Olvasandó: Máté 15, 1-20.

„Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai… Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert… Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert.” Máté 15, 7-9. 11. 19-20.

 

Böjt első vasárnapja és Bibliavasárnap van ma. A böjtben mindig felvetődik a kérdés: hogyan böjtölünk mi, reformátusok? Ez a kérdés összekapcsolódik egy komoly kérdéssel, ami az istenkereső ember szívében ott van: hogyan tiszteljem Istent? Szeretném őt úgy tisztelni, ahogyan az neki kedves. Ez – amennyiben valóban komolyan vesszük – mindig gyakorlati, életgyakorlatot meghatározó kérdés. Egy kicsit általánosabban megfogalmazva a kérdést, ahogyan a nem egyházi ember is felteszi: milyen a helyes életvezetés?

 

Jézus korában a farizeusok központi kérdése volt ez: hogyan tisztelhetem Istent? Gyakorlati módon gondolkoztak erről, az életvezetésüket, mindennapjaikat meghatározó módon.  A kézmosás, amit szigorúan gyakoroltak nem higiéniai előírás volt, hanem rituális. Az Ószövetség papokra, templomi szolgálatra, áldozatbemutatásra vonatkozó előírásait terjesztették ki a hétköznapi emberek életére is ezzel. Az Isten előtti tisztaságot szerették volna így elérni. Úgy gondolták, hogy a lelki fertőzés kívülről érkezik. A rituális kézmosással megakadályozzák, hogy az a testükbe jutva megfertőzze az életüket.  Felháborodnak azon, hogy Jézus és tanítványai nem élnek a szerintük fontos elvek szerint.

Vajon Jézus nem veszi komolyan Isten tiszteletét, a helyes életvezetést?  A tanítványait is lazaságra bátorítja? Nem számít? Isten úgyis kegyelemből fogad el, akkor mindegy, hogyan élünk? Felül lehet-e írni azt, amit Isten régen mondott, hiszen megváltozott körülöttünk a világ, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá? Vajon Jézus erről beszél?

Nagyon lényeges, hogy megértsük azt, amit ő mond! Jézus szerint fontos kérdés, hogy tiszteljük Istent, és az sem mindegy, hogy hogyan! Az ütközési pont a farizeusokkal, a nézeteltérés lényege: mihez igazodunk ebben a kérdésben?

Miért vonják kérdőre Jézust a farizeusok? Megszegik tanítványai – nem a Tízparancsolatot, nem a Szentírás előírásait, hanem – az ősök hagyományát. Jézus pedig visszadobja a labdát: a farizeusok annyira fontosnak tartják az ősök hagyományát, hogy a hagyományért megszegik az Isten parancsolatát, az Isten igéjét.  Jézus Isten igéjét, parancsát nem változtatja meg, sőt rámutat, hogy a nem Isten igéjére alapuló hagyományhoz ragaszkodó farizeusok, éppen Isten parancsát szegik meg a hagyományukért.

Két súlyos probléma van a farizeusi gondolkodással: hiányzik belőle a szív, és nem Isten igéjére, hanem emberek parancsolataira alapul. „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai.”

 

Mit tanít Jézus Isten tiszteletével, a helyes életvitellel kapcsolatban?

1. A hitünket, a gondolkodásunkat és az életvitelünket Isten kijelentett Igéjéhez, a Szentíráshoz kell igazítanunk, és nem emberi hagyományokhoz, vagy akár a korunk emberének véleményéhez.
2. Az Isten szerinti helyes életvitel elsősorban nem vallásos gyakorlatokat, tárgyiasult istentiszteletet, kötelességszerű áldozathozatalt, hanem Isten szeretetének embertársaink iránti szeretetünkben való gyakorlati kifejezését jelenti.
3. A helyes istentisztelet forrása az Istent tisztelő, szerető, iránta hálás szív. A problémánk gyökere a szívben van. Felszínes megoldások nem segítenek, nem csupán a viselkedésünk megváltoztatására, hanem gyökeres változásra, „új szívre” van szükség!

 

1. Hitünk és életünk egyedüli helyes zsinórmértéke a Szentírás. Jézus ezt képviselte. A reformátorok újra felfedezték ezt az igazságot, és ragaszkodtak hozzá. Sola Scriptura. Ma nem csak böjt 1. vasárnapja van, hanem bibliavasárnap is. Ilyenkor – amellett, hogy támogatjuk a Bibliatársulat munkáját – mindig különösképpen emlékeztetjük magunkat erre az igazságra. Valójában azonban minden vasárnap bibliavasárnapnak kellene lennie. Minden nap biblianapnak. Amikor tudatosítom magamban, hogy ma is Isten Igéjéhez fogom igazítani az életemet. Luther hangsúlyozta a 95 tételben, hogy a hívek élete naponkénti megtérés kell legyen, a reformátorok fontos tanítása volt az ecclesia semper reformanda, vagyis az egyháznak (és a hívő embernek) szüntelenül reformációra van szüksége. Mihez térnénk meg, mihez igazítanánk vissza nap, mint nap az életünket, ha nem a Szentíráshoz?

Mennyire más az, amikor valaki megpróbálja kitalálni, hogy minek örülnék, mint az, amikor megkérdez erről engem, vagy beszélgetve velem megismer, és erre alapozva kedveskedik. Mennyire más, amikor a gyermek a maga esze után akar kedveskedni a szülőnek, mint az, amikor szót fogad neki. Lehet, hogy a szófogadás kevésbé tűnik fantáziadúsnak, mégis az az igazán kedves. Nos honnan tudnám, hogy minek örül Isten, ha nem abból, amit ő elmondott. Isten nem játszik velünk „találd ki, mire gondolok” – játékot. Ő világosan elmondta, hogy mire gondol, hogy mit tart jónak, hogy mi a fontos és kedves neki. Vegyük komolyan az igét. Mindig ott támad torzulás az egyház életében, az ember vallásosságában és életvezetésében, ahol elhajlunk az Isten Igéjétől. És minden egyházi megújulás, ébredés, reformáció, megtérés gyökere az Ige újra felfedezése és az Igéhez való visszatérés.

 

A farizeusok az elődeiktől átvett emberi hagyomány miatt tértek el Isten kijelentett parancsától. Ez a kísértés azóta is jelen van az egyházban. Gyakran vetjük a szemére mi, protestánsok a római katolikus egyháznak, hogy a Biblia mellé odateszik az egyházi hagyományt is. Mielőtt azonban nyugodtan hátra dőlnénk, hogy nekünk nincsenek ilyen egyházi hagyományaink, gondoljuk végig, hogy hogy hányszor irányít bennünket az, hogy „így szoktuk!” „Mindig is így csináltuk” Mi az, amiben megkötöz ez minket is? Mi az, amiben e miatt nem engedelmeskedünk Krisztus világos parancsainak?

Fontos tisztán látnunk, hogy nem minden jó, ami hagyomány, nem minden jó, ami régi. Az a hagyomány, ami szembe megy Isten parancsával, ami nem biblikus, az akármennyire régi, magyar, vagy református, akármennyire megszoktuk, és belénk ivódott, akkor sem jó és nem kedves Istennek. A babonás szokások például, amelyeknek már el is felejtettük az eredetét, csak gyakoroljuk, mert régi, és azt gondoljuk, hogy ezért jó.

 

Persze van még valami, ami kísérti, sőt egyenesen nyomás alá helyezi az egyházat. A régi helyett az új. A korszellem, az aktuális világnézet, ami körülvesz bennünket. Kísértés, hogy igazodjon az egyház ehhez, hogy ne legyen elavult, modernizálja a látását, mert bizonyos szabályok a mai világban betarthatatlanok, nem aktuálisak. Ahogy egy lelkipásztornak mondta egyszer valaki: A Tízparancsolat változtatásra szorul. Bizonyos parancsolatokat lehetetlen betartani a mai világban. Nem kellene az egyháznak revideálni ezeket? A hetedik parancsolatra teszik gondolni (ne paráználkodj)? – kérdezett vissza a lelkész. Igen arra – hangzott a felelet. A szexuális szabadosság korában korszerűtlennek tűnik ragaszkodni ahhoz, hogy egy férfi és egy nő életre szóló szövetségében van helye a szexualitásnak.

Ezzel szemben is igaz azonban: hitünk és életvitelünk szempontjából nekünk nem az az iránytűnk, hogy mi a korszerű, mi az, amit könnyen elfogad a kultúránk, hanem az, amit Isten az ő Igéjében kijelentett. Történetesen a hetedik parancsolat Isten kijelentett igéje, a házasság és a szexualitás rendjére nézve sok mással együtt Isten Igéje világos útmutatást tartalmaz. Ez nem változott meg az évszázadokkal, a változó világgal. Az emberiség hajlott el ettől egyre jobban. Ez akkor is így van, ha sok helyen – és sajnos a hívek életgyakorlatában már nálunk is – az egyház is elhajlik Isten igéjétől ezen a téren (is).

 

A „legbriliánsabb mutatványunk” az, amikor a lényegben, a tartalomban igazodunk a világhoz elhajolva Isten örök Igéjétől, közben az időleges formákban pedig foggal körömmel ragaszkodunk az elődeink hagyományához, amely nincs rögzítve a Szentírásban. Tesszük ezt úgy, hogy ezekben a kérdésekben, amelyekben Isten igéje szabadságot hagy nekünk vérre menő vitákat folytatunk súlyosan vétkezve a szeretet és az egység, a másik elfogadásnak parancsa ellen. Szeretetlenség, amikor mindenkire a saját szokásainkat akarjuk rákényszeríteni, mert mi ezt szoktuk meg, nekünk ez otthonos, ez kényelmes!

Legyünk résen és vizsgáljuk meg magunkat!    

 

Ha szereted az Urat, az Igére figyelj, ne másra, az istentiszteleted és az életviteled szempontjából is. Ne arra, hogy hogyan szoktuk, ne arra, hogy mit fogad el a kultúránk, ne arra, hogy hogyan érzed, mi az, ami színes, látványos, vonzó, vagy mit csinálnak mások. „Ha szerettek engem, megtartjátok, amit parancsoltam nektek.” János 14, 15. „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” János 15, 12. – mondja Jézus.

 

2. Ez a második nagyon fontos üzenete a mai igének. Jézus parancsának a lényege a szeretet. Az, hogy szeressük őt, és ezt azzal fejezzük ki, hogy szeretjük egymást, szeretjük a másik embert. Gyakran ennek a parancsnak mondunk ellent, amikor Istent úgy akarjuk tisztelni, hogy olyan hagyományokhoz ragaszkodunk, amelyeket Isten Igéje nem ír elő, és ezért nem marad figyelmünk a másikra, vagy nem tudjuk elfogadni azt, hogy ő másként csinálja… Vallásos cselekedetekkel, magunk kitalálta vállalásainkkal, buzgólkodásunkkal pótoljuk a szeretet gyakorlását megnyugtatva magunkat közben azzal, hogy mi áldozatot hozunk Istenért, teljesítjük a kötelességünket.

 

Jézus hoz egy példát a farizeusoknak arra, hogy hogyan szegik meg Isten parancsát a hagyományukért. Az áldozati ajándék, vagy korabeli nevén a korbán szokása (v.ö. Márk 7, 11.) Ez azt jelentette, hogy az ember az Isten tiszteletére szentelt valamit, ami az övé, vagyis gyakorlatilag a templom örökölte azt a halála után. A felajánlás pillanatától kezdve az foglalt volt, tulajdonosa nem idegeníthette el. Voltaképpen nem is volt többé tulajdonos, csak haszonélvező. A haszonélvezet joga pedig csak őt illette meg. Ő használhatta, de senkinek nem adhatta oda. Értjük, ugye, hogy ez teljesen és visszavonhatatlanul kivette a kérdéses vagyontárgyat (házat pl.) a szeretetből megosztható dolgok közül? Ha valaki ilyen korbán ajándékként felajánlotta a házát, oda már nem fogadhatta be idős szüleit. Így a korbán, ami nagyon komoly vallásos felajánlásnak tűnt, ellene mondott Isten parancsának, az 5. parancsolatnak, amely a szülők tiszteletére vonatkozik, és ellene mondott a szeretet parancsának is.

 

Jézus szerint ez teljesen fejre állítja az istentiszteletet, és súlyos képmutatás. Miközben látványos, tiszteletre méltó áldozatot hozok, közben elfordulok attól az embertől, akit Isten rám bízott, akinek szüksége van rám. A helyes istentisztelet lényege az, hogy szeretem Istent azzal, hogy szeretettel fordulok ahhoz az emberhez, akit ő rám bízott, akinek szüksége van rám.

 

Korbán. Mi már nem használjuk ezt a szót. Nem is értjük. A korbán lelkülete azonban nem veszett ki belőlünk.  Tárgyias formában, áldozathozatalban (anyagi, erőfeszítés, teljesítmény) akarjuk tisztelni az Istent, eközben a szeretetről megfeledkezünk, vagy egyenesen az „istentiszteletünk” miatt leszünk szeretetlenek! „Aranysujtásos” épületek és kegytárgyak, egyházi „píár”, látványos teljesítmények, programok mellett jut-e figyelmünk, szívünk, időnk pénzünk a diakóniára, a szeretetszolgálatra? Jut-e annyi figyelem a szükségbetöltésre, amennyi a körülményeink biztosítására?

 

Miközben a külső szokásokra, lemondásra koncentrálunk, marad-e időnk, figyelmünk arra, ami igazán fontos? Böjtben például amellett, hogy mit nem eszünk, mit nem iszunk, mit nem nézünk, vajon gondolunk-e arra, hogy több időt töltsünk Istennel, és több figyelmet és törődést szánjunk azokra, akiknek szükségük van ránk? (És ezek nem mindig a kerítésünkön kívül vannak!)

Miközben odaszánjuk időnket a kötelességteljesítésre, marad-e időnk egymásra? Mire mondjuk mi azt, hogy „korbán”? Ezt az időt Istenre, a szolgálatomra, a munkámra szántam, nem adhatom neked kedves szülőm, gyermekem, házastársam, testvérem… Hogyan működik ez a mindennapokban?

 

Érezzük a szeretet a fontosságát, erejét. Most, amikor emberek szenvednek, bajban vannak mellettünk a világban, akkor önkéntelenül is mozdul a szívünk. Érezzük, hogy sok mindent félre kell tenni, és időt, figyelmet, anyagiakat kell szánni a másokért való imára és a segítésre. Jól van ez így! Erősödjünk ebben! És a békeidőkben is emlékezzünk erre! Mert háború mindig ott tör ki, ahol valami fontosabb lesz, mint a szeretet, mint Isten és az embertárs szeretete. Az élet ott működik defektesen a közösségeinkben, ahol valami ilyen „korbán” lesz: fontosabbá válik, mint a szeretet.

 

3. A harmadik fontos üzenet, hogy a helyes istentisztelet, az Isten szerint helyes életvitel a szívünkből indul ki. A Jézus által idézett ézsaiási prófécia szerint az igazi baj a korabeli farizeusok vallásos és mégis istentelen életvitelében ez: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem.” Az életvitelük problémája szívproblémába gyökerezik. Ez pedig nem csak az ő esetükben, hanem ma is mindannyiunk esetében igaz. A problémáink gyökere az Istentől távol levő szív. Az Istentől távollevő szívünk önmaga körül forog. Az önzés, az eltorzult vágyak, a hamis hitek és félelmek irányítják.

Nem a külső fertőzéssel van a bajunk, hanem a romlott gyökérrel. A külső dolgok, amelyek kísértenek, felzaklatnak, kiborítanak csak azt hozzák ki belőlem, ami bennem van. Amikor valamire indulattal reagálunk a mi igazi bajunk nem a másik viselkedésével van (az az ő baja), hanem azzal, ahogy mi arra reagálunk. Böjtben lemondunk bizonyos ételekről, italokról? Van, aki egész életére le kell, hogy mondjon például a borról. Azt azonban látnunk kell, hogy nem a borral, étellel-itallal van a probléma, hanem a hozzá való viszonyunkkal! A paráznaság vajon a női szépség miatt van? Nem. Az a probléma, hogy milyen szemmel nézel rá, a szemedet pedig a szíved határozza meg.

A mulasztásaink a szeretet terén a szívünk önzéséből fakadnak. Nem azért nincs időnk a szeretetre, mert túl sok a dolgunk, hanem azért mert annyira lekötnek a saját dolgaink, amelyek adott esetben nem gonosz dolgok, csak túl fontossá lesznek számunkra, mert rólunk szólnak, hogy nem marad időnk és figyelmünk Istenre és egymásra.

Jézus radikálisan, vagyis gyökeresen tanít a bűnről, a helytelen életvitelről: a gyökérre mutat rá.  Így tanít az életünk gyökérproblémájáról: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert.” Máté 15, 19-20. Ezért nekünk is radikálisan kell a bűnről gondolkoznunk.

 

A gonosz gondolatok az istenellenes eltorzult gondolkodásmód, ami mindent meghatároz az ember életében. Nem véletlenszerűen kísértő rossz gondolatokról beszél itt Jézus, hanem a szívünket uraló hazugságokról, amelyekből a bűneink fakadnak.

Az istenkáromlás pedig nem csak a trágár beszédet, vagy az Isten nevének méltatlan használatát jelenti, hanem az Isten ellen lázadó szívünk gondolatait, indulatait. Az engedetlenségünk, a hálátlanságunk, a panasz, elégedetlenség, zúgolódás, az aggodalom, ami túl kicsinek látja Istent stb. Istenkáromlás, mert ahelyett, hogy dicsőítenénk Istent, ezekkel az indulatokkal gyalázzuk őt!  

Ebből fakad a többi, amit a kettő között sorol fel Jézus. Gyilkosság: akár szeretetlen szavainkkal, vagy nemtörődöm mulasztásainkkal. Házasságtörés: házassági hűtlenség, szószegés egyéb kapcsolatainkban. Paráznaság: torz önző módon megélt szexualitás, vágyaink önző kiélése. Lopás: a másik tulajdonának, idejének jogtalan eltulajdonítása, vagy az, hogy nem adom oda neki azt, amit Isten nálam helyezett el számára: rám bízta, hogy adjam oda neki. Hamis tanúskodás: pletyka, rágalom, mindaz, amivel a másik hitelét rombolom. Ezek mind az emberi kapcsolatainkat pusztító bűnök, az Isten ellen lázadó, torz gondolkodású, önző szív gyümölcsei. Ez csak egy szemelvény, nem teljes lista…

 

Jézus szavai szerint, amikor vétkezel, nem véletlenül elrontod, nem a külső hatások gáncsolnak el téged, hanem a szíved torz működése nyilvánul meg. Ismétlődő bűneink vannak: ismétlődő helyzetekben hasonlóan viselkedünk, „működünk”’. Amikor mások vagy mi magunk észrevesszük, hogy rosszul szóltunk vagy cselekedtünk egy adott helyzetben, vagy szégyenteljesen elmulasztottunk valamit, amit meg kellett volna tennünk, akkor látható gyümölcsöt terem a láthatatlan rossz gyökér. Olyan ez, mint a jéghegy csúcsa. Hajlamosak vagyunk ilyenkor a szánk elé kapni a kezünket, szégyenkezve. Lebőgtünk a környezetünk előtt, s talán magunkat is megleptük, magunkban is csalódtunk, s azt kívánjuk, bárcsak jobban figyeltünk volna, fogadkozunk, hogy legközelebb jobban figyelünk, nem fog többé előfordulni. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Ott van a víz alatt láthatatlanul, és mozdíthatatlanul az egész hatalmas jégtömb, amire a csúcs ráépül. Istent az érdekli, ami a felszín alatt van. Arra hív, hogy elsősorban ne azzal foglalkozzunk, ami látszik, hanem azzal, ami alatta van! Merünk ilyenkor megállni, és megkérdezni: miért teszem ezt, miért viselkedek így, mi van emögött? Merjük a beteg szívünket őszintén Isten elé vinni? Szembe nézel ezzel, vagy jobb nem is beszélni róla?

 

A problémáid nem a felszínen vannak, hanem a szívedben gyökereznek. Isten nem viselkedni akar megtanítani. Nem a felszínt akarja megváltoztatni, hanem a szívedet! A megváltozott szív megváltozott felszínt eredményez majd. Fordítva nem megy!

 

Jézus új szívet akar adni nekünk. Hogyan lehetséges ez? Vallásos szokások által nem megy. Böjtöléssel nem kapsz új szívet. Új szívet csak az élő Isten adhat. Ő ezt nem külön ajándékkent adja, hanem önmagával együtt. „Új szívet adok nektek… Az én lelkemet adom belétek, és az művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” Ezékiel 36, 26-27.  

Az Úrvacsora ezt hirdeti ma nekünk. Jézus Krisztus belehalt a te romlott szíved átkába. Feltámadt, és legyőzte a romlott gyökeret. Hogyan lehet a tied ez a győzelem? Hogyan lesz új szíved? Ha befogadod őt magát! Ha rábízod magad, és átadod neki az irányítást! Ha ő kezd el élni benned! Nem a kenyér és nem a bor, nem a külső dolgok változtatnak meg. Ezek csak kiábrázolják azt, ami valósággal láthatatlanul történik: ha hittel befogadod, behívod, Jézus belép és átveszi az irányítást. Egy életen át tartó változás veszi ezzel kezdetét. Jézus arcára formálódás. Indulj el ezen az úton Jézussal ma. Újulj meg ebben, engedd, hogy szívedet nap, mint nap Jézus igazítsa az ő igéjéhez, és hangolja szeretetre.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan jelentkezik életünkben és közösségünkben az a kísértés, hogy Isten Igéje helyett hagyományokhoz, vagy a mai világ elvárásához, esetleg valami máshoz igazítsuk magunkat?
2. Mondj példát arra, amiben nem változtathat az Isten Igéjéhez hűséges egyház, és arra, amiben változtathat, sőt változtatnia kell!
3. Hogyan találkozol a „korbán” lelkület kísértésével életedben?
4. Mit gondolsz arról, hogy a cselekedeteidért, szavaidért, indulataidért, gondolataidért és mulasztásaidért nem a külső körülmények, a téged ért hatások a felelősek, hanem a szíved bűnös működése? Mire indít ez téged?

 

Végh Miklós, lelkipásztor