Olvasandó: Máté 5, 13-16.

„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” Galata 1, 3-5.

 

Küldetés vasárnapján újra és újra azt a kérdést tesszük fel az Igére figyelve: mi a keresztyén küldetésünk, szolgálatunk ebben a világban, és hogyan tölthetjük be a küldetésünket? A Galata levelet kezdtük el olvasni tegnap a Bibliaolvasó Kalauz szerint, ennek a levélnek a köszöntő részét olvastam most fel. A minden református istentiszteleten megszokott, Pál apostoltól idézett köszöntő szavakat, itt a Galata levél kezdetén egy kicsit kibővítve olvassuk: „aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön-örökké.”  Pál apostol nem véletlenül köszönti ezzel a bővítéssel a Galatákat: ezek nem töltelékszavak, nagyon fontos üzenetük van. Nem véletlenül pont a Galata levél kezdetén állnak, mert a Galatáknak éppen erre az üzenetre kell figyelniük, amelyik már itt a levél kezdetén is megszólal. Figyeljünk most erre a mondatra! Mit tanít nekünk a küldetésünkkel kapcsolatban? Mi a keresztyén küldetésünk ebben a világban? Egyszerűen válaszolva: légy, aki vagy: Jézus Krisztus megszabadítottja. A szavaiddal és az életeddel tanúskodj Uradról, az ő szabadításáról!

A lelkipásztori hivatásra nézve látjuk, hogy Isten feladatot ad, talán még egy-két teljes állású gyülekezeti munkatárs esetében is, de sokszor bizonytalanok vagyunk abban a kérdésben, hogy milyen feladatot ad az Úr annak a hívő embernek, aki minimum 10 órát tölt a munkahelyén, gondoskodnia kell a családjáról, neveli gyermekeit, idős szüleit segíti, és szeretné, ha egy kis pihenésre is jutna ideje? Az Ige válasza: tanúskodj Jézus Krisztusról, aki önmagát adta bűneidért, hogy kiszabadítson a jelenlegi gonosz világból! Csak légy, aki vagy – a munkahelyeden, a családi életedben, a barátaid között, a pihenésedben – légy, aki vagy: Jézus Krisztus megszabadítottja!

Sokszor kérdezzük, hogy mi a gyülekezet missziói feladata, s gondolkozunk nagyívű missziói programokon, pedig egyszerű a válasz: a gyülekezet feladata, hogy felkészítsen a küldetésünkre. A legfontosabb missziója, hogy Jézus Krisztus szabadításának üzenete eljusson a szívedig, hogy azt elfogadva az ő megszabadítottja, Isten kegyelembe fogadott gyermeke legyél. És támogat, segít abban, hogy a jelenlegi gonosz világtól megszabadítottként élj ebben a világban, hogy ezzel tanúskodj a te Uradról!          

 

Ha Jézus Krisztus megszabadítottja vagy, akkor az magától értetődően azt jelenti, hogy más lesz az életed: más lesz, mint előtte volt, és más lesz, mint a körülötted levő, nem hívő világ. A keresztyén élet megváltott élet és egyben megváltozott élet is! Más, mint előtte volt és más, mint ami körülötte van, ami általános, ami ennek a korszaknak, kultúrának a szelleme, trendje. Ezzel tanúskodik az Úr Jézusról.

 

A Heidelbergi Káté így fogalmazza meg hitünk lényegét: Életemben és halálomban egyetlenegy vigasztalásom – vagyis életem közepe! – hogy testestől, lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok – mindenestül hozzátartozom –, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett – vagyis nekem bocsánatot szerzett – és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított – vagyis az ő uralma alatt egy más erőtérben élt életre szabadított meg! – megőriz, Szentlelke által biztosít arról, hogy hozzá tartozom, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek! Megváltozott irányú, megváltozott erőterű, más élet. Más, mint volt, és más, mint azoké, akik nem az ő tulajdonai, akik még e jelenlegi gonosz világ sodrásában élnek.

 

A hívő élet lényege: máshová tartozás. Az Úré vagyok, hozzá tartozom, az ő megváltottja vagyok. A megváltást sajnos nagyon sokszor csak odáig értük meg, hogy az Úr bocsánatot szerzett nekem, ezért jöhetek hozzá. A megváltás azonban nem csak mindig igénybe vehető bocsánat, hanem megváltozott élet is: Jézus nem csak eleget tett helyettem, de meg is szabadított! A megváltás lényege nem egy „feszültségcsökkentő szelep”: bocsánatot kaptam, de ugyanúgy megyek tovább, mint addig, aztán majd újra bocsánatot kérek.

 

A valóságban én lázadó, bűnös ember vagyok/voltam. Jézus Krisztus megváltott, érte kegyelmet kaptam. Lázadóból Isten gyermeke lettem. Rendeződött a kapcsolat vele – elszakadtam a lázadó világtól. Más uralmi terület alá kerültem, ezért többé nem élhetek a lázadó, jelenvaló gonosz világ szabályai szerint!

 

Isten népéhez tartozni mindig is másságot jelentett, és Isten népét mindig is kísértette, hogy olyan legyen, mint a világ. Jézus Krisztus azonban megszabadított ebből. A Megváltás következménye: Jézushoz tartozol, megszabadítottja vagy, az ő szabadító erejéből tudsz másként élni, mint a világ, és az ő megváltottjaként másként is kell élned. A tízparancsolat az Ószövetségben, az intések az Újszövetségben mind ezen az alapon szólalnak meg: Mivel én vagyok a te Istened, te hozzám tartozol, ezért így viselkedsz! – mondja az Úr. Ha azt mondanánk: Uram, de hát mindenki azt csinálja, amit a világ diktál! Akkor ő így válaszol: Ti nem, mert ti az enyémek vagytok, az én megszabadítottjaim! Az Isten népe más, mint a világ, és ezzel tanúskodik Uráról, ez a küldetése.

 

Isten népe másságának lényege: Istené a dicsőség. „Övé a dicsőség örökkön-örökké.”  (5.v.) Soli Deo Gloria. Ez a világ szüntelenül a „másság” tiszteletéről beszél. A mai kultúrában a másság a lényege: jogod van olyannak lenni, amilyennek lenni akarsz, úgy cselekedni, ahogy csak akarsz. Jogod van eltérni az alapnormáktól is, amelyek a társadalom együttélését szabályozzák, és más normák szerint élni. Jogod van átlépni a természetes meghatározottságaidat is, és másként dönteni. Sőt már nincsenek is ilyen természetes meghatározottságok – majd te eldöntöd, hogy ki vagy, felépíted magadat, ahogyan csak akarod, korlátok nélkül. Senki nem szólhat bele, senki nincs fölötted. Te szuverén módon rendelkezel az életed fölött.

A mai nyugati kultúra igyekszik alapdogmává emelni ezt a másságra való jogot. Nem következetes azonban, mert nem fogadja el a keresztyén másságra való jogot.

Miért? Mert a keresztyén másság alapvetően tér el az összes többitől. Ennek a lényege nem az ember szuverén önrendelkezési joga, hanem Isten szuverén Úr volta! Istené a dicsőség. Vagyis ő szabadon rendelkező Úr. Neki joga van meghatározni mindent, ezért én alázattal igazodom az ő rendjéhez.

 

Látjuk, hogy milyen kibékíthetetlen ellentét feszül a két gondolkodásmód között? Mert a mai másság eszmény, toleranciahirdetés felszínes. Nem érinti a lényeget. Mindegy, hogy te a nemi identitásodban, a vallási meggyőződésedben, vagy az életviteled más területein akarsz más lenni.  Az igazi lényeg a mélyben ugyanaz és nem más: te rendelkezel az életed fölött, te döntöd el, neked jogod van. Ez ennek a „jelenlegi gonosz világnak” a szabálya. Ebben egyforma minden bűnös ember – akármilyen büszkén hirdeti is a másságát. És ez az, amivel békén hagy a Sátán. Hiszen ezzel az ő uralma alatt maradsz. Lehetsz bármilyen – csak egyvalamin ne akarj változtatni: azon a meggyőződésen, hogy neked jogod van megszabni, irányítani az életedet… 

 

A keresztyén másság alapvetően tér el ettől. Ezért nem elfogadható a világ számára. Mert, ami lényegileg más, mint a bűnös emberi természet csapásiránya, az nem elfogadható a bűnös emberi természet számára. „Istené a dicsőség örökkön örökké!” Vagyis ő szabadon rendelkező Úr. A múlt vasárnap feltettük a kérdést az Ige alapján: kinek van joga viselni a koronát? Sokakat megérintett ez a kép és ez a kérdés. Többször visszatértünk rá a héten. Nos az, hogy Istené a dicsőség nem azt jelenti, hogy minden dolgunk után kötelező jelleggel odamondjuk, hogy Soli Deo Gloria! Sokkal inkább azt jelenti, hogy neki van joga viselni a koronát! Neki joga van meghatározni mindent, ezért én alázattal igazodom az ő rendjéhez. Az ő országában, vagyis uralma alatt élem az életemet. Kegyelemből fogadott be és az ő kegyelméből élek én a lázadó, bűnös ember. De hozzá tartozom, ezért az ő rendjéhez igyekszem igazodni nap, mint nap. Nem a magam módján rendezem be az életemet, hanem az ő igéjét komolyan tanulmányozom, igyekszem annak üzenetét egészen gyakorlati módon megérteni életem minden területével kapcsolatban (!), és engedelmesen ahhoz szabom magam, amit megértettem. Teszem ezt Jézus Krisztus szabadító erejével! Ez a békesség lényege, amit a héber shalom szó kifejez: élet az Isten életet és szeretetet védő rendje alatt, ahhoz igazodva. Erre váltott meg minket Jézus, hogy kiszabadítson a jelenlegi gonosz, öntörvényű világ rendje alól. Ha ebben élünk, akkor elütünk a világtól. Nem egy kicsit jobbak, értéktisztelőbbek, templomosabbak, jótékonyabbak leszünk, hanem az életünk alaprendje lesz más.    

 

Figyeljünk csak arra, hogy hogyan élik meg az első keresztyének ezt a feszültséget a körülöttük lévő világgal! Mi a Galata levél tétje? Mi az, ami miatt Pál apostol olyan keményen beszél velük, hogy érezzék: élet-halál a tét? Az, hogy továbbra is kötelezővé teszi-e a körülmetélkedést, a zsidó vallás külső előírásait, a hagyományok megtartását a krisztushívők számára. Miért ekkora probléma ez? Nem lehetne elfogadni, hogy ez is egyfajta látás, Galáciában ez az irányzat… Mi bajuk lesz, ha körülmetélkednek (még egészségügyileg is hasznos). Ha ettől megnyugszanak, és nyugton hagynak… Pontosan itt van a lényeg: „Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek arra titeket, hogy körülmetélkedjetek, csak azért, hogy a Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket.” Gal 6,12. A Krisztushoz tartozásuk jele volt a tét. A zsidó közösség megnyugodna: ezek is olyanok mint mi, csak „jézusolnak” egy kicsit: egy irányzat a zsidóságon belül. Még a Római Birodalom is békén hagyná a keresztyéneket, mint a birodalmilag elfogadott zsidó vallás egy szektáját. Nem! – mondja Pál. A Krisztus hit alapvetően más! Ugyanis nem az emberi cselekedetekben, nem egy külső vallási jelben, hanem Krisztus keresztjében bízik! Ezt nem szabad letakarni, vigyázz! Nem az emberi cselekedetet, hanem Krisztus értünk való cselekedetét dicsőítjük.

És azok a hitvallók, akik vértanúhalált szenvedtek a Római Birodalomban? Tudjuk, miért? Mert nem voltak hajlandóak kimondani a birodalmi hitvallást: a császár Úr! Nem. Mert számukra Jézus Krisztus Úr! Ugyan mi lett volna, ha kimondják? – kérdezhetjük. Hát úr a császár, ha nem is a legfőbb… Emellett nyugodtan hihettek volna a szívükben, és élhettek volna keresztyén életet, nem? Nem. Ők még tudták, amit mi – valljuk meg bűnbánattal – már nem nagyon tudunk: minden, amit teszek, amit mondok az kiállás, bizonyságtétel arról, hogy kié vagyok, kihez tartozom? Ők inkább az életüket adták, semhogy hűtlenek legyenek drága megváltó Urukhoz! Nem a császár hatalmát, hanem a mi megváltónk, Urunk hatalmát dicsőítjük.

 

A mai világ az egyéni döntés szabadságát, a jólétet, a kényelmet dicsőíti. Ez azonban szemben áll azzal, ami az Isten szerint jó. Mi hol állunk? Kinek az oldalán? Világosan látszik az életünkön, hogy Megváltónk tulajdonai vagyunk, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból? Az ő uralma alatt élünk?

 

A küldetésünk, a feladatunk a hétköznapokban nem több és nem kevesebb, mint tanúskodni a mi Urunkról. És ma is igaz: minden, amit teszek, amit mondok az kiállás, bizonyságtétel arról, hogy kié vagyok, kihez tartozom?

 

Ezért nem vesszük le a keresztet, csillagot, kakast templomainkról senki kedvéért. Ezektől vagyunk mi keresztyének? Nem. De ezek arról beszélnek, hogy kihez tartozunk. És a máshitűeket nem fogjuk bántani, de az ő kedvükért sem tagadjuk le, hogy kié az életük! Milyen üzenete van annak, ha egy férj, vagy feleség leveszi a gyűrűjét, hogy ne lássák a körülötte lévők?!

 

Vizsgáljuk meg a mindennapi életünk területeit! Jézus szabadításáról, Isten dicsőségéről, uralmáról tanúskodik az életünk?

 

Az értéksorrendünk meghatározza az időbeosztásunkat és az anyagi javaink beosztását is. Istené a dicsőség? Ő az Úr? Ő a Király? Ő a legfontosabb neked? A presbiteri esküben van egy mondat, ami ezt fejezi ki: „az egyház ügyét mindenkor a saját érdekem elé helyezem.” Itt nem az intézményről van szó, hanem az Isten országáról. És ez nem csak a presbiterekre igaz – rájuk elsősorban -, de ez a hívő élet alapszabálya. Nem ezt mondja Jézus? (Máté 6, 33.) Hányadik helyen van az életünkben az istentisztelet, amikor azt kell eldöntenünk, hogy mit veszünk komolyan és mit mondunk le vasárnap? „A nyugalom napjait is nekik adtam, annak jeléül, hogy van közünk egymáshoz, és megtudják, hogy én vagyok az ÚR, aki megszentelem őket.” Ezékiel 20, 12. A nyugalom napjának megszentelése, az istentisztelet annak a jele, hogy Istennel egymáshoz tartozunk!

Mi az, amihez igazítjuk a mindennapi időbeosztásunkat, ami semmiképpen nem maradhat el, és mi az, ami jöhet, ha még belefér? Hol van ebben a sorban az Istenre figyelésünk? És az anyagi javaink beosztásában az, amit Isten ügyére szánunk?  

 

Abban a kultúrában, amelyik mindenek felett igyekszik fenntartani az egyén függetlenségét, ezért nem akar elköteleződni, mi tudunk e mások lenni és elkötelezettséget vállalni rövid és hosszú távon? Lehet-e ránk számítani, építeni? Nem a pillanatnyi érzéseink, nem a pillanatnyi érdekeink, hanem a szeretetből, szabad szívvel meghozott elkötelező döntéseinkhez igazodni? Ki tudjuk-e mondani azt ma, hogy holnap is számíthatsz rám, ha Isten éltet?

 

Ezért fontos számunkra például a párkapcsolatra nézve a házasságkötés. Fontos, hogy nyilvánosan is elköteleződjünk, Isten áldását kérve házasodjunk meg, bizonyságot téve arról, hogy a házasság Isten rendje szerint egy férfi és egy nő életre szóló szövetsége, melyben hűségesek egymáshoz. Fontos ennek a bibliai másságnak a felvállalása abban a kultúrában, amelyik az előző mondat mindegyik szavától eltér a nemi identitás és kapcsolat kérdésben. Nem azért ragaszkodunk a házasság tisztaságához és rendjéhez, mert ez a hagyomány, hanem mert Istenhez tartozunk, ezért az ő akaratához igazodunk. És ez akkor is így van, ha mindenki mást hirdet, és akkor is, ha időnként ez az út nehéz küzdelemmel jár.

 

Abban a kultúrában, amelyik azt hirdeti, hogy jogod van úgy élni, viselkedni, ahogy csak akarsz, a Krisztus megszabadítottjainak mássága azt jelenti, hogy mi igazodunk az Isten rendjéhez. Jellemezheti ez a gyülekezeti életünket, például? Vagy úgy gondolkozunk, hogy nekem ne mondja meg senki, és a közösség igazodjon hozzám, tessék mindent hozzám testre szabni?!

Jellemezheti ez a családi rendünket, a gyermeknevelést például a Biblia tanításához igazodva a kultúrában, amelyik a fegyelmezést teljesen elutasítja, teljesen megengedő, elnéző módon viszonyul a gyermekek fegyelmezetlenségeihez, és ezzel tönkre teszi a jövőjüket.

 

A feltámadott Jézus Krisztus tanítványaiként másként gyászolunk. Szomorúsággal, fájdalommal ugyan az elválás miatt, de nem vigasztalhatatlan szívvel, „mint akiknek nincs reménységük” (1Thessz 4, 13.) A mi Urunk, akihez tartozunk megígérte, hogy veszteségeinkben is velünk marad szeretetével és erőt ad, és az övéi feltámadnak és vele élnek örökké az ő dicsőséges országában. Ezért élhetünk, gyászolhatunk, és halhatunk meg a boldog feltámadás reménye alatt.

 

Másként állunk a munkához és pihenéshez, mint azok, akik a saját tulajdonukként bánnak az életükkel. A panasz kultúrájában Isten gyermekeinek különlegessége a hálaadás gyakorlásában is megnyilvánul. Abban a lelki közegben, amelyikben – különösen Magyarországon – sikk a vezetőket gyalázni és okolni minden problémáért, az utasításaikat elszabotálni, Jézus Krisztus tanítványai tudják: amíg Isten parancsába nem ütközik, engedelmeskedniük kell a felsőbbségnek, tisztelniük kell a vezetőket és szidalmazásuk helyett imádkozni értük. Mert ez az Isten akarata, amelyre a Szentírás tanít minket (Róm13, 1kk. 1Tim2, 1kk.)

 

A másságnak meg kell nyilvánulnia abban, ahogy egymással szeretettel és tisztelettel bánunk, ahogy készek vagyunk önzetlenül segíteni a szükséget szenvedőnek, ahogy tudunk igen és nemet is mondani világosan.

 

Az élet minden területéről lehetne sorolni a példákat. Fontos, hogy megértsük: ez nem hivalkodást jelent, nem a nem hívő világ erőszakos leckéztetését, hanem azt, hogy mi csendesen, de határozottan ragaszkodunk ahhoz, hogy az Úréi vagyunk, ezért ránk az ő szabályai érvényesek, azok szerint élünk. Így tanúskodunk a mi Urunkról.

 

Ez a küldetésünk. Tanúskodni Urunkról, aki más, mint a világ. Egy lelkipásztor így fogalmazott: ezzel tüske leszünk a világ oldalában. Egész egyszerűen azzal, hogy megéljük azt, akik vagyunk: Isten kegyelembe fogadott gyermekei, akiknek az életében ő az Úr. Tüske, mert a lázadó ember nem akarja maga fölött elismerni az Isten uralmát. Legfeljebb arról az „istenről” akar tudni, aki őt kiszolgálja és kívánságait teljesíti. A szuverén Úrról, akiről az igazi keresztyének élete bizonyságot tesz nem akar tudni ez a világ. Tüskének lenni nem hálás feladat. Sokszor legszívesebben láthatatlanná válnánk, de a küldetésünk pont az, hogy látsszunk, és a „jelenvaló gonosz világban”, mint az ő megváltottai Isten újjáteremtett, jövendő világának polgáraiként erről az újról, az Isten országáról, uralmáról beszéljen életünk, szívünk, szánk, legapróbb gesztusaink is. Mert mi oda tartozunk, megváltottak vagyunk, ezért Isten dicsőségére élünk. És mert Így leszünk só és világosság is Jézus szavai szerint. Só, amelyik konzerválja, élhetővé teszi a társadalmat, és világosság, amelyik nem hagy nyugodtan aludni a bűnben, és amelyik utat mutat másoknak is Jézus Krisztushoz!  

 

Ez nem „csinált” program a hívő ember életében – ha az, akkor szükségszerűen disszonáns, fals lesz – hanem annak magától értetődő következménye, hogy mi az Úrhoz tartozunk, ő megszabadított a jelenlegi gonosz világból. Ezért vagyunk mások.

A reformátorok így tanítottak a jócselekedetekről, mint az élő hit visszajelzéseiről („feedback”). Jó cselekedettel nem tudod kiérdemelni Isten elfogadását, az kegyelemből a tied, Krisztusért. De kegyelembe fogadott voltod megerősítő visszajelzése az, hogy Isten szerinti cselekedeteket kezd teremni az életed. Aki valóban Jézus Krisztushoz tartozik, annak szükségszerűen megváltozik az élete. „Mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a hála gyümölcseit ne teremjék.” (Heidelbergi Káté 64. kérdés-felelet) Annak, hogy valóban üdvözítő hited van megerősítő visszacsatolása az életváltozás, a „más” élet. Ez megfordítva is igaz: ha alapvetően nem vagy más, mint a körülötted élő, nem hívő emberek, akkor komoly baj van a hiteddel. Akkor ne áltasd magad azzal, hogy rendben vagy Istennel, hanem térj meg, tarts bűnbánatot, és hajtsd szívedet, életedet az ő uralma alá!

 

Ma is újat kezdhetsz vele, mert Jézus Krisztus életét adta a bűneidért, és ezért visszatérhetsz kegyelemből a békességbe, az Isten uralma, rendje alá, hogy az ő megszenteltjeként, megszabadítottjaként az ő dicsőségét hirdesse (újra) az életed!