Az Élő ünnepe
– Szolnok, 2021. április 4. –
Olvasandó: 1Korinthus 15, 12-28.58.
„A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.” Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek.” Lukács 24, 1-9.
Azért vagyunk ma együtt feltámadás ünnepén, hogy ünnepeljük az Életet, az Élőt. Ez nem csupán egy húsvéti ténymegállapítás Jézusról: nem halott, hanem élő; hanem ez egy méltóságjelző. Ez az ő lényege. János a Jelenések könyvében leírja, hogy a feltámadott Krisztus így mutatkozik be: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő…” Jelenések 1, 17-18. Ő az élő Isten. Az élet forrása. Maga az Élet.
Kezdjük az elején a történetet. Hol kezdődik a húsvét története? Hol kezdődik a történet? A legelején. Kezdetben. Amikor Isten megteremtette a világot, az élet áradt túl. Csak kimondta, és lett, mert áradt belőle az élet. Mert ő az Élet, ő az Élő. Csodálatos fantáziával teremtett életet maga körül. És az élet Istene kezdetben rendet teremtett ebben a világban az élet védelmére. Mert a káosz, az összevisszaság az élet ellensége mindig és mindenhol. Az Élő Isten elrendezi a teremtett világot: kereteket ad az életnek, és ezzel védelembe helyezi azt. Ebben a rendben az embert különleges helyre állította. Ő Isten képe és hasonlatossága, vagyis a teremtés rendjében az ember az egyetlen olyan teremtmény, akivel Isten különleges kapcsolatban akar lenni: párbeszédben, szeretetkapcsolatban. Az ember az a teremtmény, akinek az élet sokkal többet jelent, mint biológiai létet. Az ember számára a puszta biosz nem élet. A dzóé az élet, amit örök életnek szoktunk fordítani. Az Élővel való szeretetkapcsolat, életközösség, szövetség. Ez az élet. A tőle való elszigeteltség pedig a halál.
Ezt a különleges teremtményt az Élő, az Isten odaállította a teremtés élére: legyen az Élő képviselője, uralmi jelképe a földön. Maradjon a rendben, a Teremtővel, az élő Istennel állandó kapcsolatban, és vigyázzon arra, hogy az Élő akarata mindenben érvényesüljön, az élet mindent megelőző prioritás legyen, védelem alatt álljon, kiteljesedjen a teremtett világban.
Amíg az ember ebben a rendben, szeretetkapcsolatban van az élet forrásával, addig van élete, a biológiai léten túl (dzóé). Nem pusztán lét és fajfenntartás, hanem Isten ismerete, szívből való szeretete, örök, boldog együttlét az élet Urával dicsérve és magasztalva őt (v.ö: Heidelbergi Káté 6. kérdés-felelet). Amíg az ember ebben a rendben, szeretetkapcsolatban van az élet forrásával, addig van az élet első helyen, védelem alatt.
Így kezdődik a történet. Valóban az élet ünnepe. Egy csodálatos szimfónia, ahol az ember a Teremtőre figyel, ahogy a koncertmester a karmestere. (Vele fog kezet a karmester 😊). Ebben a világban teljesen ismeretlen volt a halál. A teremtett világ, és az élén az ember nem tudta mi a halál. Csak az életet ismerték. Mert az Élővel éltek.
Az Isten képmása ember azonban kiszakadt a helyéről, az Élővel való közösségből. Szakított az élővel. Független életet akar élni. Hogyan lehet élni az Élő nélkül? Nem nonszensz az élet az élet forrásától függetlenül? A szakításban látjuk, hogy számunkra az élet nem pusztán a biológiai létet jelenti. Isten kegyelme, hogy a biológiai életünket meghagyta a szakítás után is. Isten „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” Máté 5, 45. A tőle elszakadt ember az ő végtelen irgalmából él, lélegzik, nem pusztul el… A dzóé, az örök élet, a teljes élet azonban elveszett. Az ember leszakadt az Istennel való közösségből, és nagyot zuhant a lelki halálba. Megismertük a halált. Megjelent a halál a világunkban, az életünkben, és teljesen birtokba vette azt. Annyira, hogy ezek után az Élet lett ismeretlen. Mármint az, amit ez a fogalom kezdetben jelentett. Jobb híján az Isten nélküli vergődésünket, az evilági keretekért való harcunkat nevezzük életnek.
A koncertmester elhagyta a helyét, és karmester akart lenni, és az élet ünnepének harmóniája szétesett: rajtunk keresztül, akik az élet rendjét voltunk hivatottak őrizni, betört a világba a káosz, a bűn, a félelem, a szégyen, a vád, a fájdalom, a kudarc és a halál. Megjelent a pokol.
Így van ez ma is. Hol tart ez a világ? Olyan erőkkel küzdünk, amelyeket az ember nem is ismert a bűneset előtt. Hol tart a természet? Az összevisszaság egyre inkább kiütközik. Hol tart a társadalom? Itt is… Isten kegyelme, hogy még csak itt tartunk. Nem vette le rólunk teljesen a kezét. Még tart minket. Nem kell senkinek ebben a világban a teljes nihilt, káoszt és magárahagyatottságot átélni, mindig van remény, de a halál, a pokol itt van ebben a világban. Sajnos tapasztaljuk szenvedünk tőle, és részei vagyunk. Hogyan ünnepeljük mi ebben a világban az életet?!
A történetnek azonban nem ez a vége. Hogyan folytatódik a feltámadás története? Isten nem hagyta magára a fellázadt embert. Eljött Jézus. Az Élő. Maga az élet forrása, az élő Isten jött el őbenne. Az Élet. János ezt mondja róla: „Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla.” 1János 1, 2. Jézus Krisztus nem egy nagy tanító, nem vallásalapító, nem erkölcsi reformer. Ő maga az Élet. Maga az Élő! Az élet Alkotója, Isten jött el benne ebbe a világba emberi testben, hogy megkeresse és megmentse az életről leszakadt embert, hogy újra közösségben lehessünk az Élettel, Istennel.
Végigélte a mi emberi életünket, és a kereszten leszállt abba a mélységbe, amit mi szereztünk magunknak a szakítással. Megjárta helyettünk a poklot: az Élettel teljesen összeegyeztethetetlen, életidegen állapotot. A magárahagyatottság, az elszigeteltség teljes kínját, és a halált. Legyőzte ezeket, hogy bennünket kimentsen a pokolból és a halálból, hogy nekünk újra életünk legyen Őbenne, újra Isten képe és hasonlatossága legyünk élő kapcsolatban az Élővel, az élet forrásával, Istennel. Megtette ezt, hogy újra az ő uralmának eszközei, képviselői, jelei legyünk a teremtett világban és a társadalomban.
Ő kapcsol vissza bennünket abba az életbe, amit elvesztettünk, amit már nem is ismerünk, csak halvány emlékeink vannak róla. Mert ő kapcsol össze bennünket újra az Élővel, önmagával. Istennel. Aki őbenne hisz, vagyis hozzá kapcsolódik, annak élete van, olyan élete, amit nem lehet többé elvenni, amit nem győzhet le a halál sem. Mert Jézus Krisztus az Élet. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban… Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül!” 1Korinthus 15, 19-20. Ő az Élő. Ő az Élet.
Így elérkezve a történetben a húsvét reggelhez, talán jobban értjük a csodálkozó kérdést: „Mit keresitek a holtak között az Élőt?” Az asszonyok ott a sírkertben még nem látják, nem értik, hogy Jézus nem egy tragikusan elbukott tanító, hanem az Élő (Isten), és éppen ezért törvényszerű a feltámadás! El is mondta ezt nekik korábban. Nem csak azt, hogy meg kell feszíttetnie, hanem az is, hogy fel kell támadnia. KELL. Mert az Élőt nem lehet megölni. Neki hatalma volt letenni az életét miértünk, hogy azután újra visszavegye (János 10, 18.) Őt nem lehetett megölni. Ő az Élő!
Az asszonyok azonban az Élő helyett egy kedves halott testét keresik ott, ahol annak (szerintük) lennie kell: a temetőben. És addig, amíg halottat keresnek az életük a legjobb szándék mellett is megreked a halál erői között: emlékezünk rá egy darabig, szertartásosan felelevenítjük az emlékét és a tanítását, és szomorúan éljük tovább az életünket úgy, mint előtte, a világ már csak olyan marad, amilyen volt, és benne mi is alapvetően olyanok maradunk, amilyenek voltunk. Aztán egyszer meghalunk.
„Ámde Krisztus feltámadt!” Nem maradt a sírban, az angyalokon keresztül útba igazítja az asszonyokat, és még aznap este és utána még többször találkoznak vele, aztán felmegy a mennybe, és maga helyett az ő Élő Lelkét küldi el hozzájuk, aki bennük él, és gyökeresen megváltozik az élet! Vereségből győzelem lesz, mert az Élő kezdi őket formálni, Élet költözik beléjük. Ezt az életet már a Római Birodalom hadserege sem győzheti le. Énekelve mennek még az oroszlánok elé is, és a mártírok vére magvetés lesz, mert ezt az életet Krisztusban nem veheti el, nem győzheti le senki, ezt az életet nem lehet eltemetni!
És ez még mindig nem a történet vége. Mert a történet velünk folytatódik. „Mit keresitek a holtak között az élőt?” Szólhat ez a kérdés nekünk is, akik ma húsvétot ünneplünk? A XXI. századi Európa keresztyénei, Magyarország keresztyénei nem hasonlítunk ezekre a találkozás előtti asszonyokra? Nem halottat keresünk az Élő helyett? Feltehetem így a kérdést: a te húsvét ünneplésed, a te vallásod ad neked olyan élő hitet, amelyet a halál sem győzhet le? A hited összeköt-e téged az Élővel? Nagy erőfeszítéseket teszünk a földi kereteink fejlesztéséért, egyre nagyobb jólétben élünk, de vajon ismerjük-e az Életet, az Élőt, van-e éltünk a biológiai létünkön túl? Vagy meg kell elégednünk a gazdasági növekedéssel?
Egy rohamosan fogyó gyülekezetben szolgáló lelkész kérdezte reménytelenül: „Én még eltemetlek benneteket, de engem ki fog eltemetni?” Nem temetjük mi is sokszor az egyházat, a hitünket? Nem a holtak között keressük az élőt? Pedig a Krisztust, az Élőt nem lehet eltemetni! Miről beszél az életünk? Miről beszél a társadalmunk? A közvetlen környezetünk, a fogyasztásközpontú dekadens világunk? Arról, hogy az élet halált legyőző erői áramlanak rajtunk keresztül?
Az istentisztelet az élet ünnepe. De vizsgáljuk meg a magunk istentiszteletét becsülettel! Dr. Gyökössy Endre írja egy helyen: Mélyhűtők lettek a templomaink. Erről beszél a világ körülöttünk. Vasárnaponta felolvasztunk egy adag vallásosságot, aztán a többit visszafagyasztjuk, egészen másról beszélnek a hétköznapjaink, aztán jövő vasárnap újra kiolvasztunk egy kicsit.
Az állam és egyház szétválasztása vita tárgya, de a templom és az élet, az istentisztelet és a hétköznapok szétválasztása viszont egyenesen az egyház halála, az élet halála. Nem ezzel temetjük az egyházat? Kedves gyerekkori barátomat hívtuk gyakran templomba, és azt válaszolta: hideg van a templomban. Persze mondhatjuk, hogy jó kifogás, de nem lehet, hogy tudat alatt egy igazságot fogalmazott meg: belülről fázom, mert nem érzem a templomotokban az Élőt?
Nem rossz helyen keressük az Élőt, amikor a formák temetőjében keressük őt? Arról vitatkozunk, hogy mi való, meg mi nem a templomban, ragaszkodunk több száz éves formákhoz, mert így érezzük igaz reformátusoknak magunkat, vagy éppen a liturgiai reformtól, az új formáktól, istentiszteleti rendtől, új énekeskönyvtől várunk valami változást, de közben a mindennapi életünket teljesen máshogyan éljük, mint amiről Jézus beszélt: a magunk módján, a saját erőnkből, magunkban bízva. Szívszorító a kép Jézus szenvedéstörténetének egyik jelenete: a főpapok nem mennek be Pilátus udvarába, hogy megtartva a hagyományt, a törvény külső követelését tiszták maradjanak az ünnepre, de közben nyugodt szívvel keresztre feszítik az Élőt! Micsoda ellentmondás, nem?
Hogyan lesz az istentisztelet valóban az élet ünnepe? Több életet a templomba, és több templomot, istentiszteletet az életbe! Hadd találkozzunk mi is, és rajtunk keresztül mások is az Élővel, aki nem vallásos szokásokat tanít nekünk, hanem az egész életet megváltoztatja, rendbe teszi! Évtizedekkel ezelőtt egy választási kampány idején egy politikus így buzdította a választókat a részvételre: most vasárnap ne templomba menjenek, hanem szavazni! Nem! Menjenek el templomba, istentiszteletre, és utána menjenek el szavazni! Hadd kapcsolódjon össze hit és élet, hit és társadalmi felelősség, hadd áradjon ki az Élet rajtunk keresztül a templomból, és formálja körülöttünk a világot. Azért járunk templomba, azért veszünk részt az istentiszteleten, hogy figyeljünk az Élőre, az élet forrására. Vele éljünk minden nap. Az ő képviselője legyen az életünk – ne csak a választáskor, hanem a mindennapi értékrendünkben és életvitelünkben, szolgálatunkban is.
Isten meghívott bennünket, hogy higgyünk Jézus Krisztusban, és benne olyan életünk legyen, amit nem vehetnek el tőlünk, és nem győzhet le a halál sem. Hinni azonban a Biblia fogalmai szerint nem annyit jelent, hogy elhiszünk valamit, amit mondanak nekünk, hanem azt jelenti, hogy bízunk benne és rá bízzuk magunkat, vagyis az életünket hozzá kötjük, és a vele való kapcsolatban éljük. Erre hívott meg bennünket Jézus.
Arra hívott meg, hogy az Élővel éljünk, és legyünk az Élő képviselői a magunk helyén. Tegyünk bizonyságot arról, hogy az élet, a szeretet mindennél értékesebb. Az életet érdemes védeni, óvni, szolgálni, mert Istennek örök terve van vele. Abban a világban, amelyik egyre inkább bedől a halál kultúrájának, a tárgyak, az élettelen dolgok imádatának, s közben nemet mond az életre és a szeretetre, ez a küldetés nagyon fontos, és óriási kihívás. Elfogadjuk ezt a kihívást a mindennapokban, vagy vallásos formáinkat megtartjuk, és a hétköznapjainkat mi is a világ szabályai szerint gondolkodva éljük? Példák:
Küldetés és kihívás igent mondani a megszülető életre még akkor is, ha az bizonyos kényelmi szolgálatatásokról való lemondással jár. A tárgy az tárgy – mindent itt kell hagynunk egy napon – de az élet az élet. Érdemes erre a világra?! Igen, mert nem csak erre a világra születik az ember. Ha Isten kezét Jézus Krisztusban megtalálja, és vele él harcok és terhek között is áldott és értékes lesz itt az élet. És Isten nem csak erre a világra hív, hanem az örök életre. Ettől fosztanád meg, akit nem engedsz megszületni azért, hogy neked, vagy a többinek több tárgy jusson?
Küldetés és kihívás a családot óvni és védeni, ahol szeretetközösségben növekedhet és lehet érzelmi biztonságban az élet. Komolyan venni, hogy a család Isten akarata szerint egy férfi és egy nő életre szóló szeretetközössége, és nem hangulati közösség, ami addig tart, amíg hangulatom van. Hűségre épül, és nem az érzések uralmára. Küldetés és kihívás, az Élő képviselete, hogy ezért még az önző vágyaink ellen is harcoljunk, és a sérelmeinket is letegyük és megbocsássunk.
Küldetés és kihívás a szenvedő, szükségben levő élet védelme. A szeretetkapcsolatok védelme. Pereskedünk egymással például örökösödés esetén, vagy engedünk, mert nem akarjuk, hogy a családi szeretet rámenjen az anyagiakra? Le tudunk mondani az utolsó szó jogáról, tudunk-e bocsánatot kérni, és megbocsátani, mert a szeretetkapcsolatok fontosak a mi Urunknak, az Élőnek? Abban a világban, ahol egyre kevésbé számít a többi ember, vagy a környezet, csak az számít, hogy több legyen a profit, elhívott minket az Élő arra, hogy vele éljünk és az ő rendjét képviseljük, ami az életet védi. Abban a világban, ahol mindenki azt tesz, amit akar, a maga módján él, a maga ura akar lenni, elhívott minket az Élő Isten arra, hogy mi az ő uralma alatt éljünk, az ő rendjét képviseljük, amelyik az életet és a szeretet védi. Az életünk beszéljen arról, hogy nem az érdek az úr, nem a kényelem, a jólét az úr, nem a félelem az úr, hanem Jézus az Úr, az Élő! Azok az értékek, amik neki értékek. Azok a korlátok, amiket ő állított.
Érdemes? Érdemes! Mert az Élő győzött a halál felett, mert az őbenne elrejtett életet nem győzheti le a halál sem. Mert nem csak ez a földi élet van, hanem van örök élet. Jézus Krisztus megváltása azt jelenti, hogy ő teljesen helyre állítja az Életet ezen a földön. Megígérte, hogy újjáteremti a mindenséget, elhozza azt a világot, ahol csak élet lesz és újra ismeretlen lesz a halál, a bűn, és minden, ami ezekhez tartozik. Megígérte, hogy újjáteremti a testünket, amikor mi is feltámadunk, olyan testben, amit nem győzhet le, de még csak meg sem érinthet a halál. Újra teljesen a helyünkön leszünk az Isten uralmának, az élet és a szeretet rendjének képviselőiként. Érdemes? Már itt és most, amikor még a halál erői munkálkodnak, mi már ismerhetjük az életet a biológiai léten túl, a teljes életet, mert ismerhetjük az Élőt, vele élhetünk. Ez azonban csak kóstoló abból a teljes helyreállításából, ami még csak ezután jön Isten ígérete szerint. Amikor Isten eltörli a halált! És csak élet lesz megint! Na ez lesz majd a történet vége! Ezt várjuk, és már most, amikor ez még küzdelmet jelent, ezt az újjáteremtett világot képviselhetjük várva a beteljesedést, és tudva, hogy érdemes. „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” 1Korinthus 15, 58.
Ezért jött Jézus, az Élő! Ez volt a küldetésének a célja. Meghalt, feltámadott, felment a mennybe, és elküldte az ő Szentlelkét, hogy általa benned éljen. Nem azért, hogy vallásossá tegyen, néhány szokást megtanítson neked, hanem azért, hogy az egész életedet átformálja. Hogy újra az lehess, akiknek Isten elgondolt téged: az élet Istenének uralmi jele, képviselője, aki áldást és örömöt jelent a körülötte élőknek, az élőhelyének, és a teremtett világnak, az egész mindenségnek. Akitől nem elhúzódnak a teremtmények, hanem örömmel üdvözlik uralmát. Olyan, aki az élő Isten rendjét képviseli. Nem pusztítja a világot, nem rombolja önző módon a szeretetet, hanem szolgálja az életet. Ugye mennyire nem életidegen az igazi istentisztelet, amelyik valóban az Élő Jézust ünnepli, vele való találkozást szolgálja?
Hogyan leszek ennek a történetnek én is részese? Hogyan lesz ez az én történetem? Jézus az élő. Jézus az Élet. Hogyan lesz a mienk a dzóé élet? „Aki hisz énbennem…” „Higgyetek énbennem…” – mondja Jézus. Jézusban van ez az élet egyedül. Rajta kívül nincs. Nem külön kapjuk, hanem csomagban, Jézussal együtt. A hit azt jelenti, hogy rábízom magamat Jézusra.
Nem csupán elhiszek bizonyos igazságokat, hanem az életemet teszem rá. Ez lesz az életem. Ő lesz az életem. Többé nem a magamban élem az életemet függetlenül tőle, hanem vele. Nem a magam módján élek, hanem úgy ahogyan ő mutatja. Nem tartom többé távol a mindennapi életemtől, hanem az életemet teszem rá. Nem majd valamikor a távoli jövőben, hanem most. Ezt jelenti a megtérés: visszaigazodom az élet eredeti rendjébe, az Isten rendjébe a teljes életemmel. Különben nem tudom ezt a rendet képviselni, csak a káoszt. Ahhoz, hogy az Életet tudjam ünnepelni és képviselni az életemmel, szabad kezet kell adnom a magam élete felett az Élőnek. Mielőtt nekilátnál, hogy rendet tégy magad körül, nézz magadba, és térj meg! Fordulj oda Istenhez, légy bátor komolyan venni: ő Élő. Engedd, hogy ő tegyen rendet benned, és rajtad keresztül munkálkodjon.
Úr Jézus, Te vagy az Élő, Te vagy az Élet! Jöjj, töltsd meg engem élettel. Formálj és vezess! Mutass rá a halott pontokra az életemben! Mutass rá arra, hogy hol vagyok én hűtlen az Élethez, Hozzád! Kérlek, bocsáss meg, tisztíts meg! Add a Te Lelkedet! Te légy az Úr! Ámen.
Kérdések az igehirdetéshez:
- Melyik üzenet, melyik kérdés szólított meg téged személyesen ebből az igehirdetésből?
- Konkrétan mit mondott neked? Mire figyelmeztetett, miben igazított helyre vagy mire bátorított, miben erősített meg?
- Mi az, amit máshogyan gondolsz, teszel majd, mint eddig?