Mi tart távol Isten céljától?
– Szolnok, 2021.02.21 –
Olvasandó: Efezus 1, 1-14.
„Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” János 11, 45-52.
Böjt első vasárnapja van ma. A böjthöz a lemondás képzete társul a fejünkben, pedig a böjt lényege nem a lemondás, hanem az, hogy koncentrálunk életünk céljára, lényegére, az Istennel való kapcsolatra. Több időt és több csendet szánunk rá, és ennek érdekében lemondunk bizonyos (egyébként jó) dolgokról, tevékenységekről, hogy minél inkább oda tudjunk figyelni.
Ezt az időszakot mi, reformátusok úrvacsorás istentisztelettel kezdjük. Az úrvacsora az Istennel való bensőséges kapcsolatunkra irányítja a figyelmet. Erre fogunk koncentrálni ma is. Ezen a mai istentiszteleten tulajdonképpen folytatjuk a múlt vasárnapi üzenetet. Akkor azt a kérdést tette fel nekünk Isten igéje: Ki az első az életedben? Az fogja az életed többi területét sorba rendezni, azt szolgálod. Ma így tesszük fel a kérdést: Egybeesik-e életed célja Isten céljával? Ha nem, akkor mi tart távol Isten céljától?
A cél kérdését nagyon fontos tisztáznunk magunkban, mert alapvetően befolyásolja a döntéseinket, viselkedésünket. Sajnos azonban gyakran nem tudatosítjuk ezt magunkban! Megtörténhet, hogy nemes célokat hangoztatunk, közben pedig a cselekedeteink, a szavaink homlokegyenest az ellenkezőjéről beszélnek. Ha valaki világossá teszi ezt, akkor talán mi magunk is megdöbbenünk.
Egy hívő ismerősünk mesélte, hogy volt a házasságának egy időszaka, amikor az édesanyja velük élt, és folyamatosan elégedetlen, negatív megjegyzéseket tett az ismerősünk férjére. Egyszer ez az asszony megkérdezte az édesanyját: „Anyuka, az a célja, hogy tönkre tegye a házasságomat, és elváljak a férjemtől?” „Jaj, dehogyis, hogy jutna ilyen eszembe?!” – döbbent meg az édesanyja. „Pedig azzal, amit tesz éppen ezt a célt szolgálja!” Tisztáznunk kell a célunkat, és szembe kell néznünk azzal, hogy valójában mi mozgatja a cselekedeteinket, szavainkat, döntéseinket? Valóban az a cél az, amire tudatosan is igent mondanánk?
János evangéliumában Jézus világosan és tisztán beszél arról, hogy mi a célja, mi Isten célja? Isten világosan tudja, hogy mi az ő célja, és határozottan képviseli is azt. Egy pillanatra sem veszíti szem elől, nem zavarják meg más célok őt.
Amikor Jézus Lázár betegségéről hall, ezt mondja: „„Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” János 11, 4. A környezet számára érthetetlenül viselkedik, hiszen nem rohan azonnal, hogy beteg barátját meggyógyítsa, késlekedik, és emberi látás szerint későn – Lázár halála után – ér oda, ő azonban tudja, hogy most nem gyógyítani kell, hanem feltámasztani a halottat, hogy Isten hatalma és terve még nyilvánvalóbb legyen, ehhez pedig meg kell halnia a betegnek. Jézus végig a végkifejletet, a célt tartja szem előtt, és ez mozgatja a döntéseit. Istennek világos célja van, még akkor is, amikor mi nem látjuk az összefüggéseket, nem értjük a történéseket. Alapkérdés, hogy ráhangolódunk-e erre a célra? A böjt is ezt a kérdést teszi fel nekünk.
De mi a cél? Az emberiség nagy kérdése ez. Látszólag összefüggéstelen események történnek ebben a világban: háborúk, katasztrófák, békés és virágzó időszakok, rendszerek jönnek és mennek. Ma különösen is gyorsan kapunk információkat a világ minden tájáról, több 10.000 km távolságból értesülünk eseményekről, de a nyakunkon is rendkívüli események vannak, elég csak erre a járványra és következményeire gondolnunk. Van-e cél? Van-e célja a történelemnek? És mi a terv, mi a cél? Személyes életünkre nézve pedig talán még inkább izgat bennünket ez a kérdés – honnan tudhatom meg, hogy mi Isten terve, célja az életemmel? Honnan tudjam, hogy mire kell ráhangolódnom?
A most felolvasott igében egy különös prófétán keresztül ad választ Isten erre a kérdésre. Kajafás főpap, Jézus esküdt ellensége tudtán kívül azt nyilatkoztatja ki, hogy mi Jézus célja? Mi Isten célja?
„Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” János 11, 50-52. Az igére figyelve tegyük fel ezeket a kérdéseket: Mit tesz Isten? Mivel foglalkozik ő ebben a világban? Ezzel szemben mit tesz az ember? Ennek összefüggésében mire való a böjt?
Mit tesz Isten? Eljött Jézus, hogy meghaljon a népért, hogy Isten szétszóródott gyermekeit összegyűjtse. Annyira fontos volt Istennek ez a cél, hogy egyszülött Fia keresztre ment ezért. Nem kell találgatnunk, hogy mi Isten célja a világgal és a mi életünkkel, mert ezt ő elég nyilvánvalóvá teszi. Az Efezusi levél így beszél erről: „kiválasztott” „fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában… a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.”
Isten összegyűjti családját, összegyűjti szétszóródott gyermekeit, és ebbe az összegyűjtött népbe, családba hív meg téged. „Mit hiszel az egyetemes Anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által, az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi; és hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” (Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet)
Nem arról van szó, hogy Istennek sokféle terve van ezzel a világgal, például az egyik az, hogy népet gyűjt magának, hanem arról, hogy Isten terve alapvetően az a világgal, hogy az ő szétszóródott családját, gyermekeit összegyűjtse. A te életeddel alapvetően az a terve, hogy része legyél ennek a családnak, hogy hazatalálj az ő szeretetéhez! Ez A terv! Ez A cél! Isten szerint a világ értelme a szeretetközösség. Az életed célja egy szeretetközösség. Erre adta az életedet. Isten az embert arra teremtette, „hogy teremtő Istenét megismerje, őt szeresse, és vele örökké tartó boldogságban élve őt dicsérje és magasztalja” (Heidelbergi Káté 6. kérdés-felelet). A presbiteriánus Westmisteri Káté ezt így fogalmazza meg: „Az ember végső és legfőbb célja, hogy dicsőítse Istent és teljesen benne gyönyörködjön örökké.” Jézus a nagy parancsolatban ezt mondja: „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből… és szeresd felebarátodat, mint magadat…” Márk 12, 30-31. Legyünk vele kapcsolatban, éljünk szeretetben. És ez legyen a boldogságforrás, ez a cél! Legyünk otthon nála, és ott bontakozzon ki az életünk harmóniában Atyánkkal és testvéreinkkel.
Jézus azért jött, hogy Isten szétszóródott gyermekeit összegyűjtse. Valami történt velünk, hogy szétszóródott a család! Istennek az a terve, hogy vele legyünk, mi viszont ahelyett, hogy együtt lennénk izolálódtunk, elidegenedtünk, elszigetelődtünk, magunkba zárkóztunk. Mi történt?
Erről beszél a válasz arra a kérdésre, hogy mit tesz az ember? Kajafás és társai fölött lehet botránkoznunk, pedig csak transzparensei az ember tragédiájának. Az ember ahelyett, hogy igent mondana Isten összegyűjtő tervére, a családra, az otthonra és hazajönne, ehelyett a saját tervén dolgozik minden erővel!
Döbbenetes, hogy ezek az események Lázár feltámasztás után történnek. Jézus utolsó és legnagyobb csodáját látják, és ezen kívül még számtalan csodát. Még azt is látják, hogy mindezek jelek. Nem öncélúak, hanem – mint egy útjelzőtábla – arra mutatnak, hogy kicsoda Jézus, és mi az ő küldetése. Isteni hatalommal jár itt és csapást csapás után méri a bűn és a halál erőire, amelyek bennünket fogva tartanak, elválasztanak az élettől a szeretettől, Istentől: betegeket gyógyít, halottakat támaszt fel, bűnöket bocsát meg, éhezőket tart jól, jelezve, hogy hozza az Isten királyi uralmát, amely – majd ha teljességre jut – helyreállítja az élet isteni rendjét. Isteni hatalommal jár itt és sokan követik őt jelezve, hogy elkezdődött a nagy összegyűjtés!
Látják! És ők az előzményeket, a próféciákat, az évezredes várakozás történetét is ismerik, tudják, hogy mire mutatnak a jelek. Mit tesznek? Örülnek, ujjonganak, hisznek és jönnek? Nem! Válságtanácsot hívnak össze! Mit tegyünk? Az események fenyegetik a mi ügyünket, a mi céljainkat! Nagy lesz a felfordulás, a rómaiak lázadásnak nézik, és a végén még eljönnek a légiók, és elveszik a vezetők hatalmát, és a templomi istentiszteletet is. Az elmúlt évszázadban, és Jézus idejében is több messiásjelölt lépett fel. Voltak, akik követték őket, lázadás tört ki a rómaiak ellen, és rendszerint jött a római megtorlás. Ebben az időben Izrael vezetői olyan megegyezésben élnek a birodalommal, ami a lehetőségekhez mérten békét biztosít, van egy kis látszat önrendelkezési joguk is. Áll a templom („a hely”), ők vezethetik a népet (legalább vallási kérdésekben). Ez az ő kincsük, ez az ő tervük. Úgy látják, hogy ezt kell kivitelezni megőrizni, és akkor boldogok lesznek, elérik a célt, biztonságban lesznek, értékesek lesznek.
Ezt akarják mindenképpen megvédeni: inkább megölik az Isten Fiát, aki nyilvánvaló jeleket tesz közöttük. Nem kell az Isten terve! Ez volt a baj az Édenben is, és ez a baj a mi életünkben is. Ezt nevezi a Biblia bűnnek, ez szakít el bennünket Isten tervétől, ez szór szét, ez idegenít el egymástól is, ez izolál. Az én tervem. Valami, ami fontosabb lett számomra Istennél, az ő tervénél, a vele való közösségnél. Valami, amiben az örömöt, a boldogulást, a megváltást, az üdvösséget keresem. Az Isten utáni honvágyat nem tölti be semmi, és mégis mással akarom betölteni! Isten a vele és családjával való örömteli szeretetközösségre teremtett téged. Arra, hogy felfogd, mennyire szeret téged, és szeresd viszont őt. Arra, hogy meglásd, ő gyönyörködik benned, és te is gyönyörködj benne. Arra teremtett, hogy az legyen az örömforrásod, hogy együtt vagy vele. Hogy az legyen az identitásod, hogy Isten gyermeke vagy, és testvére a többi gyermeknek, Isten királyi családjának a tagja! Ez van az életed közepén? Ez az, ami meghatározza a gondolataidat, érzéseidet, indulataidat? Ez tölt be?
Miért vagyunk szétszórva, elszigetelve, magunkba zárva? Mert kapaszkodunk valamibe, ami nem Isten, ami becsap bennünket, mert soha nem fogja betölteni a szívük szomjúságát, és a végén kicsavarják majd a kezünkből. Nem örök érték, de arra kiválóan alkalmas, hogy távol tartson bennünket Isten tervétől.
Pont ez az, ami távol tart! Amihez annyira ragaszkodsz! Királyi gyermekség helyett árnyékhatalom. Aranyadért bizsu. Földeidért tüzes víz. Nincs értéke, és a végén becsap, mert úgysem tudod megtartani. Alig harminc évvel az itt leírt események után bekövetkezett az, amitől a nagytanács rettegett. Annyira rettegtek a drága kincsük elvesztésétől, hogy Jézust megölték. Jobb, ha meghal, mint ha elveszítjük a drágaságunkat! És mégis elveszett! Minél görcsösebben szorítod, annál kevesebb az áldás rajta, annál kevésbé tudod megtartani! De távol tart Istentől, mert ezt imádod istenedként!
David Foster Wallace amerikai író nem sokkal öngyilkossága előtt mondta ezt a beszédet egy egyetemi tanévzárón fiataloknak: „Mindenki imád valamit. Az egyetlen választásunk annak eldöntése, hogy mit akarunk imádni. És a meggyőző érv amellett, hogy valami jó, lelki jellegű dolgot válasszunk… az, hogy gyakorlatilag minden más, amit imádunk elevenen fölfal bennünket. Ha a pénzt, a vagyont imádjuk, ha ezek azok, amelyektől sz életünk valódi értelmét reméljük, akkor soha nem lesz belőlük elég. Soha nem fogjuk azt érezni, hogy elég… Ha a testünket, és a szépséget, a nemi vonzerőt imádjuk, akkor mindig csúnyának fogjuk érezni magunkat. És amikor az idő és a kor jelei mutatkoznak rajtunk, millió halált halunk, mielőtt végül minket gyászolnának… Ha a hatalmat imádjuk, végül gyengének fogjuk érezni magunkat, és tele leszünk félelemmel. Egyre több hatalomra lesz szükségünk mások fölött, hogy ne érezzük a saját félelmünket. Ha az értelmünket imádjuk, és azt szeretnénk, ha okosnak tartanának, végül ostobának fogjuk érezni magunkat. Egy leleplezéstől rettegő szélhámosnak. Azért alattomosak az imádatnak ezek a formái, mert nem is tudatosulnak. Alapértelmezett beállításunk ez.”
Vigyázzunk, itt nem csupán a látványos bűnösökről van szó! Nem csupán a szenvedélybetegségekről, a világias életről! A saját tervünkhöz ragaszkodást képesek vagyunk vallásosan is művelni. Képesek vagyunk a saját jóságunkat, erkölcsösségünket, és vallásosságunkat is imádni, abban bízni. Jó fiúk akarunk lenni, akik kiérdemlik az Atya szeretetét, ahelyett, hogy csak gyermekek lennénk, akik kegyelemből élnek. Mik ennek a tünetei? A félelem, hogy soha nem fogunk megfelelni, vagy a büszkeség, hogy mi jobbak vagyunk. Mások lenézése, állandó kritizálása, és a harag és keserűség Isten felé, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan mi elképzeljük. Jóságunkkal, vallásosságunkkal nem Istent szeretjük, hanem magunkat, nem Isten tervére mondunk igent, hanem a sajátunkra, nem Isten kegyelmében bízunk, hanem magunkat akarjuk megváltani azzal, hogy jól viselkedünk. Ilyenek voltak a nagytanács tagjai is: vallásos, törvénytisztelő emberek, akik a vallásosságukban, és törvénytiszteletükben bíztak, nem Istenben. A vallásosságuk azonban nem az őket szerető Istent szolgálta, hanem magukat.
Ismerjük a mesét a királyról, akinek a kertész egy nap egy hatalmas répát hozott ajándékba? Ezt mondta: „Uram, ez a legnagyobb sárgarépa, amely valaha kinőtt nálam. Ennél nagyobb és szebb soha nem lesz. Hűségem és szeretetem jeléül hadd ajándékozzam neked!” A király meghatódott az ajándéktól, és a kertésznek adta az egyik földjét, hogy mint jó gazda viselje gondját annak is. Egy nemes a királyi udvarból meghallotta, mi történt, és így gondokozott magában: „Ha ez jár egy répáért, vajon mit lehet kapni valami nagyobbért?” Egy pompás fekete mént vezetett a király elé. „Uram, én lovakat tenyésztek, és ez a legjobb lovam, ennél jobb lovam nem lesz soha. Hűségem és szeretetem jeléül hadd ajándékozzam neked!” A király megköszönte a lovat és elbocsátotta a nemest. Amikor az felháborodva csodálkozott, a király megmagyarázta döntését: „Tudod, a kertész nekem adta a répát. Te pedig magadnak adtad azt a lovat!”
Ugye lehet magunkat szolgálni az erkölcsös, nagylelkűnek tűnő, és vallásos cselekedeteinkkel is?! Ha elmarad a köszönöm, a dicséret, a jutalom, ha ehelyett valami rossz történik velünk, kibukik, hogy kinek szolgáltunk!
Nem izolálódtál? Nem idegenedtél el? Az otthon szeretete és öröme, az Isten kegyelme iránti hála dobogtatja a szívedet? Miről beszélnek a válságterveid? Ahogy kapaszkodsz a sajátodba? Mi az, ami miatt félelmek töltenek be, ami miatt irigykedsz embertársadra, ami miatt elégedetlen vagy a sorsoddal, ami miatt bizalmatlan vagy mindenki iránt, mert félsz, hogy elveszik tőled a kincsed, a drágaságod? Miért van az, hogy Istennek utálatos dolgokban leled örömöd? Miről beszél a száraz imaéleted, amiben olyan kevés az Istenben gyönyörködés és a hála? Miről beszél a haragod, az ítélkezésed a testvéred fölött, a sértődéseid, a gyötrő aggodalmad? Miről beszél az olthatatlan dicsőségvágyad – mert mindig arra vágysz, hogy megdicsérjenek -, a birtoklási vágyad – mert akkor vagy nyugodt, ha egyre több van -, az élvezetvágyad? Annak az öröme tölt be, hogy itthon vagy, gyönyörködsz Uradban, és örülsz a testvéreidnek?
Isten terve a család összegyűjtése, Isten szándéka, hogy a szeretetében éljünk, és gyönyörködjünk benne, ehelyett a mi szívünk elidegenedett. Ez a tragédiánk! Ez tesz boldogtalanná, és ez zár ki az Istennel való örömteli közösségből! És a legszörnyűbb az, hogy nem tudjuk megváltoztatni a szívünket. Ezért jött el Jézus! Nem csak hogy meghívjon – az nem elég! A rabot hiába hívod, nem engedik a láncai, a halottat hiába kérleled, nem tud hazajönni! Jézus azért jött, hogy megváltson, megszabadítson, feltámasszon a lelki halálból. Hogy ő legyen az az egy, aki meghal a népért, hogy a többiek élhessenek. Mert Isten nem mondott le a tervéről, az ő szeretetének radikális megoldása a kereszt. Az ember azt mondja: inkább haljon meg Isten (Fia), minthogy az én tervem elvesszen. Isten pedig azt mondja erre az emberre nézve: inkább meghalok érte, mint hogy az ember elvesszen, örökre elszigetelődjön, el legyen zárva a szeretettől, amire kapta az életét. Jobb, ha egy ember hal meg a népért. Ez az Isten terve: az egy, az egyetlen egy, aki betöltötte a célt, aki mindvégig bensőséges, elszakíthatatlan közösségben volt az Atyával, „az Atya kebelén volt” János 1, 18., akinek a lényege ez a szeretet, vállalta a teljes elutasítottságot, kitaszítottságot, elszigeteltséget, a kárhozat kínját. A teljes szeretetről lemondott és elhordozta a teljes haragot! Szenved a Fiú, és szenved az Atya is, hiszen Isten lényege a szeretet! Mennyi minden benne van ebben a rövid kis mondatban: egy ember vesszen el a népért… Nem is fogjuk fel az igazi súlyát, mert annyira távol kerültünk az életünk céljától. Jézus, aki minvégig ebben a célban élt – szeretetközösség az Atyával – ezt veszítette el a kereszten értünk. Mert ennyire szeret téged! Inkább meghalok, hogy el ne vesszen! Meghalt, feltámadt, és összegyűjti az ő népét, akik kegyelmére bízzák magukat. Látod ezt a szeretetet? Mit válaszolsz rá?
A nagytanács ott ellene szavazott, az emberiség azóta is a saját útján jár. Isten pedig még mindig nem mondott le a tervéről, ezért hagyja összedőlni bálványainkat, hogy a biztosnak hitt támaszaink nélkül keressük az örök támaszt végre! Hogy a szívünk a pótszerektől elszakítva ráérezzen valódi szükségére. Így lehetett a II. világháború utáni nagy elbizonytalanodásban lelki ébredés Magyarországon is, így hív meg Isten ebben a jelenlegi nehéz helyzetben is arra, hogy az eddig biztosnak hitt támaszaink helyett őrá építsük az életünket, és így lehetnek személyes veszteségeid, mélypontjaid is olyan pillanatok, amelyekben Isten kegyelme magára hívja a figyelmedet. Ébredjetek! Az ő kegyelme rázza a csengőt, fújja a trombitát! Felráz a kényelmes álomból. Mekkora kegyelem ez! Mert Isten terve végbe megy rajtunk kívül, sőt ellenünkre is. Vajon meghiúsulhat ez a terv? Isten hatalma, ha akarja Kajafás az esküdt ellenség szájába ad igaz próféciát! Isten végbe viszi tervét. Ha nem értjük is, ő akkor is kézben tart mindent ma is. Jó rábízni magunkat.
Éppen ezért olyan szánalmas és életveszélyes kapaszkodni a saját magunk tervébe! Gondolj csak bele Kajafás, ha a mindenható Isten adta neked a főpapságot, akkor elveheti azt bárki is tőled? Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki, amit viszont nem neked készített ahhoz nem ragaszkodni kellene, hanem menekülni előle! Mert a görcsös kapaszkodásoddal, csak magadat teszed tönkre, magadat tartod távol az Isten elkészített szeretetétől! Mert ki lehet maradni! Ki lehet maradni a nagy összegyűjtésből, az Isten országából az Isten családjából. És ez az igazi baj! A baj nem az, hogy valamit elveszítünk a földi vágyaink közül, még csak nem is az, ha itt összeomlik körülöttünk a világ, hanem az, ha kimaradsz az Isten családjából, és elveszett, elidegenedett maradsz, izolációban maradsz örökre!
Isten ma is ezzel foglalkozik. Ezért szólt az ige, és ezért van böjt, hogy csendesedj el és vizsgáld meg az életedet őszintén! Tisztázd a célod, ami a szíved mélyén mozgat! Mi tart távol az ő kegyelmétől? És hívő emberként mi távolított el már megint tőle? Miért kopott meg a hited, a tűz a szívedben? Miért nem benne gyönyörködsz? És mi vette át a szívedben a másokat Isten szeretetéhez mentő szeretet helyét? Látod? Vizsgáld meg a szívedet őszintén, és mond el neki, amit látsz! Kérd a szabadítását! Menekülj Jézushoz, bízd rá magad arra, amit ő tett érted. Kérd Istent, hogy formálja át a szívedet, hogy el tudd engedni azt, ami távol tart tőle, hogy az ő célja legyen a te célod is, hogy gyönyörködni tudj benne! Isten Fia ma is gyűjti az ő népét, családját. Adja Isten, hogy a te szíved, életed kincse is ez lehessen: „Hiszem, hogy annak én is tagja vagyok, és örökké az is maradok!” Jézus Krisztusért. Ámen
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mi az, ami a mai igehirdetésből személyes megszólított? Mit válaszolsz rá?