„Nem te uralkodsz”
„Ezek után a következő dolog történt: A jezréeli Nábótnak szőlője volt Jezréelben, Samária királyának, Ahábnak a palotája mellett. Egyszer Aháb így szólította meg Nábótot: Add nekem a szőlődet, hadd legyen az veteményeskertem, mert közel van a házamhoz! Adok helyette jobb szőlőt, vagy ha jónak látod, pénzben adom meg az árát. Nábót így felelt Ahábnak: Az ÚR őrizzen meg attól, hogy odaadjam neked atyai örökségemet! Aháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki, amikor ezt mondta: Nem adom neked atyai örökségemet. Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította, és nem evett semmit. A felesége, Jezábel azonban odament hozzá, és így szólt: Min keseredett el úgy a lelked, hogy semmit sem eszel? Ő így válaszolt: Beszéltem a jezréeli Nábóttal, és azt mondtam neki, hogy adja nekem a szőlőjét pénzért, vagy ha úgy tetszik neki, szőlőt adok helyette. De ő azt mondta: Nem adom neked a szőlőmet. A felesége, Jezábel ezt mondta neki: Hát nem te uralkodsz most Izráelben? Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét. Ekkor leveleket írt Aháb nevében, lepecsételte annak gyűrűjével, és elküldte a leveleket azoknak a véneknek és nemeseknek, akik Nábóttal egy városban laktak. A levelekben ezt írta: Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon. A város polgárai, a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik, és ahogyan a nekik küldött levelekben írta. Böjtöt hirdettek, és Nábótot a nép élére ültették. Odajött a két hitvány ember is, leültek vele szemben, és ezek a hitvány emberek így tanúskodtak Nábót ellen a nép előtt: Átkozta Nábót Istent és a királyt! Ezért kivitték őt a városból és agyonkövezték. Azután ezt az üzenetet küldték Jezábelnek: Agyonkövezték Nábótot. Amikor Jezábel meghallotta, hogy agyonkövezték Nábótot, így szólt Jezábel Ahábhoz: Kelj föl, vedd birtokba a jezréeli Nábót szőlőjét, amelyet nem akart pénzért neked adni, mert nem él már Nábót, hanem meghalt. Amikor Aháb meghallotta, hogy Nábót meghalt, fölkelt Aháb, lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt. Ekkor így szólt az ÚR igéje a tisbei Illéshez: Eredj, menj el Aháb izráeli király elé, aki Samáriában lakik, de most éppen a Nábót szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Öltél, és még birtokot is szereztél? Azután így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Ahol a kutyák felnyalták Nábót vérét, ugyanott nyalják fel a kutyák a te véredet is!”
1Királyok 21, 1-19.
A múlt héten a Partitúra táborban arról beszélgettünk a gyerekekkel, hogy a Biblia szerint mi a hivatásunk, és hogyan jelenik ez meg nem csupán a templomi életünkben, hanem életünk egészében, hétköznapi hivatásunkban, foglalkozásunkban is. A Bibliaolvasó Kalauz vezérfonala szerint ma olvasott történetben látunk valakit, akinek nem mindennapi foglalkozása van: király. A király küldetése a Biblia szerint Isten rendjét képviselni a nép körében, Isten dicsőségét tükrözni. A királyság intézménye ezen az alapon indul el Izraelben. A bibliai ideális államforma nem a demokrácia (népuralom), hanem a teokrácia (Isten uralma). Isten népének alapvető hitvallása: Az Úr a mi királyunk. Sokáig nem is volt emberi királyuk, törzsszövetségben éltek, Isten által elhívott bírák vezették őket. Aztán így szólt a nép: legyen nekünk is királyunk, legyünk olyanok, mint a többi nép. Gondoljunk csak bele, milyen fájdalmas az, hogy Isten választott népe olyan akar lenni mint a többi nép, Istent nem ismerő nép?
Isten azonban elfogadja ezt a kérést, azzal a feltétellel, hogy a király addig tölti be a hivatását, és addig lesz áldás a nép számára, amíg Isten uralmát képviseli, az ő dicsőségét tükrözi az, ahogyan él és kormányoz.
Az ókori keleti királyok önkényuralkodók voltak. A királynak senki sem parancsolhatott, a király azt tett, amit akart. Ez az Isten népét körülvevő kultúra mintája. Mivel azonban Isten népe körében továbbra is teokrácia van, a király nem önkényuralkodó, nem „maga találja ki magát”, hanem nagyon határozott feladata van: a láthatatlan, élő, szövetséges Isten királyságát kell képviselnie, Isten rendjére kell vigyáznia, Isten gondoskodásának eszközének kell lennie a nép életében. Tudatában kell lennie, hogy nem ő a legfőbb úr, neki is van Királya, Isten, aki felé engedelmességgel és elszámolással tartozik. Van egy-két király az egységes királyság, majd Júda történetében, aki szem előtt tartja ezt a hivatást, de a királyság inkább kontrasztja lesz Isten eredeti tervének: a legtöbb király pont az ellenkezőjét teszi, mint, amit Isten elgondolt.
A királyok többségében nem Istent képviselik, hanem saját magukat. Nem őrködnek Isten rendje felett, hanem átlépik azt. Nem az ő dicsőségét hirdetik, hanem a maguk érdekét keresik, nem a népről gondoskodnak, hanem önző módon elveszik azt, amit megkívánnak. Nincsenek a helyükön, kimozdultak, célt tévesztettek. Ezzel pedig példái, reprezentánsai lesznek annak, ahogy az Isten képviseletére teremtett ember kimozdult a helyéről.
Minden ember küldetése ugyanis – akármilyen foglalkozása, hivatása is van – Isten terve szerint pontosan ez: Istent képviselni, az ő rendjét vigyázni, és dicsőségét hirdetni, a ránk bízottak között az élet és szeretet rendjét vigyázni és szolgálni. Általában nem egy ország van ránk bízva, de van egy része a világnak, ami ránk bízatott. Akármilyen kicsinek tűnik is ez a terület, akármilyen szűknek is tűni a hatáskörünk, Isten számára nagyon fontos és pótolhatatlan. Ott és abban, ami a mi feladatunk ebben a világban nem fogja más rajtunk kívül képviselni Isten dicsőségét, szépségét, életet és szeretet védő rendjét. A feladatunk a magunk helyén az, ami a királyok feladata volt. Lássuk így a hétköznapokban az életünket, feladatunkat! Isten terve szerint minden ember ebben a hivatásban van a helyén.
A mi nagy bajunk is az, ami az ószövetségi királyok baja volt: Kimozdultunk a helyünkről, önmagunkat képviseljük, saját zsebre dolgozunk. Nagyon sokszor a ránk bízottak szolgálata helyett a magunk érdekeit képviseljük. Keresztyénnek neveznek bennünket, ami azt jelenti, hogy Krisztushoz tartozó, krisztusi ember, ehelyett azonban egy „magunk módján” kultúrában mi is „magunk módján” életet élünk. A most olvasott történetben Jezábel kérdése kulcskérdés: „Hát nem te uralkodsz?” (7. vers), hát nem te vagy a király? Nem ismerős ez a kérdés? Az én életem, én döntöm el, hogy hogyan élek, nekem van jogom eldönteni, hogy mit tartok jónak, fontosnak és mit nem, ne szóljon bele senki! Vajon a saját életemben nem én uralkodok, nem én vagyok a király? Pontosan ez a bűnös emberi szív baja: Ahelyett, hogy Istent képviselnénk a helyünkön, önmagunkat képviseljük, ahelyett, hogy az ő dicsőségét, szépségét tükröznénk, a magunk módján élünk, önmagunkat valósítjuk meg, „saját zsebre dolgozunk.”
Az Isten tervéhez képest eltorzulásnak bennünk vannak tünetei. Izrael elhajlott életű királyai olyanok, mint az állatorvosi ló: jól megfigyelhetőek rajtuk azok a tünetek, amelyek látványosabban vagy csendesebben, de ugyanolyan kártékonyan minden bűnös ember életében megjelennek: a mi életünkben is. Különösen is erős példa erre a Kre 9. században élt Aháb, aki feleségével Jezábellel együtt a leghírhedtebb királya Izrael történetének. Figyeljük most meg az önmagunk képviseletének, a magunk módján való életnek a tüneteit és következményeit. Nézzünk bele ebbe a történetbe, mint egy tükörbe. Vegyük komolyan, hogy amit Aháb életében erős szövegkiemelővel kihúzva látunk, azt észrevehetjük – talán halványabban – a mi életünkben is. Komolyan kell azonban vennünk, mert nem csak az a bűn öl, amelyik harsányan kiabál, hanem az is, amelyik szerényen meghúzódik a szív sarkában.
- Az Isten tervétől való elhajlásnak komoly tünete az Isten világos útmutatásának semmibe vétele. Isten igéje, rendje az élet és a szeretet kereteit védi, az ember önzése pedig ezeket lépi át, hagyja figyelmen kívül. A történet egy ártatlan ember halálával ér véged, de egy sokkal kisebb jelentőségűnek tűnő dologgal kezdődik: Aháb a házasságára nézve lépi át Isten világos útmutatását, amikor Isten népének körén kívülről vesz feleséget magának. Apróságnak tűnik, talán nem is értjük, hogy miért baj. Nem a más néppel van a baj, hanem a más hittel, ami akkoriban egyet jelentett. Isten megtiltja népe számára, hogy olyanokkal házasodjanak, akik nem az egy élő Istenben hisznek. Mert Isten terve a házassággal, hogy az férfi és nő teljes testi-lelki egysége, életre szóló szövetsége legyen. A testi-lelki egységre tekintettel vajon nem központi jelentőségű az, hogy a legfontosabb dologban, a hitben is egység legyen? Aki az első az életemben, az határozza meg a döntéseimet, az egész életemet. Ha nekem Isten a legfontosabb, a házastársamnak meg valami egészen más, ha az én szívem Istené, az övé pedig valami másé, akkor hogyan lehetne testi lelki egység közöttünk? Vagy állandó széthúzás lesz, vagy a hívő fél alkalmazkodik a nem hívőhöz, és a szíve már nem lesz Istené. Salamon király egész élettragédiáját, az ország végleges kettészakadását ez okozta. Idegenből hozott feleségei voltak, ráadásul a kor királyi szokása szerint sok. „Így történt, hogy Salamonnak a szívét vénségére más istenekhez hajlították feleségei, és szíve nem volt teljesen Istenéé, az Úré, mint volt apjának, Dávidnak a szíve.” 1Királyok 11, 4. Az általános felfogás szerint a királyi házasság arra való, hogy a király jól érezze magát, és hogy politikai szövetségeket kössön általa, miért lenne baj, ha pogány népből házasodik? Isten eredeti terve azonban más, ha pedig mi kilépünk Isten tervéből annak – bármennyire is tűnjön jelentéktelen dolognak számunkra – örökkévaló jelentősége van! A Szentírás így minősíti végül Aháb életét: „Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az ÚR, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jezábel.” (25. vers) Ugye, mekkora jelentősége van Aháb házasságának?
A házasságnak, a családnak ma is kiemelkedő jelentősége van Isten tervében. Isten terve a házassággal ma is az, hogy férfi és nő testi-lelki egysége, életre szóló szövetsége legyen, hogy ebben a szeretetközösségben növekedjenek a gyermekek. A párkapcsolat, a házasság, a család fontos Istennek, a szeretetkapcsolatok és az élet alapvető védelme miatt. Nem változott a terv, bármennyire is másként gondolkozik erről az ember. Már társadalmilag is érezzük annak súlyos következményeit, hogy eltértünk ISten házasságra és családra vonatkozó tervétől.
Vajon ma mennyire figyelünk Isten párkapcsolatra, családra vonatkozó tervére akár csak mi keresztyének? A gyilkosság kiveri a biztosítékot, arra felkapjuk a fejünket, de a párkapcsolatot legtöbben magánügynek gondolják, amivel kapcsolatban mindenki azt tesz, amit akar, nincs túlzottan nagy jelentősége. Sokan keresnek párkapcsolatot szórakozásból a fiatalok és az idősebbek között is, ahelyett, hogy az életre szóló párjukat keresnék. A többség élettársi viszonyt folytat házasságkötés helyett, nem törődve azzal, hogy az Isten terve a szövetségkötés egymással. Vajon hányan gondolnak hívő emberek közül arra, hogy a választott párjukkal hitben egy-e a szívünk? Pedig az Újszövetségben is olvasunk ilyen figyelmeztetést: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában” 2Korinthus 6, 14. Mi, akiket az élő Isten gyermekeinek hívott el, hogy övé legyen a szívünk, vele éljünk nap, mint nap, összeköthetjük-e szívünket valakivel, aki teljesen más értékrend szerint él? Ez az élet egy nagyon fontos területe.
Ezen túl azonban az élet minden területén ez az alapvető kérdés: Hallgatok Istenre, vagy a magam módján élek? A bűn lényege mindig ez: átlépem Isten világos parancsát. Bármennyire is jelentéktelennek tűnik számomra, ez indít el a lejtőn. Isten a szövetség rendjeként adta a Tízparancsolatot. Ez ma is érvényes. A nem hívő világ nyugodtan átlépi ezt a rendet, ők nem ismerik Istent. De téged, aki hozzá tartozol, aki a szövetségese, szeretettje vagy, megérintett már Isten szeretete és szépsége? Bízol-e benne, hogy amit ő mond, az valóban fontos, és az visz jófelé téged is?
Aháb azonban nem csak ezen az egy területen engedetlen. Egy másik fontos terület: a javak, a lehetőségek, a másik ember életlehetőségének tiszteletben tartása, védelme. Isten rendje ezt is védelembe veszi. Az ember önzése, kapzsisága, érvényesülési vágya, hatalomvágya átlépi a korlátokat, semmibe veszi az Isten rendjét, világos útmutatását a maga önző érdekében.
„Az ÚR őrizzen meg attól, hogy odaadjam neked atyai örökségemet!” – mondja Nábót a szőlőjére ajánlatot tevő királynak. Ezzel nem tiszteletlen, hanem a nagy Király rendjének engedelmeskedik. Isten kijelentett törvénye alapján az Ószövetségi népnek így kellett a földtulajdont látnia: Isten az Úr, a király. Minden, ami ebben a világban van, az övé. Az Úré a föld is, nem ember tulajdona. Ő pedig haszonbérbe adta a földet a népének a következő rend szerint: A honfoglaláskor minden családnak kijelölt örökséget adott, hogy azt az ő dicsőségére műveljék, őrizzék, és éljenek belőle. Ennek az örökrésznek a családnál kellett maradnia, nem szabadott elidegeníteni. Ha valaki adósság miatt kénytelen volt eladni a családi örökséget, az az elengedés évében visszaszállt a családra. Isten így gondoskodott arról, hogy a népe körében ne egy kézben összpontosuljon a tulajdon, és ne váljanak az emberek kisemmizett földönfutóvá. Minden szabad izraelinek volt egy területe, amelyet az ő felelőssége volt művelni és őrizni, és amelyik az ő családjának a megélhetését biztosította.
Nem csak a párkapcsolati és családi élet tisztaságával kapcsolatban vannak fontos szabályozásai Istennek. Az ő törvénye szól arról is, hogy tulajdonnal hogyan bánunk. Az Isten rendje szerint fontos, hogy életteret, levegőt hagyjunk egymásnak. Aháb a családi örökséget akarja elvenni Nábóttól. Azt, amit rá bízott az Úr, azt ami az életfeltételeit is hivatott volt biztosítani. Elvenni tőle az életlehetőséget. Az önzés ezt teszi a másikkal. Végül pedig konkrétan meg is öli!
Istennek ma is van szava azzal kapcsolatban, ahogy a javakkal bánunk.
Isten rendjét lépi át az, aki elveszi a másét. Nem csak áruházi tolvajlással lehet, vannak más módszerek is. Elvenni a másét: a pénzét, megélhetését, munkáját, feladatát, becsületét. Sokszor azt mondja az ember: De hát én csak éltem a pozícióm adta lehetőséggel, mondja az ember. Becsületes versenyben szereztem, amit szereztem. Becsületes-e az a verseny, ahol az egyik 100-szor akkora tőkével, vagy kapcsolatrendszerrel indul, mint a másik? Szokták mondani, hogy csak az első 10 milliót nehéz becsületesen megszerezni, utána már csak ügyesen kell gazdálkodni vele, mert a tőke adja a lehetőséget. De vajon tényleg az a cél, hogy minél több legyen egy-egy embernek, míg mások lehetőséghez sem jutnak? Minden korban és rendszerben súlyos kérdések ezek. Ma is.
És az eltulajdonításnak van egy másik formája is: Nem adni oda másnak azt, amit nálad helyezett el számára az Úr. Például, amikor a munkáltató nem adja meg a tisztességes munkabért időben, amiből meg tud élni, és el tudja tartani a családját is a munkavállaló embertárs. Vagy eltulajdonítás lehet nem segíteni abból, amid van. Ha több van neked, mint, amire feltétlenül szükséged van, miközben körülötted emberek nyomorognak, nem lehet, hogy Isten azért bízta rád azt a többet, hogy add tovább, és segíts vele, nem pedig azért, hogy magadat próbáld biztosítani? Vajon eszünkbe jut-e ez néha?
Önzésünkkel számtalanszor romboljuk, megrövidítjük egymás életét, és akár a másik (korai) halálához is hozzájárulunk, hogy elvesszük, vagy nem adjuk meg az életlehetőségét!
Itt most két területe került elő az életnek. De az élet bármely területén átlépni Isten útmutatását komoly tünete Isten tervétől való elhajlásnak.
- Egy másik tünet a kontrolálhatatlan vágyak, indulatok megjelenése az ember életében. Aháb, amikor nem kapja meg azt, amire vágyik befordul a fal felé, enni sincs kedve, vagyis hisztizni kezd, az életkedvét is elveszti. Az, hogy Ahábnak megtetszett a szomszéd telek, nem baj. Az azonban baj, kiabáló tünet, hogy amikor akadályba ütközött, nem tudott egy kis sajnálkozással tovább menni, hanem elvesztette az életkedvét. Amikor valami annyira fontos lesz, hogy ha elveszik, vagy nem érhetem el, élni sincs kedvem, azt jelzi, hogy nagyon nagy baj van. Ahol Isten nem lehet középen, ott valami más lesz a legfontosabb, az életem értelme. A szenvedélyeink, a bálványaink, amelyek megkötözik az életünket következményei az Istenhiánynak! Általában egy-egy megbélyegzett szenvedélyre gondolunk ilyenkor, de igazából vannak ártatlannak tűnő, vagy éppen társadalmilag elismert, dicséretes szenvedélyek, bálványok is! Vannak olyan értékek az életben, amelyeknek mi magunk is túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítunk, nem tudjuk elengedni, bálvánnyá lesznek. Miről ismerjük fel ezeket? A reakciónkból. Ha nem érhetjük el, vagy elveszítjük, hogyan reagálunk? Szomorúsággal – ami teljesen érthető egy kudarc, vagy veszteség esetén – vagy teljesen elveszített életkedvvel – ami mindenképpen túlzott kötődésre utal. Lehet ilyen értéke a munka, pozíció, szolgálat például. Hamar Pista bácsi nyugdíjba vonulása példa volt számomra. Derűsen tudta elengedni a vezető lelkészi posztot, és várni Istentől a nyugdíjba vonulás után következő megbízatást. Körülbelül ugyanakkor ment nyugdíjba egy másik lelkész ismerősöm távol innen. Ő viszont egyenesen belebetegedett, és rövidesen bele is halt a keserűségbe, hogy elvették tőle a szolgálatát. Értjük? Még a lelkészi szolgálathoz is tudunk túlzottan kötődni. Lehet ilyen akár egy szerelem, a család, vagy egy gyermek. A gyermek, akit nem tud a szülő elengedni, amikor kell, mert ő az élete értelme. Sok gyermekét érzelmileg manipuláló, „hisztiző” szülő okoz szenvedést már felnőtt gyermekének, akit nem enged önállóvá válni. Szoktunk ezeken gondolkodni? A kontrollálhatatlan vágyaink, túl erős kötődéseink rombolnak, nyomorítanak, és tönkre teszik az életet körülöttünk. Szinte bármihez képesek vagyunk túlzott kötődést kialakítani.
- Súlyos tünete az életünk elhajlásának a vallással való visszaélés is. Istent képviselem, az ő dicsőségét tükrözöm, vagy magamat képviselem, a magam érdekét helyezem előtérbe. Ez a kérdés a vallással kapcsolatban így hangzik: a vallást használom a magam céljára, vagy Isten kezébe adom magam? Aki elöl megy az az Isten. Ha a (vallásos) életemben én megyek elöl, akkor valójában én vagyok magam számára az isten, az élő Isten pedig esetleg segíthet nekem.
Aháb és Jezabel a Baál kultuszt erősítik meg az országban 450 prófétával. Ez termékenység vallás. Miért olyan vonzó? Az esőistennel jóban kell lenni, hogy jó legyen a termés, hogy emelkedjen az életszínvonal, a jólét. Olyan vallást választunk maguknak, amelyik a mi érdekeinknek megfelel. Sőt keverjük a vallásokat: ebből ez tetszik, abból az teszik. Csak működjön, adja meg azt, amikre nekem szükségem van. Én megyek elöl. Ami nekem jó, meg kell. És azt a vallást vallom, ami ehhez hozzásegít. Nem ismerős ennek a gondolkozásnak a modern formája? Bármi jöhet, ami segít nekem, ami működik – energiagyógyászat, táltos, javasasszony, jóga, agykontroll és még sorolhatnám -, mindegy, hogy mit mond erről Isten igéje. Az eszközként használt vallás nem kapcsol össze Istennel. Lehet ezt „keresztyén” színezetűen is művelni. Amíg az történik, amit én szeretnék, addig áldott az Úr, ha pedig kudarc ér, fájdalmas, vagy érthetetlen dolog, akkor milyen Isten az ilyen?!
A vallás eszközeinek önérdekből felhasználásnak másik módja, ahogy Nábótot a vallási szabályok segítségével teszik félre az útból. Böjtöt hirdetnek és vallási törvényszéket hívnak össze. Hamisan megvádolják: átkozta Istent és a királyt. Az életükkel kapcsolatban nem törődnek az igével, Amikor azonban az érdekük azt diktálja, akkor még Isten igéjét is elő tudják venni! (2Mózes 22, 27. 3Mózes 24, 14.) Jézus is szemére veti a farizeusoknak az eltorzított vallás bűnét. Olyan vallási szabályokat hoznak, amelyekkel kikerülhetik Isten parancsát, és a saját céljaikat érhetik el. Aháb és Jezábel a másik ember legyőzése, ellehetetlenítése érdekében használják a Bibliát, az Isten törvényét. Súlyos tünete ez annak, hogy az ember vallásosan is elhajlik Istentől! Figyeljünk erre, ismerjük fel magunkban, mert észrevétlenül belecsúszunk, és közben még azt is hisszük magunkról, hogy velünk minden rendben van, hiszen vallásosak vagyunk! Képesek vagyunk a vallást, az igét használni a magunk érdekében a másik ellen.
- Súlyos tünete életünk Istentől való elhajlásának a felelősség elhárítása is.
Aháb egyrészt kiadja a kezéből az irányítást: átadja a döntési jogát jelentő pecsétet Jezábelnek, ezzel szabad kezet ad neki, hogy az ő felelősségi körében azt tegyen, amit jónak lát, csak ne neki kelljen vállalni a felelősséget. Isten rendje szerint a szívünk, az életünk döntéseinek a kulcsa a mi felelősségünk: mire mondunk igent és nemet, mit engedünk be az életünkbe és mit nem? „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet.” Példabeszédek 4, 23. Isten rendjének átlépése az, ha ezt a felelősséget nem veszem komolyan, átadom más kezébe a kulcsot, a pecsétemet, bedobom a lovak közé a gyeplőt. A kényelmem érdekében, a vágyaim beteljesítésének érdekében átadom másnak az irányítást, aki megadja, ami nekem jó. Nem sodródunk-e nagyon sokszor, Hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek? A jólétért átadjuk az irányítást. Kinek mi a szándéka? Mi történik körülöttünk? Mi mellé kellene odaállni, és mit elutasítani? Nem számít, csak legyen olcsó a tej a kenyér, a sör és a szórakozás…
Figyelünk-e arra, hogy milyen hatások érik a gyermekeinket? Beszélgetünk-e velük arról, hogy mi foglalkoztatja őket? Beszélgetünk-e velük az élet nagy dolgairól? Vagy hagyjuk, hogy megtegye helyettünk valaki más? Átadom a pecsétet, történjen bármi?
A felelősség elhárításának másik oldala: helytelen igeragozás, vagyis a felelősség elkenése. „Agyonkövezték Nábótot” – üzenik a „bérgyilkosok” Jezábelnek. Kik kövezték agyon? Nem az lenne a helyes igeragozás, hogy agyonköveztük? Mi voltunk. Még inkább én voltam. Ez is tipikus, emberi, és nagyon mai: azt nagyon jól tudjuk, hogy mit akarunk, de a felelősséget nem vállaljuk érte. A végsőkig magyarázkodunk, és a másik felelősségét firtatjuk, de olyan ritka, hogy valaki kimondja: én vagyok a felelős, én voltam, ez az én hibám, ezt elrontottam. Bocsánatot kérek. Az az óriási baj, hogy amíg ez nem történik meg, addig nincs változás. Őszinteség nélkül, a saját felelősségünk vállalása, és bukásaink, bűneink vállalása nélkül nem találjuk meg Isten szabadítását.
Mindezek tehát tünetek Aháb életében, amelyek színes szövegkiemelővel kiemelve a mi életünk titkos nyomorúságait tükrözik. Tünetek, amelyek az igazi tragédiáról árulkodnak: Isten helyére álltunk és állunk nap, mint nap. Ahelyett, hogy őt dicsőítenénk, az ő uralmát képviselnénk, magunkat képviseljük, és a magunk érvényesüléséért élünk nap, mint nap. Ez a tragédia. Ez a magatartás fejtetőre állítja az életünket, nem töltjük be a küldetésünket. Rombolja a környezetünket, amit és akiket Isten ránk bízott. és ez az élet Isten ítéletét hozza a fejünkre.
Van-e megoldás? Ez a történet azért annyira szívszorító, mert úgy tűnik itt nincs megoldás. Elhangzik Aháb feje fölött az ítélet, ami néhány év múlva be is teljesedik. De ez a történet a megoldatlanságával hangosan kiált az igazi megoldás után! Előre mutat az Újszövetség felé, mert ez a megválaszolatlan kérdés csakis Jézus Krisztusban talál majd válaszra. Az Isten helyére álltunk, és nem tudtunk, tudunk gyökeresen megváltozni, ezért Isten hozta el a megoldást azzal, hogy Ő állt az ember helyére. Jézus Krisztusban emberré lett. Elénk élte a küldetését tökéletesen betöltő ember életét. Jézus Isten uralmát képviselte mindig, az élet és a szeretet rendjében járt, azt munkálta, védte mindig – még az eltorzult életellenes vallással szemben is! – végül pedig magára vette az ítéletedet: a helyedre állt a kereszten. Aháb vérének kiontásáról szóló súlyos szavakban halljuk meg, hogy a mi ítéletünk is ilyen súlyos. És lássuk meg hogy Jézus vette át tőlünk ezt az ítéletet: a kereszten az ő vére omlott ki helyettünk, az ő vérét nyalták fel a kutyák miattunk. A harmadik napon feltámadt. Befejezte a küldetést. És mindazért, amit ő elvégzett kész megbocsátani neked, és visszavezetni a küldetésedhez, helyre állítani téged. Elkészítette számodra is a szabadítást és helyreállítást.
Itt van ma is Szentlelke és igéje által. azért szól az ige, mert rajta keresztül ő szól hozzád, hogy megbocsásson, megújítson, helyre állítson, újra visszahelyezzen a küldetésedbe. A személyes helyreállítás pedig mindig így kezdődik: szól az ige, és te igazat adsz neki. Megtanulod a helyes igaragozást, és megvallod neki azt, amiért te vagy a felelős. Nem kened el többé a felelősséget! Őszinteség! Fontos! A bocsánatot elfogadva előre engeded Istent, Jézusnak adod az irányítást, vagyis elkezded igéjéhez igazítani a lépéseidet. Ha ő tart kézben, ő tartja kontroll alatta vágyaidat, indulataidat is. Így leszel nem vallásos és a vallással Istent kontrollálni akaró ember, hanem Isten gyermeke, akit ő vezethet és tarthat kézben, aki az ő dicsőségét hirdeted. Adja Isten, hogy ma szíven találjon az ige. Adja Isten, hogy ma elindulj! Egy őszinte imádságban szólítsd meg őt!
Végh Miklós, lelkipásztor