Olvasandó: 1 Sámuel 24. 

„A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. Sőt „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére”. Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.”

Római levél 12,9-21

Szeretett Testvérek!

Ha figyelemmel kísértük az elmúlt vasárnapi igehirdetést, akkor emlékezhetünk rá, hogy megállapítottuk azt az irányt: Merjünk kicsik, utolsók lenni! Persze néha az élet is úgy hozza, hogy mások is a tudtunkra adják, nem a krisztusi szívvel és lélekkel persze.  Ezzel jelezve nekünk, hogy ismerjük fel határainkat, lehetőségeinket, hogy meddig mehetünk el a saját magunk képességeit, szolgálatát illetően. Amikor a mai textuson gondolkoztam, két dolog szólt amellett, hogy ezt a felolvasott Igeszakaszt válasszam. Az egyik az, hogy több testvérrel beszélgetve felmerült már kérdésként: Hogyan győzzem le a rosszat jóval?  A másik pedig, egy családi élethelyzet volt. A lányaink játszottak, és a legkisebb teljesen váratlanul berohant a kockából várat építő többiek közé és lerombolta azt szó nélkül, mint valami nekibuzdult David Hasselhoff a Baywatchban. A többiek elképedve és meglepődve kérdezték: Miért csináltad ezt? Azért, mert kölcsönkenyér visszajár! – mondta ő. Igen gazdag magyar nyelvünkből merítve kislányunk is hamar megtanulta kifejezni azt, hogy ő most éppen megtorol valami vélt, vagy valós sértést. Ugyan a felnőttélethez oly gyakran hasonlóan, itt sem derült ki a „kölcsön kenyér” mibenléte, oka. A többiek szomorú szívvel, de tudomásul vették ezt. Elgondolkodtam azon, hogyha egy kisgyermek ennyire számon tartja sérelmeit és bosszút forral, akkor mennyivel inkább így lehet ez a felnőttek világában, ahol már sokszor jó néhány trükk, játszma, mesterkedés van a tarsolyban ilyen esetekre. Közmondásainkban is gyakran kimondjuk kifejezzük ezt: Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten! Amilyen a mosdó, olyan a törülköző! Sorolhatnánk ezt még hosszan. Ezek a mondatok mind azt fejezik ki, hogy ahogyan a másik viselkedik velem, én is azt fogom visszaadni, úgy fogok én magam is viselkedni vele. Ebben a kisértésben – bűnbánattal megvallva ezt – azt hiszem mindnyájan elbuktunk már többé-kevésbé. Legyen bár eltérő a közösségeink száma, családi, emberi kapcsolatrendszerünk kiterjedése, mindnyájunkat bántottak már meg, okkal vagy ok nélkül is. Igen sok titkos, ki nem mondott, fel nem dolgozott fájdalmat, lelki, testi nyomorúságot okozhatnak ezek a bántások, problémák. Mivel sokszor nincsenek ezek megoldására biztos, bármikor és bárkire alkalmazható módszerek, ezért küszködünk ezekkel igen gyakran. A „kölcsönkenyeret” nem tudjuk mindig visszaadni és sokszor nem is tartjuk helyesnek a visszaadást, mint megoldási lehetőséget. Az élet egy LEGO vár lerombolásánál sokkal bonyolultabb és nehezebb helyzeteket hoz számunkra, így azokat egyszerűen, ilyen könnyedén, nem is tudjuk megoldani. Konfliktusok, megbántások, hátratétel esetén sokszor fut zátonyra a hitünk, minden ismeretünk hiábavalónak tűnik a megoldásra nézve. Ismerünk Igéket az emberi kapcsolatok hogyanjáról, a konfliktusok igei megoldásáról. Mégis újra és újra feltör belőlünk a múltkori kérdés: Hogyan kezeljem mindezeket?

 Az emberi lélek olyan, ha túl sokszor bántják, ha túl sok negatívum éri, ha nem becsülik meg őt, akkor az egyén úgy érzi, hogy neki nagyon rossz, és már megint vele történik ez, és egy lehúzó, negatív örvénybe kerül ezek által. A sok vélt vagy valós kudarc megkeseredést okoz és nagyon nehéz ezt már hitben vagy hit nélkül pozitív irányba terelni. Sokan ismerjük a viccet: A nyúlnak ásóra lenne szüksége. Gondolkodik:”elmegyek a vakondhoz és kérek tőle…Megy a nyúl a vakondhoz, de közben morfondíroz…..ajj ez a vakond, nem is biztos, hogy szívesen adja oda az ásóját……jajj ez a vakond olyan irigy tud lenni……biztos nem adja oda…biztos nem adja oda…..háát amilyen irigy, biztos nem adja oda az ásóját! A nyuszika addig-addig hergeli magát, míg amikor odaért a vakondhoz, csak bekiabált neki – Tudod mit Vakond?!… Edd meg az ásódat, már nem is kell!  Aztán vannak a keresztyén megoldások, melyekre biztosan mindenkinek van legalább egy biztos Igéje, amit előszeretettel osztunk meg másokkal, noha mi magunk sem tudjuk alkalmazni és megélni azt. Legfőképpen azt tanácsoljuk, hogy: Imádkozz Testvér! Tudjuk, hogy ez nem mindig az első, de nem is a 100. gondolatok bajok esetén. Joó Sándor bácsi le meri írni ezt a lelki állapotot:” Azt mondják, a szükség megtanít imádkozni. De a folytonosan tartó, mindig újra megújuló szükség esetleg éppen káromkodni tanít meg. Az ember elkeseredik, bizalmatlanná, gyanakvóvá, maga is rosszindulatúvá válik. A körülöttünk élő, hullámzó általános emberi gonoszság a mi szívünkben is termékeny, jó talajra talál. Az a rosszindulat, ami másból felém irányul bennem is alantas érzéseket és indulatokat vált ki. A gonoszság ragad, mint a piszok. Bemocskolja a gondolatokat, érzelmeket, beszédet!” / Joó Sándor /  A sok negatívum ökölbe szorított lelket és szívet eredményez és elfelejtjük az erre vonatkozó, Urunk által adott tanításokat, Igéket. Hiába tudja az agyunk, még a szívünk is, hogy mi lenne az Úr szerinti helyes, áldott viselkedés, cselekedet, nem tudjuk véghez vinni azt. Talán azért, mert rosszul kezdünk hozzá. Talán azért, mert rosszul gondoljuk, hogy kinek és mit kellene tennie konfliktus, megbántás esetén.  Valamikor régen jutottam arra a megállapításra, hogy : Istennek bárányai vannak és nem birkái! Oka ennek az, hogy sokszor éreztem magam úgy, hogy keresztyénségemben nem jól ítélnek meg engem mások. Igen, Istennek valóban bárányai vannak, hiszen az Isten Báránya, Jézus Krisztus kifizette a mi váltságunkat, a bűneink árát, és így az Ő áldozata árán lehettünk Isten bárányai. Isten akarata az, hogy mi az Ő nyájához tartozzunk és ott is maradjunk. „Másnap János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” / János 1, 29 /  Isten azonban megengedi, hogy a báránybőrbe bújt farkasokkal is találkozzunk olykor.  Woody Allen azt mondja az Isten országáról: „És együtt alszik majd a bárány és a farkas, de a bárány nem alszik majd jól.” Ebben a tréfás idézetben benne van az ember, az örök ember minden bizonytalansága és félelme. Vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs meg bennünk  – még az Isten ígéretei ellenére sem  – a legkisebb biztonságérzet sem, nyugtalanok vagyunk, elkeseredettek vagyunk. Nem hisszük el, hogy felebarátunknak őszinte a mosolya, őszinték a gesztusai. Jézus követői bárány természetűek kell, hogy legyenek. Abban is követik Mesterüket, hogy megtanulják elhordozni a veszteségeket, bántást, negatív impulzusokat. Ez nem könnyű és adja magát a helyzet, hogy mi is technikákhoz, illendőnek ítélt viselkedéshez, egyebekhez forduljunk, az Úristen helyett.

Van amikor a tartózkodást, a passzivitást választjuk. Felolvasott lekciónkban tulajdonképpen ez történik Dávid esetében.  Dávid király életéből több helyzetben is azt látjuk, hogy amikor bántották, Ő Istenre bízta inkább a megoldást. Az sem volt véletlen, hogy amikor Saul király sorozatosan támadta őt, és lehetősége lett volna a barlangban megölni Sault, a szükségét végző, kiszolgáltatott királyt, nem tette meg, csak Saul köpenyének szegélyét vágta le,mert  megszánta, és azt mondta: ő nem emelhet kezet az Úr felkentje ellen. De nem engedte az embereinek sem, hogy bántsák a királyt. Amikor ezután Dávid kiment a barlangból és leleplezte Saul király előtt önmagát és igazolta, hogy nem akarta bántani Izrael királyát, akkor ezt mondta: “Az Úr tegyen ítéletet közöttem és közötted. Ő álljon bosszút rajtad, de az én kezem nem tesz ellened, legyen az Úr ítélőbíró, tegyen ítéletet közöttem és közötted. Ő forgassa az én ügyemet és szabadítson meg engem kezedből.” Dávid tartózkodó magatartásában megvalósult, hogy nem győzhette le a gonoszt. Benne is ott volt a bosszúállás indulata, de Istenre figyelt, amikor engedte, hogy Isten kegyelme, szeretete és irgalma járja át a lelkét, akkor az adott helyzetben ez az ő viselkedésén is meglátszott. Dávid tartózkodott valamitől, nem emelt kezet a felkent királyra, nem avatkozott be Isten munkájába, nem segített be abba.  A Saul királysága egy pozíció is volt, egy felkent személy védelmet élvezett a pozíciójából adódóan. Másodszor Dávid gyakorolta azt az ószövetségi elvet, hogy: „Amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal.”  Minden kor embere – akár ismeri ezt a mondást, akár nem -, olyannak tűnik, mintha szeretné a pletykás, bosszúálló, konfliktusos életet! Az Igen, de …. mentalitása eluralkodni látszik sok helyzetben. Ezt az életfelfogást is a lelki sebeink okozzák, amiket nem adtunk oda az Isten Bárányának! Azt hisszük, hogy egy keresztyén ember életébe csak kívülről, a „hitetlen világból” jöhet ránk. Ezt azonban cáfolja sok közösségi bajunk, nehézségünk is. Mi nem vagyunk többek, nagyobbak, mint a Mesterünk! Bennünket is érhetnek bántások, bajok, méltánytalanságok, pletykák, rágalmak, Isten népéből is. A Krisztus követése ezzel is jár, de nemcsak ezzel jár. A világ és olykor a testvéreink is bánthatnak bennünket, gyakorolhatnak vélt vagy valós kritikákat rólunk. A világ sokszor jobban tudja, hogy milyen az igazi keresztyén és a testvér sokszor jobban tudja, hogy milyennek kellene lennie az én hitemnek! Életünk végéig kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és ezen a mások tökéletesítő látása sem változtat! Az igaz, jogos, építő kritikára, intésre azonban minden nehézsége, elhordozhatatlansága ellenére szükségünk van, jöjjön az bárhonnan. Isten bölcsessége kell, hogy különbséget tudjunk ezek között tenni. Sokszor a passzivitás lehet megoldás, ahogyan azt Dávid életéből láthatjuk.

 Elég-e, ha passzívak vagyunk? Elég-e, ha valamit nem teszünk meg a másik ellen? Alapigénk alapján azt kell mondanunk ez még nem elég.  Az ősellenségről, a Sátánról nem szabad elfelejtkeznünk. Az ellenérdekelt fél, a Sátán mindent elkövet, hogy bomlasszon, szétdobáljon, először „gátol, majd vádol” bennünket. Nem az embert kell itt látnunk, aki csak eszköz, vagy Isten eszköze életre, vagy a Sátán eszköze halálra. „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” / Efézus 6,12 / Lássuk ezt is, amikor háborúság ér bennünket és keressük a megoldást. Csak a kabaréjelenetek szintjén lehet mindig az embert hibáztatni, anyóst, feleséget, férjet, gyereket, főnököt, szomszédot. Vajon elég-e ha csak nevetünk, akár magunkon is, de alapvetően nem jobbulnak meg a kapcsolati viszonyaink? Isten biztosan nem akar bennünket egy általa meg nem áldott állapotban hagyni, még ha az nevetséges is olykor. A Sátán érdekelt abban, hogy ne változtassunk, és ne változzunk, ne kezdjünk egy újat Istennel, akár naponként is megküzdve ezért. Ne maradjunk a „kölcsönkenyér visszajár” állapotában, mert ez nem lehet az Isten akarata. Ha megbántanak, nem ismernek el bennünket az általunk vélt módon, akkor jön a kísértés: Ha én más családba, más városba, más egyházba, gyülekezetbe, más nemzetbe születtem volna, akkor minden jobb lenne. Ne higgyünk a Suttogónak! Az tetszett az Istennek, hogy mi itt, ebben a közösségben, ebben a nemzetben, ebben a városban éljük keresztyén életünket. Mindennel együtt, megpróbáltatással és áldással együtt. Isten nem akar nekünk rosszat, az üdvösségünket munkálja mindenek által. Krisztusi szívet, lelket akar nekünk adni és nem ökölbe szorított, dacos, haragos szívet. Azt olvassuk textusunkban, magunkért bosszút ne álljunk. Ezt úgy alkalmazzuk passzívan, hogy ugyan nem állok bosszút, de nem állok vele szóba sem! Ha szembejön velem, kikerülöm, elfordítom a fejem, nem köszönök neki. Vajon ez méltó, egy Krisztuskövető református emberhez? Ugyan negatív tetteket nem hajtok végre, de pozitívat sem: Emlékszünk, mit mond a mi Urunk Igéje Jakab levelében?  „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.”  / Jakab levele 4, 17 / Nagyon kemény szavak ezek, de a passzivitás elkerülése miatt nagyon komolyan kell vennünk. Nem elég passzívan tartózkodni valamitől és nem megtenni azt. Dávid nem oldotta meg a lekciónk igéjében hallottakkal minden konfliktusát, némelyek még csak azután kezdődtek. Cselekedetével, a „nem megöléssel” kifejezte tiszteletét a helyzettől függetlenül Saul felé.

 Tulajdonképpen minden bajunkat az okozza, hogy felcserélünk két dolgot. Kapott sebeinket, lelki kétségeinket a másik emberrel szeretnénk megoldatni, és nem Istentől várjuk azt. Isten feltétel nélküli szeretete helyett várjuk a másik embertől ezt el.  Amit az embertársunktól, testvérünktől kellene, azzal meg nem tudunk mit kezdeni. Isten nem akar azonban így hagyni bennünket. Azt akarja, hogy változtassunk ezen. Ne csak a szívünkkel, a tetteinkkel szolgáljuk Őt, hanem a szavainkkal, a nyelvünkkel is. Szavakkal, rosszindulatú beszéddel, pletykával se álljunk bosszút a másikon. Ne álljunk bosszút magunkért, senkinek gonoszért gonosszal ne fizessünk, hanem adjuk ezt át Istennek! Nagyon nehéz ezt így tenni. Ha valami sérelem, bántás ér bennünket, azonnal akarunk reagálni, nehogy azt higgyék gyávák, pipogyák vagyunk. A „Most vagy soha” sürgetése ott cseng fülünkben! Haditerveket szövünk, szövetségeseket keresünk a mielőbbi válaszcsapás érdekében. Isten nem ezt akarja, hogy így reagáljunk. A helyes sorrendre tanít ma az Ige bennünket. Adjuk oda Istennek, bízzuk az Istenre azt, ami az Istenre tartozik. A passzív magatartás mellett és helyett is, Isten egy aktív, az Ő nevének dicsőséget adó magatartást akar bennünk kimunkálni. Az itt felsorolt tiltó kifejezések: „ne legyetek nagyratörők…”; „ne legyetek bölcsek önmagatok szerint”; „ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért”; „ne álljatok bosszút önmagatokért”, mindegyik jelen idejű aktív melléknévi igenév, amit felszólításként használt tagadó szócskával, ami azt jelenti, hogy be kell fejezni egy cselekményt, ami már folyamatban van. Az Ige világosan kifejezi, hogy bár ezeket életgyakorlatként folytathattuk, de hagyjuk abba és helyette egy aktív, Istentől áldott tevékenységet gyakoroljunk: áldjátok, egyetértésben éljetek. örüljetek, és így tovább. Az aktív felszólítások még odaadóbb Krisztuskövetést tárnak elénk. Az Úrnak szolgáljatok, olvastuk az Igében. Ez lehet a megoldás, hogy egy újat kezdjünk Istennel ma. Isten dicsőségére, az Ő megbecsülésére, áldására figyelve már nem is olyan fontosak a negatív tapasztalatok. Istentől várjuk azt, ami Istentől kell, hogy jöjjön, és az embertársunktól azt, amit tőle rendelt kapni, a mi Urunk. Aktív cselekvést, életet akar adni nekünk Urunk. Jézus azt mondja a hozzáállásunkról: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” / Máté 7,12 /

Alapigénk utolsó mondata ez: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.”  Ezt az Igét megélni, életgyakorlattá tenni csak akkor tudjuk, ha találkoztunk a legfőbb Jóval, Jézus Krisztussal. A bennünk levő rosszat, bűnt, önzést, csak Ő tudja legyőzni. Mi sokszor ezt a rosszat kívül keressük. Mindenhol: gyülekezetben, nemzetben, testvérben, politikai hovatartozásban, mindenben, de csak rajtunk kívül.  Isten elhívásával, nem egy kiszolgáltatott, kívülre tekintgető, farkasok által örökké riogatott nyájba hív el bennünket. Egy aktív, cselekvő hívő életre kaptuk elhívásunkat. A bennünk lévő rosszat, amelyekre Isten rámutat adjuk oda Neki, és Ő megáld bennünket a szolgálat lehetőségének áldásával.  Ha éhezik és szomjazik a mi ellenségünk, szolgáljunk feléje. Az Ige valódi szükségekről beszél. Egy szelet kenyér, és egy pohár víz áldássá lehet. Az eleven szenet gyűjtesz a fejére kifejezés sok mindent jelenthet, de az a legközelebb álló magyarázat, hogy egy Egyiptomból származó szokás, ami azt jelentette, hogy  a  kedvesség volt a legjobb módja arra, hogy egy ellenséget baráttá tegyünk. Még mindig ez a keresztényi válaszreakció a gonosz elleni védekezésre. Ha bizonyságunk ilyen egyszerű, de áldott, lehet ezáltal lesz az ellenség testvérré. Ezt a lelkületet akarja Urunk kimunkálni bennünk. Ne engedjünk a kisértésnek, hogy ez a változtatás biztosan másnak szól. Ez a változtatásra való felszólítás nekem és neked szól testvérem.  Jézus ma azt üzeni ezen a prédikáción át, hogy légy te is ott, ahol élsz, a családban, a munkahelyeden, a gyülekezetben is olyan, aki a gonoszt jóval győzöd meg! Jézus keresi és hívja azokat, akik mernek hinni a jó erejében! Merj hinni abban, hogy a jóság erősebb, mint a rossz! Mert az Isten jó! Ámen!

Kérdések:

1. Milyen reakcióid vannak, ha megbántanak? Hogyan viszonyulsz a másik félhez?
2. Vannak-e hatékony rendezési stratégiáid? Mik ezek?
3. Miben vannak kudarcaid ezeknek a helyezeteknek a kezelésében?
4. Milyen segítségre lenne szükséged egy pozitív változás elindításához a kudarcaid, vereségeid kezeléséhez?

Bárány György