Kérjetek és megadatik
– Szolnok, 2021. március 21. –
Olvasandó: 30. Zsoltár
23 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. 24 Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. 25 Ezeket példázatokban mondom nektek, de eljön az óra, amikor többé nem példázatokban szólok hozzátok, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról. 26 Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, 27 mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem. 28 Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba, de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek. 29 Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. 30Most már tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy Istentől jöttél. 31 Jézus így válaszolt: Most hiszitek? 32 Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. 33 Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” János evangéliuma 16, 23b – 33
Szeretett Testvérek!
Textusunk Jézus búcsúbeszédeinek végét tartalmazza, a tanítványok reakciójával. Nem új témát pendít meg Jézus ebben a záró szakaszban, hanem végső és nyílt kijelentését adja az Atyaisten és a Fiúisten – (aki azonos Vele: a Názáreti Mesterrel!) – egységének. Küldetésének lényegéről lebbenti fel a fátylat egy pillanatra, miközben belevonja a tanítványt a Vele való közösség különleges erőterébe. E tényező felismerése adja vizsgálódásunk első eredményét: a „keresztyén imádság” belépést jelent a Jézussal való bensőséges kapcsolat világába. Az Ő nevében történő imádkozásról megfogalmazza Igénk: „az Atyához Jézus Krisztuson keresztül vezet az út” (Karner K.: A testté lett Ige, 222.). Talán ebben a szövegkörnyezetben kapja meg legmélyebb tartalmát az a jézusi kijelentés, mely szerint Ő „az út, az igazság és az élet” (14,6).
Az evangélista feljegyzésre érdemesnek tartja, hogy Jézus nem közvetetten, képes beszédben, példázatokban szólal meg, hanem közvetlenül nyilatkoztatja ki istenfiúságát, aminek elfogadása az üdvözülés alapfeltétele; és hogy a tanítvány vallást tesz Jézus szavainak megértéséről, elfogadásáról. A tanítvány nemcsak hallgat, hanem megszólal és dicsőíti a Krisztust. Vallomása ugyanazt a tartalmat hordozza, amit Húsvét után Tamásé, amikor meggyőződött Jézus istenfiúságáról: „Én URam és én Istenem!” (20,28), vagyis azzal, amit igazán csak térdre hullva lehet kimondani. Látszólag egyoldalú az imádkozás formája: Jézus ugyanis következetesen arról beszél, hogy a tanítványnak „kérnivalója” van az Atyától (16,23b,24a.26a). Ami a szinoptikusoknál a Miatyánk tanítása (Mt 6,9-13; Lk 11,2-4), az Jánosnál a búcsúbeszéd zárórészlete (16,23b-24.26). Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy – mint a Miatyánk esetében is – nemcsak kérések előterjesztéséről van szó az imádságban, hanem egy olyan lelki kapcsolatról, melyben Isten „istensége” és a tanítvány „embersége” a maga helyére kerül. Istent mindig olyan ember szólítja meg, aki nem szuverén ura önmagának és sorsának, akinek még a felismert jó megtételéhez sincs ereje, s aki mindig rászorul Istenének szabadítására, vezetésére, bűnbocsánatára, újjáteremtő munkájára. Ez a mai vasárnap, s benne ez az evangélium kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy tisztázzuk: valójában kicsoda az ember és kicsoda a Krisztus! Az imádkozó gyülekezet, az imádkozó keresztyén, nem rabja annak a téveszmének, mely a felelősségre vonás érdekétől vezettetve az önálló döntéshozatal illúzióját vetíti a tanítvány elé. Az imádkozó gyülekezet, az imádkozó egyén, térdre hull URa előtt és azért könyörög, hogy legyen és maradjon szabadítója, táplálója, megvilágosítója, üdvözítője.
Jézus sohasem – így itt sem! – beszél a levegőbe! Szavainak meghatározott értelmük van. Arra intik a tanítványt, hogy annak az imádságnak teljesülése felől legyen meggyőződve, amivel Jézus is azonosítja magát, ami megfelel Jézus imádságának. Luther ragyogóan ismerte fel a Kiskátéban a keresztyén imádságnak ezt a nélkülözhetetlen „önkorlátozó” jellegét, amikor azt tanítja, hogy a „legyen meg a te akaratod” kérésben a magunk isteni akaratba belesimulásáért könyörgünk, hiszen Isten akarata kérésünk nélkül is megvalósul (vö. Kiskáté, Miatyánk 3. kérés; de vö. az első két kérés magyarázatát is!). Jézus Gecsemáné kerti tusakodásában hangzik el ez a mondat: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Mt 26,39; Mk 14,36; LK 22,42; külön figyelmet érdemel, hogy a kijelentés mindhárom evangéliumban szó szerint megegyezik!). János lényeges kiegészítést alkalmaz, amikor a Gecsemáné kerti gyötrődés helyére a főpapi imádságot teszi, s ennek indító mondatát így rögzíti: „Atyám, dicsőítsd meg Fiadat!” (17,1b). Ami a szinoptikusoknál „elkerülendő pohár”, az Jánosnál „igényelt dicsőség”. Nyilvánvaló, hogy a szinoptikusok az Isten Fiának emberségét domborítják ki, János viszont az istenségét hangsúlyozza. Ez az ihletett felismerés tükröződik a tanítványok végső vallomásában is: Most tudjuk, hogy Te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy megkérdezzen Téged valaki: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki” (16,30).
Mivel jár ez az út, ez a kapcsolat Jézussal?
Teljes öröm. Gondoljunk utána, hogy hányszor csendül fel ez az átfogó kifejezés Urunk ajkán, vagy szolgája bizonyságtételében. A megfelelő görög szó egyformán azt állítja elénk, mint egy edény vagy egy serleg, amely színig van. Nem lehet többet hozzáönteni, de nem hiányzik egy csepp sem belőle. Teljes. Ilyen teljes Jézus hatalma, ilyen teljes az az öröm, amit Isten minden gyermeke számára akar ajándékozni. Mert Isten gyermekeinek az élete örömben való élet. Abnormális az, hogy ha egy keresztény ember életéből hiányzik az öröm. Érdemes utánagondolni, akár az egyház története során is, hogy ez milyen ritkán valósul meg. Amerre az ébredés lelke jár, hányszor inkább a bűnbánat, a személyes töredelem, szomorúság ül ki az arcunkra, vagy ahogy gyakorolták a karizmatikus szolgálatokat, az a feszült igyekvés, a magunk odaszánása adta meg az illető keresztény karakterét is. De az a teljes öröm, az a gondtalan gyermekség bizony ritkán jelentkezett. Még Isten népének történelmi vándorútján is. Magunk között is ritka ez. Túlságosan rámentünk a racionális, értelmi dolgokra, hogy önmagunkban próbáltuk az erkölcsi feszültségeket feloldani, azt a belső teljes felszabadulást, Isten gyermekeinek a gondtalan életét milyen ritkán éljük át, pedig Istennek ez az akarata reánk nézve, és ez tulajdonképpen a normális keresztény életforma, teljes örömben élni.
Tudjuk jól, hogy ennek hány tanúja van az induló egyház életében is. Beethoven IX. szimfóniáját hallom mindig, valahányszor olvasom a filippi levelet, amelyben a börtönbe zárt, kivégeztetését váró Pál utolsó szavai jogán beszél arról, hogy az Úrban mindenkor örüljetek, és teljes örömmel örvendezzetek. Ez az, amikor valami meglepő, valami csodálatos megy végbe. Nem nyomorúsága országutak vándorának, állandóan mozgó misszionáriusnak cellába szorítottsága, nem ez kerül az első helyre, nem ez a meghatározó tényező, hanem az, hogy örvendező emberként él. Valaki a nyomorúságára rá tudott állni, és ezért megnőtt, amikor bármi, elesettségünkre, szellemi, lelki, fizikai, erkölcsi, tényleg ínséges helyzetünkre rá tudunk állni Pál felejthetetlen szavával, akkor a felhő fölé ér fejünk és a szívünk, és újra reánk ragyog a napfény. Istennek az az akarata, hogy aki az Ő házanépéhez tartozik, az ne egyszerűen örvendező ember legyen, hanem teljes öröme legyen. Egyetlen szituáció, egyetlen konfliktushelyzet, még oly fájdalmas gyász, vagy mégoly mérhetetlen elhagyatottság ne tartsa vissza, ne tegye tönkre, sőt mint ellentmondásos háttér, annál klasszikusabban bizonyítsa, hogy az Úrban teljes az öröm övéi számára.
A szabadság és az öröm összetartozik, aki nem szabad, az nem örül. És az embert szabaddá csak a szeretet teszi, amit kap, és amit ad. De ebben a kapott és továbbadott szeretetben a szabadság olyan valóságos, hogy feltör az első igazi öröm. S ennek az örömnek a megtartása, ebben való új forgolódása valóban az új élet! S ez boldogság a földön és üdvösség a mennyben. Hiszen Isten országába csak örvendező gyermek tartozhat már itt, és az öröm lesz örökkévaló ott. Ennek az örömnek megtartását elősegíti az, ha elkezdünk másoknak örömet szerezni. Elkezdem én is követni Uramat, s ahogy Ő tökéletesen ingyen, feltétel nélkül teljes örömre hív és azzal ajándékoz meg, nekünk is nagyszerű a lehetőségünk örömet szerezni mások számára. Világossá válik, hogy nem véletlenül fejeződik be a jézusi beszéd az imádsággal. A közvetlenül következő „főpapi imádság” magát az imádkozó Jézust és az imádság megrendítő tartalmát mutatja meg. A szentíró Nagypéntek és Húsvét történéseinek szemlélőivé, sőt részeseivé teszi az olvasókat és hallgatókat, hogy megtanuljanak „igazán”, azaz Istennek tetsző módon, Tőle eredően és Általa irányítottan örülni, énekelni és imádkozni. Nem mintha mindezek ismeretlenek lennének számukra. Ám új az a helyzet, ami Jézus megjelenésével áll elő. Így kap új tartalmat az öröm, az ének és az imádság is. Mit mond Jézus az imádságról a tanítványnak a szorongattatás feszültségében?
- Az imádságnak könyörgés a tartalma.
A „könyörgés” nem pusztán kérést jelent, hanem alapvetően a tanítvány valóságos élethelyzetének tudomásul vételét. Ahogy Jézus szavai sem a levegőbe szálltak el, hanem érezhetően meghatározta mondanivalóját a feszült helyzet, a búcsúzás érzelmi tehertétele, a szenvedések kiteljesedésének előre vetített árnyéka, a tanítvány belső bizonytalansága és értetlensége, úgy az igehirdetés sem hangzik „pusztába kiáltott szóként”, mert van meghatározó emberi közeg és ennek az emberi közegnek „természet szerint” ellenséges – jobb esetben közömbös – hozzáállása. Nem természetes az imádság, a kommunikálás Istennel. Már csak azért sem, mert az ember mindenről szívesebben hall, – még a „felelősségéről” is! – minthogy szembesülnie kelljen a maga teljes elesettségével, kiszolgáltatottságával, a Sátán és a bűn hatalmában lételével. Az igaz imádság azért „könyörgés”, mert a valós élethelyzet felismeréséből fakad. Abból a felismerésből, mely persze nem önmagunktól való, hanem a Lélek késztet rá, s amely a régi ének szerint így szólítja meg a megváltó Krisztust: „Szenvedésben engedelmes, Kísértésben győzedelmes Jézus Krisztus! Légy kegyelmes! Rám a bűn, mint tenger árad, Kísértések tüze támad. Nincs segítség, csak tenálad!”
- A könyörgés „Jézus nevében” történik.
A „Jézus nevében” könyörgés azt jelenti, hogy nem „melléje állunk” az Úrnak, hanem „alárendeljük magunkat” Az történik meg, amire a missziói parancs egy része is utal: „Krisztus nevében”, vagyis az Ő megbízása alapján, a Vele való közösségben végezzük a keresztelés szolgálatát (Mt 28,19). Az történik, ami egy pénteki imaóra előtt megesett Péterrel és Jánossal a jeruzsálemi templom Ékes kapujában: Nem volt ugyan aranyuk és ezüstjük a kicsi vagy nagy segítségnyújtáshoz, de „a Názáreti Jézus nevében”, – vagyis az Ő hatalmának birtokosaiként, a Vele való közösségben lét bizonyságaiként, – isteni erővel meg tudták gyógyítani a bénát (Csel 3,6-8). Az történik, hogy valósággá válnak az ígéretek, s nemcsak az isteni titkok tárulnak fel, hanem az isteni „erőtér” is megnyílik, amikor részeseivé válunk a Jézussal való bensőséges közösségnek. – (A „Jézus nevére” hivatkozás gépies, vagy éppen számító gyakorlatát ismeri az Újszövetség is. Ezért intésül elénk adja Skéva fiainak esetét: Csel 19,11-20). – Jézus nem egyfajta „imamechanizmust” ismertet meg tanítványaival, hanem a Vele való közösség áldásának ígéretével erősíti meg őket. Hogyan lehet ehhez igazán hozzáférni? Először figyeljük meg azt, hogy Jézus visszatérően hogyan ismétli és az emberek lelkére köti „Őbenne”. Az, hogy az Ő nevében, azt jelenti, soha nem leszünk olyan helyzetben mi ebben a világban, hogy magunkra nézve kérhetnénk teljes örömöt. Nincs olyan emberi változás, nincs olyan hősi életforma, nincs olyan kiugró teljesítmény, amely bárkit alkalmassá, vagy képessé tenne arra, hogy odaállhatna Isten elé kérő szóval és a teljes öröm ajándékát önmagára nézve kapná. Az Atya és közöttünk elháríthatatlanul, kikerülhetetlenül ott áll Jézus, Ő az öröm egyetlen forrása, az Atya számára is, de a mi számunkra is. Az Atyának Őbenne, és Őérette, és Őáltala van öröme! Amikor indulunk Atyánk felé, kérő szóval, azért fogódzunk meg Jézusban, azért hivatkozunk Őrá, azért emlegetjük az Ő nevét, mert tudjuk, hogy ez az egyetlen kulcs, amely nyitja az egyébként zárt ajtót Isten országába. Mintegy azt mondva, akit nagyon sokan semmire nem becsültek se régen, se ma, akit talán nem is ismernek a legtöbben, vagy félreértenek, vagy talán már meghaladottnak tekintenek, mi Őt szeretjük. Add meg nekünk a teljes öröm ajándékát Jézusért! Az Atya előtt pedig egy olyan kedves szó, amire szívesen üti rá a meghallgatás pecsétjét. Bármit kérünk. Olyan elgondolkoztató az, hogy Jézus nem határozza meg, vagy nem szűri ki a mi szívünk kéréseit, ajkunk imádságos szavait. Testi, lelki, szellemi életünknek minden dolga! Lehet kérni egy öregembernek azt, hogy ha eljön az órája, Isten hívja őt haza, szelíden és csendesen, éjszaka csendjében, ne legyen terhére másnak, ne legyen nyomorúságának tanúja. Lehet kérni egy sok helyről befolyásolt, de a maga útját még nem látó fiatalnak azt a felismerést, hogy mi is az ő dolga ebben a világban. Bármit! Az, aki hozzád tartozik, gyógyuljon meg betegségéből, vagy hirtelen gondjai oldódjanak meg. Bármit kérhetsz. Nincs semmiféle előírás, vagy talán szűkítő körülmény. Olyan ez, mint egy kitöltetlen, aláírt csekk, írd rá, amit kérsz. Mesésen hangzik. Szinte elképzelhetetlen, ezért sok ember nem tud benne bízni, mert nem tudja elhinni, hogy ennyire korlátlan lehetőség ajándékát adja az Isten. Pedig hát ez az út vezet az teljes örömhöz. Ez a „bármitkérés Jézus nevében” adja meg aztán a keresztyének számára azt a tapasztalatot, amit mi itt a körünkben elég sokszor megfogalmaztunk, sőt ismétlünk, még mindig kevéssé értünk, még magam is. Azt tudniillik, hogy bizalommal bármit kérhetek Jézus nevében, de tudnom kell, hogy Ő azt adja meg nekem, ami szükséges. Tehát amit nem ad meg nekem, arra nincs szükségem.
Csodálatos ajándék, a teljes öröm elnyeréséhez ez a szeretet. Az akkori helyzet talán még hangsúlyosabbá teszi Jézus szavainak súlyát. Nagyon szomorú társaság vette körül Jézust. Komor arcú férfiak, síró tekintetek, most jelenti be nekik, hogy elmegy. És nem látják. Ott maradnak tanítványok mesterük nélkül, juhok pásztor nélkül. Ott maradnak, Isten országába az alig-alig bepillantott, még csak keveset megismert férfiúk, és rájuk lesz bízva a szolgálat. Nem tudnak odafordulni majd Mesterükhöz, félrevonni hol egyik, hol a másik a saját problémájával, megkérdezni, megbeszélni, figyelni, hallgatni, napról-napra azt a rengeteg drága tanítást. Amikor rájuk kezd nehezedni a szolgálat, félnek a magukra maradás minden terhétől, félnek a reájuk váró szolgálat csődjétől. Már kezdik világosan látni, hogy magukra nem támaszkodhatnak, Jézusra van szükségük, de Ő elmegy. Mi lesz velük? Ebben a helyzetben hangzik fel a teljes öröm ajándéka, a hozzá való egyetlen útnak ilyen gyermeki egyszerűsége. Rám hivatkozz, az én nevemben, bármit kérhetsz. Ugyanígy minden szülő ismeri jól ezt a helyzetet, hazajön a gyermek az iskolából, eszi a levest, és ahogy eszébe jut, sorra mondja apjának, anyjának, hogy másnap be kell fizetni osztálypénzre 1000 forintot, tornacipője kilyukadt, trikója is elszakadt, valaki elvitte a radírját és kell négy új füzet. A szülő elsápad a számára váratlan gond hallatára. A gyerek vidám, hiszen elmondta szüleinek. Ez az örvendező, ez a tökéletesen gondtalan gyermeki hit! Nekünk felnőtteknek oly nehéz megtanulni. Talán ezért nincs öröm az életünkben, hogy ezért nem teljes az öröm az életünkben.
- „Jézus nevében” a könyörgés hitvallássá válik.
Az evangélista számára nemcsak az fontos, hogy Jézus szavait rögzítse, hanem az is, hogy rámutasson a tanítványok reagálására. Alapigénket megelőző szakaszban (16,16-23a)- ugyancsak hangsúlyosan említi, hogy a tanítvány kérdéseket tesz fel Mesterének (16,17-19a), olyan kérdéseket, melyek kijelentéseinek lényegére vonatkoznak. Itt pedig nemcsak azt mondják el, hogy már értik Jézus szavait, hanem megfogalmazzák hitvallásukat is arról, hogy Jézus az Isten Fia, maga a földre jött Isten. – Újra alkalom nyílik arra, hogy rámutassunk: János evangéliumán vörös fonálként húzódik végig az a kijelentés, hogy „Jézus és az Atya egy”, illetve hogy „Jézus az Isten Fia”. Az evangélista nem hagy kétséget afelől, hogy az üdvösség legalapvetőbb feltétele ez a hit és ennek a hitnek megvallása. A törvénykegyesség azonban – még Jézus megváltói munkájának elismerése mellett is – azt állítja homloktérbe, hogy az ember a cselekedetei révén, illetve azok kegyelmes elbírálása következtében, Jézus érdemét betudva juthat üdvösségre. A „megtérési prédikációk” ezt a lelki hozzáállást kívánják elérni, amikor az embert egyfelől „Jézus melletti döntésre”, illetve „Jézus elfogadására” biztatják; másfelől pedig az ítéletben való megállás kemény feltételeire utalnak. Igénk viszont mást mutat. Azt mondja el, hogy Jézus számára olyan „elméleti hitkérdés” a legfontosabb tényező, mely az Ő „Istentől származását” fogadja el, tartja igaznak, építi rá egész földi életét. Éppen erre tekintettel szembesít minket ennek az evangéliumnak a vége azzal a tanítványi imamondattal, amit egyedül térdre hullva lehet elmondani a húsvéti találkozáskor megrendült Tamással együtt az élő, hatalommal és dicsőséggel teljes Krisztus Jézusnak: „Én Uram és én Istenem!”
16,29-33: Tanítványai megrendülten reflektáltak Jézus szavaira: „Most tudjuk, hogy te mindent tudsz…”
Valóban Ő az és Ő volt az egyetlen a Földön, aki mindent tudott az Atyáról és mindent az emberről. Nemcsak azt tudja, kihez és hová megy, hanem azt is, hogy a tanítványai hamarosan el fogják hagyni: „Íme eljön az óra és már eljött, hogy eloszoltok, ki-ki az övéihez és engem egyedül hagytok.” Felmerülhet a kérdés, miért mondja meg ezt Jézus előre tanítványainak. Mégpedig ennyi gyöngédséggel, minden indulat, szemrehányás és harag nélkül. Azért, mert ennyire szereti őket. Azért, mert gyöngeségeikkel együtt szereti őket. Azért, mert annak ellenére szereti őket. Azért, hogy majd ha valóban szétfutnak és majd ha gyávaságukra vissza fognak emlékezni, ne essenek reménytelenül kétségbe; tudják, hogy van visszaút, hogy Jézus nem haragszik rájuk, hiszen előre meg-mondotta, sőt még hozzá is tette: „Azért beszéltem ezekről nektek, hogy békességetek legyen énbennem.” S hogy ez mennyire így történt, gondoljunk csak a feltámadott Jézus és a tanítványok találkozásaira. Jézus mindig így köszönti őket: „Békesség nektek!” Vagy gondoljunk Jézus és az újra halászgató Péter találkozására, amikor nem fog semmit Péter és üresen marad a háló, minden szemrehányás nélkül áll meg előtte Jézus és csak a jól ismert háromszoros „szeretsz e engem?” – kérdést teszi fel.
Ma három hallatlan nehéz leckét kell még végezetül tanulgatni és valljuk meg, hogy a halálig kell tanulgatni.
1./ Akármilyen nehezünkre is esik, mert – ne áltassuk magunkat – nehezünkre esik tanítványságunk ellenére is: kíséreljünk meg olyannak szeretni a másik embert, amilyen. Megkísérelni elfogadni annak – aki! Ahogy Jézus eleve tudta, hogy elárulják tanítványai, mégis szereti őket, sőt előre vigasztalja őket. Ha van nehéz tanítványi lecke, akkor ez az. Azt mondani a zsenge vetésre, hogy már zöld és nem azt, hogy még zöld. Ha van nehéz lecke, akkor ez az. Magunkkal szemben maximalistának, másokkal szemben minimalistának lenni.
2./ A második nagy lecke, amit előre kell tanulgatni, hogy halálunk pillanatában nem leszünk egyedül. Ezzel vigasztalja tanítványait Jézus, hogy ha ők el is hagyják: „De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Ugyanerről tett bizonyságot Pál apostol is, a 2Tim 4,16-17-ben: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nekik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem, hogy az igehirdetést teljesen elvégezzem…”
3./ A harmadik és talán legeslegnehezebb lecke, Jézus búcsúbeszédeinek utolsó mondata: „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” Hogy értsük ezt? Valahogy úgy, hogy lehet kívül nyomorúság, de lényemen belül győzelem, mert az én világomat győzte le Jézus és ezért fogom elviselni mindazt, ami kívül való.
Kérdések az igehirdetéshez:
- Mit jelet számodra a Krisztusban kapott szabadság és öröm?
- Ha jellemezni kellene igeolvasásodat és imaéletedet, hogyan tudnád ezt legjobban megfogalmazni?
- Hol foglal helyet életedben a napi csendességre szánt idő?
- Ezeken a területeken mik a legnagyobb örömeid, és nehézségeid?
- Hogyan tudnál megújulni ezeken a területeken?
Bárány György