Apostolok Cselekedetei 6, 1-7.
Zúgolódás vagy szolgálat?
Olvasandó: Zsoltár 89, 1 – 19.
„Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt, az antiókhiai prozelitát, az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.” Apostolok Cselekedetei 6, 1-7.
Szeretett testvérek!
Mai textusunk arra irányítja figyelmünket, hogy vizsgáljuk meg több oldalról is, hogyan is működött az egyház a kezdetek kezdetén, a jeruzsálemi ősgyülekezetben. Vannak, akik úgy gondolják, az ősegyház életét kell követnünk ma is, azt kellene megvalósítanunk, amit ők tettek, követtek. Azért kell visszatérnünk — mondják sokan —, mert ott még romlatlanul megtalálható a jézusi jelleg. A kezdetek kezdetén vagyunk, még valóban szívből-lélekből csatlakoztak tagjai a jeruzsálemi gyülekezethez, se szükség, se idő nem volt hierarchia kialakulására. Még nem volt gyermekkeresztség sem — folytatják —, hanem valóban Jézus szava alapján csak a hitre jutottakat keresztelték meg: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16.) Mennyivel tisztább, szentebb, Isten szerintibb lehetne hát egyházunk, ha végre visszatérnénk a kezdetekhez, mondhatni az ‘első szeretethez’, és csak a valóban hívők lennének az egyház tagjai, csak azokat keresztelnénk meg, akik már hitvallást tettek arról, hogy Krisztust szívükbe fogadták!
Mennyivel jobb volna megvalósítani azt a gyülekezeti modellt — teszik hozzá —, amit a jeruzsálemi ősgyülekezet képviselt, és vagyonközösségben élni, ahol ezért nincsenek különféle anyagi sorsban élők — nyomorgó szegénységgel küszködőktől a mindenben dúskáló gazdagokig —, hanem egymást maximálisan támogató testvéri szeretet uralkodna, minden közös volna. Bizonyára még sorolhatnánk azokat az ősgyülekezeti vonásokat, amelyeket ilyen módon szembeállíthatnánk a ma egyházával, és megtisztításukért kiálthatnánk. Csak a legjelentéktelenebb vonás, mégis mindjárt elejét veszi annak a véleménynek, hogy azt higgyük, minden ideális és tökéletes volt az ősgyülekezet életében: a vagyonközösség végső soron odavezetett, hogy a jeruzsálemi gyülekezet teljesen elszegényedett, és a pogánykeresztyén gyülekezetek gyűjtésére volt szükség, hogy túléljék a júdeai ínséges időket. Tévedés volt hát ez a modell; Jeruzsálemen kívül — helyesen — nem is próbálkoztak sehol vagyonközösséggel.
Éppen a sokak által emlegetett Anániás és Safira története mutatja, hogy a vagyonközösség még ott sem volt előírás. A házaspár nem azért halt meg, mert nem az egész vagyonukat adták be a gyülekezet kasszájába. Nyugodtan megtarthatták volna maguknak, amennyit csak akarnak. Azért haltak meg, mert azt hazudták, hogy mindent beadtak, és így nem embereknek, hanem magának Szentléleknek hazudtak. (5,1-11.) Itt viszont emlékezhetünk a jézusi szóra: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg.” (Mt 12,31.)
Nagyon is világosan kiderül Lukács leírásaiból, hogy sokszor a családfő hite révén megkeresztelkedett az egész háznép. Ha valóban olyan fontos volna, hogy előbb higgyen az ember, aztán keresztelkedjen, akkor úgy vélem, minden bizonnyal már az ősegyház idején is kihangsúlyozták volna ezt, és Lukács kénytelen lett volna odaírni: kivéve a gyerekek, kivéve a hitre nem jutottak. Nem ezt tette. Isten Igéje alapján nyilvánvaló, hogy a keresztség hit nélkül semmit sem ér, hiába keresztség, hit nélkül elkárhozunk, csak a hívőnek szolgál üdvösségére a szentség — akár gyermekként, akár felnőttként részesültünk benne.
Fontos ez a történet több szempontból is. Egyrészt azért, hogy ne idealizáljuk szektás módon az őskeresztyén kort, mintha ott minden tökéletesen ment volna! Másrészt, hogy ne akarjunk megrekedni, és az ottani rendet lemásolni — hiszen ebben a részben pont arról van szó, hogyan reformálják meg az ősgyülekezetet!
Azt látjuk ma, miként vált szükségessé, hogy az egyház működésében új helyzetekben új megoldásokat keressenek az apostolok. Helytelen beállítás ezért az, amikor az ősgyülekezet életét strukturálatlannak, hierarchia nélkülinek próbálják mutatni némelyek. Az apostolok épp azt vallják meg, hogy hiba volt azt képzelni, hogy nincs szükség a gyülekezeti élet különféle szolgálatainak felosztására. Ők, akik Jézus kiválasztása által főfeladatul az imádság és ige szolgálatát kapták, nem helyes, ha ettől eltérnek és helyette az asztalok körül szolgálnak. Szükség van hát arra, és mindig is szükséges az egyház életében, hogy elkülönítsük a tevékenységek és szolgálatok sokféleségét.
És szükség van arra, hogy ki-ki a maga helyét találja meg. Ez nem azt jelenti, hogy ki-ki eldönti magáról, hogy ő mit szeretne csinálni! Sokan ugyan azt hiszik, ennyiből áll a gyülekezeti élet: kiválasztom a nekem megfelelő tevékenységi területet, szelídebben, vagy ha kell erőszakosabban, ha törik, ha szakad, ehhez ragaszkodom, és hangoztatom, hogy engem az Úr erre választott ki. Ha helyes volna ez a szemlélet, akkor a mai történet nem arról szólt volna, hogyan rendezték a gyülekezetben kialakulóban levő feszültséget és oldották meg már csírakorában, a gyökerét kezelve, hanem azt olvastam volna, hogyan mérgesedik el a helyzet azáltal, hogy a görög nyelvűek akarnokként a maguk által elképzelt feladatokat követelték volna.
A gyülekezet életében különféle szolgálatok vannak, amelyek egyik oldalról érezhetően elkülönülnek egymástól, ugyanakkor bizonyos szolgálatok között nincs teljesen éles határ. Pl. a diakónus is hirdeti Isten igéjét — ld. Fülöp későbbi működését. Lukács nem megy tovább annak a ténynek megállapításánál, miszerint a gyülekezet növekedésével együtt új gondok keletkeznek. A korábbiak során megírtak alkalmasak lennének eme hozzátétel hiányában arra, hogy irreálisan szépnek látszódjék a keresztyének új élete: a krisztushitben megoldódnak a szociális problémák. Aki nem áll be a sorba, és alakoskodik (vö. Anániás és Safira esete), az elpusztul. A vagyonok összehordása és szükséglet szerinti kiosztása eltért ettől a régi rendtől. Összegezve: Lukács a probléma körét említi, de nem részletez és nem indokol. Azt akarja elérni, hogy az olvasó megtudja: szükség van a szolgálatok megosztására, differenciálására, mivel a gyülekezet megnövekedett állapotában nem maradhat minden egy kézben.
Hangsúly van egyébként azon, hogy István „hittel és Szentlélekkel teljes férfiú” (6,5b). Többet jelent ez annál, hogy „tiszta kezű”, vagy „tekintélyes”, vagy „rátermett”, vagy akár „bölcsességgel teljes” (6,3bc). Másodlagosnak vehető talán még az a körülmény is, hogy István és valamennyi társa görög nevű (6,5c), tehát valamilyen köze már eleve lehet az elégedetlenkedőkhöz. Az igazán fontos Lukács szerint annak látása, hogy ha a gyülekezetben problémák merülnek fel, ha a gyülekezet „új kihívásokkal” találkozik, akkor az igeszolgálatot és az imádságot kell erősíteni. Csak így kapcsolható össze a textus két fele egymással. Így válik világossá a történetírói szándék: Nem az a fontos ― ami egyébként világi szinten magától értetődő volna ―, hogy „megfelelő szakemberek”, vagy egyáltalán jobb munkamegosztás segítségével „kezelhetővé” váljanak a problémák, hanem az az igazán fontos, hogy Isten Igéje hirdettessék.
Textusunk záróverse az Egyház további növekedéséről ad hírt. Nem elég tehát annyit mondanunk, hogy „Isten Igéje megoldja a problémákat”. Érdekes mozzanata igénknek, hogy a 6,1-ben felszínre kerülő feszültség megoldását a továbbiakban nem is tárgyalja, hanem a diakónusok szolgálatba állításával dokumentálja az egyre szélesebb körben megszólaló evangélium sikerét. Az evangélium aktivizál. Felelősséget ébreszt emberek és ügyek iránt. Elég, ha az „élő víz” számára medret készítenek a konkrét tanácsok, útmutatások.
Nincs bibliai adat arról, hogy az apostolokat az esetleges egyéb tennivalóik hátráltatták volna az evangélium hirdetésében. Az a közlés, mely szerint valamennyi apostol (6,2a!) Jeruzsálemben van a gyülekezeti feszültség kirobbanásakor, kétségessé teszi az apostolok szolgálati túlterhelése teóriájának helyességét. Az is feltűnő, hogy amikor egy hiba nyilvánvalóvá válik a gyülekezeti életmenetben, akkor a „tanítványok sokaságát” hívják össze tanácskozásra (6,2a.3a), vagyis ― mai szóval élve ― „gyülekezeti közgyűlést” tartanak. Ezen a gyűlésen kétségtelenül a szolgálati „ágazatok” bizonyos szétválasztásának programja kerül elő, s válik valóra a választás kapcsán. A kiválasztott és felszentelt „diakónusok” azonban az igehirdetésben vesznek részt. Nem látni jelét annak, hogy ezzel az engedetlenség bűnébe esnének. Sőt, István protomártír, illetve Fülöp esete egyértelművé teszi, hogy az igehirdetés alapvetően meghatározza szolgálatukat. A későbbiek is azt bizonyítják, hogy az apostoli szolgálat területe szélesedik és a szolgálattevők száma gyarapszik. A gyülekezettel kapcsolatban tehát elmondható, hogy ha növekszik, akkor több a gondja és szélesebb a munkaterülete, viszont több a munkása is.
A gyülekezet gondjait maguk a gyülekezeti tagok közlik a vezetőkkel. A szituáció természetesen lehet más és más: Korinthusból „Kloé emberei” hozzák a konkrét kérdéseket, de ismételten előfordul, hogy Pál küldötteinek beszámolójából derülnek ki a közösségi, illetve egyéni problémák. Igénkben tehát nemcsak egy sajátos kérdéskör kerül az olvasó elé, hanem az ügyintézés tipikusnak nevezhető módja is. A gyülekezet tagjai nem „hallgatnak szemérmesen” és nem egymás közötti morgások kíséretében néznek szembe a feszültségekkel. Természetesnek tartják, hogy megoldáskeresésükbe bevonják az apostolokat, akik „őrizői a nyájnak”. Ez messzemenően többet jelent egyszerű közösségápolásnál, vagy az egyébként nagyon tiszteletre méltó bizalom megnyilvánulásánál. Itt arról kapunk jelzést, hogy a felvetődő közgondok vagy egyéni kérdések a gyülekezet számára magától értetődően Isten színe elé tartoznak, s ezért nem maradhatnak ki az Isten által rendelt pásztorok sem a megoldásért való tusakodásból. Az egészséges gyülekezeti élethez ez a nyíltság hozzátartozik. Nem kell az apostolokat mentegetni amiatt, hogy a növekvő létszámok miatt nem tudták maguk naprakészen áttekinteni a gyülekezeti élet minden részletét, vagy hogy netalán elmulasztották a külön informátori hálózat kiépítését. Igénk még burkoltan sem marasztalja el az apostolokat. Tényt közöl a gondok nyílt és testvéri megosztásáról.
Mi van a fogyó, elöregedő gyülekezeteinkkel? Nemcsak a növekedésnek, hanem a visszafejlődésnek is vannak problémái. Úgy gondolom, hogy igénknek van általában érvényes üzenete. Problémák mindenhol és mindenkor jelentkeznek. Megfelelő kezelésükre szükség van. Talán jó is, hogy mai egyházi helyzetünk alapvetően eltér a Cselekedetek könyvében elénk táruló helyzettől. Nem is volna célszerű a megoldásokat kopírozni. Tanulni azonban tud belőle klerikus és laikus egyaránt. A konkrét ige ezért lehet ma is időszerű.
Problémákkal vívódó gyülekezet rajzolódik elénk a felolvasott igeszakaszban. Az Egyház életmenetének kezdeti időszakáról tudósító Lukács egy ― a jeruzsálemi gyülekezet növekedéséből adódó ― kérdésről, mégpedig lényegében az apostoli szolgálat kiterjesztéséről, az igehirdetés és a szeretetszolgálat végzésének jobb lehetőségei kereséséről ír. Mai helyzetünk eltér ettől a bibliai állapottól. Nekünk nem a növekedés, hanem a megfogyatkozás gondjaival kell szembenéznünk. Mi az, amit a 2000 évvel ezelőtt élt testvérek mondhatnak nekünk?
Mindemellett fontos, hogy a különféle elhívással rendelkező emberek a maguk elhívása szerint szolgáljanak, és ne kényszerítsék más feladatokba. Konkrétan az apostoli küldetés az igehirdetés és imádság szolgálata, ezért nem helyes, ha nekik kell végezni a diakóniai asztal körüli munkát. Nagyon hangsúlyosan kerül elő, hogy Szentlélek általi bölcsesség szükségeltetik — minden szolgálathoz! Félreértések elkerülése végett: nem egyszerűen arról van szó, hogy a demokrácia jegyében megszavazzák a 7 diakónust, hanem arról, hogy felelősen megvizsgálják a jelölteket, és azt választották ki, aki „hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt” (5.)
Az egyház egészséges életének feltétele, hogy Lélekkel, bölcsességgel, hittel teljes, kipróbált (akik mellett jó bizonyság szól már — az eddig végzett munkája révén, a Krisztushoz ragaszkodás által, az igeszerű gondolkodás miatt) egyének tevékenykedjenek benne.
E lelki bölcsesség nélkül, ha bárki a saját akarata szerint jár el a gyülekezetben, nem pedig Isten Lelkének engedelmeskedve, akkor csak viták keletkeznek, összeütközések, békétlenség. Ilyenkor lényegében két lehetőség van. Egyik, hogy a békétlenség önmagában megemészti a gyülekezetet, eltávolodik Urától és küldetésétől, kiesik a kegyelemből. Másik, hogy az egyik fél önként kivonul ebből a helyzetből; és valljuk meg őszintén, ez a fél ritka kivételtől eltekintve az szokott lenni, aki az Úrra figyel: épp e figyelésből származik, hogy miközben mindent megpróbál az ige szerinti állapotok elérése érdekében, bekövetkezhet egy pont, amikor rájön, hogy erre az adott keretek között, az emberi akaratok és Isten akaratának egymásnak feszülése miatt már nincs lehetőség, így végül hite alapján csak a távozás marad számára. Lukács azonban nem ezt tárja elénk. Ő arra ad példát, miként kell a Lélek bölcsességével megoldani a gyülekezet konfliktushelyzeteit, abban az esetben, ha mindkét fél Krisztusra figyel önmaga helyett…
Lukács nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a jeruzsálemi gyülekezetben kiéleződő ellentétek hírét azért tudják meg az apostolok, mert közlik velük. Mindez nem az információáramlás kívánatos módozataira utal, hanem azt tárja fel, hogy az első gyülekezet tagjai tudták: gondjaik csak akkor oldódnak meg, ha az apostolok elé viszik őket. Mindez azonban azt is jelzi, hogy az első gyülekezet tagjai tudták: gondjaik Isten színe elé tartoznak. Lehetne az ú.n. „egyházfegyelem” vonalára futtatnunk mondanivalónkat. Helyesebbnek látszik viszont arra rámutatni, hogy Jeruzsálemben a testvéri nyitottság formájában az Isten felé nyitottság képe bontakozik ki. Messze szakadt az Újszövetség világától az a gyülekezet, vagy az a hívő, amely és aki „szemérmesen tud hallgatni” közgondok tekintetében. Szembesít ez olyan kérdésekkel, mint hogy (a) mit tekintünk „magánügynek” és hogy (b) „magánügyeink” miként intézhetőek el, ha azokból még Istent is kihagyjuk?
Ne térjünk könnyedén napirendre Lukács egyszerű ― és rövid! ― tényközlései fölött. Igénknek ugyanis nemcsak az elejére, de közepére és végére is jellemző, hogy kiemelkedik benne az igehirdetés és az imádság fontossága. Lehet kérdésünk egyéni és lehet közösségi; lehet kérdésünk a növekedéssel és lehet a megfogyatkozással kapcsolatos; mindenképpen elengedhetetlen, hogy az ige mértéke alá kerüljön és az imádság tárgya legyen. Jó jelzés az Útmutató és annak használata, de igénk túlmutat ezen a mechanizmuson: feltárja a testvéri segítségnyújtás lehetőségét és alapját; megérteti, hogy Istennek van szava mindennapi kérdéseinkkel kapcsolatban is. Helyére teszi egyébként a lelkészi szolgálatot is a gyülekezetben.
Igénkben nem pusztán arról esik szó, hogy a Jeruzsálemben feszültséget gerjesztő állapot megszüntetésére jó megoldást találtak, hanem arról is, ― sőt elsődlegesen arról! ― hogy az eladdig csak apostolok által végzett igeszolgálatot kiterjesztik azokra is, akiket a Lélek erejével felruházottan el lehet küldeni a bizonyságtevés, a gyülekezetépítés munkájára. Ennek a szent „mozdulatnak” az a mai üzenete, hogy a munka mindig meghaladja a szolgálattevők erejét, de Istennek van gondja a munkaerő pótlására és kiegészítésére. Vigasztal és erősít ez az ige: Isten nemcsak megteremteni, de megtartani is tudja egyházát.
Igénk legnagyobb vigasztalása és erősítése azonban abban van, hogy a felvetődő gondok megoldásával együtt a testvéri nyitottság „hasznára” is rámutat. Érdemes a problémákat nem titkolni, nem magunkban őrizgetni, nem a magunk választotta szűk csapat előtt megszellőztetni, hanem Isten színe elé vinni. Lekerül vállainkról a teher, s emellett még abban az élményben is részesedünk, hogy megtudjuk Istenünk eligazító szavát is. Teremtő munkájába beletartozik, hogy hálát fakasszon szívünkben. A vasárnap ősi elnevezése abból a mondásból fakad, melyet a gyülekezet Urához fordulva mindig okkal mond: „Exaudi nos, Domine!” („Hallgass meg minket, URunk!”). Azzal a reménységgel teheti, hogy imádsága meghallgatásra talál és URa felel neki Igéjében a Szentlélek által.
Figyeljünk hát ezért azokra a diakónusokra, akik hűségesen megálltak a szolgálatban. Istvánra, aki még a vértanúságot is vállalta, de nem tágított Urától, tudta, hogy az üdvösség minden földi előnynél többet ér, nemcsak anyagiaknál, munkahelyi előmenetelnél, hanem még az életnél is drágább. Vegyünk példát Fülöpről, aki Samáriában hirdette az evangéliumot, és sokan lettek hívővé, így is növekedett a gyülekezet nemcsak Jeruzsálemben, hanem Samáriában is. Tanuljuk hát meg a 7 diakónus választásának esetéből, hogyan kell szolgálatot betölteni — hogyan kell először is lélekkel és bölcsességgel telten munkálkodni, hogyan kell Krisztusban megoldást keresni a problémákra, hogyan kell kezelni a gyülekezetben előállt konfliktusokat, és hogyan kell betölteni a gyülekezetben a ránk bízott feladatot Krisztus akarata szerint. Így, a nyitásra készülve, vizsgáljuk meg magunkat az Ige mérlegén, hogy miben kell megváltoznunk, miben kell még jobban Urunkra hagyatkoznunk. Isten Szentlelke újítson meg bennünket az imádság, és az Ige szolgálatában, a diakónia szolgálatában, hogy be tudjuk tölteni keresztyén hivatásunkat Krisztusban. Mindezt pedig azért bízza ránk Urunk, hogy Igéje terjedjen és növekedjen a tanítványok száma. Ámen!
Kérdések az Igehirdetéshez:
- Milyen szolgálataid vannak a gyülekezetben? Megítélésed szerint, sokat vállalsz, vagy kevesebbet?
- A szolgálatoddal kapcsolatban mi az, ami „zúgolódóvá” tud tenni téged?
- Hogyan keresed a megoldást a konfliktusokra, problémákra, egyéni és közösségi életedben?
- Miben érzed a szolgálat, a testvéri kapcsolatok terén, hogy megújulásra van szükséged?
(Bárány György)