Olvasandó: Ézsaiás 60.

„Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón vidékére. És ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában.” Máté 15, 21-28

Kedves Testvérek, szeretett Gyülekezet!

Amikor olvassuk a Bibliát, akkor nagyon sokszor lélekmelengető, léleksimogató igékkel találkozunk. Aztán főleg az Ószövetség lapjain, találkozunk olyan történetekkel, olyan Isteni kijelentéssel, amely már egy kicsit megütközést kelt, főleg ha az elevenünkre tapint, és esetleg tükröt állít elénk. Megmutatja az Ige, mi az, ami bűn az életünkben, mi az, ami elválaszt bennünket Istentől, és le kell azt tenni. Aztán vannak olyan történetek, amelyeket olvasva meghökkenünk, zavarodottságot okoznak az életünkben. Van ilyen az Ószövetségben is bőségesen, és ilyen ez a mai fölolvasott textusunk is. Kicsit megütközést keltő, kicsit fölborzoló, de talán nem túlzás azt mondani, hogy egy kicsit felháborító is ez a történet. Nem ilyennek ismerjük Jézust, nem így képzeljük őt el. Az nem lehet, hogy Ő nem törődik az emberrel, az ember nyomorúságával. Végképp nem lehet az, hogy Jézus ilyen sértéseket vág egy anyához, egy meggyötört asszonyhoz, és nem akar vele foglalkozni, elmondva neki ezt a kutyás példázatot. A kutya Izraelben tisztátalan állat volt. A  pogányokat nevezték így. Nem ugyanazt jelenti, mint nekünk, amikor kutyába se veszünk valakit, de mégiscsak igen nagy sértés volt.

Az is érthetetlen, hogy miért mondja Jézus ennek az asszonynak, hogy csak Izraelhez küldetett, hiszen az egész világ megmentéséért jött erre a földre. Jézus nem lehet ennyire nacionalista. Hát hogy van ez? A próféták nem mondtak igazat? Mit tudunk ezzel kezdeni? Nem egyedülálló ez a történet, amely megütközést kelt. Márknál, és szintén Máténál is szerepel, mint ahogy felolvasott textusunk is, egy másik történet, amikor Jézus körül sokaság ül, tanítja őket, és akkor szólnak neki, hogy íme, anyád és fivéreid nővéreid odakint keresnek téged, de ő ezt a választ adja erre a felszólításra, megkeresésre: Ki az én anyám és kik az én testvéreim? És ahogy végignéz a körülötte ülőkön, azt mondja:  Íme az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám. Furcsa gondolat. A hittanos gyerekekben még megvan az a bátorság, hogyha e kettő történet közül bármelyik kerül szóba, megkérdezik. Hát Jézus nem szereti az embert, nem szereti ezt a kánaáni asszonyt? Jézus nem szereti az anyját, nem szereti a testvéreit?
Nagyon elgondolkoztató és megbotránkoztatónak  tűnő ez a történet. Nem szeretjük, amikor Jézus meghökkent bennünket. Ugyanilyen furcsa érzést keltett az emberekben, amikor sok évvel ezelőtt a Passió című film vetítése volt. Jézust, – bocsánat a kifejezésért, – de a Szentírásnak is megfelelően ütötték-verték, és a film ezt elég naturálisan mutatta be, ezért sokaknak nem tetszett ez a film. Nem így képzeljük el Jézust. Jézust egy szelíd, acélos tekintetű, határozott valakinek képzeljük el, aki mindig mosolyog, aki teli van szeretettel, aki minden problémát észrevesz, aki mindenkihez odafordul, aki mindenkit segíteni akar. Hogy került akkor ez a mai történetünk, ami ma bennünket foglalkoztat, mégis a Szentírásba? Amint említettem, Márk evangéliumában is megtaláljuk ezt a leírást. Márk egy kicsit rövidíti ezt, máshogy írja le. A tanítványok nem szerepelnek nála, jobban kihangsúlyozza magát a történést, a cselekményt, és rövidebben írja le, hiszen pogány keresztyéneknek írja a történetét, de az világosan kiderül, hogy a zsidóságnak a pogánysággal szemben elsőbbsége van, nem mindenek felett, hanem időbelileg. Jézus Izrael népébe, a kiválasztott népbe született és ott kellett szolgálnia. Márk a tanítványokat meg sem említi. Azonban mégiscsak elgondolkoztató, hogy Márk megemlíti azt, hogy Jézus elrejtőzni vonult el ide. Talán egy lelki csendes napot akart tartani a tanítványaival, azért ment pogány vidékre. Talán el akart egy kicsit mélyülni, talán le akart csendesedni, talán imádkozni akart. Ez sok talán, de igazán a pontos választ nem tudjuk rá. Tény az, hogy elrejtőzni akart, valahogy elvonulni, és megtalálták az emberek. Azok, akik hallották az ő szolgálatait, akik ismerték az ő tevékenységét, megtalálták őt. És megtalálta ez az asszony is, ez a kánaáni vagy Márknál föníciai asszony. Nagyon érdekes, hogy nem elég, hogy pogány ez az asszony, még asszony is. Az akkori társadalomban ez két negatívum is volt, nem tartozott Izrael népéhez, de mégis megtalálta Jézust. Megtalálta, mert hallott róla. Nem tudjuk pontosan, hogy honnan eredt a hír, és a hit, ami őbenne benne volt, de hitvallást tesz Jézusnak, azt mondja, hogy Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam. Odamegy Jézushoz. Aztán a tanítványok nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy mit is akar az asszony, hanem elkezdik Jézust sürgetni. Ezt sem tudjuk pontosan miért. Márknál nem szerepel az, hogy a tanítványok sürgetik Jézust. Nagyon elgondolkoztató azonban, hogy vajon mi lehetett a motivációjuk, és most egy kis spekuláció ez, mert igazán konkrét választ erre a szöveg nem ad. Talán a zargatás, talán a kiabálás, talán a szabadulni akarás, talán a nőtől való megszabadulni akarás, de mégiscsak azt mondják a Mesternek, hogy cselekedj. És akkor teszi Jézus ezt a döbbenetes megvallást, hogy ő csak Izrael fiaihoz küldetett.

Mikor a tanítványokat kiküldi, akkor azt mondja, hogy pogányok útjára ne menjetek. Ugyanakkor már túl vagyunk a kapernaumi százados szolgájának, vagy fiának, – attól függ, melyik evangéliumot olvassuk,- gyógyításán. Tehát mégis van valahogy a pogányokhoz köze. Hogyan lehetséges, hogy mégis ez történik? Nagyon nehéz és megdöbbentő szavak ezek, nem illenek bele a mi hívő elképzeléseinkbe, abba a szelíd és jóságos Jézus képbe, amit fölépítettünk. Jézus olykor kemény szavakat használ, de sokszor csak a farizeusokra és az írástudókra, akik nem mi vagyunk. Ez mégiscsak másokra vonatkozik, annyira nem csodálkozunk ezen, de mégis itt egy olyan konkrét helyzet van, amikor nem értjük ezt. Mi történik? Hogyan lehet ezzel szembenézni? Azt tudnunk kell, hogy a zsidóságban a pogányokat, mint a kóbor kutya, olyannak tartották, ez a kutyázás – ha szabad így mondani – így ment át az iszlámba is a gyaur kifejezéssel. A pogány, aki mint kivert kutya kóborol a világban és keresi a maga táplálékát, a maga ragadományát, de az izraeliták nem mondtak egymásnak ilyet. És Jézus máshol sem titulálja kutyának a pogányokat. Mégiscsak sértésnek tűnik ez. Mégiscsak bántásnak tűnik ez. Mégiscsak olyannak tűnik, amin egy pillanatra meghökkenünk, megbotránkozunk, elcsodálkozunk. Hogyan lehet az, hogy egy gyermek életéért aggódó édesanyának Jézus ilyen keményen válaszol, és ugyan bár pogány és asszony, de mégiscsak szeretettel és hitvallással fordul hozzá, Dávid fiához. Erre a kérdésre egy olyan választ ad Jézus, ami mindenkit megbotránkoztat, és kérdőjeleket támaszt, amikor elgondolkozunk ezen. Benne van a Bibliában, hiteles, tehát biztosan igaz. Ha olvassuk a Bibliát, rájöhetünk, hogy sok történet, ami nem olyan szép, ami könnyű, nem olyan simulékony, mégis belekerül a Bibliába tanítványokról, az ószövetségi hithősökről, ez pont a Biblia hitelességét növeli számunkra, hiszen nem kendőzik el a negatívot sem. Mi történhetett itt? Sok írásmagyarázó azt mondja, hogy mivel itt a görögben a kutya szó kicsinyítőképzős változata van, ez sokat elvesz a kifejezés élességéből. A kutyácskák, a kis kölyökkutyák, akiket beengedünk a lakásunkba, az asztal alatt ott játszadoznak, szaladgálnak, szétszedik a papucsok, igen sok ember átéli ezt ma is. Mégse akkor súlyos dolog ez, nem az útszéli csavargó kutyákról van itt szó, hanem a család asztala alatt várakozó, játszadozó kutyakölykökről, szelíd, kicsi háziállatokról. Aztán más magyarázók azt mondják, hogy Jézus kemény szavai az ő lelkében vibráló feszültséget, az ember és Isten Jézus természetében vibráló feszültséget fejezik ki. Kikapcsolódni, elrejtőzni, lélegzethez jutni vonult el ide, és tessék, itt is megtalálják. Itt sem hagyják békén, itt is fölismerik és zaklatják őt a kéréseikkel. Ha a szíve szerint könyörülne is ezen az édesanyán, de akkor itt is megindulna a lavina, hordanák hozzá a betegeket, a gyógyulásra vágyókat, a megtérésre vágyókat, az új életre vágyókat, pedig őt az Atya egyelőre csak Izrael háza népéhez küldte. Izrael házának eltévedt juhaihoz küldte. Most mitévő legyen? Van egy harmadik csoport is, akik szerint Jézus a kezdettől fogva tudta, hogy mit fog cselekedni, csak próbára akarta tenni az asszony hitét. Van-e benne elég alázat ahhoz, hogy elfogadja Isten ütemezését, tervét, és van-e elég hite ahhoz, hogy Isten elutasító nem-je mögött, hallgatása mögött, megérezze az isteni igent, a kegyelmes igent.

Egy következő vélemény: Az asszonynak ez a határtalan alázata és bizodalma Jézus iránt, a zsidó tanítványok előtt is bizonyította, hogy megvan a hite, amelyet Jézus Izrael körében mindig is keresett. Ez a pogány asszony tehát a lelki Izraelhez tartozik, ezért részesülhet ő maga is, a most még csak Izraelnek fenntartott messiási csodatételben. Ugyanez történhetett a kaperneumi százados esetében is. Többféle magyarázat, többféle elgondolás. De mégsem tudjuk ezt igazán megérteni, ha csak erre fókuszálunk. Képzeljük el magunk előtt ezt a helyzetet, hogy egy lánya gyógyulásáért kétségbeesetten küzdő kánaáni asszony odafordul a rejtettséget kereső Jézushoz, és ők találkoznak. Mivel hallott már a csodatévő hatalmáról, ezért mindenképpen meg akarja kérni a Mestert, hogy az ördögöktől gyötört lányát szabadítsa meg. Jézus először a tanítványokhoz fordul: „Nem az a bajom, hogy valaki megzavarja a nyugalmunkat, hanem az, hogy én most csak Izráel házának elveszett juhaihoz küldettem.” Majd az asszonyhoz fordulva így folytatja: „Hadd lakjanak jól először a fiak! Mert – ugye, ismered azt a bölcs mondást, hogy – nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odaadni a kutyáknak.” Ezzel Jézus magyarázatot ad a visszafogottságára, de egyúttal mentőövet is dob az asszonynak, aki azt azonnal meg is ragadja. Bizonyára ismerte ezt a közszájon forgó mondást, és elvileg igazat is adott neki. Ez a „botrányos” mondat Jézustól tehát egy közmondás volt, mint ahogy a magyar nyelvben is rengeteg közmondás van, amit használunk, és nagyon sok ezek közül bibliai eredetű. Az asszony bölcsességének, alázatának, hitének, odaszánásának, kitartásának következménye, hogy így tud válaszolni: „Igazad van, Uram. De hiszen a kutyáknak is jut abból, amit az asztalon esznek. A lehulló morzsák hozzájuk is eljutnak.” A pogány asszony képes volt Jézus gondolkodásmódját elvenni, fölvenni a fonalat, ha úgy tetszik, és megválaszolni és Jézus erre megteszi azt, amit az asszony kér tőle. Jézus viselkedésének ez a rejtélyessége, különlegessége, amelyet nem értünk, csak arra hívja fel a figyelmünket, hogy a kikutathatatlan, megfoghatatlan, leírhatatlan Isten, aki isteni titkokkal van körülvéve, az emberi spekulációkkal, kitalációkkal szemben ebben a történetben is jelen van. Ezt látjuk itt a szemünk előtt. Ez az asszony rendíthetetlen hitével képes belekapaszkodni a Jézus által először kifejezett „nem”-be is, amiből végül  Jézus által ”igen” lesz. Az Isten cselekszik, és ahogyan Jákob sem bocsátotta el a küzdőtársát, amíg meg nem áldotta, az asszony is ott maradt Jézus közelében, amíg be nem következett az, amit ő kért.

Úgyhogy ez a „kutya nehéz” Ige, az ezt jelenti. Az írásmagyarázók véleményének figyelembevételével, és Hamar Pista bácsi tanulmányának felhasználásával.[1]  Megértjük ezt a történetet, hogy itt nem valami különösen megkeményedett Jézusról van szó, egy megszigorodott Jézusról van szó, egy kissé irgalmatlanná vált Jézusról van szó, hanem olyan Jézusról van szó, aki nagyon is tudatosan cselekedett.

Háromféle magatartást látunk ebben a történetben. Akármi is motiválta a tanítványokat, az első magatartás, az ő magatartásuk, ugyanis az történik, hogy ezek a tanítványok az elrejtettséget, az elvonulást, a Mesterrel levés alkalmát várva azt mondják, hogy tegye meg, amit az asszony kér. Bocsásd el, tedd meg, amit kér! Hagyd, hogy elmenjen innen! A tanítványok, mint oly sokszor, ezt pontosan nem tudjuk a szövegből, de a tanítványok, mint oly sokszor, talán csak azt akarták, hogy vége legyen ennek. Hagyja már abba, hogy ne kelljen a nyaggatásától, a kiáltozásától, az ott levésétől szenvedniük. S ez a magatartás nem idegen a ma emberétől sem, a ma keresztyénétől sem. Ha merném, akkor azt merném kérdezni  a kedves testvérektől:  Bennünket vajon milyen kutyák nyaggatnak? De én ezt nem merem. Szóval,  nekünk mik okoznak olyan problémát, amikor sürgetően inkább, hogy szabaduljunk, valakinek engedünk, valamit valakire ráhagyunk, valakivel valamiben megegyezünk, támogatjuk csak azért, hogy előbb szabaduljunk, hogy vége legyen, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, hogy mi történik körülöttünk. Valószínű, hogy a tanítványok jót akartak. Valószínű, hogy ez nem is lényeges eleme a történetnek, hiszen Márknál nem szerepel, ahogy említettem. De mégiscsak megdöbbentő, hogy Jézus tanítványai, akik ott vannak körülötte, az elvonulást elsődlegesnek tartják, míg Jézus a szolgálatot tartja elsődlegesnek. Nagyon fontos ennek a kis csoportnak, a kis tizenkettes tanítványi körnek a viselkedése abból a szempontból, hogy nem szabad sürgetnünk az Istent. Nem szabad leráznunk az Isten által hozzánk küldötteket. Tudjuk mindnyájan, hogy megvannak az életünkben a nem szeretem emberek, talán még a gyülekezetben is van olyan, akivel nem olyan jó a viszonyunk. Tudjuk pontosan, hogy vannak olyan alkalmak, amelyek megnehezítik az életünket, vannak akiket elkerülünk, akikkel nem szívesen állunk beszélgetésbe, akiket ha meglátunk az utcán, összerándul a gyomrunk. Vajon ezt akarja-e Isten? És akkor elkezdjük sürgetni az Istent, elkezdjük sürgetni magunkat: Jaj Istenem, megadom, amit kért, csak menjen már innen. Ezt ez a történet biztosan nem erősíti meg, hogy így kell viselkednie egy tanítványnak. Isten mást akar megerősíteni bennünk ezen a történeten keresztül.

Nézzük meg Jézus viselkedését. Jézus pontosan tudta, hogy mik a prioritások az életében. Ő tényleg nem volt nacionalista semmilyen értelemben. Ő a Biblia Igéit töltötte be, amikor Izrael nyájához, eltévedt juhaihoz küldetett, és ott akart szolgálni elsősorban. Pontosan az Ézsaiási igében, amit fölolvastunk a 60. fejezetből, ebben kiderül, hogy Isten minden népek megváltója. Jézus Krisztus minden népek megváltója. De tudott prioritásokat tenni, tudott különbséget tenni aközött, hogy mi az első, és mi az a szolgálat, ami Őrá elsőrenden vonatkozik. Miközben jelen volt az életében az irgalmasság, a könyörület, a szeretet, ahogyan megismertük őt, ahogyan elképzeljük őt, ahogyan szeretnénk követni őt, mégis különbséget tett, hogy mi a legfontosabb. Ez a második gondolat számunkra, hogy mi, Krisztus követőiként, hogyan tesszük ezt? Krisztus nem csak Messiásunk, hanem példaképünk is. Őt követjük, ezért vagyunk keresztények, ezért vagyunk református keresztények. Tudnunk kell azt, hogy mik a prioritások az életünkben. Olyan sokszor mondjuk szószékről is, bibliaórákon is , olyan sokszor beszélgetünk arról, hogy tegyük az életünkben első helyre Jézus Krisztust. Mit jelent ez az életünkben? Meg tudjuk-e ezt valósítani egyáltalán? Olyan sokszor mondjuk, hogy viseljen gondot mindenki a saját háza népére, akik ránk bízattak. Egyszer egy régi prédikációban a nepáli négereket említettem, hogy nem azokat kell a szívünkön hordozni, akik távol vannak tőlünk. Isten, ha majd számonkér bennünket a szolgálatunkért, a ránk bízott feladatainkért, akkor nyilván azokért kér számon, akik a közelünkben voltak, akikkel találkoztunk, akiknek módunk lett volna hirdetni az evangéliumot, akikkel meg kellett volna élnünk az evangéliumot.

Vigyük ezt magunkkal majd haza a szívünkbe, hogy kik azok, akiket ránk bízott az Isten? Kik azok, akik felé elsőrendűen szolgálnunk kell?

Most a házasság hetében élünk. Nagyszerű dolog, hogy van egy ilyen hét, de nyilván egy házasság nem egy hétből áll egy évben, hanem 52-ből, plusz ott az éjszaka is ugye, tehát még több az időből. Most az embereknek el kell gondolkozni azon:  Hogyan is vagyok a házasságommal?  Tegnap a szandaszőlősi Filmklubban megnéztünk egy filmet. A többféle címen ismert – Tűzálló, Tűzpróba, Szerelempróba, Tűzálló házasság, ki hogy ismeri, Fireproof az angol címe, –  film  főhőse Caleb, akár magyar férfi is lehetett volna. Csődbe ment a házasságuk,  – anélkül, hogy spoilereznék, –  tehát csődbe ment a házasságuk, válságba került, a válás közelébe kerültek. Miközben ő volt a hős tűzoltó, a feleség egy jól megbecsült kórházi sajtós, ahogy ilyenkor lenni szokott, veszekedés veszekedés hátán. Előkerült a „ de te mindig, de te soha, stb.” És akkor az édesapjától kap egy füzetet, egy 40 napos programot arra, hogy megmentse a házasságát. És hogy mitől volt annyira akár magyar férfi is ez a Caleb? Hát ő már az első napon azt remélte, az első napokban azt remélte, hogy egy megterített asztal, a 40 dolláros helyett 25 dolláros virágcsokor, és a legolcsóbb csokoládé meghatja a feleségét, és akkor majd a feleség  a homlokára csap és azt mondja, hogy „ó, hogy eddig ezt nem vettem észre, én szeretem ezt az embert.” Ugye értjük emögött az irónia mögött a botlásainkat, a negatívságainkat, a sokszor előforduló felületességeinket, amiben benne vagyunk. Aztán Calebnek halad tovább az élete, elmúlik belőle az az érzés, hogy kisbefektetés nagy haszon. Körülbelül a felénél, a huszadik napon változik a hozzáállása és keresni kezdi Istent. Többen szólnak hozzá, hogy:  „Hogy állsz az Istennel? A házasságomat meg akarom menteni, de Istennel engem hagyjatok békén.” Azt mondja az apjának, ezt mondja a kollégáinak, mindenhol ezt mondja, és a huszadik napon körülbelül rájön, hogy valami nincs rendben. Nem elég a kisbefektetés és a nagy haszon reménysége. Prioritásokat kell fölállítani az életébe. Mi az elsőrendű feladat? Akarja-e a házasságát megmenteni? Van egy jelenet, pontosan nem emlékszem már, hányadik napon, amikor megteríti az asztalt, vacsorát főz, ő, aki egyébként soha nem csinált semmi ilyet az előzményekben. Meggyújtja a gyertyát, és utána megkapja a válópapírokat. Várja mosolyogva, a vacsora előkészület hatását, mint egy hős, mint egy terminátor, és a feleség abszolút ezt észre sem veszi. Miért fontos ez? Azért fontos, mert ahogy Jézus fölállított prioritásokat, úgy  minden embernek, a filmben Caleb is fölállította ezt, az életben nekünk is föl kell állítanunk prioritásokat.. Kik bízattak ránk? A házastársunk, a gyermekeink, a szomszédaink, a gyülekezeti tagjaink, azok, akik körülöttünk vannak, első- renden őfeléjük kell szolgálnunk. Ez nem jelenti azt, hogy kifelé nem szolgálhatunk. Elsőrenden a gyülekezetben kell megélni a hitünket, gyakorolni református kereszténységünket azért, hogy formálódjon a jellemünk. Persze mondhatnánk azt ironikusan, hogy vannak azért elég jó, keményen formáló testvérek a mi gyülekezetünkben is, de értsük ezt jól. Az Úristen igéje és Szentlelke hozott bennünket ide össze és ezért kell prioritásként az otthoni családunkban, nem csak a házasság hetén és a gyülekezetünkben, a lelki családunkban is, minden testvért úgy kezelni, hogy elsősorban felé fordulok szeretettel és ő felé akarok szolgálni. Jézus tudta ezt, és bennünket is arra bíztat, hogy állítsuk föl ezeket a prioritásokat.

Nyilvánvaló, hogy lehet élni és sokan élnek is úgy, hogy föladják az Istennel való kapcsolatukat, mert nem teljesíti a kívánságukat. Láthatjuk ebben a történetben. Az Isten válasza először hallgatás, majd elutasítás. Ha konkrétan értelmezzük a mondatait Jézusnak, akkor nemhogy elutasítás, talán még megalázás is van benne. És sokan, amikor az isteni hallgatással találkoznak, így sértődnek meg:  Hát én nem így képzelem Istent! Mit képzel magáról Isten, hogy ilyen? Én nem ezt gondoltam! Érezzük-e azt a különbséget, amely a felséges Isten, a leírhatatlan Isten és közöttünk porszem emberkék között van?
Hogy valóban úgy éljük az életünket, hogy Isten kutyába se vesz bennünket talán. Értsük ezt jól persze. Sok évvel ezelőtt nagyon szerettem egy filmet, a Szomjas György rendezte a Kopaszkutya című filmet, amelyben a Hobo Blues Band tagjai és a P. Mobil együttes vezetője Schuster Lóránt játszik. Annak a címadó dala a Kopaszkutya című dal, abban benne van ez a szöveg: „ le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája.” Micsoda öntudat, igaz? De ezt is értsük jól, ezt a kutyaságot idézőjelben vállalnunk kell. Vállalnunk kell, hogyha Isten hallgat, akkor is várjuk azt, hogy ő milyen morzsákat ad olykor nekünk. Ami talán csak nekünk morzsa. És hogy miből gondolom ezt? Abból gondolom, hogy ez az asszony, amikor frappánsan megválaszolt Jézusnak, mert nem adta föl, nem tántorodott el attól, hogy Jézus hallgatott, és nem tántorodott el attól, hogy Jézus tulajdonképpen egy kicsit megalázó dolgot mondott neki, hanem kitartott, és tett még valamit. Leborult Jézus elé. Föladott mindent. Itt nem vizsgálhatjuk, hogy mekkora nagy hite volt, és honnan hallotta, és mit csinált és micsoda kitartás volt benne, föladta önmagát. Leborult Isten előtt, megadta magát neki, ha úgy tetszik. És aztán hitvallást tett: Uram, segíts rajtam! A másik hitvallás után, amikor azt hallottuk, hogy Dávid fia, könyörülj rajtam!

Ez a harmadik megtartás. Amikor érthetetlen az Isten igéje, amikor nem értjük sokszor a lelkipásztorokat innen a szószékről, hogy miket is beszélnek, amikor nem értjük, hogy mit mond a Biblia. Tudunk-e várni úgy, mint ez a kánaáni asszony? Tudunk-e leborulni Isten nagysága előtt és Isten szavai előtt és azt mondani, hogy Uram, segíts rajtam! Nem értem, nem tudom, miért pont velem, miért pont nekem jutott ez, de könyörülj rajtam! Meg tudjuk-e várni, míg az Isten föloldja a hallgatását? Meg tudjuk-e várni, amikor Isten formál bennünket, és akkor bizony szembe kell nézni önmagunkkal?
Meg tudjuk-e várni, hogy Isten beleavatkozzon az életünkbe akkor, amikor az Ő ütemterve szerint ez bekövetkezik, hogy változást eszközöljön? És még akkor is prioritás tud-e maradni Jézus az életünkben?
Olyan emberileg furcsa logikák szerint kerülnek bele emberek a Bibliába, hogy sokszor tényleg nemcsak ezen a történeten, más történeteken is elcsodálkozhatunk. Gondoljunk bele, hogy ez a történet az akkori korban mindenki előtt ismert volt és itt ismert, mielőttünk is, XXI. századi keresztények előtt. Azért, mert Isten tanítani akar általa. Azt szeretjük mindnyájan, és ebben nyilván nincs is semmi hiba, amikor az Isten egyértelmű válaszokat ad, amikor nem kell várakoznunk, amikor a testvérek szeretnek bennünket, amikor minden úgy történik, ahogy mi elképzeljük, csak hát az élet nem ilyen. Ez legfeljebb brazil, vagy újabban török szappanoperákban fordul elő, hogy minden úgy történik, ahogy a főhős elképzeli. Isten nem azt akarja, hogy mi az életünket úgy éljük, mintha szappanopera volna. Isten sokszor elrejti a kegyelmét előlünk, azért, hogy ne a saját elgondolásaink, érzésünk, fölfogásunk, kitalálásunk szerint vélekedjünk róla, hanem csakis az igéje alapján. Nehéz ez. Bart Károly, a híres teológus azt mondta,  „Isten, aki egészen más”, mint ahogy mi elképzeljük. Nem tudjuk Istent skatulyába zárni, nem tudjuk korlátok közé szorítani, mert más. Mert erősebb, hatalmasabb, kimondhatatlanul szeretetteljesebb, mint bármikor is el tudnánk azt képzelni.
Igazat kell adni az Úrnak, amikor nehéz helyzetben vagyunk és rá kell bízni magunkat. Azt gondolom, hogy ez az élethelyzet, amiben most mi magyarok, mi szolnoki reformátusok vagyunk, ez elég nehéz. Nem lehet könnyen venni. Találgatunk, bizakodunk, reménykedünk, mikor lesz vége a COVID-nak, hogy alakul a gyülekezeti életünk, hogy tudunk bizonyos logisztikai dolgokat megtenni és nehezen tudunk olyan terveket kitalálni, véghezvinni, papírra vetni, amelyeket biztosan meg tudunk csinálni. De egyet tehetünk, leborulhatunk az Úristen előtt és kiálthatunk hozzá, hogy Uram, segíts rajtam! Uram, segíts rajtunk! Semmi más választásunk nincs.

Amikor jó gyülekezetet szeretnénk, jó családi életet szeretnénk, okos és szép gyerekeket szeretnénk, akkor gondoljunk arra, hogy Isten ránk bízta, hogy ők legyenek az elsők, mint  „szolgálati terület” az életünkben, hogy adjuk azt a szeretetet, amelyet megtapasztaltunk Jézus Krisztustól feléjük is, hogy ők is gyógyulhassanak, megismerhessék Jézus Krisztust. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Jézus Krisztus tegnap ma és mindörökké ugyanaz. Jézus nem változik.

Bármennyire is meghökkentő volt, felolvasott textusunk, Jézus Krisztus mindig igazságos marad, irgalmas marad és szeretetteljes marad felénk. Jézushoz úgy tudunk igazán odafordulni, és úgy tudjuk megérteni az ő akaratát, amit mindig imádkozunk a Miatyánkban is, hogy ha meg tudjuk mondani, leborulva előtte, hogy Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam, megtudjuk ezt vallani.
Szaván fogjuk Istent, ezt olvastam az egyik prédikációban. Azért tudjuk szaván fogni Istent, mert az ő szava igaz, az Ige igaz. Az beteljesedik, ahogyan az Isten tervével egyezik. Isten nem változtatja meg azt, amit kigondolt rólunk. Nem gondolja meg magát. Ha bármelyikünk olyan élethelyzetben van, amelyik nehéz, fájdalmakkal, küzdelmekkel van teli, és ki ne lenne olykor ilyen élethelyzetben? Gondoljunk arra, hogy ez a kánaáni asszony leborult és kitartott Jézus előtt és hitvallást tett róla és megkapta azt, amit ő szeretett volna, mert az Isten megadta azt az ő terve szerint. Az a kérdés, hogy le tudunk-e így borulni, mint a kánaáni asszony Isten előtt és tudunk-e róla ilyen hitvallást tenni? Nem csak a szánkkal, hanem a tetteinkkel is. Nem elég úgy szaván fogni Istent, hogy emlegetjük, vagy szinte mantrázzuk előtte, hogy Uram, te megígérted, hogy ez és ez fog lenni, hanem úgy, hogy az ige egészét tekintve, a Biblia egészét tekintve komolyan vesszük az Isten szavát és akkor zörgethetünk és megnyittatik nekünk.

Mi történt a kánaáni asszonnyal? Krisztus szaván fogta és ez a morzsaszedegető gondolat azt eredményezte, hogy Jézus megadott mindent neki, amit kért és amit csak megadhatott volna egy zsidó származású embernek. Befogadta Isten országába ezt a kánaáni asszonyt, ő is részese lehetett az örökségnek, és a lánya gyógyulása mellett kap még egy dicséretet, egy áldást Istentől. Azt mondja Jézus: „asszony, nagy a te hited.” Ha úgy kérjük Jézust, minden gondunkkal, problémánkkal, mint ahogy a kánaáni asszony leborulva, hitvallást téve róla és figyelve az ő szavára, akkor elérhető Isten áldása számunkra, amely a mindennél nagyobb ajándékot jelenti. Boruljunk le hát mi is Krisztus előtt ilyen morzsagyűjtő, szavánfogó, alázatos hittel és kiáltsunk hozzá ma is: Uram, segíts nekem! Így legyen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Fel tudsz sorolni tíz nagyon fontos személyt, tevékenységet, csoportot az életedből, amik a legfontosabbak számodra?
2. Mit jelent számodra, hogy az Isten legyen az első helyen az életedben?
3. Hogyan hordozod, ha Isten hallgat, vagy úgy érzed, mintha elutasítana?
4. Kikről gondolod, hogy rád bízta őket Isten? Miért?
5. Tudsz-e leborulni és hitvallást tenni „kutyás” helyzetekben?

Bárány György

[1] Hamar István: Közmondások és szólások Jézusnál – Megtalálható: http://hamaristvan.blogspot.com/2018/01/kozmondasok-es-szolasok-jezusnal.html