Oldal kiválasztása

Olvasandó: 1Korinthus 9, 24-27.

Alapige: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” 2Timótheus 4,6-8.

 

Szeretett Testvérek!

Egyik testvérem bizonyságtételében arról szólt. Ő nem a személyi igazolványába beleírt születési dátumát ünnepli, még akkor sem, mikor a család nagyobbik része is köszönti akkor. A születési dátumának azt a napot tartja, mikor igent mondott az Úr Jézus Krisztus megszólító szavának, mikor gyermekévé lett. Tudom, nem minden megtérés köthető egyetlen naphoz, mivel egy folyamatként zajlik le a régi levetkőzése és az új magára vétele. Isten csodájának és nagyságának a jele, hogy nincs két egyforma Önmagához vezetése. Teljesen mindegy milyen úton, mely módon is teszi meg, mely képpen vezeti magához, mert a lényeg a Vele, az Istennel való együttlét!

Pál apostol élete, aki mindkét felolvasott levélrészlet írója is, megtörtént a nagy változás. Jól ismerjük, már csak a szólás-mondásból is, mármint Pálfordulás, az Ő belső változását. Jézus követőinek, véres szájjal történő üldözőjéből vált Krisztus követővé. Ott a damaszkuszi úton, a keresztyének elfogásának felhatalmazásával a zsebében, változott meg az élete. Meghallotta az Úr Jézus Krisztus szavát, kérdését és vált az Ő követőjévé. Ma úgy mondjuk, hitre jutott.

Azonban, a hitre jutás nem pontszerű esemény, mert azt követi, amit szintén mondani szoktunk a hitben járás. Erről beszél nekünk mindkét felolvasott Ige.

Az apostol a hitben járó életet egy sportból vett képpel érzékelteti. Versenypályán való futásra. Ahogy egy sportoló esetén, úgy a hitélet helyes és eredményes véghezvitelében is fontos a felkészülés, hogy Isten futópályáján rajtvonalhoz álljunk. A sportolónak az edzés, számunkra a Jézus megismerése és bensőnkbe fogadása. Addig, míg nem személyes „ismerősünk”, addig csak a stadion öltözőjébe keveredtünk be, vagyis, amíg csak testi jelenlétünk van egy Istentiszteleten, amíg a hét egy óráját szánjuk a Teremtőnek, addig nem léphetünk arra az útra, amit talán elhiszünk, elhittünk már. De, lássuk tisztán, az elindulásunk, az elindulás késztetése nem a mi érdemünk, hisz az Ő kedves hívó szavára indultunk el mindannyian. Amikor meghalljuk a hívó szót, s erre válaszként befogadjuk Jézust az életünkben, s amikor elfogadjuk az életünk feletti vezetőnek, már nem mi gyakoroljuk a hatalmat életünk felett, hanem maga a Megváltó, akkor állhatunk oda a hitbeli startvonalhoz.

Pál életében is ezt látjuk. Ő hallott egy tanítóról, aki gyógyított, aki hatalommal tanított mégis a változását egy megszólítás hozza meg, mert a damaszkuszi úton történik meg a hatalomváltás, mikor azt kérdezi Jézustól: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6), hiszen itt az Uram megszólítás, amit az eredeti görög szöveg oly szépen kifejez, Isten Felkentjének kijáró megszólítás. A mondat, ami az előbbi hitvallásból fakad, azzal folytatódik, hogy az emberek által adott utasítást, mármint a keresztyének üldözése, feledésbe merül Pálnál, az emberi szándék semmisé lesz és most már azt szeretné cselekedni, amit az Ő Ura, Krisztusa helyez elé.

Nekünk, XXI. századi embereknek sincs más feladatunk a hívó megszólításra, mint válaszolni Pál mondatával: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”. Testvérem! Ki lett-e már mondva szívből: ’Én Uram, én Istenem!’? Ki lett-e mondva teljes hitelességgel: Mondd Uram, Megváltó Istenem, mi az, amit tennem kell? Utolsó kérdésként ezen a helyen hadd kérdezzem: Ma is ki tudod mondani, úgy, ahogy valamikor a hitéleted kezdetén megtetted?

Pál, azért lehetett kedves szolgája az Úrnak, mert minden nap ki tudta mondani: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”. Ez a kérdés és az a három nap belső csendesség indítja el az apostolt a hitélet útján.

Talán többen feltehetik a kérdést: Nem lett volna neki jobb megmaradni azon az úton, amelyen elindult, amely emberileg fényes életpályát mutatott? A legjobb iskolában tanulhatott, a Nagytanács tagjai sokra értékelték szolgálatait, olyannyira, hogy az idő elkövetkeztekor a soraikba választják. Elismerés, rang, hatalom, gazdagság várhatott volna vár. Mind, amit soroltam, a világ kívánsága, veszendő, meg nem maradó érték, s ezekért tesznek meg az emberek mindent. Ezért bármire képesek! Taposni, megalázni, hamisan esküdni, becsapni. Ennek ellensúlyozásaként látjuk így Karácsonyt megelőző időszakban a 2-3 bevásárlókocsit toló embereket, mikor a szeretet nevében kompenzálják az év aljasságait, mikor egy napon óhajtják rendbe tenne 364 nap elmaradásait, gonoszságait. Bárcsak az emberek az Adventben nem csak az ajándékok beszerzését látnák, bárcsak az emberek a Karácsonyban nem csak az emberi szeretet látnák, hanem a szerető Isten jelenlétét is, amit megmutatott azzal, hogy testet öltött és elvégezte a megváltását azoknak, akik az Ő pályáján futnak.

Pál sem véletlen használja a futás szót, mikor a hitbéli életéről beszél. Egyrészről, arról tanúskodik a hasonlat, hogy az Ő és mi életünk, ami Krisztushoz kötött, nem helyben járás, nem könnyű séta. Ahogy a futó, a rajtpisztoly eldördülése után teljes erővel nekifeszül a 100 méter lefutásának, úgy nekünk is teljes erővel, teljes odaszántsággal kell végig futnunk az életünket. Mit jelent ez számunkra? Azt, hogy naponta feltesszük a kérdést, „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” és türelemmel megvárjuk a választ és aszerint tesszük a dolgainkat.

Mikor Vizsolyban éltünk, akkor kaptunk egy képet a lelkipásztor testvértől, melyen ez állt: ’Mit tenne helyedben Jézus!’. Ez a kép emlékeztetett arra, hogy Krisztus az, akinél a teljes megoldás van, bármi is legyen a kérdés, bármilyen élethelyzet is van. Bátran feltehetjük a kérdést, bátran várhatjuk a választ, bátran Rá hagyatkozva élhetjük az életünket. Tudhatjuk, az, aki elhívott minket, „hű és igaz” (1Jn 1,19).

Pál ezt úgy hozza elénk, „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél.” (26a). Arról beszél az apostol, hogy a hű és igaz Fiú, aki egyszer megszólított, aki valamikor megszólított, akinek igent mondtál a hívására és naponta mondasz újra igent, a célban vár.  A célban figyeli futásodat, s amikor elesel hozzád siet, osztozik a fájdalmadban és felsegít, a cél felé fordítja arcodat és tovább futásra buzdít. Aki így fordul feléd, annak ellen lehet-e mondani? Aki mindenét odaadta, hogy célba érj, annak lehet-e hátat fordítani? Aki legnagyobb ajándékot szeretné átadni minden embernek, mely nem csak a karácsonyfa alatt okoz örömet, hanem egy örök életre szóló, el nem múló örömforrás, annak lehet-e mondani: ’Nem szeretlek, nem követlek?’. Ugye érezzük, ezekre a kérdésekre nem lehet elutasító a válaszunk, hanem hálás szívvel köszönetet mondva, az elhívót és megmentőt dicsőítve futjuk végig az utunkat, amit a mi Istenünk ad nekünk.

Sem Páltól, sem egyetlen helyen a Szentírásban nem olvasunk olyat, hogy könnyű lesz a földi járásunk. Erről beszél Pál, mikor azt írja Timótheusnak: „Ama nemes harcot megharcoltam.”. Tudjuk, ismerjük Pál életét. Mennyit kellett küzdeni emberi erőkkel, s arról is szól, mennyit kellett önmagával harcolnia. csak gondoljunk vissza a damaszkuszi út utáni sötétségben töltött három napjára. Ott kellett leszámolnia a hagyománytiszteletével, az addigi emberek megbecsülésével, a vagyon megszerzésével, a várható kitüntetések elvesztéséért. Azonban ott kellett magára venni a Krisztus ügyét és szolgálatát.

Egy nemes harc kezdődött el ott és akkor. Nem karddal, ahogy indult a damaszkuszi keresztyének ellen, mert Jézus azt a fegyvert kivette a kezéből és helyére az evangélium, az Örömhír üzenetét helyezte el nála. S innentől fogva már értéktelennek tartja a vagyont, a kitüntetéseket, az emberek elismerését, hiszen nemes fegyvert kapott, az IGÉT. Nem az emberek leigázására, hanem az emberek felemeltetésére.

Lássuk meg, Pál apostol által, nekünk is ebben a nemes harcban van jelenésünk, feladatunk. A régi, ahogy szoktuk mondani, az óember elvétetik tőlünk és új emberként, Jézus megváltottaiként élhetünk. A legfontosabb életünkben már nem a hatalom megszerzése, a véghetetlen anyagi gyarapodás, a körülöttünk élők elismerő szavai lesznek, hanem az, aki a célban vár minket, a megszentelő Jézus Krisztus. A Megváltó felé fordult élet már inkább figyel az Isten kijelentett szavára, annak a saját életére utaló utasításaira.

Kiemelt figyelmet fordít a körülötte élők bajaira, gondjaira. Bármi is történjen, a legfőbb helyen a Teremtő Atya áll! Testvérem, a Te életedben ki van a legfőbb helyen?

Mikor jéghegynek csapódott a Titanic hajó, mindenki felszaladt a fedélzetre megnézni mi is történt. Sokan érdeklődve figyelték mi is történt, a korláton áthajolva figyelve a hajó oldalát. Most azt képzeld el, Te is a Titanic első útjának utasa vagy. Az a felszólítás hangzik el, hogy még egyszer visszatérhetsz a kabinodba, s egy perc alatt vedd magadhoz azt, ami számodra a legfontosabb, mert végérvényesen a víz alá bukik a hajótest. Meg van mit vennél magadhoz? (Szela).

Itt megtöröm a gondolatodat, de kérlek, ne felejtsd el mit vettél magadhoz, s lássuk mi is zajlott le ott 1912. április 15-én. Lássuk, ki mit vett magához, mikor megtudta, hogy menthetetlenül elsüllyed az elsüllyeszthetetlennek tartott!

Walter Lord számol be A Titanic pusztulása című könyvében az alábbiakról. Adolph Dyker a kabinjából felhozva a feleségének egy kis zacskóban két aranyórát, két gyémántgyűrűt, egy aranyláncot és 200 svéd korona készpénzt adott át. Edit Russel egy agyagból készült játék malacot szorongatott, aminek a farkát meghúzva, egy dallamot játszott, ezzel lépett be a mentőcsónakba. Lawrence Beesley természettudományi könyvekkel tömte meg a viharkabátja zsebeit. Norman Campbell Chabers revolvert és iránytűt vágott zsebre. Johnson hajópincér négy narancsot dugott a zubbonyába. Mrs. Dickinson Bishop 1100 dollár értékű ékszert hagyatott a kabinjába, mert férjétől csak a kézmelegítőjét kérte, hogy hozza fel!

Láthatjuk, ezek az esetek arról árulkodnak, hogy mi volt az érték, a legfontosabb egy szorult helyzetben. Te is végig gondolhattad, hogy mit hoztál volna fel, hogy mi lett volna a számodra legfontosabb érték. Remélem, Te is úgy cselekedtél volna, mint a hajó második osztályán utazó Stewart Collett teológus hallgató, aki a kabinjába visszatérve nem az tanulmányait igazoló okiratokat, nem a szegényes vagyontárgyait vette magához, hanem a Szentírásával tért vissza a fedélzetre. Számára Isten kijelentése és szava volt a legfontosabb, mert hite alapja a kijelentett Ige volt, ebbe kapaszkodott és tudta, semmi más nem tudja megtartani az életét csakis a Jézus Krisztusba vetett hit, melyet a Bibliából ismerhetett meg, azáltal vált éltető erővé, megtató hitté. (Walter Lord – A Titanic pusztulása alapján).

Az a bizalom, ami jellemezte az előbb említett teológust, ugyanaz a hit jelenik meg Pál életében is. Erről tanúskodik és tesz bizonyosságot alapigénk soraiban az apostol. „Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (7b). Arra utal itt, mindig a célra, Jézus Krisztusra összpontosított. Nem azért, mert különb ember lenne Tőled és tőlem, hanem azért, mert mély odaszántsággal volt az Őt elhívó, megváltoztató, kiküldő Urához. Pál élete nem teljes, ahogy a mi életünk sem lehet teljes. Ő is elbukott, ahogy mi is. Ő is vallott kudarcot, ahogy mi is. Neki is voltak be nem teljesült álmai (pl.: Hispánia), ahogy nekünk. Amiben példaképpé válhat a damaszkuszi úton történtek után, az előbb soroltak ellenére, mégis biztos irányba, biztos cél fele fut. Krisztusért! Krisztusban!

Hadd emeljek ki egy szót az előbbi páli mondatból: elvégeztem. Talán neked is eszedbe jutott egy másik bibliai szereplő, akiről az egész Szentírás beszél, aki a Jézus Krisztus, aki a kereszten használta ezt a szót, mikor beteljesítette, véghez vitte az Atya akaratát és magára vette az ember bűneit, Elvégeztetett!

Nála ez azt jelentette, maradéktalanul teljesítette az Elküldő akaratát, mármint megmenteni a bűnébe ragadt emberiséget.

Pál elvégzés szava nem a teljességre utal, de a legfőbb utasítást betartva, azt sohasem felejtve, állandóan a szeme előtt tartva futott, amit a tanítványától is kér: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.” (1Tim 6,12).

Az emberek a jó cselekvésekért mindig jutalmat várnak. A keresztyén ember is jutalmat szeretne. Egy szép szót a másiktól. Egy kedves simogatást. Egy szívből jövő köszönetet. Egy elismerő méltatást. Nem kell elutasítanunk, ha ezekből egyet-egyet kapunk, de ne ezek elvárása legyen a legfontosabb, hanem az a jutalom, amiről Pál beszél. „Végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon.” (8a). Az adventi várakozás, készülődés egyikéről beszél Pál, hiszen az „azon a napon” szóhasználat utal Jézus Krisztus újbóli érkezésére. De már most, nem kézben foghatóan, de bizonyossággal vallja az apostol és vallhatjuk mi, „eltétetett nekem az igazság koronája”. Ez a valódi jutalma a hitben járásnak, az igazság koronája. ’Mi ez az igazság koronája? Krisztus Urunk ártatlan lévén, szenvedett a mi bűneinkért a kereszten. Meghalt a mi bűneink miatt. Részesít bennünket halála érdemében: ez az igazság hitben már a mienk. Ő erőt ad a halál félelmével szemben is. szívünkbe írja, hogy érdemes küzdeni, megharcolni a nemes harcot!’. Ezzel a bizonyossággal tekinthetünk a jövőnkre és tekinthetünk vissza eltávozott szeretteinkre is. A bizonyosság alapja az, amit az igazság koronájánál is mondtam, de érdemes újra emlékezetünkbe vésni, valaki elkészítette, valaki megszerezte számunkra. Ez a valaki az Úr Jézus Krisztus, akinek igazságával koronáztatunk meg! Nem emberi erőfeszítésről van itt szó, ezért írja a Pál filippieknek: „a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján” (Fil 3,9). Az Ő érdeme lesz miénk.

A II. Világháborúban egy egység súlyos veszteségeket szenvedett el. A parancsnokság utasítást adott a tűzharcból való kimentésükről. Mikor az egység névsorát megkapták a kezükben, akkor megdöbbenve látták az egyik magasrangú tiszt fiának a nevét is listán. Még sürgetőbbé vált a csapat kimentése, azzal a külön utasítással, hogy a tiszt fia legyen az első, akit megmentenek. A kiküldött különítmény, kiérve a helyszínre, ezt a fiút kereste először. Azonban, már csak holtan találták meg. A zsebeit átnézve egy papírlapon egy üzenet találtak: ’Ha velem valami történik, barátomat minden áron meg kell menteni!’. Minden áron!

Krisztust azért halt meg a kereszten, hogy minden áron éljünk! Véssük a szívünkbe az ige parancsát: Harcoljuk meg a hitnek nemes harcát a szeretet és a békesség fegyvereivel – és a végén nekünk is megadatik az igazság koronája; mindannyiunknak, akik várva várjuk az Ő megjelenését.

Vigyük magunkkal az Ige kérdéseit és otthonaink csendességében válaszoljunk arra:

1., Milyen pályán futod az életedet, vagyis a saját vagy a Megváltó Krisztus pályáját futod-e? 2., Magad erejéből vagy a felülről jövő erővel harcolod meg a mindennapok csatározásait? 3., Eddigi életedet jellemzi-e „a hitet megtartottam”? 4., Ezután az Istentisztelet után, mennyire lesz jellemző Rád a hited megtartása, csak a Jézus Krisztusba vetett bizalomba kapaszkodás? 5., Valóság-e már számodra a hervadhatatlan koszorú bizonyossága?

Válaszaid mutatják meg, hogy életed pályája hasonlatos-e Páléhoz, aki vallja: „eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (8). Advent negyedik vasárnapjának örömüzenetét tárja elénk az apostol.

Nem csak kiemelt szolgáinak, a prófétáknak, az apostoloknak van reménysége az örök életre, hanem mindenkinek, aki szívből és szeretettel várja az Úrral való találkozást, s ezért az Isten által rendelt úton rendíthetetlenül futnak, haladnak a boldog cél felé.

Ezért a boldog cél elnyeréséért az Atya mindent megtett, hogy valóság legyen már itt lenn a földi futásban. Nekünk pedig egyetlen egy dolgunk van, elfogadni a felénk kitárt megmentő kezet! Ezt megragadva lehetünk együtt majd a világ Teremtőjével, ezáltal nem lehet félelmünk attól. hogy egyszer Jézus beül a bírói székbe.

Erről vall maga Krisztus János evangéliumában: „Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6, 35-40).

Ez az isteni akarat teszi a hívőt az adventi időszakban elcsendesedetté és teszi örömtelivé a Karácsonyát. Érezzük meg, érezzük át, s valljuk együtt az angyallal azt, amit Máriának mond, s nekünk, akik az Úr felé futunk, azt: „Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Máté 1, 23! Ámen!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1., Milyen pályán futod az életedet, vagyis a saját vagy a Megváltó Krisztus pályáját futod-e?

2., Magad erejéből vagy a felülről jövő erővel harcolod meg a mindennapok csatározásait?

3., Eddigi életedet jellemzi-e „a hitet megtartottam”?

4., Ezután az Istentisztelet után, mennyire lesz jellemző Rád a hited megtartása, csak a Jézus Krisztusba vetett bizalomba kapaszkodás?

5., Valóság-e már számodra a hervadhatatlan koszorú bizonyossága?

 

Schwancer Pál

AKADÁLYMENTESÍTÉS
Szolnoki Református Egyházközség