Csüggedéstől a hálaadásig
Olvasandó: 42. Zsoltár
„Ének Isten irgalmáról: Dávidé. Áldjad, lelkem, az URat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Minden elnyomottal igazságosan és törvényesen bánik az ÚR. Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz. Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.
Szeretett Testvérek!
Istennek hála, hosszú idő után ismét jelenléti Istentiszteleten találkozhatunk. Lekciónkban felolvasott Zsoltárunk a Könyörgés megszabadításért, és vágyódás az Úr szentélye után címet, feliratot viseli. Ahogyan a pandémia nehezebb időszakaiban mi is, úgy a lekciónk szerzője is szenved Isten házának hiányától, de mint olvashatjuk is, legfőképpen Isten hiányától. A keresztyén ember nagy, örök kérdése az, hogy miközben Istennel, Istenben kívánunk élni, aközben érezzük annak lehetetlen, nehéz voltát is. Különösen igaz ez hitet próbáló, nehéz időkben. A Szentírás több helyen kíván olyan hitbeli döntést, amikor még nem látjuk annak előjeleit, előfeltételeit. Noé, Ábrahám, Dávid élete nagy példa erre: Bárka épül, de még nincs özönvíz, Ábrahám elindul az Isten hívó szavára, de pontosan nem is tudja hova, a jelenlegi biztosból. Dávid kiáll Góliát ellen és Istennel legyőzi őt. Aki Istennel jár, annak nem emberi szempontok, nem biztos és pontos terv és leírás, nem harci fegyverek, páncélok sokasága áll rendelkezésére. Egy nagyszerű és tulajdonképpen egyszerű ígéretre támaszkodhat: Bízzál Istenben! / Zsolt 42,6 / A hívő ember ereje, bölcsessége, bizodalma a láthatatlan, megfoghatatlan Isten. Amikor ez az Istennel való bizalmi kapcsolat megrendül, vagy akadályozva van, akkor valamit tennie kell minden hívő embernek. Erről beszél lekciónk: ahogyan a szarvas kívánkozik a hűs forrásvízre a kiszáradt, üres patakmederben, és liheg, piheg, sőt hangosan bőg a víz utáni vágyában. Annyira szomjas az élő, tápláló, felfrissítő vízre és keresi azt. Amikor az élő Istent nem tapasztaljuk meg, amikor másképpen mennek a dolgaink, mi is ezzel a vágyakozással kell, hogy keressük az Istent. Keresnünk kell, hogy megtisztítsa bepárásodott, beporosodott hit – szemeinket, hogy a hitben meglássuk Őt. Az ember ugyanis a körülmények drasztikus megváltozása idején, folyton csak kérdez, kutat: Mikor? Hol? Miért? Az ember csak számolgat, kalkulálgat, latolgat, kételkedik, reszket, fél, végül teljesen elcsügged, mint a 42. Zsoltár írója, őszintén elébünk tárja. A saját tehetetlenségünk áll szembe a saját kudarcainkkal, csődjeinkkel. Az Ige őszintén bemutatja a bennünk élő bizalmatlanságot, félelmeket, csüggedést, elkeseredést. A víz után vágyakozó szarvasnak sem elég azt mondani: Ne legyél ilyen hangos! Ne szomjazz! Ne bőgj! Neki is egyetlen lehetősége van és nekünk is: emlékeznie kell a hűsítő, szomjat oltó vízre. Nekünk pedig a csüggedésben is emlékeznünk kell Istenre, csodálatos irgalmasságára, kegyelmére, tetteire. Mindezekről az emlékezet beszél, ahogyan a hithősök életében is így volt. Ha nem a kérdések kötik le az energiáinkat, akkor talán könnyebben halljuk meg a választ. Bízzál!
Felolvasott textusunk az Úristen uralkodásáról szóló Zsoltárok sorába tartozik. Az ember, amikor áld, ahogyan Zsoltárunk szerzője teszi, akkor magasztal, imád, térdet hajt az ő Urának, Istenének, tisztességet, tiszteletet, hódolatot mutat iránta. Isten mindenekfelettisége előtt hajol meg. Áld, mert áldásokat kapott. A 264. dicséretünk 2. versében így valljuk ezt meg énekben:
Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.
Minden csüggedésünkben az a lehetőség adatott meg nekünk, hogy emlékezhetünk Istenünk felséges tetteire és áldhatjuk Őt. Gyönyörű képekkel írja ezt le már az Ószövetség is:
„Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket.”/2 Mózes 34, 6-7/ és „Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet.” Jónás 4,2
Ez teszi Igénk imádkozója is. A zsoltáros személyesen tapasztalta meg Isten bűnbocsátó szeretetét. De nem reked meg dicsérete és hálaadása az egyéni élet keretei között, hanem azt átlépve egyetemes jellegű himnusszá magasztosul a hangja és már Izráel és az egész emberiség történetében is meglátja és dicsőíti Isten üdvösséget munkáló műveit. Ezen belül vigasztal, tanít és int. A „nagy gyülekezet elé” viszi személyes vallomását. Ott magasztalja Istent, aki a történelemben bizonyította meg igaz tetteit.
A zsoltáríró saját magát bátorítja és szólítja föl Istennek, illetve — ami egyet jelent — szent nevének a dicséretére. A himnusz ugyanis válasz az Isten kinyilatkoztatására olyan értelemben, hogy a hálaadás nem egyszeri esemény, hanem folyamatos „isten-megjelenítés”, hogy a hívő találkozhassék azzal az Istennel újra meg újra, akinek szabadulását köszönheti. A léleknek kell áldania az Urat. A „lelket” itt az egész ember egész életére értve. Az Istent áldó és magasztaló ember egész egzisztenciájával vesz részt Isten áldásában (vö. Rom 12:lkk), azaz „Isten hatalmát és felség-igényét minden vonatkozásban elismeri” . S ez a körülmény arra figyelmeztet bennünket, hogy a zsoltáríró magatartását itt is meghatározza az Ószövetség kegyeseinek a hitére annyira jellemző kettősség: A szent Isten előtt tele félelemmel áll meg az őt kereső és jelenlétét annyira vágyó ember. Ebből a magatartásból csak Isten bűnbocsátó szeretete (heszed) emeli ki. Ezért beszélnek a reformátorok a teljes Szentírás értelmében mindig istenfélelemről, amikor mi kegyességről vagy vallásosságról beszélünk. Hiszen mi mindig csak úgy beszélhetünk Istenről, hogy az Isten ÚR „mindenek fölött” (19b.ν.). A szent Istentől való félelem mindig megvan a szeretet és bizalom mellett a hitben. Az ember „hitből” áldja az Urat, de ebben a hitben egyidejűleg és egymást kiegészítve, nem kizárva, veszi komolyan a szent Istent az őt szerető és félő ember. Ezért beszél a zsoltáros Isten jótéteményeiről úgy, hogy egy lélegzettel szól a bűnről és betegségről, Isten mindenhatóságáról úgy, hogy vele együtt szól Isten megváltásáról, szeretetéről és irgalmasságáról. Ezért lépnek fenyegetések (14kk) az ígéretek mellé s ezek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a bizodalmas hitnek, igazi tartalma a félelemnek és bizalomnak a feszültsége. A hit számára nem két ellentétes valaki a közeli és távoli Isten, hanem egy és ugyanaz. Isten éppen az ítéletben menti meg az embert, mert abban lesz nyilvánvalóvá az Ö igazsága és abban győzi le a mi igaztalanságunkat. Isten abban Isten, hogy lehajol az előtte magát semminek és elveszettnek tudó emberhez. Hidat ver ott, ahol az ember csak a „bűnt”, a távolságot, az elérhetetlent látja. A szent Isten szeretetének a „jótéteménye” ez. A „jótétemények” közé tartozik, hogy a bűnbocsánatot ajándékozó Isten az életnek egészen új értelmét tárja föl a bűnös ember előtt. Rádöbben először is arra, hogy a bűn messze veti Istentől s ebben a messzeségben nincs igazi élet az ember számára. Csak Isten nyithatja meg a bűn által elzárt utat! Ez a zsoltáros második felismerése. Isten a bűnök bocsánatával egészen új alapokra helyezi az ember életét. Ennek bizonysága az is, hogy „meggyógyítja” minden betegségünket és a halál rettenetéből „kiváltja” a benne hívőket. Ezen a helyen is arról van szó, hogy a halál reménytelen helyzetéből az életbe, az új életbe, a vele való közösségbe menti át Isten azokat, akik a bűnök bocsánatával át tudják már lépni a szent és profán mezsgyéjét. Új élet távlatai, új és igazabb élet lehetőségei nyílnak meg előttünk. Mert figyeljünk arra, hogy itt a zsoltáríró nem csak személyes életéről beszél, hanem általánosít, hogy azután a 6. verstől kezdve már Izráelről beszéljen. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy ezeknek a fogalmaknak — mint sok más fogalomnak az ÓT-ban — szimbolikus jelentése is van. Ténylegesen szorult helyzetben, eladósodott körülmények között az az ember van, akinek „nincs mire hivatkoznia” Isten előtt. Még arra is föl kell figyelnünk, hogy az Ószövetségben a betegséget valamilyen komoly, Isten ellen elkövetett bűn következményének tekintették, s ezért került párhuzamba egymással a „megbocsátás” és a betegségek „meggyógyítása”. Aki meggyógyult, az a bűnök bocsánatában részesült. A „betegség” a sír szélére sodorta a zsoltárost, ahol vége az életnek, Isten dicséretének: a közösségnek Istennel. Viszont a hívő ember életében ez a „halálos pont” lesz mindig Isten szeretetének és irgalmasságának a fordulópontjává. A sírgödör szélén álló ember kerül Isten megbocsátása, szövetségi szeretete (heszed) és irgalmas megváltása révén a legnagyobb méltóságra: Koronát kap, mint király (vö: Hiszen gazdag áldással fordulsz feléje, fejére színarany koronát teszel. Zsoltár 21:4) a koronázási ünnepélyen, elnyeri az élet koronáját és még hátra levő napjait is „jóval” teszi gazdaggá az Isten. Ez az ígéret új perspektívát ad: új életet nyit meg a „sírgödör” partjáról visszatért embernek. Ereje megújul, élete „újjászületik”, ahogyan erről Ézsaiás próféta is jövendölt: De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el! (40:31). A bűnök bocsánatában részesült ember az élet új kezdetét éli át, amikor Isten belép az életébe.
Isten haragja: ‘Örök harag!’ — mondják gyakran a gyerekek egymásnak, ha valami nem tetszik, és megsértődnek. Játék közben gyakran adódhat olyan helyzet, amikor összevesznek, és e szavakkal fejezik ki nemtetszésüket. Amikor a gyermek mondja: ‘Örök harag!’, akkor ezen felnőttként csak mosolygunk, hiszen tudjuk, hogy ez az ‘örökké’ hamarosan véget ér, és úgyis kibékülnek. Fordulnak egyet-kettőt, és megy tovább a játék. Ha kicsit hosszabban tart is, még akkor is csak kérészéletű szokott lenni ez az ‘örökké tartó’ harag. Ha azonban felnőtt mondja ugyanezt — valószínűleg nem ezekkel a szavakkal, de azonos értelemben —, akkor az már megrendítőbb. Aki soha nem bocsát meg — valós vagy bizony legtöbbször csak vélt sérelmek miatt —, aki élete végéig képes haragudni a másik emberre, aki szinte vagy szó szerint szóba se hajlandó állni vele, állandóan ellenségesen viselkedik, arra emberi értelemben valóban elmondhatjuk, hogy örökké csak haragszik. Félelmetes ilyen állapotban lenni! Az ilyen ember mindenekelőtt megemészti önmagát, egyúttal agyontapossa emberi kapcsolatait. Azonban még ez a szörnyű helyzet is véget ér földi életünkkel. Mennyivel félelmetesebb azonban, ha Isten haragszik örökké! Mert az valóban örökké tartó. Ha már az emberi soha meg nem bocsátó harag is ‘maga a pokol’, akkor még inkább — szó szerint — ‘maga a kárhozat’ az, ha Isten haragszik örökké. Igeszakaszunkban különféle dimenziók tárulnak fel előttünk. Elsőnek a harag időbeli kiterjedését láthatjuk. Mi tagadás, Istennek megvan az oka, hogy örökre haragudjon. Ha nem a nap mint nap jól beváltnak tűnő szépítő szemüvegen keresztül nézzük magunkat, hanem Isten igéjének tükrébe pillantunk bele, akkor bizony nem lehet kétséges, hogy igaz mérték szerint nem lehetünk igazak, Isten szemében sokféle és igen nagy súlyú bűn terheli életünket, nap mint nap rengeteg megbánnivalónk van. Lehet, hogy úgy jöttél ma erre az istentiszteletre, hogy Veled minden rendben van, alapvetően jó ember és jó keresztyén vagy, hiszen még istentiszteletre is jársz — senki nem találhat hát kivetnivalót Benned. Azonban ha így is távozol, akkor nemhogy hiába jöttél ma Isten házába, hanem egyenesen vesztedre érkeztél, mert Isten ítélete marad rajtad! A zsoltáros számára nem kétséges, hogy minek tartsa magát: bűnösnek, aki Isten örök haragját érdemli.
Isten szeretete: Mindemellett a zsoltáros mégsem halál és kárhozatfélelemben vergődik. Mégsem a harag örök. Amikor az Örökkévalóra tekint, akkor egészen mást fedez fel: Isten szíve közepét, a szeretetet. Van egy másik kiterjedés is, ami lenyűgözi a szentírót. Az örökkévalóság mértéke nem a harag, hanem ez az égnél is magasabb szeretet: „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31,3.) Ez a szeretet mozgatja tetteiben, ez a szeretet helyezi hatályon kívül — az amúgy jogos — haragot és ítéletet. Miközben a földet elönti a mélységes és mérhetetlen emberi bűn, mégis győzedelmeskedik az egekből a mind e fölé magasodó, égnél is magasabb szeretet. Amikor Dávid összeveti a haragot a kegyelemmel, örömmel veszi észre, mennyivel magasabb az utóbbi, mennyivel felülhaladja a kegyelem a haragot. Bár igen komolyan kell vennie Isten haragját, hiszen életében sokszor tapasztalta meg, bűnei milyen büntetéseket érdemelnek, mégis azt állapítja meg: a harag még Istennél sem tart örökké, mert messze felülmúlja az ÚR szeretete! Igaz, hogy például házasságtöréséért a megszületett gyermek életével kellett fizetniük, de még e súlyos ítéletben is észrevette, miként tartja vissza haragját a Mindenható. Hiszen a büntetés még így is kisebb volt, mint amekkorát érdemelt volna a király. Nyíljon meg hát a szemed arra, hogy észrevedd Te is Izráel uralkodójával együtt: bár mérhetetlen haragot érdemeltem, mégis érdem felett ömlött rám Isten szeretete!
Az ószövetség emberei így fogalmaztak: az istenfélők, a kegyesek részesülnek Isten kegyelmében. Dávid lantos húrjai ezt a szólamot pengetik: „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.” (10-11.)
Isten bűnbocsánata: Isten tehát nem az igazság, nem a törvény szerint bánik velünk! De mi az oka ennek az igazságtalanságnak? Ezt akkor értjük meg leginkább, ha előbb megpróbáljuk megnézni, miként múlik el a harag emberi viszonyainkban. A gyermekek ‘örök haragja’ leginkább úgy múlik el, hogy valójában eleve sem gondolják komolyan. Így hát néhány pillanattal később már el is felejthetik a bosszúságot. Felnőtteknél már nehezebb az ügy. Ha nem a leggyötrelmesebb — és azért ritkán előforduló — soha meg nem bocsátó haragról van szó, akkor az egyik gyakori ‘megoldási mód’ az időben rejlik. Egyszerűen egy idő után elévültnek érezzük a harag okát; úgy látjuk, hogy az ellenünk elkövetett vétek azért nem akkora, hogy hosszan tartsunk haragot. Vagy kevésbé egyszerű és hosszabban tartó esetben az idők során elfelejtjük, miért is kellene haragudnunk — vagy legalábbis nem érezzük már olyan fontosnak az esetet. Netán a szeretet jegyében döntünk úgy, hogy nem haragszunk már tovább, és semmisnek tekintjük azt az okot, ami a haragot kiváltotta belőlünk. Isten haragja azonban nem ilyen. Ő a gyermekekkel ellentétben nagyon is komolyan gondolja haragját. Bűneink Nála nem évülnek el soha, ezért az idő nem helyezheti hatályon kívül. Elfelejteni sem felejti, mert a memóriájával nincsenek gondok. A bűnök súlyát, fontosságát sem értékeli át, azok mindig komolyak, kárhozatot érdemlők. Sőt, még — önmagában — a szeretet miatt sem néz át a bűnökön, mintha nem volna miért haragudnia. A titok nyitja egy olyan módban rejlik, amit néha magunk is alkalmazunk, ha a maga töredékes voltában is. Arról van szó, hogy bűneinket eltávolítja. Nem rehabilitál, nem felment ― hanem kegyelmet ad. Míg a zsoltáros az Ószövetség hangszerein adta elő művét, az Újszövetség már a hit hangján szólaltatja meg e zenét: Jézus Krisztus szabadított meg bűneinktől, és szerezte meg a bocsánatot a kereszten mindazok számára, akik hisznek Őbenne és követik Őt. Más út ugyanis nem vezet Isten bocsánatához, csak a kereszt útja. Egyedül ez az a hely, ahol Isten hajlandó vétkeinket olyan messzire vetni, amilyen távolságot csak fel tudunk fogni. Ez ugyanis a harmadik dimenzió, ami megjelenik a zsoltárban. Az időbeli, örökké tartó harag helyett megismertük az égnél is magasabb szeretetet. Most pedig a kelet és nyugat távolságát meghaladó távolságra látjuk vetni bűneinket a kereszt alól. Az akkori ember számára ez a távolság volt a lehető legnagyobb. Ma lehet, hogy már fényévek milliárdjaiban fogalmazná a szentíró, de a lényeg ugyanaz: mindennél messzebbre veti Urunk a bűnbánó szív vétkeit. Bár mindez ingyen, anélkül lehet a miénk, hogy rászolgálhatnánk, mégsem olcsó ez a kegyelem — mert Isten Fiának életébe, a legtöbbe került, amit adhatott értünk! Fontos észrevennünk, mi a különbség e megbocsátás és a megkegyelmezés között.
Aktuálisan az 56-os forradalom körében mozogva: Nagy Imrét elítélték — nem kért kegyelmet, mert nem tartotta magát bűnösnek. Aztán rehabilitálásakor semmisnek tekintették az ítéletet, lévén tényleg nem bűnös. A mi esetünkben nem erről van szó. Itt arról az esetről van szó, amikor igenis bűnösek vagyunk, és ítéletet érdemlünk — de aztán a köztársasági elnök kegyelmet gyakorol. A kegyelmet csak méltatlanul, érdemtelen lehet elnyerni… Nem semmissé nyilvánítja a bűnt és ítéletet, hanem puszta jó szándékból, irgalomból messzire veti tőlünk.
Isten is így veti el bűneinket — messzebbre, mint amilyen távolságra van egymástól (akár földrajzilag, akár gazdaságilag, akár kulturálisan) kelet és nyugat. Ez a vétkeket messzire vető bűnbocsánat az egyetlen oka és lehetősége, hogy az örök harag örök szeretetbe fordulhasson.
„Ez a zsoltár minden istenfélő embert arra tanít, hogy adjon hálát Istennek azért a konkrét könyörületért, amit konkrétan kapott Tőle, majd azért a kegyelemért, amit Isten általánosságban adott meg minden választottjának, mikor megkötötte velük az üdvösség szövetségét, hogy az örökbefogadásának részeseivé tehesse őket. A zsoltáros azonban főleg azt a kegyelmet magasztalja, mellyel Isten fenntartja és hordozza a népét. Ezt pedig nem valamely érdemükért, vagy értékükért, mert csak arra szolgálnak rá, hogy súlyos büntetést kapjanak, hanem mert könyörül a törékenységükön.” Kálvin
Por vagyunk, életünk mulandó — de Isten irgalma megmarad örökké. Mindazok, akik alázatosak, istenfélők, azaz akik elfogadják kegyelmét és irgalmát, a Golgotáról induló irgalmat, a vérrel tisztított életet, azokat örök irgalma átvezeti az örökkévalóságba. Bár porból vagyunk, mégis olyan értékesnek tart bennünket, mintha aranyból lennénk. A zsoltáros itt az Úr örökkévaló voltával vigasztalja a múlandó embert. Az ember reménysége nem más törékeny teremtményekben van, hanem az örökkévaló Istenben.
„Mi korlátozhatná a halandót, akiért az örök Isten meghalt, abban, hogy örökölje a halhatatlanságot!” Augustinus
Törvényre és igazságra várva, kegyelemre és irgalomra szorulva ne máshol keressünk hát kapaszkodót, ne csüggedjünk jelenlegi körülményeink okán, hanem fogadjuk el a Jézusban nyújtott békejobbot hálaadással! Ámen!
Kérdések:
- Mi okoz neked csüggedést, elkeseredést hitéleted során?
- A mögöttünk levő időszak / COVID, karantén, személyes találkozások elmaradása/ milyen hatással volt lelki életedre, hitedre?
- Hogyan kezelted ezt, hogyan élted meg ezeket?
- Milyen megerősítésre volt/van szükséged, hogy a csüggedésből, hálaadó keresztyén életed legyen?
(Bárány György)