Oldal kiválasztása

2022. január 16.

Gyere ki a vallásos hamis biztonságból!
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Olvasandó: Máté 7, 13-27.

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” Mt 7, 21-23.

 

Jézus a valódi hitről tanít a Hegyi Beszéd végén. Arról a hitről, ami nem csal meg, nem jelent hamis biztonságot, az utolsó ítéletben is megtart és örökre Jézushoz kapcsol.

 

Azok, akikhez és akikről Jézus beszél vallásos emberek. Olyanok, akik a vallás külső formáit megtartják, istenhívőnek mondják magukat: Hallgatják a prédikációt, olvassák a Bibliát („aki hallja tőlem ezeket a beszédeket” 24. és 26. versek), megszólítják Istent, tehát imádságokat mondanak („Uram, Uram” 21. vers), beszélnek Istenről („próféták” 15. vers), sőt még egyházi feladatokat is végeznek, vallásos meggyőződésből jótékonykodnak, vagy segítenek ebben („nem a te nevedben tettünk-e?” 22. vers). Vallásos emberek, akik azt gondolják, hogy jó helyen vannak. Biztonságban vannak, jó, amit tesznek, helyén való az életük.

Tulajdonképpen rólunk és hozzánk szól a Hegyi Beszéd vége, akik a templomban ülünk, hallgatjuk az igét, mondjuk az imádságot, és – ha ismerjük -, énekeljük az éneket, olvassuk az igehirdetést, esetleg a Bibliát is.

 

Kívülről mind bárányoknak nézünk ki, és ezt igyekszünk is bizonyítani, hogy azok vagyunk. „Kérem, én hiszek, hiszen templomba járok legalább havonta egyszer vagy akár minden vasárnap. Vagy ha nem járok is templomba rendszeresen, akkor is hívő ember vagyok, mert – ugye – hinni otthon is lehet, nem kell ahhoz templomba járni…” Figyeljük meg, hogy az emberek mennyire megbántódnak, felháborodnak, ha valaki csak egészen halványan is megkérdőjelezi a hitüket, ha esetleg teszteli, vagy egyszerűen csak rákérdez. „Mit gondolsz rólam, én hiszek, én rendben vagyok Istennel, Jézussal!”

Jézus pedig radikálisan rákérdez. Nem veszi magától értetődőnek. Teszteli, megvizsgálja. Nyugtalanít, hogy mi is megvizsgáljuk, hogy be ne csapjuk magunkat, és olyanba ne kapaszkodjunk, ami nem tart meg!

 

Olyan emberekhez és emberekről szólnak ezek a mondatok, akik mind vallásos emberek, kívülről bárányok, és a belső alapján, lényegileg mégis alapvetően két csoportot alkotnak, két úton járnak, kétféle lelki helyzetben vannak. Vannak, akik a keskeny úton járnak, jó gyümölcsöt terem az életük, cselekszik az Atya akaratát, teherbíró házat építő, okos építők; és vannak, akik a széles úton járnak, bogáncsot terem az életük, „Uram, Uram”-ozva gonosztevők, ingatag házat felhúzó bolond építők. Mindegyik báránynak néz ki, de csak egy részük bárány; mindegyik vallásos, „hívő”, de csak egy része Isten gyermeke. Az egyik életútjának a vége az üdvösség, a mennyek országa; és vannak olyanok, akiknek az útja a kárhozatba vezet, összeomlik a házuk és végleg elpusztul, kivágják az életük fáját és a tűzre vetik, kizáratnak a külső sötétségre, és nem mennek be a mennyek országába!

 

A szelíd Jézus beszél erről nagyon világosan. Nem mondja azt, hogy a halál után mindenki „jobb helyen” van, hanem világosan beszél arról, hogy a széles út a kárhozatra visz. Nem mondja azt, hogy a vallásos emberek a mennybe jutnak, hanem azt mondja, hogy ők is elveszhetnek. Ráadásul, mintha arról beszélne, hogy a többség a széles úton jár, ami a kárhozatra visz, és mindig csak egy kicsi csoport találja meg a keskeny utat. Igen, ez akkor is így volt, amikor az emberek sokkal nagyobb arányban jártak a templomba, és tartották a vallásos hagyományokat, ez még Jézus idejében is így volt, amikor majdnem mindenki vallásos volt.

 

Jézus nagyon komolyan figyelmeztet és elgondolkoztat. Ébresztő! Mert a templompadból is el lehet kárhozni, sőt a templompadból nagyon könnyű elkárhozni, mert az ember megnyugtatja magát: velem minden rendben van, én hívő vagyok. Sőt még egymást is igyekszünk megnyugtatni. Jézus viszont nem nyugtat meg, hanem nyugtalanít, hogy megmentsen. Pongó Sándor a konfirmált, református, nagyvállalkozó, aki még a napi rendszeres kegyességre is odafigyelt  (naponta egyszer elmondta a  Miatyánkot), mondta azt miután börtönbe került, és a börtönben megtérve élő hitre jutott: „Hálát adok Istennek, hogy börtönbe engedett menni, mert enélkül úgy mentem volna a kárhozatba, hogy közben azt hiszem minden rendben van velem.”  

Ne nyugodj addig, amíg valóban biztos alapon nem állsz, amíg Jézus maga nem mondja: „ismerlek téged”, amíg valódi, megalapozott békességed. bizonyosságod nincs az üdvösséged felől! Szoktuk kérdezni: ismered-e Jézust? Jézus most hallott szavai szerint akár még azt is mondhatod, hogy ismered őt, ha ő nem mondja, hogy ismer téged, akkor elvesztél, elkárhozol.

 

Hogyan lehet jó helyen az életem? Hogyan mehetek be a mennyek országába? Hogyan lehet örök életem, üdvösségem?

Jézus itt azt mondja, hogy az üdvösség nem beszéd kérdése. Az üdvösség még csak nem is aktivizmus, cselekedet önmagában. Az üdvösség élő kapcsolat az Isten Fiával, ami belülről szüli újjá, és formálja át valóságos és tapasztalható módon az ember életét.

 

Nem a beszédünk alapján megyünk be a mennyek országába. Fontos szavakban is megvallani a hitünket, de a szavakban megvallott hit és az élet ellentmondását ismerjük mindannyian. A magyar nyelv szólásba is foglalta: „Bor iszik és vizet prédikál.” Az egyházban, a vallásos életben többszörösen is beleütközünk ebbe a problémába! A szavakat, a prédikációt évtizedekig „elhallgathatjuk” a templomban ülve, és az életünk mégsem változik, mert nem halljuk meg, nem értjük személyesen Istentől nekünk szóló üzenetként, nem vesszük a magunk számára komolyan. Veszélyes állapot, mert megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy igeolvasók és igehallgatók vagyunk (még nem is kiabálunk be, hogy nem értünk egyet, hanem illedelmesen végig hallgatjuk), de a szívünk nem változik meg, és a romlott gyökér, romlott gyümölcsöket: indulatokat, vágyakat, szavakat és tetteket terem a hétköznapi életünkben. Nem történik lényegi változás az életünkben. Elveszett szívünkkel elveszettek maradunk Isten számára!

A szavakat szépen megtanulhatjuk egymástól, és felmondhatjuk. Gyönyörűen köszönhetünk, imádkozhatunk, hitvallást tehetünk. Ez sem változtat azonban a gyökéren, a szívünkön. Maximum báránybőrnek jó, amit mutogathatunk bizonytékául annak, hogy mi jó reformátusok vagyunk. Ez a szívünkön nem változtat! Az elveszett szív pedig romlott gyümölcsöket: indulatokat, vágyakat, szavakat és tetteket terem a hétköznapi életünkben. Elveszett szívünkkel elveszettek maradunk Isten számára!

Az „Uram, Uram” nem lesz elég! A beszéd kevés az igaz hithez, a mennyek országához!

 

Egyszerű lenne azt mondani, hogy tettek kellenek, nem? Tettekkel bizonyítsd a hitedet! Prédikálj vizet és igyál is vizet! Tegyél jó dolgokat Jézus nevében, és ha eleget teszel, ha elég buzgó vagy, ezt az emberek látják, és Isten is értékelni fogja, ez vezet a mennyek országába! A tettek és nem a szavak, nem? Milyen mellbevágó, milyen kijózanító, amit Jézus mond! Lesznek, akik azt mondják majd neki: Uram! A te nevedben tettünk nagy dolgokat, szolgáltunk! Jézus pedig így válaszol: „Soha nem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” Mi van itt?! Még a tettek sem elegendőek? Még az sem elég, hogy valaki Isten szolgája? Nem. Az aktivizmus, az Istenért végrehajtott tettek sem visznek be a mennybe! Az, hogy valaki sokat jótékonykodik, még nem ad neki belépőt a mennyek országába. Mert az, hogy mi teszünk valamit, amit jónak gondolunk, vagy amit a társadalom, az emberek jónak mondanak, nem változtatja meg a szívünket. Miért mondja Jézus, hogy gonosztevők? Mert Istennek nem az az akarata, hogy mi valami általában jónak mondott dolgot tegyünk, hanem az, hogy legyünk együtt vele, figyeljünk rá, és azt tegyük, amit ő ránk bízott, vagyis fogadjunk szót neki. És amikor mi a magunk feje után teszünk valami jót, akkor szófogadatlanok vagyunk (v.ö.: 1Sámuel 15, 22-23.) A gyerekeknek próbáljuk szülőként elmagyarázni, hogy az igazi szeretet, az igazán jó nem az, hogy valami meglepetést csinálsz nekem, hanem az, hogy szót fogadsz nekem akkor is, amikor nem látlak. A magad által kitalált kedveskedés nem pótolja a szófogadást és nem írja felül az engedetlenséget!

Jótékonykodva, Isten nevében szolgálva is lehet a szívem egészen távol az Istentől. Önmagukban a buzgón végrehajtott tettek sem hoznak lényegi változást az életünkben. Még az sem biztosítja a belépést a menyországba, hogy valaki főállású „istenszolgája”, pap vagy lelkész. Értjük, milyen veszélyes ez?! Nagyon veszélyes, amikor magadat azzal csapod be, hogy Istennek szolgálsz, és erre hivatkozol! Ezért mondják, hogy megtérni nehéz, egy presbiternek különösen nehéz, egy lelkésznek pedig szinte lehetetlen! Hála Istennek a Szentléleknek vannak csodái, ezért mégis lehetséges az Isten kegyelméből!

 

Az „Uram, Uram” és a „te nevedben tettük” nem belépő a mennybe! Láss józanul, és ne építs olyanra, ami nem tart meg! Akkor mi tart meg? Jézus ezt mondja: Ha ismerlek, és cselekszed mennyei Atyám akaratát! Ez valódi élő kapcsolatot jelent Jézussal, ami az engedelmesség gyümölcsét termi az életünkben.     

 

Az „ismer” a szó a Bibliában nem csupán annyit jelent, hogy tudom a nevedet, tudok rólad, vagy akár tudok rólad mindent. IIyen értelemben mindannyiunkat ismer az Isten (139. zsoltár) Az „ismer”, ahogy itt használja Jézus a mély bensőséges elkötelezett szeretetközösség szava. Ez pedig kölcsönös, mint a házasság. Akit így ismer az Úr, az ismeri őt: nem csak hiszi, hogy van, tud róla, vagy igaznak tartja a hitünk alaptételeit, hanem vele jár, együtt él vele. Ez az örök élet. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged az egyedül igaz Istent. és akit elküldtél a Jézus Krisztust.” János 17, 3.

 

Az örök élet, az üdvösség, az igaz hit azt jelenti, hogy ismerjük egymást vele. Sokan úgy képzelik az üdvösséget, az örök életet, hogy ha az ember teljesít egy bizonyos mércét, akkor megkapja az örökké boldog élet jogát. Ha eléggé hisz, ha elég sokat imádkozik, ha elég sok jót tesz és nem túl sok rosszat, akkor megnyeri a jogot, a jegyet az örök létezésre. Csakhogy ez nem így van! Az élet, a boldogság az, hogy vele vagyok és szeretjük egymást. És ez a kapcsolat tart örökké vele. Mivel ő örök, ezért vele együtt én is! Értjük a különbséget? Ne egy mennyei jutalomutazásra hajts, hanem vele élj! Ez a hit.

 

Ebből a közösségből zár ki bennünket romlott, elveszett szívünk. A fa rossz gyökere az önzésünk és öntörvényűségünk. Ez azt jelenti, hogy szívünk szerint arra törekszünk, hogy alapvetően független életet éljünk Istentől. Ahelyett, hogy mély szívbeli életközösségben élve „ismerjük egymást”, mint házastársak, lelki szingli életre törekszünk, amelyben én irányítok, én döntöm el, én vagyok a magam ura. Ezt jelenti a gyökér romlottsága. És Jézus szerint így a szívünkből származik minden gonoszság (Márk 7.) Ez hozza a gyümölcsöket a mindennapokban.  

Amikor elkezdünk vallásoskodni akkor a szívünk miatt mindannyian báránybőrbe bújt farkasok leszünk. A külsőn tudunk valamit változtatni, de a szívünkön nem. Fel tudunk venni szokásokat, meg tudunk tanulni szavakat, tudunk tetteket buzgón gyakorolni, de még jótékonykodva is öntörvényűek maradunk, a szívünket nem tudjuk megváltoztatni, maximum csak takarni, de azzal csak rosszabb lesz. Még a tetteink is csak kívül vannak, a külsőt érintik, csak báránybőrnek jók, nem teszik bárányszívvé a szívünket. Amikor az úgynevezett jót tesszük, akkor is Istentől független szívvel tesszük: ahogy én jónak gondolom, és legfőképpen azért, hogy én megmutassam. Erről beszél a büszkeség a szívünkben (és a titkos félelem, hogy nem lesz elég jó.) Nem az hajt, hogy Istennel ismerjük egymást, járjunk együtt, hanem az, hogy megvalósítsuk magunkat, akár vallásosan is. Ez a gyökér pedig magától értetődően elzár Istentől, mert megcsaljuk őt, szakítottunk vele!

   

Ezért kellett Jézusnak meghalnia. A mi romlott gyökerünkért, önző és öntörvényű szívünkért, ami elzárt bennünket az Istennel járástól! Hogy bocsánatot kaphassunk, újat kezdhessünk. A mi romlott szívünket, a romlott gyökeret magára vette és belehalt, és kész nekünk ajándékozni az ő tiszta szerető, engedelmes, igaz szívét, az egészséges gyökeret! Hogy bízd rá magad, és higgy benne. Kapcsolódj hozzá visszavonhatatlanul! Higgy Jézusban! Vagyis ismerd őt és engedd, hogy ismerjen téged! Élj vele életközösségben!   

A hit és a hűség a Bibliában (és a régi magyar nyelvben is) egy szó. Amikor két ember hűséget fogad egymásnak Isten színe előtt, egy testté lesznek, vagyis azt mondják, hogy többé nincs olyan, hogy enyém és tied. Mostantól minden ügy közös ügy. Mindent megbeszélünk és közös döntéseket hozunk. Az Úr Jézusban hinni ezt jelenti. Megtérni azt jelenti, hogy igent mondok az Úr Jézusnak: egy életre hűséget fogadok, örök hűséget fogadok neki. Igen, Uram Jézus! Nekem fogalmam sincs, hogy hogyan kellene jól élni az életet. Eddig is csak elrontottam. Bocsáss meg! Bocsáss meg, hogy valami máshoz kötődtem teljes szívvel, vagy lelki szingli akartam lenni és ezzel megcsaltalak! Te tudod, hogy mi a jó. Nekem is, az én életemre nézve is. Én megígérem, hogy mostantól fogva az életem minden ügye közös ügy lesz veled. Meg fogom beszélni veled minden lépésemet, döntésemet, és te fogsz vezetni, rád hallgatok. Ezt jelenti „ismerni” egymást, együtt élni, szeretetszövetségben együtt járni vele.

Ez egy nagyon gyakorlati és nagyon mindennapi történet! Az nem együttjárás, hogy hetente/havonta/évente egyszer eljövök a templomba, a hétköznapjaimat meg élem, ahogy gondolom. Ez inkább a láthatáshoz, vagy börtönlátogatáshoz hasonlít. Az nem együttjárás, hogy minden nap elmondom neki a kívánságlistámat. Ez inkább rendelés leadáshoz hasonlít. Még az sem együttjárás, ha minden nap elolvasom a napi igét, és ettől jó reformátusnak érzem magam, mert megtettem a kötelességemet. Ez inkább ahhoz hasonlít, amikor az iskolába elkészítem a házi feladatot. És még az sem együttjárás, ha időnként, amikor időm, kedvem, lehetőségem van, megteszek valamit az egyházért, vagy az emberekért, amit én gondolok, vagy amit kérnek tőlem. Vagy mert ez a munkám, megélhetésem, ettől jobbnak érzem magam…

Az együttjárás azt jelenti, hogy az életem minden ügye közös ügy. Mindent együtt csinálunk. Az életem minden területével kapcsolatban hozzá fordulok, neki mondom el az örömeimet, tanácstalanságomat, tévedésemet, mindent, és figyelek rá, hogy ő mit mond minderre.

És ha együtt járok vele, ha az életem minden ügye közös lesz, akkor nem dolgokat fogok megtenni az ő nevében a magam feje után, nem akármit teszek, ami jónak tűnik, vagy amit elvárnak, vagy megtapsolnak az emberek, hanem azt kezdem tenni, amit ő kér tőlem, és úgy ahogyan ő kéri! Mégpedig nem úgy, hogy van az életemnek egy egyházi része, ahol az ő nevében teszek dolgokat, és van egy üzleti, munkahelyi, privát szféra, ahol meg a saját érdekeimet, kedvemet, gondolataimat szem előtt tartva, hanem az életem minden területén kezdek figyelni a mennyei Atya akaratára, és aszerint élni!

És amikor ismerjük egymást, és én együtt járok vele, akkor a szívem elkezd átformálódni. Nem a külső viselkedésemet változtatom meg ebben-abban, hanem a gyökér lesz újjá, kezd el gyógyulni. Egyre inkább megvalósul bennem a szeretet, mert Isten, akivel együtt járok, együtt élek a szeretet.

Ezt jelenti, amit Jézus mond az üdvösség útjáról: akit ő ismer, és aki ennek egyenes következményeként cselekszi a mennyei Atya akaratát.

 

Ezen a valódi szeretetszövetségen belül életre kelnek a vallásos formák, amiket Isten azért adott, hogy vele tartsuk a kapcsolatot. Az imádság személyes beszélgetés lesz, ahol nem csupán ismételgetjük a szavakat („Uram, Uram!”), hogy valahogy megnyugtassuk magunkat, hanem őszintén kiöntjük szívünket az Úrnak, elé visszük az egész életünket. Ebben a beszélgetésben nem monológot mondok, hanem odafigyelek arra, amit ő mond nekem. Így lesz az igehirdetés hallgatása, és a Biblia olvasása Isten személyesen hozzám szóló szavára figyelés, amit magamra alkalmazok, hiszen nekem szól; komolyan veszem, hiszen az én Uram mondta, és igyekszem hozzá igazodni, meg is tenni azt. Így lesz a gyülekezeti élet báránybőrrel takarózás helyett valódi őszinte testvéri közösség, ahol nem hibátlan emberek vagyunk együtt, de Isten kegyelméből élő és gyógyuló bűnösök, és egymást őszintén Isten felé segítők! A szolgálat pedig nem megfelelési kényszerből való cselekvés lesz, mert félünk attól, hogy mit mondanak, ha nem tesszük, vagy büszkék vagyunk magunkra, hogy lám, mi tesszük a többiek meg nem, esetleg versenyzünk egymással, hogy ki teszi jobban, vagy többet. Nem, hanem Isten iránti hálából és szeretetből fakadó engedelmesség. Nem azt teszem, amit én kitaláltam, ami nekem tetszik, vagy amit elvárnak, megtapsolnak az emberek, hanem amit az én Uram rám bízott, mert arra szükség van, és arra ő hívott el, indított engem, és ezt hálás szívvel és örömmel ajánlom fel neki.

 

Ha ebben élek, akkor Jézus lelke jelezni fog, ha a hűségem, az őszinteségem, a bizalmam meginog. És látni fogom, hogy baj az, amikor próbálok dolgokat eltitkolni az életemben az én Uram, szövetségesem előtt. Amikor nem vagyok hűséges abban, hogy minden ügy közös, hanem vannak olyan területei az életemnek, vannak olyan dolgaim, amelyeket megtartok magamnak, hogy abba ő se szóljon bele. Jézussal járva nem tudok többé nyugodtan megmaradni ebben a hűtlenségben, engedetlenségben. A hívő ember is vétkezik – sajnos – és engedetlenkedik, de nem tud hosszútávon nyugodtan ebben az állapotban maradni. A vétkezés inkább balesetszerű és nem életvitel szerű. 

 

Testvéreim! Jézus ma könnyed nyugtatás helyett nyugtalanítani akart bennünket. Vizsgáld meg, azt jelenti-e számodra a hit, amit Jézusnak? Ebben élsz-e? Kezdj el beszélgetni vele erről. Engedd, hogy ő mutassa meg a valóságot! És térj meg! Gyere ki a vallásos hamis biztonságból! Add neki a szívedet, az életed irányítását! Bízd rá az életedet hittel hűséget fogadva neki!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Mi az, amiben megszólított téged Isten ezen az igén keresztül?
  2. Mi az, amiben megállított, megítélt, mire indított?

 

Végh Miklós, lelkipásztor

 

Szolnoki Református Egyházközség