Áldozat és gyümölcs
– Szolnok, 2021. március 14. –
Olvasandó: Filippi 2, 1-11.
„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Uram, Jézust szeretnénk látni.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. Jézus így válaszolt nekik: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” János 12, 20-26.
A nagyhét kezdetére vezet bennünket ez az ige. Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe, a tömeg ujjongva fogadja. Lázár feltámasztásának a jele fellelkesítette a sokaságot. A farizeusok ijedten állapítják meg: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!” János 12, 19. A feszültség ott izzik a levegőben: valami nagy dolog készül. Úgy tűnik Jézus népszerűsége töretlenül emelkedik, itt az idő, hogy valami nagy dolgot tegyen, ami dicsőséget szerez majd neki, gyümölcsözővé teszi a szolgálatát.
Ebben a helyzetben Jeruzsálemben történnek a felolvasott események. Néhány „görög” Jézust szeretné látni. Nem zsidó származású istenfélő emberekről lehet szó, akik eljöttek az ünnepre. Csak egy bizonyos udvaráig mehetnek a templomnak, mert pogány származásúak, de Istent keresik az ünnepen. Ebben a felfokozott hangulatban Jézust szeretnék látni. A helyzetből és Jézus válaszából érzékelhetjük, hogy nem egy egyszerű találkozóról lehetett szó. A görög nevű tanítványokon keresztül keresik a kapcsolatot (Fülöp és András). A tanítványok pedig csak együtt mernek ezzel a kéréssel Jézus elé állni. A jelentben benne van, hogy talán itt a pillanat, hogy ismertté legyen Jézus szélesebb körben is. Jeruzsálemet már „meghódította”, most elmehetne ezekhez a görögökhöz is, meghódíthatná az istenkereső pogány embereket is. Nyerésben van, nem szabad az asztalól felállnia, hanem kampánykörútra kellene mennie a görög területekre is.
János evangéliumának címzettjei, első olvasói a kisázsiai pogánykeresztyének voltak, akik görög – vagyis pogány – környezetben végeztek missziót. Ebben a jelenetben ők is érintve érezték magukat. Hogyan jut el a pogányokhoz az evangélium? Hogyan lesz ismert Jézus neve a görögök között? Hogyan lesz eredményes, gyümölcsöző a misszió?
Itt van hát a gyümölcsöző szolgálat lehetősége. És Jézus valóban azt mondja: Itt az idő! „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.” Valóban itt van az alkalmas pillanat, hogy a megdicsőülés megtörténjen, hogy végre gyümölcse, eredménye legyen a szolgálatának, hogy széles körben ismertté legyen az ő neve! Tényleg ott a feszültség a levegőben: valami megváltozott! A többi evangéliumban korábban Jézus rendre megtiltja, hogy beszéljenek a csodáiról, hogy szélesebb körben terjesszék a hírét, János evangéliumában pedig azt mondja „az én időm még nem jött el.” János 7, 8. (például, amikor a testvérei bíztatják, hogy menjen Júdeába és tegye ismertté magát, vagy az 5000 megvendégelése után, amikor királlyá akarják tenni). Most itt az idő a megdicsőíttetésre! Úgy tűnik, hogy Jézus végre egyet ért az emberi várakozással ebben. Aztán arról kezd beszélni, hogy hogyan fog ez megtörténni. És kiderül, hogy abban viszont, hogy hogyan jön el megdicsőülés, hogyan lesz eredményes, gyümölcsöző a szolgálata, homlokegyenesen másként lát, mint az emberek. A búzaszem haláláról és gyümölcséről szóló példázatában Jézus arról beszél, hogy ahhoz, hogy gyümölcs legyen, meg kell halnia. A megdicsőülés útja Jézus számára ez: szenvedés, halál, feltámadás, mennybemenetel, majd a Szentlélek elküldése, és azután jöhet a misszió széles e világon, az emberek megtérése, mint Jézus küldetésének gyümölcse.
Emberi elgondolás szerint Jézus gyümölcsöző szolgálatának útja ez lenne: királyi bevonulás, népszerűség, más területeken is kampánykörutak, ott is ismertté válik, ott is hódít, megnyeri a „közönséget”, a „választókat”, aztán majd, ha elég nagy lesz a támogatottsága, leszámolhat az ellenségeivel is. Isten gondolata a gyümölcsöző szolgálatról más! Az áldozathozatal után lesz új élet és terem gyümölcs.
Egy nagyon fontos igazságot fogalmaz meg ez az ige Jézus küldetésével kapcsolatban és a mi életünkkel kapcsolatban is: áldozathozatal nélkül nincs élet, nincs érték, nincs gyümölcs. Valakinek áldozatot kell hoznia, ha nem én vagyok az, akkor valaki másnak, de enélkül nincs élet, és nincs gyümölcs.
Voltaképpen ebből élünk valamennyien. Áldozathozatalból lesz csak élet. Ha minden a gabonamagot megennénk, és egy részét nem áldoznánk fel arra, hogy belevessük a fölbe, hogy ott elrothadjon, akkor jövőre nem lenne termés és éhen halnánk. Rövid távon többet ehetnénk, de hosszú távon végünk lenne. Ugye eszünkbe sem jut vitatni, hogy áldozatot kell hozni? Az életért hozott áldozatból élünk valamennyien, abból, hogy a gabonamag meghal, hogy gyümölcsöt hozzon. Ezért tiszteljük az áldozatot. Tiszteljük az édesanyákat, a szülőket azért, hogy vállaltak bennünket, lemondtak sok mindenről azért, hogy mi élhessünk. Tiszteljük a 48-as hősöket, akik az életüket kockáztatták, és áldozták fel a nemzet jövőjéért. Az ő áldozathozataluk is beépült abba a nemzeti örökségbe, aminek a gyümölcsét mi, mai magyarok élvezzük. Talán megdobogtatják a szívünket Petőfi kemény mondatai a Nemzeti dalból: „Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.”
A felszínen talán úgy tűnik, mintha a gazdaság, az üzlet mozgatná a világot. Ez azonban egy életellenes tévedés, a szívünk mélyén mindannyian érezzük ezt. Igen, az üzlet hasznot hoz, a haszon motiválja, mozgatja az embereket, de az üzleti haszonból nem lesz élet. Sőt a felpörgetett gazdaság, a rövid távú haszon mindent átjáró gondolkodásmódja egyre gyorsuló tempóban pusztítja az életet és a szeretetkapcsolatokat. Ha pedig igazán baj van, akkor nem az gazdasági növekedéstől, az üzleti világtól várjuk a megoldást. Akkor tisztán látjuk, hogy áldozathozatalból élünk, és várjuk és vágyjuk, hogy amikor életellenes helyzetek vannak, veszélyben az élet, valaki hozza meg a szükséges áldozatot. Mert áldozat nélkül nincs gyümölcs.
Emberi tragédiánk viszont éppen az, hogy a szívünk gyökeréig menően éppen erre vagyunk képtelenek. Az életünk pont fordítva van beállítva, nem az áldozathozatalra, hanem az önféltésre. Ha mélyen és őszintén belegondolunk, talán Petőfi mondatai hallatán szégyenkezve hajtjuk le a fejünket: nem, hogy halni, de kisebb áldozatot hozni sem merünk…
Mai nyugati kultúránkban különösen is felerősödött ez a lelkület. Figyeljük csak Jézus mondatait! Ne engedjük el a fülünk mellett! Ne térjünk túl könnyen napirendre fölöttük: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” Miért lenne baj, ha valaki szereti az életét? És ki az az őrült, aki gyűlöli az életét e világon, nem? Még akkor is kemények ezek a mondatok, ha megértjük, hogy mit jelent szeretni és mit jelent gyűlölni ebben az összefüggésben. „Szeretni az életemet” azt jelenti, hogy szeretgetem, becézem, gondozom, ápolom. Mindenekelőtt a magam kényét-kedvét, érdekét, kívánságát, jólétét keresem: ha izgalomra vágyik, akkor azt, ha nyugalomra akkor azt, stb… „Gyűlölni az életemet e világon” pedig azt jelenti ebben a szövegösszefüggésben, hogy háttérbe szorítom, hogy van valami, ami fontosabb nekem, mint az én evilági életem, vágyaim, ambíciói, biztonságom, kényelmem, ezért le tudok ezekről mondani egy fontosabb cél érdekében. Nem ezek mozgatják az életemet, döntéseimet, cselekedeteimet. Egy igehirdetésben hallottam, hogy olyan ez, mint az állatok ridegtartása. Ki van csapva a mezőre, az alapvető szükségletei biztosítva vannak, de nem kényeztetjük el: nem mindig a kedvencét eszi, néha éhes is, meg melegebbet is le tudna képzelni magának, és többet is kell mozognia, küzdenie, mint amennyinek feltétlenül örül.
Miről szól a kultúránk? Élj minél kényelmesebben, minél nagyobb jólétben, hogy megadhass magadnak mindent, amire vágysz. Megérdemled, megteheted, hát tedd meg, mondj igent bármire, amire csak vágysz, jogod van hozzá. A te jogoddal törődj, a másikéval majd törődik ő. Ha te nem vigyázol magadra, senki más nem vigyáz rád helyetted. Valaki hozzon áldozatot, de ne én legyek az, hanem valaki más. Valaki adja magát, de ne én legyek az, valaki más. Ne én adjam magam másért, hanem inkább más adja magát értem, nem?
Vajon miért fogy a nyugati társadalom népessége? Mert ki vállalja az áldozatot az életért? Sokszor elhangzik: „Nem tudunk neki (tudniillik a gyermeknek) mindent megadni, akkor nem vállaljuk.” Belegondolunk közben, hogy mi az a minden, amit meg akarunk neki adni? Mi az, ami értékesebb az életnél? Kinek is akarunk mindent megadni, ha már a gyermeknek nem engedjük azt sem, hogy megszülessen? A meg nem született gyermeknek, vagy magunknak? Nem arról van szó, hogy a saját kényelmünket, életszínvonalunkat féltjük?
Milyen gondolkodásról szól az, amikor a karrier érdekében meg kell halnia a gyermeknek az anyaméhben? Amikor a szerelmes érzéseim, szexuális vágyaim, vagy éppen a függetlenségi igényem érdekében szét kell hullania a családomnak? Valaki áldozatot fog hozni, sőt áldozat lesz ezekben a helyzetekben, de az nem én leszek, legyen más! És ha a gyermekem az? Persze szépen ki tudjuk magyarázni: mi figyelembe vettük a gyermek érdekét, utána is megadjuk neki azt, amire szüksége van, nem? Azzal ki törődik, hogy neki az egymást szerető két szülőjére van leginkább szüksége?!
Emberi jogi aktivisták kampányolnak azért, hogy homoszexuális párok fogadhassanak örökbe gyermeket. Nem lehet őket megfosztani ettől a vágyuktól, joguktól. És a gyermeket az egészséges pszichoszexuális fejlődés jogától?! Valaki áldozatot fog hozni, sőt áldozat lesz, de az nem én leszek!
De nem is kell ilyen szélsőséges helyzeteket elképzelnünk, mert a végén még büszkén kihúzzuk magunkat, hogy ez az üzenet nem rólunk szól! Az igazi baj soha nem ott kezdődik, hogy mennyire látványosan valósul meg a bűn, hanem hogy milyen a gyökér ott a szívünkben! Érted ezt?
Amikor fáradtan hazaérsz, és a társad is fáradt, a gyermeked a figyelmedre vágyik: valakinek áldozatot kell hoznia, ki lesz az? Te? És ha igen, akkor milyen szívvel teszed azt? Amikor egy kapcsolatodban feszültség van, amikor ott lázad benned az elvárás, hogy tiszteljenek, hogy bánjanak veled úgy, ahogy te kívánod. Tudsz áldozatot hozni? Te tisztelni, szeretni a másikat? És milyen szívvel? Pál apostol így fogalmazza meg az életnek ezt az isteni működési rendjét: „Egymást különbnek tartsátok magatoknál!” Filippi 2, 3. Nem lázad fel benned valami erre a mondatra? Tessék?! Azt már nem! Majd, ha ő akkor én is! Én nem leszek áldozat, én nem hozok áldozatot!
Lehetne még folytatni a tünetek felsorolását. Ezek mind tünetek. A szívünk állapotát, beállítását jelzik. Érezzük belőlük, hogy az emberi tragédiánk az, hogy pont ellenkező módon látunk, érzünk, és élünk, mint ahogy Isten lát, gondolkozik és megalkotta az élet működési rendjét?
Engedjük, hogy döbbentsenek meg bennünket Jézus szavai! Ébresszenek fel! „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” Nem kis iránykorrekcióra van szükség csupán, hanem gyökeresen rossz az irány!
Az önző, önmagunkat szeretgető, vigyázgató életünk gyümölcstelen élet lesz. A búzaszem megteheti, hogy nem hal meg, de akkor egymaga marad. Nem hoz gyümölcsöt. Áldozatvállalás nélkül lehet, hogy kényelmesen élek, de végül egyedül maradok. Mi lenne, ha most lenne vége az életednek, és végig néznéd, hogy miről szólt? Az élet végéről visszanézve, megkérdezve, hogy mi volt az értelme, nem az a legüresebb válasz, hogy semmi, de legalább jól éreztem magam? És az önző, önmagunkat szeretgető, vigyázgató életünk végül elvész. Mert előbb utóbb elvész ez a földi élet, és ha az Isten akaratával ellentétesen éltük – bármilyen konszolidált és törvénytisztelő keretek között is, de mégis önmagunkért -, akkor örökre elvész! Az itt szereplő „elveszti” szót használja a Biblia a kárhozat leírására! Mit használt ebben a földi világban megnyerni mindent, ha utána elveszítesz mindent?
A tragédiánk az, hogy nem tudunk másként gondolkozni, nem tudunk magunkról megfeledkezni, nem tudunk nem önzők lenni. Pedig valakinek áldozatot kell hoznia az elveszett, önző emberért! Ki legyen az? Jézus! Ő itt önmagáról beszél. Ő a búzaszem, akinek az áldozata életet hoz, sokszoros termést hoz! Ő azt mondta: megteszem én! Én hozok áldozatot. Ezért jött el a földre. Felállt a mennyei trónjáról, megüresítette magát. Ő a mindenség Ura, az örök Fiú, emberekhez hasonló lett, felvette a mi halandó testünket. Nem gyűlölte-e az életét? Lemondott mindenről. És itt a földi életében nem villogott, nem lenyűgözött, nem királykodott, nem népszerűséget keresett, hanem engedelmes volt az Atyának. Eltűrte az áskálódást, értetlenséget, gúnyt, megvetést, gyűlöletet, korbácsolást, köpködést. Egészen a kereszthalálig! Eddig ment, mert a mi életellenes, Isten ellenes önzésünk következményét valakinek el kellett hordoznia. Valakinek bele kellett halnia. Valakinek halálba kellett vinnie ezt a gyümölcstelen emberi szívet. Valakinek áldozatot kellett hoznia. Vagy mindenki magáért, és belepusztulunk, vagy ő mindnyájunkért. És ő megtette! Így dicsőült meg! Leszállt a trónról, emberré lett, a legnagyobb mélységet megjárta: meghalt, és vállalta az elveszettségünket, a kárhozatot. A harmadik napon feltámadt, felment a mennybe, és elküldte az ő Lelkét, hogy akik rá bízzák magukat, vele kezdenek újat, befogadják őt, azok az ő gyümölcsei, megváltozott szívű emberek legyenek. Ő volt az igazi búzaszem, amelyik a földbe esett, meghalt, hogy sokszoros termést hozzon.
Erre a küldetésre mondott igent az igében hallott jelentben is. Az ő halála és feltámadása mentette meg a görögöket is. Az ő halála és feltámadása után jutott el az evangélium a kisázsiai pogányokhoz is. Hozzánk magyarokhoz is. És ma hozzád is. Látod, mit tett az igazi búzaszem? Látod, hogy ebből élsz? Ha rá bíztad magad, őbenne van bűneid bocsánata és az örök életed! Ő a te életed! Látod? Hallod, hogy mire hív?
„Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” Arra hív, hogy kötődj hozzá! Követésre hív. A történet nem csak arról szól, hogy valaki más meghalt, neked nem kell. A történet nem arról szól, hogy valaki más áldozatot hozott neked nem kell. A történet, a hit arról szól, hogy az önző, önmagadat mindennél jobban szerető, halott életed helyett újat kapsz tőle, ha rá bízod magad, és hozzá kötődsz. Elfogadod, hogy az segít rajtad, amit ő tett érted, és rá bízod magad, vagyis átadod neki az irányítást. „Nekem szolgál… engem követ…” Jézus itt egy olyan életről beszél, ahol többé nem én vagyok a magam ura, ahol nem én döntöm el, hogy mit kezdek az életemmel, hanem Jézus. Igen ez azt jelenti, hogy nem magadnak kedveskedsz most már, hanem annak, akit követsz. Aki szeret téged, azt szereted, ahhoz ragaszkodsz, őt követed, vele vagy együtt. Ez a hit döntésének nagy kérdése, Testvérem! Odaadod-e magad annak, aki odaadta magát érted? Rábízod-e magad arra, aki ennyire szeret téged? Elrugaszkodsz-e a magadat óvó élet biztosnak tűnő sziklájáról, hogy a karjaiba vesd magad? Visszavonhatatlanul. Ez annak a kislánynak a dilemmája, aki lángoló szobája párkányán tántorog. Alatta füstfelhő, és nem látja apját, csak a hangját hallja: Ugorj, elkaplak. Nem látlak! Nem baj, én látlak téged, ugorj! A gond az, hogy az ugrás után nem lehet visszakapaszkodni a lángoló párkányra… De vajon érdemes? Testvérem, ugrasz, felégeted a hidakat visszafelé, bezárod a kiskapukat, vagy mindig nyitva hagyod a menekülőutakat, ha túl rázós lenne, mert még mindig magadra akarsz vigyázni? Odaadod magad, vagy még mindig magadat őrizgeted? Magadat becézgeted, szeretgeted, vagy engeded, hogy ő becsüljön meg.
Ha adod magad, nem teljesül minden kívánságod, nem kapod meg minden vágyad, fájni is fog időnként, és nem lesz kényelmes, nem mindig neked lesz igazad, hanem igazat kell adnod, nem lehetsz büszke magadra, és rendszeresen bocsánatot is kell kérned – Istentől sőt emberektől is – nem tudsz a becézett gyermeknek, a saját énednek mindent megadni, DE ÉLETED LESZ! És együtt leszel Jézussal. Ott leszel, ahol ő. Mindaz a tied lesz, ami az övé. Soha semmilyen helyzetben nem hagy egyedül. És az Atya megbecsülését tapasztalhatod. Az életünk „ridegtartása” azt jelenti, hogy Isten megbecsülésére bízzuk magunkat. Nem éri meg a csere? Ő nem mond igent az önző vágyainkra, de gondoskodik a valódi szükségeinkről, szeretetében tart itt a földön, és megbecsülésben részesít az ő újjáteremtett világában, örök dicsőségben Jézussal!
Így lesz életed. És így lesz gyümölcsöző életed itt a földön. Őt követve ő ad küldetést, missziót. Az emberek között élsz, az emberek felé fordít. Ebben a világban, amelyik ma is azt kérdezi: ki haljon meg? Ki adja fel az érdekeit? A kényelmét, a biztonságát? Ki ne magának kedvezzen, hanem azoknak, akikhez az Úr küldi? Ki tartsa a másikat különbnek magánál? Várhatunk másra és egymásra, vagy válaszolhatjuk: hát az, akiért az igaz Búzaszem, Jézus meghalt! Aki így kapott új életet! Aki ezt megértette! Az, akinek Jézus kedvezett, akit Jézus szeretett és szeret a teljesítményétől függetlenül teljes önmagát odaadó szeretettel! Aki örök életet kapott Jézustól, aki mindig ott van, ahol ő, aki az Atya megbecsülését élvezi Jézusért. Ez az ember megteheti. Te megteheted?
Keresztyén Testvéreim! Ez a mi Urunkról való tanúskodás útja. Hadd mondjak itt most még a gyakorlott igehallgatóknak egy üzenetet! Hadd tegyek fel nekik, nekünk egy kérdést! Azt a visszajelzést kaptam, hogy hosszan beszélek, és aki nincs hozzászokva a 30-40 perces beszédekhez, a végére elfárad. Hát most hadd szóljak azokhoz, akik hozzá vannak szokva, akik szívesen hallgatják a prédikációkat, és talán ellhallgatnák még órákig!
Az elkényelmesedett társadalomban élve nem lettünk elkényelmesedett keresztyének? Tudjuk, hogy vannak „ridegtartásban” élő testvéreink a világban, akik komoly áldozatokat hoznak a hitükért. Tiszteljük is őket, talán néha imádságainkban meg is említjük őket. De mi van velünk? Vágyunk a gyümölcsöző szolgálatra, misszióra. Önző „keresztyénségből” azonban nem lesz gyümölcs, nem lesz Krisztus dicsősége! Az önző, kényelmét, megszokásait, biztonságos kereteit őrizgető, egyház végső soron nem Jézusnak, hanem önmagának szolgál, és gyümölcstelen marad. Az önző, saját magát féltő, komfortzónájából kilépni nem tudó, minden változástól rettegő tanítvány gyümölcstelen marad. Gondoljuk ezt végig, Testvéreim! Szeretnénk, ha az embereket elérné az evangélium, de hogyan gondoljuk ezt? Ők alkalmazkodjanak hozzánk, beszéljenek úgy, mint mi, változzanak meg, de nekünk ne kelljen változnunk, lehetőleg csak annyit kérjenek tőlünk, ami nekünk nem kényelmetlen? Nem az evangéliumi értékekről való lemondásról beszélek! Hanem arról, hogy miért kapaszkodunk még mindig abba, ami NEKÜNK kényelmes, ami nekünk biztonságos, otthonos, ismerős, kockázatmentes? Miért nem tudjuk vállalni, hogy kilépünk a komfortzónánkból az emberek közé, kockázatot is vállalva, készen arra, hogy sokba fog kerülni, hogy a kényelmünkbe, a pénzünkbe, az időnkbe, a megbecsültségünkbe, az életünkbe fog kerülni? Sokszor még azt sem tudjuk vállalni, hogy érthetően beszéljünk, mert annyira ragaszkodunk a számunkra kényelmes szavakhoz, dallamokhoz, formákhoz. A körülöttünk élő elveszett emberek ezeket nem értik? Nem baj, mi ezt szeretjük, nekünk ez az ismerős, kényelmes és biztonságos, nem?
Kedves hívő Testvérem! Vajon miért kell otthon, a nem hívő családtagjaiddal beszélgetve ragaszkodnod az igazadhoz, az utolsó szó jogához? Miért kell inkább bezárkóznod a hitetlen szomszédok előtt, mert kényelmetlen a társaságuk? Miért kell mindenáron ragaszkodnod a magadéhoz és őrizgetned az életedet?
Nem látod, hogy mit tett érted Jézus, és tesz minden nap? Meghalt, hogy megajándékozzon az örök élettel! Nem látod, hogy te ott lehetsz minden nap, ahol ő van, hogy ő mindig veled van? Nem látod, hogy Atyád szeret, megbecsül, és vigyáz rád? Te inkább magadra akarsz vigyázni, magadat akarod megbecsülni, magad őrizgetni az életedet? Magadnak akarsz kedvezni? Még mindig nem érted? Hiszel te az Úr Jézusban, újjászülettél, vagy csak vallásos lettél, és átmentetted az önző életedet a vallásos világba? Megtanultad a nyelvet, a hittant, de a szíved kemény maradt, és vallásosan folytatod a „mert én megérdemlem” és „ha én nem vigyázok magamra, senki nem vigyáz rám” életet?
Ne térjünk ki ezek elől a kérdések elől! Ne térjünk ki Jézus kemény mondata elől: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” Nézz szembe a szíved állapotával, és borulj le Jézus előtt! Uram, látod milyen a szívem! Te önmagadat adtad értem. Nem akarom a saját kezemben tartani az életemet! Neked adtam, nem akarom visszavenni! A te Szentlelked formáljon át! Könyörülj, hogy ne a saját önző, „kemény mag” programom fusson bennem, hanem veled éljek és tudjam átadni magam ma is!
Kérdések az igehirdetéshez
- Az igén keresztül Isten ma kérdéseket tett fel neked az életeddel kapcsolatban. Az igehirdetés értelme, hogy meghalld ezeket a kérdéseket. Kérlek, ne térj ki a kérdések elől azzal, hogy a világról, az egyházról, egyszóval másokról kezdesz beszélni! Kérlek, ne térj ki a kérdések elől azzal, hogy általánosságokról kezdesz beszélni! Csendesedj el, és engedd, hogy Isten téged szólítson meg az igén keresztül, veled beszéljen a te szívedről, a te életedről. Engedd, hogy neked tegye fel a kérdéseit! És ezekre a kérdésekre válaszolj! Mi az, amiben Isten személy szerint téged megszólított ezen az igén keresztül?