magunkat, nem az ő szemével, hanem emberi szempontból nézünk magunkra.
A Bibliából olvasott soroknak a hátterét a viszálykodó, egymást fúró, szeretetlen, az összetartást hiányától szenvedő korinthusi gyülekezet adja. Vannak szolgálatok, tevékenységek, bizonyos területeken nagy buzgóság arra, hogy tegyenek valamit, de közben versenyeznek, bántják, kritizálják egymást, klikkesednek. Egyházi „celebeik” vannak, ki ennek, ki annak a „fanklubjához” tartozik, és egymással szemben bizonygatják, hogy melyikük az értékesebb, elkötelezettebb, tisztább tanítású, „hívőbb”. Emberek dicsőítése, embereknek való megfelelés, emberek kedvének keresése, embereknek való szolgálat. Még az igazságot is a pártelkötelezettség határozza meg. A korinthusiak emberekre néznek, az emberire néznek, emberi módon látnak és élnek. Az emberi látásmód pedig szétdarabolja a közösségeinket, széthúzást, ellenségeskedést, viszálykodást szül.
Pál magára és Apollósra alkalmazza ezt a gondolatot (6. v.), de minden egyházi szolgálattal, és hívő életünk alapküldetésével, valójában az egész életlátásunkkal kapcsolatban megszólít és megtérésre hív mindannyiunkat ez az üzenet.
A keresztyén élet és szolgálat alapkérdése, hogy emberi szempontból vagy Isten szempontjából nézünk önmagunkra: identitásunkra, és küldetésünkre. Gyakran mentegetjük magunkat: ember vagyok, emberi módon látok, viszonyulok, gondolkozom. Az ige viszont azt mondja, hogy a bűnös emberi nézőpont pusztító! Nem mentheted fel magad. Térj meg, változzon meg az egész gondolkodásmódod, igazodj Istenhez! Pál az egész levelet ezért írja a Korinthusiaknak, végig ezért küzd. Nem jó, ahogy gondolkoztok: kiskorú, testi, emberi! Így szétesik a gyülekezet, leromlik az Isten temploma, szétszakad a Krisztus teste! Ez nem elnézhető állapot, ez tarthatatlan! Térjetek meg és lássátok úgy, ahogy Isten! Lássátok Isten előtt az életeteket, mert azon a napon, amikor Jézus visszajön csak ez fog számítani, és ha ez így van, akkor ma is kizárólag ez számít!
Mit jelent az Úr előtt látni az életünket itt és most? Azt, hogy Isten sáfárainak, gazdatiszteinket látjuk magunkat. Vagyis világosan látjuk, hogy
1. végsősoron mindenünket, amink van Istentől kaptuk – nem magunknak, és nem is embereknek köszönhetjük.
2. Azzal, amit ránk bízott Isten megbízatást is adott nekünk, vagyis a feladatunkat végsősoron nem emberek adják, nem is magunk határozzuk meg, hanem Isten adja nekünk, s ezért Istenre tekintettel kell azt megtalálnunk, és hűségesen végeznünk minden nap.
3. És ami a legfontosabb üzenete ennek a mai igének, amit jó lenne világosan és szívből megértenünk: nem emberek, nem is mi magunk, hanem Isten ítél felőlünk.

1. Az Úr előtt látni magunkat azt jelenti, hogy látjuk: az életünket és mindenünket, amink van Istennek köszönhetjük: Isten ajándéka. Ez a látásmód örömmel és hálával töltheti meg a mai napodat. Olyan sokszor természetesnek, magától értetődőnek vesszük azt, hogy élünk, mi megkaptuk ezt a páratlan lehetőséget. Sokan panaszkodnak amiatt, amire vágynak, de nincs, mert nem látják, hogy mekkora ajándék az, amijük van. A megajándékozottság látása beteljesületlen elvárások helyett hálás örömmel és elégedettséggel tölti meg az életedet és a mindennapjaidat. Bárány Gyurival beszélgettünk, aki pénteken jött haza a kórházból, és elmesélte, hogy mennyire tiszteli, becsüli a kórházi dolgozókat, akik nagyon odafigyeltek rá és a többi betegre. Elmondtam, hogy én is ugyanezt tapasztaltam tavasszal, amikor bent feküdtem a covid osztályon: az életüket kockáztatták értünk az ott dolgozók, és a szakszerű egészségügyi ellátás mellett még bátorító szavakra is futotta az energiájukból. Csodálkoztunk, hogy az egészségügy mai közbeszédben hallható rossz hírét meghazudtoló állapottal találkoztunk mind a ketten. Talán jól kifogtuk Isten kegyelméből? Persze az is lehet – egyeztünk meg végül -, hogy sok múlik azon, hogy ki milyen elvárással érkezik a kórházba. Mert akinek kisebbek az elvárásai, az hálásan ajándéknak tudja venni azt, ami igazán lényeges, ezen felül tud örülni minden apróságnak… Nem az egészségügy helyzetéről szeretnék vitát nyitni, tudom, hogy ilyen és olyan tapasztalataink is lehetnek. De higgyük el, hogy az egész életünkben alapvető fontosságú, hogy milyen az elvárásokkal vagyunk az élet felé, és a környezetünk felé. Amikor elvárjuk, hogy minden és mindenki körülöttünk forogjon, akkor nehéz hálásnak és megelégedettnek lenni… Isten azt akarja, hogy ismerjük fel az ajándékait, és örüljünk nekik. Ne legyünk hálátlanok és zúgolódók, akik a jót természetesnek veszik, és mindig csak többet akarnak, és követelőznek, panaszkodnak az életre és a környezetükre! Az ajándékaiban lássuk meg az ő szeretetét, ami sokkal fontosabb, mint maguk az ajándékok. Tanuljunk meg bízni benne. Bízol-e az Úrban, hogy tudja, mire és mennyire van szükséged? Kérsz-e tőle, és hálásan megköszönöd-e, amid van? Őelőtte látod-e magadat?
És látod-e, hogy emberi eszközökön keresztül is ő segít neked? Mennyire nehéz az, amikor az emberi eszközöket nem tudjuk értékelni, nem látjuk meg, hogy Isten emberek felelős odafigyelésén, szeretetén, szakértelmén, támogatásán keresztül is segít. Hányszor járunk úgy, mint az az ember, akiért terepjáró, mentőcsónak, és helikopter is jött árvíz idején, ő pedig csak ült a házában, később a háztetőn, és azt hajtogatta: imádkoztam, az Úr majd segít. Aztán amikor megfulladt, és az Úr előtt állva megkérdezte Istent: miért nem segítettél? – ezt a csodálkozó választ kapta: nem értem, miről beszélsz, háromszor is küldtem érted.
Másrészt nagy baj az is, amikor csak az emberi eszközökben bízunk, és nem látjuk azok az Úr eszközei életünkben. Ahelyett, hogy Istentől kérnénk, emberek előtt alázzuk meg magunkat, ahelyett, hogy az Úrnak köszönnénk meg elsősorban, és benne bíznánk, emberek lekötelezettjeinek érezzük magunkat. Ahelyett, hogy az Úrnak mutatnánk ki a hálánkat, ott, ahol ő mutatja, hogy másoknak szüksége van rá, mi embereknek hálálkodunk, és minden áron meg akarjuk fizetni a segítséget, ha nincs is szükség rá. Emberi módon gondolkozunk ilyenkor. Értjük? Az Úr előtt látni ma az életünket azt jelenti, hogy látjuk: mindenünket, amink van Istennek köszönhetjük.

2. Jó, hogyha hálásnak tudjuk érezni magunkat, a hála érzeténél azonban tovább vezet bennünket ez a látásmód. Az Úr előtt látni ma az életünket azt jelenti, hogy azt is látjuk: amink van azt megbízatásként adta nekünk a mi Urunk. Sáfárok vagyunk, vagyis nem a mi tulajdonunk az életünk, és amink van. Gazdálkodásra kaptuk, letétben van nálunk. A sáfárnak az volt a feladata, hogy vigyázzon arra, ami az Uráé, és miközben ő maga is abból él, forgassa a vagyont, használja arra, amire Ura adta azt. Értjük, hogy mennyire hétköznapi, mennyire gyakorlati módon meghatároz mindent az, ha az Úr előtt látjuk az életünket ma? Mire kaptam azt, amim van? Mi a feladatom, mit kell tennem vele – Isten szerint?
Mennyire általános az a gondolkozás, hogy az életem és amim van, az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Elsősorban a magam örömére használom, aztán – ha jótékony lélek vagyok – abból, amit nélkülözni tudok, ami felesleg, adok másnak is. Természetesen ettől különösen jónak érzem magam, és elvárom, hogy megköszönjék, ha emberek nem is, akkor Isten majd ismerje el az én jóságomat, és lehetőleg evilági szerencsében fizessen meg nekem. Valaki ezt mondta nem olyan régen: én annyi embernek segítettem, akkor Isten miért engedi, hogy rossz dolgok történjenek velem?! Nem kísért meg minket is ez a gondolkozás? Jézus ezzel szemben ezt mondja: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” Lukács 17, 10.
Látod az életeden és mindeneden, amid van a címkét: Krisztusé, vagy a saját tulajdonodnak látsz mindent? Látod, hogy azt, amid van arra kaptad, hogy őt szolgáld vele? Az idődet, a pénzedet, a tehetségedet, a tulajdonodat… Ha van egy autód, akkor gondolsz-e arra, hogy segíts vele annak, akinek nincs? Ahogy testvéreink használják az autójukat például arra, hogy másokat istentiszteletre, konferenciákra vigyenek, vagy élelmiszert szállítanak vele segítve szeretetszolgálatunk rendszeres élelmiszerosztási szolgálatát. Látod- e így amid van, vagy az a tied, ahhoz senkinek semmi köze nincs? Az Úr ad neked feladatot, és nem te határozod meg, hogy mit kezdesz az életeddel, és azzal, amid van. Ez teljesen világos lesz akkor, amikor színről színre előtte állsz majd, de most is igaz.
Az ő sáfára, szolgája vagy, ez azt is jelenti, hogy nem emberek határozzák meg végső soron a feladatodat, hanem Ő. Mennyi nyomorúság és céltévesztés forrása az életünkben az embereknek való megfelelési kényszer. Persze emberileg is alá-fölé rendeltségi viszonyok között élünk, és éppen a héten hívta fel a figyelmünket Péter levele arra: „Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért…” 1Péter 2, 13. De figyeljük meg, hogy azt mondja: az Úrért! Rá tekintettel, mert ő kéri. Ahogy többször is beszél erről a Biblia: amikor a főnök utasításának engedsz a munkahelyen, akkor is tudd, hogy Istennek szolgálsz, és tisztességes légy, ha nem látnak is, mert az Úrnak teszed. És nem kérdés a sorrend sem: „…az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” 1Péter 2, 17. Ha összeütközne az, amit Isten parancsol és a király utasítása, nem kérdés, hogy kinek engedelmeskedsz! Nem embereknek kell megfelelnünk, hanem Istent kell szolgálnunk az emberek között az ő szükségeiket betöltve. Ezért kell tudnunk nemet is mondani emberi kérésekre nem csak azért, mert különben szétszakadunk, hanem azért is, mert az emberek sokszor olyat kérnek, követelnek, ami nem jó (nekik sem), mi pedig Istennek szeretnénk megfelelni, hogy valóban segíteni tudjunk, és valóban azt tegyük, amit ő kér tőlünk, mert azzal fogunk valóban segíteni. Nem azt kell tennünk, amit emberek várnak, amit mások tesznek, amihez esetleg nekünk van kedvünk, hanem azt, amit az Úr bíz ránk, hiszen az ő sáfárai vagyunk. Hozzá kell hűnek lennünk. Ezért fontos, hogy élő kapcsolatban legyünk vele nap, mint nap, hogy lássuk, mi az ő akarata!

3. Végül a legfontosabb üzenet. Az Úr előtt állni itt és most, azt jelenti, hogy látod: nem emberek, nem is te magad, hanem Isten ítél felőled. Az eddig elmondottakra talán viszonylag könnyen rábólintunk: igen kaptuk az életünket, és Isten előtt vagyunk felelősek azért, hogy mire használjuk. De mihez kezdjük azokkal a gondolatokkal, amiket Pál az ítélkezésről mond? Bevallom, hogy amikor elolvastam a mai napra jelölt igeszakaszt, először arra gondoltam, hogy csak az első két versről fogok beszélni, mert azt azonnal értem… Pedig a lényeg utána jön, a legfontosabb üzenet, az evangélium. Egyedül ez képes arra, hogy átformálja az egész látásunkat. Az ítéletről szóló szakasz gyógyítja meg az önértékelésünket, és szabadít fel arra, hogy ne az önértékelésünkkel bajlódjunk, hanem csak éljünk, és félelemtől szabad szívvel, örömmel, bátran, hálásan tegyük azt, amit Isten ránk bízott. Mennyire nagy szükségünk van erre nem?
Központi kérdésünk, ami állandóan tudat alatt is meghatároz bennünket, hogy ki minősíti az életünket? Alapvetően kétféle választ adunk erre. Az egyik arról szól, hogy a környezetünk, a társadalom minősítése fontos, nekünk úgy kell élnünk az életünket, hogy igazodjunk a környezetünkhöz, teljesítsük a kötelességünket, amit a közösség elvár tőlünk. Eszerint a gondolkodás szerint azokkal van baj, akik túl sokat gondolnak magukról, és nem törődnek a társadalmi normákkal, a közösség véleményével. A másik válasz arról szól, hogy igazából csak az számít, hogy te mit gondolsz, neked mi a fontos. Ne törődj az emberek véleményével, hanem tudd világosan a célodat, a lényeg az, hogy tartsd értékesnek magad, a saját elvárásaidhoz mérd magad, az emberi véleményeknek pedig ne próbálj megfelelni, inkább vedd be a „lesajnálom tablettát”. E szerint a gondolkozás szerint a baj az, hogy túl alacsony az önértékelésünk, a megoldás a magasabb önértékelés.
Pál apostol szerint mindkét út zsákutcába visz. Nem azzal foglalkozom, hogy az emberek mit gondolnak felőlem, de nem is önmagamhoz mérem magam. Isten sáfára vagyok, ez azt jelenti, hogy Isten minősítése adja az életem alapját, a mindennapjaim értékét. Figyeljünk nagyon erre az üzenetre! Az önértékelésünkkel alapvetően nem az a baj, hogy túl magas vagy túl alacsony, hanem az, hogy túl sokat foglalkozunk vele! Folyamatosan értékeljük (ítélgetjük) egymást, és önmagunkat, az önértékelésünkkel bajlódunk, ahelyett, hogy világosan megértenénk: az ítélet egyedül Istenre tartozik, nekünk nincs jogosultságunk arra, hogy ítéljük egymást, de arra sem, hogy önmagunkat.
Ha elolvassuk a Korinthusi levél megelőző és következő sorait, Pál apostol arról beszél, hogy a dicsekvéssel van a gondunk (3,21. 4,7.) Az ehhez tartozó görög szó szószerinti fordítása így hangzik: felfuvalkodottság. Figyeljük meg, hogy ebből fakad az önértékelésünkkel kapcsolatos problémánk: az egónk felfúvódott, túl nagy, vagyis TÚL SOKAT FOGLALKOZUNK ÖNMAGUNKKAL. Ha túlértékeljük magunkat, akkor is önmagunkkal foglalkozunk, és ha alulértékeljük magunkat, akkor is önmagunk körül forgunk. Az „Én semmit nem érek” mondat is énnel kezdődik!
Furcsának tűnnek talán Pál szavai: nem foglalkozom vele, hogy mit gondoltok rólam, sőt magamat sem minősítem, mert az Úr ítél felettem. Értsük nagyon jól! Ez nem a gőgös „senkire és nem vagyok tekintettel” gondolkozás, hanem a keresztyén alázat látásmódja. Mert a keresztyén alázat nem azt jelenti, hogy kevesebbet gondolok magamról, hanem azt, hogy kevesebbet gondolok magamra!
Pál arról beszél, hogy nincs jelentősége annak, hogy mások mit gondolnak, de még annak sem, hogy én mit gondolok magamról, mert az számít, amit az Úr gondol.
Ő az, aki a valóságot látja rólad, mert nem csak azt látja, amit teszel, vagy mondasz, hanem azt a szándékot is, ami a szívedben van. Hogyan tudnánk mi helyesen ítélni egymásról, amikor nem látunk bele egymásba? És magunkról, amikor túl közelről látjuk önmagunkat mindenféle objektivitás nélkül? Isten objektíven lát: minden összefüggést lát, és belénk lát. Igazából őt elsősorban nem is az érdekli, hogy mit teszünk, hanem az, hogy miért tesszük, hogy mi van a szívünkben.
Hogyan jelent ez Pálnak vigasztalást, erőt és határozottságot? Amit én teszek, mondok, vagy tudok magamról, „nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az.” Pál itt a megigazulás témáját veszi elő, vagyis amikor az életünk értékeléséről beszél, akkor Jézus Krisztus keresztjére irányítja a figyelmünket! Isten ítél. És Ő ott mondta ki és végezte el az ítéletet egyszer s mindenkorra! Az „Isten titka”, az evangélium: Isten a szívedet alapján ítél, a szíved pedig menthetetlenül elveszett, és Isten végrehajtotta az ítéletet a bűnös szíved felett a kereszten. Elvégeztetett! Teljesen készen van! (1Péter 1, 5.) Csak Isten titka, Jézus keresztjének gyönyörű győzelme tud megszabadítani az állandó ítélkezés programjától! Ez formálja át a szívedet, az indítékaidat. Csak ez tudja a szívedből kiradírozni a félelmet, az elégtelenség érzését, vagy a büszkeséget, a hátsó szándékokat. Nagy felszabadulás, ha megérted, hogy még csak nem is szíved indulatai alapján ítél meg téged, mert akkor bármelyik pillanatban elvesznél, hanem az alapján ítél, amit Jézus tett helyetted és érted a kereszten.
A nagy problémánk, hogy minden nap tárgyalóteremben vagyunk, ahol az értékelésünkről folyik a bírósági tárgyalás. Mások véleménye, és a magunk véleménye a vád és védőbeszéd. Miközben így élünk, állandóan az önértékelésünkkel, önmagunkkal foglalkozunk. Pál azt mondja: én egyszer s mindenkorra elhagytam a tárgyalótermet. Nem kell többé bíróság elé állnom. Isten sáfára vagyok, az ő ítélőszéke elé tartozik az ügyem. És ebbe a tárgyalóterembe bement helyettem Jézus, és az ítéletet, amit érdemeltem, magára vette és végrehajtotta magán. Nekem pedig egyszer s mindenkorra odaadta azt az ítéletet, amit egyedül ő érdemelt: tiszta, igaz, ártatlan. Isten ez alapján lát engem olyannak, mint Jézust: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Máté 3, 17. Én a szívem bizalmát Jézusba vetem, ezért végleg kijöttem a tárgyalóteremből! És mi lesz veled, ha majd jön az utolsó ítélet, amikor minden nyilvánvaló lesz? „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat? Az, hogy mindennemű háborúság és üldöztetés közepette felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb értem Isten ítélőszéke elé állt és rólam minden kárhoztatást elvett…” (Heidelbergi Káté 52. kérdés-felelet) Jézus ígérete szerint, aki meglátta, hogy az ő életének ítélete végbement a kereszten, és Jézusra bízta életét, „annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” János 5, 24.

Érted, hogy ez szabadít fel a keresztyén alázatra? Nem kevesebbet kell gondolnod magadról, hanem egyszerűen kevesebbet gondolhatsz magadra. A te ügyed rendezve van! Felszabadultál arra, hogy hálásan élj, hogy másokra figyelj, hogy betöltsd a küldetést, amit Urad bízott rád. Ezt nem értette az a talentumok példázatában az egytalentumos szolga. Az Urat kérlelhetetlennek gondolta, nem bízott a kegyelemben, nem értette a szíve a felmentő ítéletet Krisztusban, és csak önmagával, a saját félelmével, a saját maga védelmével foglalkozott! Valamilyen módon a saját cselekedetével akarta biztosítani magát, ez pedig lehetetlen. Nem élt az Isten titkával, az evangéliummal!

Érted, hogy szabad lehetsz Krisztusban? Ne az emberek véleményére figyelj, ne is állandóan magadat minősítsd, hanem lásd meg, mit tett érted Jézus. Szabad vagy, az ítélet végbement. formálhatja a szívedet, az életedet ez az igazság? Meg tudsz feledkezni önmagadról, hogy az Úrra figyelve mások szükségére figyelj?
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell önvizsgálatot tartanod, hanem azt, hogy nem kell elítélned magad. Élhetsz a teljes bocsánatból, Isten megmentett és szeretett gyermekeként. Ha erre bízod a szívedet, akkor kezdenek megváltozni a motivációid! Ha kritikát kapsz, nem kell összeomlanod, hanem végiggondolhatod, hogy mennyi igazság van benne, és az téged milyen változásra hív. Ha az ige megvilágít valamit, amit nem jól gondolsz vagy teszel, örömmel veheted azt meghívásnak a változásra. Hibáddal együtt teljes szeretettel szeret az Isten, ezért a kritika nem vesz el semmit az életed értékéből, de annyira szeret, hogy formálni akar. És te hálából az ő szeretetéért szerezhetsz örömet neki, látva az ő jó tervét, lehetsz kész formálódni.

Messziről indulunk, de az életünk értékét még csak nem is az adja, hogy hol tartunk már ezen az úton, hanem az, amit Jézus tett értünk. Minden elvégeztetett! Bátran megfeledkezhetsz hát az önértékelési küzdelmeidről, bátran megfeledkezhetsz magadról, és figyelhetsz arra, hogy hűséges légy a te Uradhoz, aki hűséges hozzád. Sáfárkodhatsz, nem akármivel, hanem az Isten titkával, az evangéliummal. Tanúskodhatsz erről a jó hírről az embereknek! Szükség van rá! Erre van szükség! A te szíved már érti?

Kérdések az igehirdetéshez:
1. Mire indít téged az Isten szerinti gondolkozás életeddel, javaiddal, feladatoddal kapcsolatban?
2. „Az önértékelésünkkel nem az a baj, hogy túl magas, vagy túl alacsony, hanem az, hogy túl sokat foglalkozunk vele… A keresztyén alázat nem azt jelenti, hogy kevesebbet gondolok magamról, hanem azt, hogy kevesebbet gondolok magamra.” Mit gondolsz ezekről a mondatokról? Hogyan vezet Jézus Krisztus evangéliuma keresztyén alázatra?

Végh Miklós, lelkipásztor