Olvasandó: 1 Mózes 29,1-33

„Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki, mert tanítani akarta tanítványait. Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad. Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni. Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok útközben?” Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb? Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” János ezt mondta neki: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” Jézus azonban ezt mondta: „Ne tiltsátok el, mert nincsen senki, aki csodát tesz az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van. Aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel a Krisztuséi vagytok, bizony, mondom néktek, hogy el nem marad a jutalma.””

Márk 9.30-41

Szeretett Testvérek!

Egy gyakran idézet igeszakaszt hallhattunk ma alapigénkként. Nagyon sokszor mondjuk, igen komoly, megfontolt arckifejezéssel: „Aki első akar lenni, legyen az utolsó.” Szemlesütve, alázatosan rebesgetjük ezt. Ezzel is megpróbáljuk hitelesen kifejezni alázatunkat és Krisztus Urunk iránti elkötelezettségünket. De mit is jelent ez az Ige valójában? Mit is jelent az, hogy az akkori, és a mostani tanítványok is oly gyakran arról vitatkoznak: Mi a jutalma a Krisztushoz való ragaszkodásuknak? Nemrégiben egy kedves ismerősömmel utaztam autóval és útközben a Retró rádiót hallgattuk, hogy gyorsabban teljen az idő. Egyszer csak megszólalt a „blueskirály”, Deák Bill Gyula, a Ne szeress engem! című dalát énekelte. Az útitársam kifejtette, hogy milyen csodálatos ez a szerelmes dal, mennyire benne van a csalódott férfi minden érzése, fájdalma. csekély, de elkötelezett blues zenei ismereteim alapján, és Karinthy Frigyes után szabadon: A blues zenében nem ismerek tréfát, úgy éreztem meg kellett szólalnom. Ez a dal nem a szerelmi csalódásról szól, hanem az Istenben csalódott, magára hagyatott érzésével küszködő emberről. Jajj, hát ti keresztyének mindenben is Istent látjátok és magyarázzátok bele. – jött a válasz. A dal különböző soraira hívtam fel ismerősöm figyelmét: „Igaz, hívtalak, nagyon kellettél, S én azt hittem, te lehajolsz egy emberért.”; „De hitemet hiába bíztam rád.”; „Csak járjon más írott utadon, Hol biztosnak hitt megváltás a jutalom.” Ezek a sorok bizony megítélésem szerint nem a szerelmi csalódását megéneklő ember szavai, sokkal inkább az Istent számonkérő és felelősségre vonó emberé.  A beszélgetés ezek mentén folytatódott, és szóba került a dalban, és alapigénkben is kimondatlanul ott szereplő jutalom kérdése is. Mi a keresztyén élet hozadéka, jutalma? Hogyan is van ez egy hívő ember életében? Mennyire jellemző egy emberre, hogy milyen hívószavakra figyel fel és kapaszkodik, akaszkodik abba bele.  Ismerősöm maga is Szentírást ismerő ember lévén, úgy vélte, hogy a keresztyénség dolgos, szolgáló, „robotoló” élet, ahol eltűnnek az egyén érdekei és jelentősége. A másik jobban számít, mint az egyén. A dolgos, szolgáló élet után majd a menyországban meg lesz ennek a jutalma, hiszen „biztosnak hitt megváltás a jutalom”. Ott kapjuk meg Istentől a jutalmát ennek a hűséges, odaszánt életnek. Ne haragudjak meg, de ez nem lehet elég egy embernek, mert ez vagy így lesz, vagy sem.  Válaszul éppen ezt az igeszakaszt és párhuzamos helyeit hoztam fel érvül. Valóban a mindenkori tanítványokat is foglalkoztatta ez a kérdés, és mivel a Biblia őszinte, becsületes könyv, ezek bele is kerültek a mindenkori keresztyének okulására. A szolgálat áldásait, annak lehetséges pozitív és építő kimeneteit a Szentírás nem tagadja el. Ilyen mai felolvasott igeszakaszunk is.

Alapigénk tanúsága szerint mivel is kezdődik ez a történet?  Jézus kijelentésével, Messiási szolgálatáról, küldetéséről. Úton vannak, Jézus és tanítványai. Ezen az úton is kiderül az az óriási kontraszt, ami Jézus és tanítványi, Isten és ember szemlélete között van.  Jézus azt mondja: Kedves Tanítványaim! Úton vagyok a Golgotára. Elvégzem azt a szolgálatot, amelyért az Atya küldött, a megváltás művét. Elmondja nekik ezt Jézus, a tanítványok meghallják a fülükkel. Ez a néhány ember nem egy nagy csoportot jelent, hallhatták Mesterük szavait. Senkinek nem volt bedugva a füle Iphone fülhallgatóval, hogy ne hallhassa meg. Nem zavarták egyéb dolgok a meghallást. Elhangzik egy csodálatos önkijelentés a Messiási küldetésről – nem először és nem is utoljára -, a tanítványok ezt hallják, de nem értik. Mennek tovább, és a halló, de nem értő tanítványok elkezdenek magukban tanakodni. Mennyire érdekes ez a megfogalmazás, hogy magukban. Mennyire jellemző, és ez a kontraszt másik véglete, hogy még ezután a csodálatos Messiás kijelentés után is csak magukra gondolnak a tanítványok! Ott van velük Jézus, ők ott vannak Jézus közelében és mégis magukban beszélgetnek, mintegy lelki távollevésben a Mestertől. Miről beszélgetnek? Nehogy azt higgyük, hogy a jézusi kijelentés a téma! Nem arról beszélgetnek, hogy milyen áldás, hogy Krisztussal járhatnak, hogy a megígért Messiás tanítványai lehetnek. Nem a Golgota felé tartó Mester szavain gondolkoznak el.  Sokkal inkább azon, hogyha már ilyen közel van a beteljesedés, kinek mi lesz a pozíciója azután, az új helyzetben. Kinek milyen státusz jut majd a tanítványok csoportjában, erről beszélgetnek inkább. Ki lesz a nagyobb? Mondhatnánk azt: Mennyire emberi ez a megközelítés. Azonban az is szembeötlő, hogy mekkora szakadék van Jézus szavai és a tanítványok szavai között. Hiába vannak Jézus mellett, úton vele, beszédük tárgya és témája az, hogy ki a nagyobb? Ki lesz az első? Ki lesz a vezérigazgató, a helyettese, a píáros? Most kell elosztani a pozíciókat, hogy felkészüljenek, ha már a Mester nem lesz itt.

Jézus nem szidja le ezért őket, hanem tanítással akarja ráébreszteni a hiábavaló gondolkodásukra: Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk. Mint igazi Tanító, nem ad nekik „Megváltói szaktanárit,” azért, mert ilyenről beszélgettek. Együtt megy velük az úton, a házba érkezés után tanítással fordul feléjük, nem felróva, hogy ők  „magukban” keresték a megoldást erre is. Márk evangéliumában jellemző a szavak használata, minden egyes szónak jelentése van: „út,  „megérkezés”, „ház”, „leült”, „odahívta” szavak, mind azt jelzik, hogy Jézus nem ad hoc tanítja a tanítványait, hanem mindent a maga helyén és maga idejében tesz vagy mond. Vannak történetek a Szentírásban, amelyek a tanítványoknak szólnak, vannak, amelyek a mindenkor keresztyéneinek, és vannak, melyek általános, az egész teremtettségre vonatkozó történetek. Ez a történet, ez az Egyháznak szól. A tanítványoknak, nekünk mostani keresztyéneknek és az egyháznak, a gyülekezeteknek szól.

Valljuk meg őszintén, hogy sokszor, amikor mi is „magunkban” vagyunk, bár Jézus mellett, Jézus közelében, olykor előfordul a Testvérekkel is – velem már bizony előfordult – hogy azon kezdtünk el gondolkozni, hogy is van ez? A költővel szólva. „tövit töröm s a gallya jut” / József Attila/ , szolgálunk, végezzük a tevékenységeinket a gyülekezetben, a mindennapi életben odaszántan. Mi lesz a jutalma? Igaz a sokszor hangoztatott bátorítás: Tekints a mennyei jutalomra Testvér!  „Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.” / Máté 6,1 / és „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért” / Filippi 3,13-14/  Jézus is majd alapigénk befejezésében ezzel a bátorítással zárja le tanítását. A mindenkori tanítványt azonban mindezek mellett vagy ellenére foglalkoztatja ez a kérdés: Mi lesz a jutalom? Nemcsak Jézus 12 tanítványának feszítette ez a kérdés a szívét, gondolatait, hanem nekünk is. Azt olvassuk és hallhattuk, hogy „tanakodnak”  a tanítványok. ha figyelmesen olvassuk a Szentírást, azt láthatjuk meg, hogy ezt a kifejezést a farizeusokra, az írástudókra használják a szentírók, vagy olyan élethelyzetben lévőkre, akik valamilyen zárt körben akarnak eldönteni valamit. Az említettek igen távol voltak Jézustól, eltekintve a kivételtől persze. Emberi gondolkodás ott és emberi gondolkodás itt, napjainkban is. Mi lesz a jutalom, ki lesz az első? Ezek a tanítványok felhangjai, akik ezen tanakodnak magukban.

Igeszakaszunk alaphangja azonban Jézus tanításában, a tanítványokhoz fűződő szeretetében van. Megérkezve a házba, Jézus leült. A tanítványok tudhatták, hogy valami fontos dolog következhet, hiszen a tanítás, a komoly, fontos tanítás az akkori tanítók körében, szinte mindig ülő helyzetben történt. Miről tanakodtatok útközben? – hangzik el a kérdés. Nehogy azt higgyük, hogy ezt Jézus nem tudta! Ő Jézus a Krisztus. Ő ismeri az emberi szíveket. Mégis tőlük akarta hallani a tanakodás tárgyát. A tanítványok pedig féltek Őt megkérdezni útközben, itt és most eljött a színvallás ideje. Mennyire emberi és egyben mennyire jellemző, hogy Ő ismer bennünket és mi mégis félünk sokszor őszintén beszélni Vele. Ki közöttünk a legnagyobb. – hangzik a válasz. A felfoghatatlan és mérhetetlen Szeretet tanítani kezdi őket, nem rója meg őket. Egész lényével meg akarja értetni velük az Ő küldetését, Atyjának gondviselő kegyelmét. Ez a kegyelem, ez a szeretet tart meg mindnyájunkat minden hibánk, elesésünk, botránkoztatásunk,a másik ember ellen irányuló minden nem túl pozitív tettünk ellenére. Jusson ez eszünkbe, mikor Jézus „háta mögött” szervezkedünk, amikor be akarunk Neki segíteni a saját érdekünkben. Jézus nem küld el bennünket, nem szid le bennünket, hanem tanít bennünket minden helyzetben. Elsők akartok lenni? Rendben. Legyetek a legutolsók, a megalázottak, a kigúnyoltak, a kifosztottak! Legyetek mindenkinek a szolgái! A szöveg nem a szokásos szolga, rabszolga kifejezést használja, hanem a diakónus, az Isten dicsőségére szolgáló ember kifejezést. Testvérek! Előre akarunk jutni Isten országában? Ez az egyetlen biztos és áldott lehetőség. Urunk szinte bátorít erre: Kövessetek ebben is engem! Erről beszéltem nektek, éppen ezt teszem. „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája!” – mondja Jézus. Ezzel azért a felhangok nem szűnnek meg. A tanítványok közül János megszólal. ha itt közöttünk, bent nem sikerült döntésre vinni a dolgot, vigyük döntésre kívülről, a kívülállók között tán csak jó helyzetben vagyunk!! „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ minket.”  Bizonyára elsőként tűnik fel a többes szám: Nem Téged nem követ Mester, hanem minket!! Jézus nem a tanítványa követésére bíztat, hanem az Ő követesére! Milyen ravasz dolog, egy kicsit csúsztatunk a mondandód és máris más a kérdés. Nem követ minket. Ez a valaki sok mindent tesz, csodákat, ördögöket űz, a „Te nevedben”, de nem követ minket. Ő már csak más megítélés alá esik? Jézus azt mondja: aki az én nevemben cselekszik, az lehetetlen, hogy szégyent hozzon Rám. „aki nincs ellenünk, az mellettünk van” Az ismert és oly sokszor sokféleképpen használt mondást halljuk itt Urunktól. Aki az én nevemben cselekszik, lehetetlen hogy ártson nekem, hogy ellenem legyen. Nagyon fontos ezeket a kérdéseket tisztán látnunk, mert már a levelekben a pártoskodás, a széthúzás jelenik meg: „Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé. Hát részekre szakítható-e Krisztus?” / 1 Kor 1, 11-13/ és Galata 1. és 2. fejezet. /  A viszálykodás és a pártoskodás versengés igen hamar jelentkezik a gyülekezetekben is, nemcsak a 12 tanítvány jellemzője ez. Jézus nem azt tartja fontosnak, hogy az Ő nevében cselekvők közvetlenül vele vannak-e, hanem az Isten ügye, a Krisztus ügye a fontos. Gondoljunk erre felekezeti harcainkban is. Jézus ezekkel a szavakkal elítél és megítél minden ál, vagy hamis felekezeti öntudatot, kizárólagosságot. A fontos az, hogy a Jézus nevében, a Jézus szívével és a Jézus szeretetével végezzük a szolgálatunkat bármely felekezetben is vagyunk. Számunkra a Krisztus egységének a képviselete a fontos. Kinek kell felmutatnia az egységet, a szeretetet, a Jézus hozzáállását, ha nem nekünk keresztyének. Ki képviselheti ezt, ha nem a keresztyénség? Ki vezetheti Krisztushoz nélküle élő embereket, ha nem Krisztus mai, egységes, szereteteben egységes tanítványai? A Jézustól kapott tanítás alapján fel kellene adnunk minden elsőbbségre irányuló harcot, minden perfekcionizmust, minden hamis felekezeti önérzetet, Krisztusért.  Utolsóknak kellene lennünk, hogy majd elsők lehessünk Krisztusban! Ez a keresztyén életprogram: legyünk utolsók, legyünk mindenki szolgája, szolgáljunk Krisztus szeretetével mindenki felé.

Jézus egy kisgyermeket hív oda, applikáció, szemléltetés céljából. Olvassuk azt: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.” / Máté 18,3/ Itt sem, és Igénkben sem a gyermek bűntelenségéről, vagy tisztaságáról van szó. Jézus azért beszél a kisgyermek befogadásáról, mert a gyermek a legkiszolgáltatottabb emberi lény. Izraelben a gyermeket vették „társadalmi haszon” szempontjából a legkevésbé, és a legutolsó helyen figyelembe. Foglalkozni kell vele, el kell látni, gondoskodni kell róla, míg a gyermek egy bizonyos korig ebben nem tud tevékenyen részt venni. A gyermek nem ártatlan, de rászoruló, kiszolgáltatott. Ezért jár a befogadása együtt, a gyermekkel együttérző Jézus befogadásával. Óriási a kontraszt ebben is a tanítványok felhangjai és Jézus alaphangja között.  A Jézus lelkületével végzett szolgálatnak valóban meg van a jutalma. Ez a jutalom egyrészt mennyei, másrészt jelen kell, kellene, hogy legyen közösségi szinten is. nem a Kowalsky meg a Vega találta ki a „varázsszavakat”. A „SAJNÁLOM, a BOCSÁSS MEG, a KÖSZÖNÖM és a SZERETLEK” egy sokkal régebbi „szövegkönyvben” is benne vannak, a Szentírásban. Ezek a szavak sokat erősítenek közösségi kapcsolatainkban, a másikat megtisztelve kimondásukkal és komolyan gondolásukkal. Persze az is igaz, hogy minden szolgálatunkat Isten dicsőségére végezzük, hálaadásból és hálaadással. Ennek nem mond ellent, ha kifejezzük ezt szavakkal is a másik ember felé emberi gesztusokkal. Isteni síkon kétség kívül a menyország a jutalom, a Krisztusban kapott megváltás ajándékaként. A felebarát, a testvér felé kimondott köszönet is hozzátartozik a keresztyén élethez, léthez. Emberi kapcsolatokban is meg kell tudni különböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelentől. A magunkban tanakodás azt jelenti, hogy éppen Krisztus nélkül, egyedül akarunk valamiről, valakiről véleményt alkotni, valamely kérdésünkre sajátos, többnyire nekünk kedvező eredményt kihozni. Mai igeszakaszunkban a mindenki szolgája azt jelenti, hogy tudom, amikor Krisztus szívével és Krisztus szemével nézem a testvéreimet, gyülekezetem tagjait, hogy ők, a testvéreim Krisztusban. Elsőrenden az ő szolgájuk kell, hogy legyek, abban az értelemben, ahogyan Jézus mondja. ha pedig vannak mások által ejtett sebeim, azt adjam oda az én Uramnak és Tőle várjam a gyógyulást. A másik ember, a testvérem pedig, ha nekem vannak sebeim, vagy betöltendő szükségeim azt ő észreveszi és azokat betölti. Egyedül Isten képes elhárítani minden olyan nehézséget, problémát, lássuk bár azt bármilyen világrengetőnek is, amelyek bennünket érnek. Előbbre jutni Isten országában, csak a szolgálat, a krisztus szerinti szolgálat által lehet. Utolsónak lenni azt jelenti, hogy megértettem azt, hogy az egyházban, ebben a gyülekezetben, de még a Református Egyházban is, az evangélium szolgálata nemcsak a püspökök, papok, presbiterek dolga és szolgálat, hanem az enyém is. Isten országában minden hívőre szükség van, rád és rám is. Az lehetséges, hogy a mi szolgálatunk nem a templomok felszentelése vagy nagy létesítmények felavatása, hanem ezeknél kisebbek, de ránk is szükség van az Isten országának építéséhez. Kicsinynek, utolsónak lenni azt jelenti, hogy azt, amit Isten ránk bízott, azt mi meg tudjuk tenni. Honnan tudhatjuk ezt? Alapigénk utolsó mondatából: „Aki inni ad nektek egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, hogy el nem marad a jutalma. Itt egy pohár vízről van szó. Noha még nem olyan nagy kincs egy pohár víz, mint a Mad Max filmekben, de azért nem nagy dolog. mennyire megragadó, hogy ha valaha valakinek a Jézus lelkületével, a Jézus szeretetével adtam egy pohár vizet, az a tettem ott az az Igaz Bíró előtt és nem veszik el. Ezt a verset olvasva magam is megszégyenültem, mert engem is kísértenek nagy, gigantikus tervek események itt Szolnokon és Szandaszőlősön is, ezekkel egy pohár vizet állít szembe Jézus. Ebben is micsoda kontraszt és ellentmondás van az Isten gondolatai és a mi gondolataink között! Ha Isten előtt számon tartott az a szolgálat, hogy valakinek, az Istenhez tartozónak, vagy bárkinek adni egy pohár vizet, akkor hogyan tarthatnánk kicsinek bármilyen szolgálatot is. A pohár vízzel való szolgálatnál kevesebb kisebb szolgálat van. Főleg most, hogy ilyen tartós, szinte elviselhetetlen hőség van, ezt szinte bárkivel megtennénk. A mi Urunk végtelen kegyelmével mindenkinek olyan szolgálatot készít el, amelyeket az képes elhordozni és megtenni. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy aki soha nem adott egy pohár vizet valakinek az nem fog templomokat felavatni és nem lesz presbiter és nem lesz elöljáró. Ha a legkisebb szolgálatban nem vagyunk hűségesek, hogyan bízhatna ránk többet Urunk? Aki nem volt utolsó és legkisebb, mindenki szolgája, az nem lesz első sem Isten országában. persze vannak egyéb szempontok is. Lekciónkban éppen azt hallhattuk, hogy Rebeka és Jákob véd és dacszövetséget kötve, csellel megszerzik Jákóbnak az atyai áldást. nem hagyták a dolgokat a maguk rendes megszokott módján történni, mintegy besegítettek Istennek. A csaló Jákóbból úgy lett Izrael, hogy tudott legkisebb lenni, amikor Isten angyalával tusakodott és áldás nélkül nem akarta elengedni. / Vö: 1 Mózes 32 / Nekünk sem lehet más az utunk. Félretéve minden sebet, erőfeszítést a magunk által elgondoltakról, és merjünk legkisebbek, utolsók lenni. Ebben az értelemben lehetne az a jelmondatunk, hogy:  Merjünk kicsik lenni –  Krisztusban!  A mai bennünket körülvevő, önközpontú világgal szemben Jézus azt az életprogramot adja nekünk: Merjetek kicsik, megvetettek és utolsók lenni! Református keresztyénségem sem jelenthet mást, mint azt, hogy Krisztus követő vagyok ebben is. A mi Urunk azt akarja, hogy először az Ő tanítványainak sereg ismerje fel, hogy milyen küldetést, lehetőséget kapott Krisztusban. Jézus felvette a keresztet, nem díszként, nem önigazolásként, hanem értünk. Ezzel azt mondva nekünk: Ne a nagyságon vitázz, mert annak nincs jutalma! Ellenben légy utolsó, mindenki szolgája, és nem marad el jutalmad! Ámen!

Kérdések:

Vannak-e problémáid a gyülekezetben elfoglalt helyeddel, szolgálatoddal?

Elégedett vagy a jelenlegi szolgálatoddal? Vágysz-e többre és mi az?

Az Úristen áldásán kívül, kapsz-e köszönetet, elismerést, hála kifejezést a testvérektől?

Mi segítene megélned, hogy tudj utolsó lenni Krisztusban?

Mi segítene bátrabban kifejezni a kérdéseidet, hogy ne „magadban tanakodj”, és ne félj kérdezni?