Olvasandó: 1Korinthus 13.

 

„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” Máté 13, 44.

 

Ismét küldetés, szolgálat vasárnapja. Jézus példázatában, amit a szántóföldben elrejtett kicsről mondott két mozzanat is van, ami a szolgálatra – egyben a hitre az Istennel való kapcsolatunkra – tekintettel szólít meg bennünket: önmagunk odaszánása és az öröm. Mindkettő egyaránt fontos, és ha jól értjük az istenhitet, az Istennel élt életet és szolgálatot, akkor az egyik a másikból fakad és erősítik egymást.

 

Tudjuk, hogy a szolgálattal kapcsolatban nagy odaszántságra van szükség. De milyen tünetei vannak annak, ha csak az odaszántságot vesszük komolyan? Az önteltség, örömtelenség, ítélkezés, keserűség, zúgolódás. Az a kérdés, hogy „eladtam mindenem”, és mi a hála ezért, mit nyertem rajta? Én odatettem magamat, de hol vannak a többiek? Ismerjük ezeket a nehéz kérdéseket?

 

Amikor pedig csak az örömöt hangsúlyozzuk, akkor mindig csak azt csinálom, ami jól esik, és akkor, amikor kedvem van, (persze közben lehet, hogy azt mondom, hogy a „Lélek indít”). Így nem lehet rám számítani. Illetve csak „fogyasztó” vagyok a közösségben, annyit veszek ki a közösség életéből, amennyi nekem jó, engem épít. Ezeket a tüneteket is ismerjük.

 

Nem jó, ha a hívő élet a kötelességteljesítésről szól, a megfelelésről szól és kényszeredett. Nem jó, ha az egyházi élet az elvárás megfelelés rendszert jeleníti meg. És az sem jó, ha mindig azt tesszük, amit érzünk, amihez kedvünk van, és csak addig, amíg jól esik.

Az a közeg, ami ma körülvesz bennünket, amiben mi is benne vagyunk, ami erősen hat ránk, határozottan azt az üzenetet közvetíti: érezd jól magad, keresd az élményt, ami jól esik, és mindenhol csak addig maradj, amíg jól esik. Mindenféle odaszánás, elköteleződést félelmetesnek tűnik ebben a gondolkodásmódban, és nem is nagyon vállalnak ma az emberek önként valódi elköteleződést.

Vajon ennek jó alternatívája az, hogy az ember élete arról szól, hogy mindig csak megfelel a kötelességeinek, és örömtelen áldozathozatalban éli le az életét? Sajnos egyházi, kegyes közegben megjelenik ez az ellenhatás is. Nem jó, ha örömtelen kötelességteljesítésről szól az élet.  

Házasság hete kezdődik. Többek között azért van ma válságban a házasság, mert a ma uralkodó életszemlélet erőteljes nyomás alá helyezi a hosszútávú elköteleződésre épülő kapcsolatokat. A házasság, a család nagy és sok öröm forrása, de egyáltalán nem csak jóleső pillanatokból áll. Szükség van a teherhordozásra, felelősségvállalásra, áldozathozatalra, megbocsátásra, hátralépésre a másik érdekében. Fontos, hogy komolyan vegyük az idei házasság hete üzenetét: maradjunk együtt! Ez a jelmondat egy könyv címe, ami a házassági krízisek megoldásáról szól. Vajon kellene erről beszélni, ha nem lennének krízisek egy házasságban? És ki mondja azt, hogy krízist átélni kellemes érzés?

Aki azonban benne él egy valódi szeretetkapcsolatban, tudja, hogy annak az alapvetően meghatározó jellemzője mindezek mellett mégis az öröm. És igazán értékes kincs, egy kipróbált, mély, őszinte, bizalommal telt kapcsolat abban a kohóban születik és erősödik meg, amikor a nehéz pillanatokban, a krízisekben is ragaszkodunk egymáshoz és kitartunk egymás mellett. Másként ez nem megy…

Ez pedig nem csak a házasságra igaz, hanem még inkább igaz az Istennel való kapcsolatunkra, és igaz a hívő testvéri közösségre, a gyülekezeti életünkre és szolgálatunkra is.     

 

Jézusnak példázata a szántóföldben elrejtett kincsről elmondja, hogy mi Isten terve az életünkkel, hogyan képzeli ő el a vele való kapcsolatunkat, a hitet, az egyházi életet? A példázat elmondja, hogy mi az evangélium gyógyszere erre a kétféle „szívbetegségre”, amit hordoz az életünk: kényszeredett, örömtelen megfelelés „odaszántságára”, illetve arra, ha az embert mindig csak a  számára kellemes, előnyös, kényelmes dolgok keresése vezeti és  éppen ezért megbízhatatlan.

 

Figyeljük a példázat kettős hangsúlyát: az Isten országa elrejtett kincsét felismerő ember, hogy övé legyen ez a kincs eladja mindenét. És örömében adja el mindenét.

 

„Hasonló a mennyek országa…” – mondja Jézus. Mi a mennyek országa, amiről ez a példázat szól? Nem a távoli menyország, ami légies, gyönyörű, és persze jó messze van a hétköznapi életünk valóságától. „Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár. Kell ott fenn egy ország, amit senki nem talál. Kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel. Kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el.” (Zorán: Kell ott fenn egy ország) Az ember így képzeli el a menyországot, de Jézus nem erről beszél. A mennyek országa, Isten országa (Máté zsidó olvasóknak írja evangéliumát, aki érzékenyek voltak Isten nevének kiejtésére, ezért mond mennyek országát ott, ahol a többi evangélium Isten országáról beszél). Az Isten országa nem egy ideális hely valahol távol, ahol megvan minden, ami itt a földön nekünk hiányzik, és ha elég jók vagyunk akkor esetleg jutalmul a halálunk után oda jutunk.

Az Isten országa, az ő országlása, úrsága, uralma. Ott van, ahol Isten uralma érvényesül, ahol Isten uralmát elfogadják és az alatt élnek az emberek. Persze Isten mindenek felett úr, de más az, amikor az ő uralmára szívből igent mond az ember, és más az, amikor lázad ellene, és egyszer majd kénytelen-kelletlen megtörik alatta.

Az Isten országa, az ahol az ember Isten uralmára szívből igent mond, magát szívbeli döntéssel alárendeli Isten uralkodásának, ahol Isten a szívek fölött uralkodhat. Erről mondja Jézus: „Azt sem mondhatják: Íme, itt, vagy íme, ott van! Mert az Isten országa közöttetek van!” Lukács 17, 21. Ahol Isten a szívek fölött uralkodhat.

 

Milyen kapcsolat van az egyház és Isten országa között? Amikor Jézus itt járt a földön, akkor őbenne itt volt az Isten országa. A szavai az Isten országát hirdették, és a tettei az Isten országát jelenítették meg. A szavai és a tettei teljesen fedésben voltak. Jézus életében látható volt, hogy milyen az, amikor Isten uralma valóban érvényesülhet egy ember életében. Jézus volt az egyetlen, akinek az életére ez tökéletesen igaz.

Jézus, amikor testben elment a földről, nem vitte magával az Isten országát! A követőire bízta, a tanítványok közösségére, hogy az ő életükön keresztül jelenjen meg Isten országa ezen a földön. A mi életünkön keresztül. Jézus létrehozott és ma is gyűjt egy közösséget, amelyben Isten uralmát szívből elfogadják, és amelyen keresztül láthatóvá válik, hogy milyen az, amikor Isten uralkodhat a szívek fölött. Ehhez elküldte az őt befogadóknak Szentlelkét, aki által Isten uralkodik a hívő ember életében.

Persze a hívő ember földi életében harc folyik az Isten uralmát elfogadó új természet és a lázadó, régi természet között, és az egyház ezen a földön vegyes közösség (Jézus erről beszél a búza és konkoly példázatában: van benne búza és van benne konkoly is, ott vannak azok, akik Isten uralma alatt élnek és ott vannak azok is, akik formálisan tartoznak az egyházhoz, de a szívük nem az Úré), mégis ezen keresztül testesül meg Isten országa a földön. Vagyis Istennek az a terve, hogy az ő egyháza legyen az a „hely”, ahol az ő uralma érvényesülhet, ahol elfogadják az ő uralmát, és ahol megtestesült formában látszik, hogy mit jelent az, hogy Isten uralkodik. Ezért mondta azt egy mai teológus, hogy az egyház „kontraszt-közösség” a világban. Ha valóban Isten uralma érvényesül, akkor a gyülekezet kontrasztja lesz az elveszett világnak, mert más, mint a világ. Más folyamatok, másik lelki erők, más szabályok érvényesülnek. Láthatóvá válik, hogy mi történik akkor, amikor Isten uralkodik.       

 

Látjuk-e azt, hogy micsoda az Isten országa? Nem az-e a baj, hogy még az egyházról, még a gyülekezet közösségéről, és az egész életünkről emberi kategóriák szerint gondolkozunk? Emberi módon gondolkozunk, és csupán embereket látunk magunk előtt, amikor a megfelelési kényszer munkál bennünk, és a félelem, a keserűség, a csalódottság uralja az életünket. Hol van ebből a történetből az élet Ura, akihez öröm tartozni? És emberi módon gondolkozunk, amikor a saját vágyainknak engedünk, és önző módon csak magunknak élünk még az egyházban is. Hol van ebből a történetből az életünk Ura, aki uralkodik?

 

Az Isten országa, ahol Isten előtt állunk, és az ő uralma érvényesülhet a szívekben! Ez az uralom kincs, óriási érték. „Ő királysága bő áldás, ott van a felszabadulás. Fáradtak ott megnyugszanak, ínségesek megáldatnak.” (398. dicséret) Vagyis Isten országa az, ahol megvan, mindaz, amire az életünknek valóban szüksége van. „Az Isten országa… igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm” Róma 14, 17. Isten országa az, ahol a helyünkön vagyunk, ahol jó embernek lenni, ahol tényleg áldás alatt van az élet. Az Isten országa kincs. És az Isten országa szántóföldben elrejtett kincs. Hétköznapok taposómalmában gyakran nem találjuk, pedig ott járunk fölötte.

 

Hogyan kapcsolódunk be Isten országába? Az Isten országába odaszánt élettel kapcsolódunk be és maradunk meg. A példázat szerint a szántóföldben elrejtett kincset megtaláló ember kész egy vagyont odaadni azért a földért, amiben a kincs el van rejtve, hogy övé lehessen a kincs.

Mennyit fizet a földért? Mennyibe kerül az Isten országa? Nem tudjuk meg a példázatból, hogy nettó mennyit fizetett ez az ember. Jó lenne tudni egy összeget? Jézus nem beszél összegről. Csak azt olvassuk: „mindenét, amije volt.” Sok volt neki, vagy kevés? Gazdag volt vagy szegény? Nem szól róla Jézus, mert nem lényeges. Akár viszonylag gazdag, akár viszonylag szegény, akkor is érvényes az ár: mindenét, amije volt. Értjük? Nem az a kérdés, hogy mennyibe kerül. A hangsúly azon van: mindenét, amije volt. Mert úgy gondolta, hogy ez a kincs megéri.

 

Vajon az a kérdés az Isten országában, az a kérdés az egyházban, a hívő életben, hogy ki az odaszántabb, mint a másik? Vajon az-e a cél, hogy legyél odaszántabb, fokozd az odaszántságodat, növeld az áldozat mértékét? Az a kérdés, hogy az odaszántságnak milyen mértéke elfogadható, elegendő? Minden évben hirdetjük – idén is – az egyházfenntartói járulék presbitérium által ajánlott mértékét. Az egyházfenntartói járuléknak lehet ajánlott összege, de van-e az odaszántságnak ajánlott mértéke, ami elegendő? Jézus ezt mondja: „Mindenét, amije volt…”

 

Mit jelent az, hogy eladni mindent, amim van? Mi az Isten országa ára, amit meg kell fizetnem? Az önrendelkezési jogom. Az életem irányítása. A minden ezt jelenti. És teljesen logikus, hogy ha én az Isten országába akarok bekapcsolódni, ahol az Isten uralkodik, Isten a király, Isten rendelkezik minden fölött, akkor ez nekem az önrendelkezési jogom feladásába kerül, nem? Vagyis lemondok arról, hogy én uralkodjak, én rendelkezzek az életem és mindenem felett, és engedelmesen alávetem magam annak, hogy Isten rendelkezzen velem és mindenemmel, amim van.

 

Nos ez az, ahol elakadunk akkori és mai emberek egyaránt. Ez az, ami kiakaszt bennünket. Azt értjük, hogy a kincsnek ára van. Értjük a példázat logikáját, hogy egy nagyobb értékért egy kisebbet odaadni jó üzlet. És a vallásos életben meg is próbálunk fizetni valamennyit ezért. Adok valamennyit a pénzemből, az időmből, a figyelmemből, a segítségemből, a tulajdonomból rendelkezésre bocsátok valamennyit. Többet vagy kevesebbet. Nem elég? Akkor megpróbálok egy kicsit többet. Megpróbálok odaszántabban. Megpróbálok nagyobb áldozatot hozni. Hátha elég lesz.

 

De az igazság – bármennyire is „kiakadunk” rajta -, hogy addig, amíg a napjaimnak csak egy órája is van, a pénztárcámnak csak egy forintja is van, a szívemnek csak egy vágya is van, az életemnek csak egy talpalatnyi területe is van, amely fölött fenntartom a rendelkezési jogot Istennel szemben, addig nem értem igazán, hogy mit jelent az Isten országa! Hozhatok emberfeletti, óriási áldozatokat, élhetek kenyéren és vízen, amíg én döntöm el, amíg én uralom, én irányítom, az enyémből adok, addig nem az Isten uralma alatt élek. „Ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” 1Korinthus 13, 3.

 

És ennek a tüneteit hordozza az életünk, a szolgálatunk, a kapcsolataink, és ennek a tüneteit hordozza a közösségünk. Ennek a tünete a félelem, hogy nem lesz elég, amit adni tudok; a harag azok felé, akik nem hoznak akkora áldozatot, amekkorát én; vagy az, hogy büszke vagyok magamra, hogy milyen áldozatkész és odaszánt gyermeke vagyok Istennek és nyíltan vagy rejtetten dicsekszem és ennek elismerésére vágyom. Az egymás kritizálása, a versengés, a megfelelési kényszer, zúgolódás, vagy éppen a nemtörődömség és önközpontú fogyasztás. Az, hogy vannak, mártírok egy közösségben, akik húzzák az igát, és vannak, akik hagyják őket szolgálni, hiszen annyira szívesen csinálják… És közben sok a neheztelés és kevés az öröm. Mindez annak a tünete, hogy nem értjük az Isten országát, azt, hogy az önrendelkezési jogot adjuk át Istennek.

 

„Eladja mindenét.” A minden az önrendelkezési jogunk. Ez az, amit semmiképpen nem akaródzik odaadni, mert – akár nyíltan önmagunknak élünk, akár áldozatokat hozunk – a szívünk mélyén azt gondoljuk, hogy akkor leszünk boldogok, akkor leszünk biztonságban, ha mi irányítunk, ha függetlenek maradhatunk, ha uralhatjuk az életünket és a dolgokat vagy ha azt tehetjük végre, amit csak akarunk, ami jól esik. A bűnös emberi szív alapvető működése szerint azt gondolja, hogy ez lesz a boldogság útja és ezért annyira nehéz odaadni ezt a mindent.

 

Eladott mindent, amije volt és örömében adta el. Örömében. Mert ez az, amit nem lehet erőszakkal elvenni, és nem lehet megfelelésből odaadni. Ez az a kincs, amit csak akkor adunk oda, ha egy nagyobb kincs miatt engedjük el.

 

A függetlenségünkről csak akkor mondunk le önként, ha egy akkora kincset találunk, amit nagyobbnak látunk a függetlenségénél. Aki szívbeli döntéssel házasságot köt, az érti, hogy itt miről van szó. Azért mond le az ember önként, szívből meghozott döntéssel a függetlenségéről, mert úgy gondolja, hogy nagyobb kincs az elköteleződés valaki mellett, aki szeretek.

 

Éppen ezért az evangéliumi hívő élet nem arról szól, hogy mekkora áldozatot vagyok hajlandó hozni, és ki az odaszántabb hívő ember. Arról szól, hogy megláttam-e azt a nagyobb kincset, amiért lemondok az önrendelkezési jogomról? Bízik-e a szívem abban, aki rendelkezési jogot kér az életem fölött? Ismerem-e Istent, aki uralkodni akar az életemben? Látom-e, hogy kicsoda ő, hogy mekkora kincs hozzá tartozni, és bízom-e benne, hogy az ő akarata jó, számomra is áldás? 

 

A farizeusok Jézus korában odaszánt vallásosságukkal, buzgó áldozathozatalukkal akarták Istent lenyűgözni, megnyerni, és az ő országának eljövetelét elérni. Annyira határozottan tudták, hogy ők mit várnak Isten országától, amiért ők annyi áldozatot hoztak, hogy amikor Jézus elhozta, akkor nem ismerték föl, elutasították és keresztre szegezték az Isten Fiát. Jézus többször is idézte ezeknek az embereknek Hóseás próféta szavait: „Szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten ismeretét és nem égőáldozatokat.” Hóseás 6, 6. (Máté 9, 13 – közösség a vámszedők és bűnösökkel; Máté 12, 7. – a szombat megtörése).

 

Az evangéliumi hit, amire Jézus hív nem fanatizmus, hanem bizalom, ami engedelmességre indít. Megismerem Istent, a szívem bízni kezd benne, és ez a bizalom arra indít, hogy engedelmeskedjem neki, átadjam neki az irányítást. Az Isten országának az alapja a bizalom. Isten mindent kordában tart ezen a világon, de az országa ott valósul meg, ahol szívből bíznak benne, és bizalommal elfogadják az ő uralmát, engednek neki, hallgatnak rá.

 

Néhány hete az istentiszteleten sokunkat megérintett Ábrahám története, ahogy Isten szavára elindul, és kész feláldozni Izsákot, a szeretett gyermeket, az ígéret gyermekét. Engem is nagyon megérintett ez a történet. És most értettem meg igazán, hogy Ábrahám, a hívők atyja nem fanatikus. Nem azzal a gondolattal a szívében megy, hogy „még ezt is odaáldozom Istennek, ha kevesebb nem elég”, hanem Ábrahám ismeri Istent, úgy ismeri Istent, mint aki gondoskodik, és bízik ebben az Istenben. Ezzel a bizalommal megy Istennel azon az úton, amelyen nem érti, hogy miért. Enged Istennek, mert az a bizalom van benne, hogy Isten terve jó, Isten nem fogja cserben hagyni, és nem fog vele gonosz tréfát űzni, és Isten majd gondoskodik valahogy, ha nem is tudom hogyan. Ez a bizalom indítja őt engedelmességre. Ez a hit. Átformált szív. Isten ezen dolgozik. Nem keserves áldozatokat akar kérni, még többet és többet, hanem bizalmat, hogy átadd neki a rendelkezési jogot az életed felett, az irányítást. 

 

Az elveszett szíved azt kérdezi: méltó ő a bizalomra? Mit fog velem tenni, ha szabadon rendelkezhet velem (vicces kérdés, hiszen már most azt tesz, amit akar, és ő mégis arra vár, hogy átadd neki a szíved!)  Mire használja ő a hatalmát? Mit tesz, amikor övé minden hatalom? Nézz a keresztre. Így használja ő a hatalmát érted. Jézus Krisztus keresztjén Ő odaadott mindent. Az életét odaadta azért, hogy a tiedet megmentse. És így kéri a szívedet. Érted? Nem erőszakkal igáz le, hanem a szeretet hatalmával indítja bizalomra a szívedet, és kéri az uralom átadását életed felett.

 

Ez a hívő élet lényege. Ez a keresztyén szolgálat lényege. Megismerem Istent. Egyre jobban meglátom az Isten országának az elrejtett kincsét. Bízni kezd a szívem Istenben, és lemondok az önrendelkezési jogomról, átadom neki az irányítást az életem felett. Ezt nem adnám oda bárkinek! De neki igen. Mert ő méltó rá. Nála jó helyen van. Amit ő kér, azt megteszem, ahová ő indít, oda indulok, amit ő elkér, azt odaadom. Mert ő méltó rá, benne bízom, szeretete velem van.

 

Az Isten országa szántóföldben elrejtett kincs. Életünk sodrában járunk kelünk felette, és nem vesszük észre. De elsősorban nem azért elrejtett, mert nincs időnk észre venni, hanem azért, mert a bizalmatlan szívünk vak rá, hogy felismerje.

Ezért olyan fontos, hogy ismerd meg Isten az ő igéjéből. Tölts vele időt imádságban. Legyél az ő gyermekeinek közösségében, hogy mások életének tükrében is lásd meg, hogy hogyan munkálkodik Isten. És kezdj el vele élni. Kezdd el vele megélni az életed helyzeteit, és kezdd el tenni, amit ő kér tőled.

 

A bizalom a szívünkben lakik. Amíg csak a fejünkkel tudjuk, hogy mit hiszünk Istenről, addig nagyszerűen meg tudjuk vallani, hogy mit hiszünk Istenről, csak éppen nem tudunk engedni neki, mert a szívünk nem bízik benne. Fontos, hogy mit tudok, mit vallok igaznak Istenről, de az életemet, a cselekedeteimet az határozza meg, amiben a szívem bízik, kapaszkodik. A szívem bizalmát tükrözi, hogy mennyire adom a kezébe magam. Hogyan jut el a fejünkből az ismeret a szívünkig? Csak úgy, hogyha Istennel együtt élünk az életünk gyakorlati helyzeteiben, vele járunk, és ő formálhatja át a szívünket. A próbák között, a nehézségek között, amikor engedünk neki, és amikor elbukunk, de még azt is vele beszéljük meg. A megtérés azt jelenti, hogy megbízol Istenben, és átadod neki a rendelkezési jogot életed fölött, a naponkénti megtérés pedig azt, hogy minden nap ehhez a döntéshez igazodsz, és így minden nap az ő kezében formálódik a szíved, az életed. Gyakorlatban, próbák között. Isten a szívedet kéri és azt formálja. Hogy az ő országa valósuljon meg bennünk és közöttünk.  

 

Isten nem nagyobb áldozatokat kér tőled, hanem a szíved bizalmát kéri. Azt kéri, hogy ismerd meg őt, bízz benne, és így add neki az irányítást.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan találkozunk a kétféle „szívbetegség” tüneteivel életünkben közösségünkben?
2. Mit jelent a gyakorlatban Istennek adni a rendelkezési jogot életed felett? Milyen területen tapasztalod leginkább ennek a nehézségét, vagyis mi az, amit a legnehezebben adsz ki a kezedből?
3. Hogyan nyerte meg Isten a szíved bizalmát, amikor megtértél, és hogyan történik ez a naponkénti megtérés során?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor