Olvasandó: 1 Mózes 18, 16 – 33

„Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” Ő így felelt: „Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: „Ki tudjuk.” Erre ő ezt mondta nekik: „Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Máté 20, 20-28.

Kedves Testvérek!

Sokszor említettük már, hogy az emberi élet hasonlít egy kicsit a közlekedéshez. Ahogyan az utakon viselkedünk, ahogy az utakon betartjuk a szabályokat, az életben is többnyire úgy viselkedünk.. Talán többen emlékeznek rá, hogy milyen nagy várakozás előzte meg a Várkonyi téren a turbó körforgalom átadását, ahol elég világos jelzéseket adtak számunkra, ki hol akar behajtani, kihajtani, el tudott helyezkedni külső-belső sávon, azt gondolta minden erre szakképzett ember, hogy javítja a közlekedés hatékonyságát. Nem lesznek dugók, nem lesznek balesetveszélyes helyzetek. Ehhez képest, ha valaki arra jár, nap mint nap tapasztalja, hogy úgy közlekedünk ott, mint a hunok, hun így, hun úgy, idesorolunk, odasorolunk, aztán egy jó nagy gázfröccsel kivágunk a másik elé, emlegetjük a rokonságát, felmenőit, lemenőit, csak azért, mert mi követtünk el valami hibát, rosszul soroltunk be, de a célt el akarjuk érni. Mi soroltunk be rosszul és a másik a hibás. Mondhatnánk azt, hogy mennyire emberi, hát ilyen világban élünk, mit tehetünk, de a közlekedési körforgalom megálmodói, megtervezői a jelzéseket kirakók nem azzal a szándékkal tették ezt, hogy vicces vagy kevésbé vicces, de  életveszélyes helyzeteket teremtsenek számunkra, hanem hogy jobbá tegyék a közlekedést. Ennél sokkal magasabb szempontok vezetik az Isten Igéjét, amikor Isten valamit mond, azt a javunkra, az útmutatásunkra, az irányultságunkra, a céljainkra, arra, hogy mit hogyan tegyünk, hogyan közlekedjünk Isten országának építése közben, még akkor is, ha rosszul sorolunk be egy sávba. Ebben a mai történetben azt hallhattuk, hogy az oszlop tanítványok közül kettő, pontosabban a kettő és az édesanyjuk rosszul sorolt be egy sávba. Látták a célt, és aztán úgy gondolták, hogy ha már itt vagyunk, akkor használjuk ki ezt az alkalmat, és forduljunk az Úr Jézushoz az egyéni szempontjaink alapján felteendő kérésünkkel.

Mondhatnánk, minden nap megesik az ilyen velünk is, hát a Bibliától se idegen ez-  Ha olvassuk a Bibliaolvasó kalauz szerint a Máté evangéliumát, Jézus többször szól arról, hogy mi vár rá Jeruzsálemben, hova készül? Többször szól a tanítványoknak arról, – épp az előző fejezetben is, – hogy ők milyen pozícióra hívattak el, mi történik majd velük. Aztán mégiscsak tétováznak, bizonytalanodnak ezek a tanítványok. Azt gondolják a Zebedeus fiak is, ahogyan Péter is gondolta egyébként, hogy itt az idő, ez az alkalmas idő, hogy előálljanak a kérésükkel.  A többiek nem figyelnek, el vannak foglalva magukkal, vagy  valami mással, hát most tárjuk elő a kívánságunkat Jézusnak. Hát mégiscsak megyünk a beteljesedés felé, mégiscsak odamegyünk, amire készültünk, amire elhívattunk. Elmondják,   – bocsánat a kifejezésért, talán a régiek emlékeznek erre –  azt a  bizonyos „főnök neme lehetne-e?”  kérésüket. Elmondja édesanyjuk a fiak kívánságát,  Jézushoz. Azért merem ezt így mondani, mert más evangéliumokban nem olvassuk, hogy az édesanya van ott velük. Nyilván a szentíróknak megvan a maguk szempontja, hogy miért ezt vették bele az írásaikba. Minden bizonnyal az ő édesanyjuk Salomé volt, aki rokona is volt Jézusnak, még egy plusz, hogy ezt elő merjék adni. Meghatódhatnánk egy pillanatra, hogy milyen csodálatos édesanyai gesztus, ugye? Ezek a fiúk föladták önmagukat, föladták a hivatásukat, követik a Mestert, sok mindent végig éltek, végig láttak, hát azért annyi csak jár nekik, hogy valami méltó jó pozícióba kerüljenek az eljövendő királyságba, ami majd Jeruzsálemben bizonnyal megvalósul. Jutalomért szeretett volna könyörögni az anya. Ez kiderül a testtartásából,  leborul Jézus elé, tudja, hogy egy nála hatalmasabbal van dolga, és elmondja a kívánságát. Nagyon érdekes, mint oly sokszor máskor is, Jézus nem vitatja ezt a kérdést. Nem mondja azt, hogy képzeled, azért, mert rokonok vagyunk, az nem jogosít fel erre, hogy ezt, hogy azt kérj. Azért, mert a fiaid majdan egyszer oszlop apostolok lesznek, és sok mindent véghez visznek az Isten országáért, azért, mert a belső tanítványi körhöz tartoznak a mégoly „stabil” Péterrel együtt. Hát, hogy mersz ilyet kérni? Hanem visszakérdez, azt kérdezi:  kiisszátok-e azt a poharat, amit én? Szinte figyelmen kívül hagyja az édesanya kérését. Azonban  a fiúk lenyűgöző magabiztossággal válaszolják, hogy kiisszuk. Az egyik kedvenc filmemben van egy ilyen, amikor menekül a főhős, és bemegy Matathiashoz.  Üldözik őt a rómaiak, és akkor nem találják, mondja a római katona: Add elő! Hol van ez az ember? Add elő, mert jön a keresztrefeszítés. Láttál már keresztrefeszítést? Mondja centúrió Matathiásznak. Azt mondja Matathiász: A keresztrefeszítés az sima ügy. Mondja neki erre a centurió:  Ne mondj már ilyet! Ugye értjük ezt? A tanítványok ösztönösen rávágják, sima ügy, kiisszuk. Mi ebben a kérdés? Nem probléma. És Jézus nem rója meg őket ekkor sem, hanem azt mondja, hogy ezt kiisszátok ugyan, de ne így legyen közöttetek. Nektek nem az a célotok, követtek engem mindenben, itt vagytok velem, halljátok a tanításomat, de nem az a cél, hogy ti pozíciót szerezzetek magatoknak. Isten királyságában az lesz az első, aki többet vállal a szolgálatból. Jézus ebben példát mutatott nekik is, nekünk is. Biztos, hogy mindenben láthatták, hogy Ő hogyan, és milyen odaszánással végzi  – a tanítványok, a hallgatóság, minden körülötte levő csodavárása, értetlensége, ellenkezése, meg nem értése ellenére  – a szenvedés útjának vállalását. Kétségkívül a tanítványokban is megvan a szenvedés vállalásának készsége. Az egyik teológus azt mondja, hogy Jakabnak mártír halála volt,  – az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy kivégezték őt, – Jánosnak pedig mártír élete volt. Jakabnak mártír halála, Jánosnak pedig mártír élete volt, hiszen hosszú élettel ajándékozta meg az Úr, mégis száműzetésben, sok-sok szenvedésen keresztül menve élte le a tanítványi életét. János az egyetlen tanítvány, aki nem kivégzés, vagy valamilyen üldözés által halt meg. Tehát megvan bennük a szenvedésre való készség, de mégis úgy érzik, hogy ennek a szenvedésnek kell, hogy legyen valami jutalma. Úgy gondolkoznak, hogyha Ő, Jézus, valóban az, akinek mondja magát, akkor nekik ez jár, hiszen  mégiscsak föladtak érte sok mindent. Nem értik Jézusnak azt az üzenetét, hogy ez a királyság, nem az a királyság. Hogy világossá tegye Jézus a mondandóját, elmondja nekik, hogy hogyan van a fejedelmekkel és az elöljárókkal kapcsolatban. Uralkodnak, hatalmaskodnak, nehezítik az alattvalóik életét. Talán emlékszünk még Sámuelre, mikor a nép elmondja panaszát, kívánságát, hogy királyt szeretnének, akkor nem azt mondja Sámuel, hogy jaj, de jó. Elmondja, hogy egy király mit fog csinálni. A nép ugyanilyen öntudattal, ahogy a Zebedeus fiak is,  azt mondja, hogy mi akkor is királyt akarunk. Nem akarunk másmilyenek lenni. A Zebedeus fiak is azt mondják, rendben van, hatalmaskodnak, de mi szeretnénk ebből a hatalomból egy kis részt kapni. Szeretnénk, ha látnánk az áldozatunknak a gyümölcsét. Szeretnénk, hogy micsoda áldásokat kapunk majd, amikor eljössz a te országoddal, amely megvalósul a szemünk láttára. Nem idegen ez a magatartás, tőlünk se, legyünk őszinték. Amikor a gyülekezetbe is keressük a szolgálókat, és most ezt értsük jól, ez nem egy panaszlista fog lenni ismételten a gyülekezet felé. De, amikor keressük a szolgálókat, hívjuk a testvéreket valamilyen szolgálatra, bizony vannak olyan szolgálatok, amelyek nem szeretem, szolgálatok kevésbé látványosak, amelyek bizony nehézséget, áldozatot jelentenek számunkra, és hát az, hogy piciny és kicsiny az ember, ilyenkor sokszor látjuk, úgy el tudunk bújni,

 – legalább is magamra nézve, ezt őszintén mondom,  – hogy alig vesznek észre bennünket. Aztán amikor esetleg arról van szó, hogy valami ünnepi alkalom van, amikor áldás, amikor dicséret, amikor megbecsülés a részünk, akkor pedig előtérbe tudjuk magunkat helyezni. Hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy valahogyan úgy vegyünk részt a kereszténységben, mint élethivatás, hogy abban nekünk is legyen valami jó. Miért van ez? Azért van, mert az a világ, amiben élünk, nem csak a tanítványokra hatott, nem csak a Zebedeus fiakra hatott, hanem ránk is hat. Ebben a világban megvannak azok a kritériumok, amitől valaki elismert lesz, megbecsült lesz. Mije van, kicsoda ő maga, milyen pozícióban van, miket csinál, és hogyan éli az életét, köztiszteletnek örvend, ismerjük ezeket a kifejezéseket. A tanítványok is erre vágyakoztak. Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy nem látjuk annak a közmegbecsülésnek, annak a köztiszteletnek milyen ára volt, annak az egyénnek, vagy közösségnek az életében. Nyilván fáradságos, nehéz munkával jutottak el ide. S aztán mikor nem mennek jól a dolgaink, akkor mindig roppant egyszerűséggel tudunk bűnbakot találni. Gondoljunk csak bele, hogy itt mi történt a tízzel. A tíz nem azt mondta:  Testvérek, hát ti nem értitek a mi Urunknak az üzenetét? Megharagudtak azért, mert nekik ez nem így jutott eszükbe, vagy nem ezt mondták Jézusnak. Tudjuk, hogy Péter is előjött ezzel sokszor. Ugyanaz a motiváció, ugyanaz a lélek, ugyanaz a szemlélet volt bennük. Hát nehogy már, hát ők mivel különbek, mint mi? Kicsit nem figyelünk, rögtön helyezkednek itt a főnöknél és el akarják érni azt, amit szeretnének. Mennyire szomorú dolog ez, hogy az emberben az a hatalomvágy, ami ott van, a bűneset óta ott van az a hatalomvágy, ott van bennünk, hogy valamivel a másik fölé nőjünk, és valamivel a másiknál többünk legyen, valamivel a másiknál több tiszteletet, megbecsülést, szeretetet kapjunk, kísért bennünket ezzel az ördög.

Jézus élete végéig azzal szembesült, hogy amikor beszélt alázatról, odaszánásról, szolgaságról, szolgálatról, kevés megértés vette körül. Miért? Mert a tanítványok, miközben a világban éltek, hatott rájuk a világ, Jézus ettől tudta magát függetleníteni. Példát is adva ezzel nekünk. Ha egy ajtón mondjuk bejön egy füstgomolyag, teljesen mindegy, hogy az ajtó résnyire van nyitva, vagy sarkig tárom. Az a füst be fog jönni, és lehet, hogy rontja a lélegzésemet, rontja a jóérzetemet, a komfortérzetemet, sok mindent meg tud rontani. Amikor a keresztyén ember is azt mondja, hogy hát az még belefér, ez még belefér, ez is még belefér. Hát nálunk is azért meg kell lenni a rendnek, ha sok áldozatot hozok, azért sok megbecsülés jár. Jézus világosan mondja, hogy nem erről van szó az Isten országában. Egész másról beszél. Okos pszichiáterek, ugye emlékszünk rá, hogy például Freud, arról beszél, hogy az ember fő motivációja a szexus, a szexualitás. Szerintem a hatalomvágy sokkal jobban tudja kísérteni az embert. Aztán persze nyilván vannak ennek alpontjai is. Az, ha valaki fölött hatalmam van, az azért egy hamis magabiztosságot tud adni az embernek, és azt a képzetet kelti, hogy az egyébként is érzett különbség még nagyobb, mint ahogy azt én is megfogalmazom, vagy látom az életemben. Teljesen mindegy, hogy ezt a hatalomvágyamat direkt vagy indirekt módon fejezem ki. Teljesen mindegy, hogy ezt a hatalomvágyamat milyen sztaniolpapírba vagy ajándékcsomagolóba teszem bele. Ez a hatalomvágy ott van velem, mert bűnös, kegyelemre szoruló ember vagyok. Ott volt a tanítványokban, és bizony ott van bennünk is, XXI. századi református szolnoki keresztények életében is. Amikor az egyházi rendben valakit mondjuk elhívnak vezető lelkésznek, esperesnek megválasztanak püspöknek, vagy netalántán római katolikus testvéreink a pápaság címével tisztelnek meg valakit, akkor ez nem hatalmat jelent. Bárhogy is gyakoroljuk ezt, vagy tévedünk meg, bárhogy is nyitjuk sarkig az ajtót a kísértésnek. Ez szolgálatot jelent, erről világosan beszél Jézus ebben a mai igében, a felolvasott alapigében is.

Furcsa helyzet ez, mert ez teljesen ellentmond a világi logikának, ami körülvesz bennünket. A világi logika azt mondja, hogy szerezd meg, tedd magadévá, birtokold, uralkodj rajta és akkor nagy ember leszel. Jézus abszolút nem erről beszél. Arról beszél, hogy legyünk utolsók, hogy szolgáljunk a másik felé és mindezeket megkapjuk, akár már itt ebben a földi létben is. Nagyon szeretem olvasni Ravasz László püspök urunk írásait és igehirdetéseit. Sok anekdota van vele kapcsolatban. Az egyik az, hogy elment egy vendégségbe, valami egyházi alkalom volt, és csináltak egy tribünt, meg volt terítve, nagyobb volt a szék, ékesebb volt a szék, mint ahogy a többi embernek. És hát atyafiak jöttek-mentek, valaki leült oda. Egységben a kétség, azonnal mindenki kétségbeesett. Mi fog itt lenni? Jön a püspök atya, és hát ülnek a helyén, és  odamentek hozzá, hogy jaj, ne haragudjon már, olyan kínos ez, de hát ez történt, hogy odaültek főtiszteletű püspök úr helyére. Azt mondta a püspök úr erre:  Ahol leülök, ott van az én helyem, az a főhely. Értjük ennek az üzenetét? Benne volt minden alázat, amit Ravasz Lászlótól olvashatunk vagy tanulhatunk. Neki nem az volt a fontos, hogy a pulpituson legyen. Ő attól még püspök maradt, sőt Isten kegyelemre szoruló szolgája. És még csak Ravasz László is maradt. Nem vesztett semmit a tekintélyéből, nem vesztett semmit abból, hogy ő kicsoda.
Az emberre mégis árad, és nyomást gyakorol az, hogy a szenvedés helyett,  – amiről itt Jézus beszél, a szenvedés kelyhét ki inni,  –  ahelyett keressük a dicsőség kelyhét. Olyan szépen tudjuk ezt mondani, csak van egy apró bibi, amit nem hanyagolhatunk el. Isten ismer bennünket, ismeri a motivációnkat, tudja, hogy mi mit akarunk. Tudta ezt a Zebedeus fiakról és tudta az összes tanítványáról, hogy miféle motiváció, miféle lélek van bennük? Hogy mi vezeti őket, amikor Jézushoz ilyen kérdéseket intéznek, hogy emberi szinten akarják a helyüket elfoglalni Isten országában. Félre ne értsük, nagyon fontosak az emberi struktúrák. Szerintem mi reformátusok viszonylag jól állunk ebben a szinten, bár itt is nyilván valamit reformálásra kellene átadnunk. Minden emberi minőségben ott van az, hogy van alá- és fölérendelési viszony, van mellérendelési viszony, de a keresztyénséget nem ez kell, hogy jellemezze. Krisztus Urunk nem hagy e felől kétséget: Tiközöttetek  ne úgy legyen, mint a világban van! Csukjátok be az ajtót! Ne engedjétek, hogy a világ belopakodjon hozzátok, és címeket és egyebeket aggassatok magatokra azért, hogy ti milyen csodálatos munkásai vagytok az Úristennek, ebben az Isten országa tevékenységben.  Ahogyan szolgáltok a másik embernek, az minősítsen benneteket. Amikor valaki elkezd Krisztussal járni, akkor ő Krisztus vitéze, Krisztus katonája lesz. Egyetlen egy céljának kell lenni, hogy kiábrázolódjék az életében Krisztus. Az, hogy Isten úgy rendezte a mi életünket, hogy van, akinek ehhez lelkipásztori tiszt és felelősség adódik. Van, akinek ehhez gondnoki tiszt és felelősség adódik, presbiteri tiszt és felelősség adódik, hittanoktató és még sorolhatnám tovább. A felelősségünk nem kisebb, sőt nagyobb, ha bizonyos pozíció van a nevünk mellett, vagy a szolgálatunkat valamilyen pozícióval tudjuk összefoglalóan kifejezni. De ugyanaz az elhívás vonatkozik mindnyájunkra, és azt akarja vele kifejezni Isten, hogy egyetlen egy életcélunk kell, hogy legyen: Hűséges, jó református keresztyének legyünk itt Magyarországon. Így szólított meg bennünket az Isten. Szolgáljunk az emberekért. Hogy értette Jézus azt, hogy a kelyhet kiinni és a folytatást? Jézus a váltságművet egyedül végezte el, ahhoz nem kellett segítség. Az ember megváltását egyedül végezte el. Az élet azt igazolja, ha ismerjük az evangéliumokat, hogy bizony a tanítványok olykor fizikálisan is igen távol voltak Jézustól, mikor történtek a passió eseményei, vagy éppen aludtak, mert megfáradtak, vagy éppen elég érdekes kérdéseket tettek föl, de nem voltak ott Jézus mellett. Nem is volt Jézusnak szüksége arra, hogy segítsék ebben a tanítványok. A váltságművet a mi megváltásunkat egyedül végezte el. Ugyanakkor azt meg kell jegyezni, hogy ennek a megváltásnak a hirdetését azt ránk bízta. Azt, hogy Isten országának eljövetelét, amely Jézus Krisztusban beteljesedett, mi hirdessük, hogy bizonyságot tegyünk, hogy hirdessük az Isten kedves esztendejét, a megtérés lehetőségét, hogy embereket vezessünk Jézus Krisztus keresztjéhez, aztán ott ne parkoljunk le, mint a megdicsőülés hegyén Péter tette, hanem vezessük őket tovább Krisztus országútján. Azért,  hogy az életükben beteljesedjen mindaz, az életünkben beteljesedjen mindaz, amit Jézus Krisztus nekünk elkészített. Mert mindnyájunkat nemcsak használni akar a szolgálatban, hanem meg is akar ajándékozni azzal a felelősséggel, amelyekkel a többi tanítványt is fölruházta, és azzal a hatalommal és lehetőséggel, amelyeket a tanítványainak adott. Nem fér bele Isten országába, hogy a résre nyitott ajtón belopakodó világnak teret engedjünk. Hogyha teszünk valamit, akkor azt Isten dicsősége helyett a magunk dicsőségére tegyük. Értsük ezt is jól. Nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy az életünk egyrészt az isteni szinten is zajlik az Istennel való kapcsolatunkban, de mégis mi az igazi bizonyságtétel? Ha valaki idejön és nálam sokkal szebb mondatokkal és komolyabb mondatokkal hirdeti az Isten igéjét, az is egy bizonyságtétel. Hisszük és valljuk, hogy Isten igéje által szólít meg bennünket, a Szentlélek teszi azt elevenné üzenetté, személyessé mindnyájunk számára, de azt is hisszük, hogy a hétköznapokban, amikor Isten akar bennünket használni munkahelyen, családban, gyülekezeten kívül, azzal az erővel, fölruházott szeretettel, megtapasztalt és megélt szeretettel, amelyet itt a gyülekezetben megélünk, akkor mi szolgálunk mások felé. A megváltás művét Jézus elvégezte, nincs szükség, hogy mi besegítsünk ebben neki. De abban, hogy az emberek tudják, hogy Isten ma is él, és cselekszik az életünkben, és ez mit jelent külön-külön mindnyájunk életében, hogyan fejeződik ez ki, hogyan valósult meg Isten uralma a mi életünkben, sokféleképpen meg lehet ezt fogalmazni, de szolgálat nélkül nem megy. Nem kerülhetjük meg. A „nem  teszem” is  szolgálat, mert akkor valaki másnak szolgálok, ha nem beszélek erről. Ha szemérmesen hallgatok arról, hogy én református magyar keresztyén vagyok. Ha nincs véleményem a körülöttünk levő dolgokról. Ha annyit látok bele Isten országába, mint a Zebedeus fiak: Mi azért előrébb vagyunk, azért jó lenne itt valami kis eredmény, gyümölcs, kiváló Krisztust követő érdemérem, vagy valami más. Értsük jól, nagyon fontosak az emberi elismerések, a kitüntetések, de mi nem tehetünk mást, mint hirdetjük az evangéliumot, megéljük az evangéliumot.

Gyülekezetünkben van egy képzés, ami Tanúim lesztek címmel megy, ajánlom jó szívvel a testvéreknek. Nagyon-nagyon fontos, hogy valóban Krisztus tanúi legyünk, és ott mondja az egyik óegyházi atya, hogy  „Hirdesd az evangéliumot, és néha szavakat is használj!”. És ez egy csodálatos mondat. Mert szavakban, -legyünk őszinték, – jók vagyunk. A megmondó ember pozíciót kedveljük, talán mindenkinek ott van ez a kísértés, hogy azt szeretjük, amikor nálunk van a tuti. Amikor el tudjuk mondani a másiknak, hogy miért van romokban az élete. Gyere Istenhez.  Imádkozzunk érted, testvérem. Ezek nagyon fontos mondatok, de érzi-e a Krisztus szeretetét rajtunk? Milyen jellemző helyzet, hogy a Zebedeus fiak és az édesanyjuk akkor fordult Jézushoz egy ilyen egyéni, személyes és nem túl keresztyéni kérdéssel, akkor a többiek nem figyeltek, a hátuk mögött. Ez nagyon-nagyon veszélyes dolog. Mi magyarok használjuk azt a mondást, hogy az Isten háta mögött. Az Isten háta mögött nem tudunk ármánykodni, nem tudunk kérdéseket feltenni Istenhez, de még csak a másiknak sem tudunk igazán ártani. Bármennyiszer is elbukunk esetleg abban, hogy nem áldjuk és dicsérjük a másikat és nem hála imákat mondunk érte, higgyük el, hogy az Isten ezt pontosan tudja. Régi kedves, megmosolyogtató emlékem, a papírgyárban dolgoztunk, és volt egy asszonyság, aki,  hogy úgy mondjam,  szerette a helyzeteket kicsit fölszínezve, kiszínezve, tupírozva továbbadni. Mindenkiről mindent is tudott. Egyszer az egyik munkatársammal számon kértük: Miért mondasz ilyen butaságokat másoknak? Hát valami bajod van, miért nem mondod meg nekünk? Ő ideges lett és elkezdte csapkodni az asztalt, és mondta: Mit képzeltek ti rólam, nem vagyok én jellemtelen, hát, ha valami bajom van veletek, megmondom én a hátatok mögött is! Hát mondjuk, hogy épp ez a problémánk. Ugye értjük ezt, hogy miért fontos ez, hogy ezt vegyük komolyan? Hát az Istent szomorítjuk meg, nem azt a másikat, akiről esetleg negatívot mondunk, akiről rosszat mondunk. Nem tudjuk becsapni az Istent. Az Isten tudja, hogy mi van a szívünkben, a gondolatainkban, mik vannak a körülményeinkben, és azokat nem büntetésképpen akarja a fejünkhöz vágni, hanem föl akarja használni. Ott, ahol vagyunk, meg akar áldani bennünket. A lekciónkban felolvasott történetben milyen érdekes, hogy Ábrahám, miközben megkapja az ígéretet, az olyan hőn áhított fiú születésére, akkor nem mondja azt, hogy hát elkísérlek benneteket a kapuig, jó van, elintéztük a dolgot, én már jól vagyok, áldás, békesség, menjetek utatokra. Megesett a szíve azokon az embereken. Írásmagyarázók sokszor mondják, hogy könnyű volt Ábrahámnak, mert akkor még a kollektív bűn és büntetés fogalma nagyon élt az ókori népek körében. Azonban  Ábrahám megtehette volna, hogy nem jár közben értük. Milyen érdekes, ahogy ment lejjebb egyre a mérce, annyira biztosra akart menni Ábrahám, hogy irgalmat gyakorol az Úristen. Aztán tudjuk persze, mi lett a végeredménye, még lejjebb kellett volna talán menni, de hogy ott volt benne az a lelkület. Én most jól vagyok, megkaptam az ígéretet. Hiszem, hogy Isten ezt meg fogja cselekedni, de nem állok meg itt. Tovább akarom ezt adni, közben akarok járni a rám bízottakért, a körülöttem levőkért, mindazokért, akikért megtehetem. Mert ez az Isten országának az építése.

Hátratétel és szolgálat. Nagyon nehéz kérdések ezek, ki szereti azt, hogy amit odaszántan végez, azért nincs látható jutalom. Amikor elmegyünk a munkahelyünkre, dolgozunk, megkapjuk a fizetésünket, örülünk neki, abból tudunk élni, fönntartjuk a létezésünket, gyermekeket nevelünk, unokákról gondoskodunk, adományt adunk, és sok minden más hasznos dologra költjük ezt. Hogy van, hogy Isten országában nem úgy van a jutalom – kérdezhetnénk. Kettős dolog ez. Egyrészt előre tekintve valóban a mennyek országára, tudnunk kell, hogy Isten szeret bennünket és Ő meg akar bennünket tartani. És valóban, a mennyben majd meglesz a jutalmunk. De arra is van ígéret, ha a Biblia egészét nézzük, hogy itt a Földön áldottabb életünk lesz. Nem hétköznapi életünk, de áldottabb életünk lesz. Isten nem akarja tőlünk megvonni a szeretetét, és nem valami olyan életet akar nekünk adni ajándékba a megváltásunkkal együtt, hogy mi mindig csak ezeket halljuk, hogy bűn, bűn, bűn, kereszt, kereszt, kereszt.

Vagy állandóan ezt halljuk, hogy vegye föl naponként a keresztjét az ember, hát nincs ebben semmi jó. Igaz,  amíg meg nem próbáljuk, addig úgy tűnik, hogy nincs benne semmi jó. Milyen érdekes, hogy akár Péterre gondolunk, akár a két Zebedeus fiúra, a többi tanítványra is, hogy hol tartottak addig, amíg hallották, amíg tudták, amíg ott voltak Jézus fizikális közelségében. Gondoljunk Tamásra,  tamáskodó tanítványa Jézus föltámadása után belekerült a hitetlenségbe is. A Biblia a világ legőszintébb könyve. Benne van, hogy a tanítványok Isten emberei,  olyanok, amilyenek. Történik velük ez, az, amaz. Elbuknak, nekibuzdulnak, vagy végképp elkeserednek. Az Úristen nem szégyelli ezeket az embereket, mert kiválasztotta őket, kiválasztott bennünket is arra, hogy mi a munkatársai, szolgatársai legyünk. Áldozat és szenvedés, odaszánás nélkül nincs dicsőség. Persze ideig-óráig lehet, de ha jobban belegondolunk, az igazi hírnév az az, hogy évszázadokon át, a Bibliában szereplő asszonyok, például, mint Salome, a Zebedeus fiak anyja,  ismert lesz, amíg ember lesz a földön és olvassa a Szentírást, olvasni fog róla. Sok-sok ilyen hőse van a Bibliának.

Nagyon nehéz szembesülni azzal, hogy amikor eltévedünk, rossz sávba sorolunk és gyorsan menteni akarjuk, ami menthető, hogy például azt mondja nekünk az Úr, mint Péternek, hogy távozz tőlem Sátán. Ki szereti ezt? Ki szereti azt, hogyha rádöbbenünk, hogy tévedünk, hogy rosszul értelmezzünk egy igét, rosszul értelmezzük a keresztyénségünket. Rosszul értelmezzük, hogy mi az, utolsónak lenni. Sokan, amikor bizonyos tisztségben szolgálnak, nagyon nehezen válnak meg tőlük. Biztos tudják a testvérek, hogy a római katolikus testvéreinknél élethosszig tart a szolgálat, nálunk ugye 70 éves korban már ajánlatos nyugdíjba menni. És miért fontos ez? Azért fontos, mert egyrészt elismerése annak a szolgálatnak, amit egy lelkipásztor mondjuk a teológia elvégzése után, több évtizeden keresztül végzett, és hogy aztán kipihenje magát, még szolgáljon, ahogy energiája adja. Családtagjaira sok-sok időt fordítson, ahhoz képest, amennyit egyébként aktívabb korában nem tett meg.  Sokan mégis úgy ragaszkodnak a szószékhez, akkor is, ha már nincs, mert azt érzik, hogyha ezt elveszítik, akkor  oda a tekintély. Valami elveszik. Hál’ Istennek nem olyan körülmények között élünk, hogy nincs templomunk, vagy háborús helyzet van Magyarországon, de a vírus idején egy kicsit minden otthon templommá vált, még ha online formában is. Mégis az Isten tisztelete, az Úrvacsora megvalósulhatott házanként, ahogy olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben, hogy mégis olyasmi történt, hogy az Isten ott volt velünk. Nem csak itt a „kakasos templomban” szól hozzánk az Isten, nemcsak itt a „kakasos templomban” tudjuk megélni a hitünket. Az Isten mindenütt ott van, és meg akar bennünket áldani az ő dicsőségével, az ő ajándékaival, az ő szeretetével. A Zebedeus fiak édesanyja nagyon-nagyon jót akar. Én nagyon-nagyon hálás vagyok Istennek az édesanyákért, a nagymamákért, a leendő édesanyákért, mert valami olyan birtokában vannak, ami az apáknak máshogyan adatott meg. És értsük ezt tényleg nagyon kedvesen és szeretettel. Salome is nagyon-nagyon jót akart a gyermekeinek. Minden anya a legjobbat akarja a gyermekeinek. Az anyai szívet pedig ki meri elmarasztalni? Aki két fiáért, íme így könyörög a porba, térdre hullva a Mester előtt. Milyen könnyű elveszíteni az utat tekintetünk elől, egyszerre milyen megható, vallásos formában jelentkező kísértés, hihetetlen gyorsan elbuktat. Azt hitték ők is, mint mi is valamennyien, hiszen így születünk, hogy direkt út vezet a dicsőségre, és éppen ezért irtózunk minden megpróbáltatástól, feszültségtől, a szenvedés bármi formájától, azért törünk át nemegyszer embereken, akadályokon át, hogy elkészítsük magunk számára a közvetlen utat, a győzelembe és a dicsőségbe.

Nehéz megtanulni, hogy aki magasba vágyik, az szálljon le először a mélybe. Egész életünkben ezt tanulgatjuk. Minden nap ez a lecke adatik elénk, tudatosan, vagy kevésbé tudatosan, de ezt akarja velünk megértetni a mi drága Urunk. Vannak azonban Isten akaratát felismerő anyák és testvérek is. Ilyen volt Augustinus édesanyja is, Mónika. Az afrikai Tagasztéban született 332-ben. Meghalt Ostiában (Itália) 387-ben. Már a szülői házban, Tagasztéban, szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet. Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben  a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katechumen / hitújonc, keresztségre készülő / lett, és a halálos ágyán megkeresztelkedett. Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Egyetlen napot nem mulasztott el mise nélkül, esténként is a templomba sietett az imádság órájában. Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal kapcsolatban mutatkozott meg. A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki. Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott. Könnyek között könyörgött a fiáért több évtizedig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és  egy püspök szava, aki azt mondta neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen”, erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna. Mindabból azonban, amit elszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek. Hosszú idő elteltével Ágoston miután sokat hallgatta Milánó püspökét, Szent Ambróziust és tanítványa lett, 387 nagyszombat éjszakáján fiával, Deodatusszal (aki egy ágyasától született) és barátjával, Alypius együtt megkeresztelkedett! Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek. Az édesanya vágya végre teljesült. Halála előtt elmondhatta: “tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, …. az Úr szolgájaképpen látlak már.” Szent Ágoston Egyházunk egyik legnagyobb szentje lett. Vallomások c. művében tanúságot tesz édesanyja töretlen hitéről és szeretetéről.  Mónika élete példaképül szolgál minden keresztény édesanya számára: “szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni …”

Jézus nem zúzza szét, ha valakinek kegyelmi ajándékként megjelenik az életében az, hogy első legyen. De a szolgálatban legyen első, s legyen kész arra, hogy szolgálja a többit. A rabszolgaság ellen az ember minden ízében tiltakozik, de tartalmában más az, amiről itt szó van, mint bármiféle meghunyászkodás. Az üdvösség mentő szolgálata nem emberek szája íze szerinti forgolódást jelent. A mások jól felfogott érdeke, s nem a magunké; rövid távon is nevelő szeretet. Legyen benne mindig valami Krisztus-szerű, mint ahogy az Emberfia is azzal szolgált, hogy életét adta váltságul sokakért, pedig ezt senki nem kívánta tőle, egyedül csak az Atya. Luther így ír erről a textusról: „Szorítsd szívedre ezt az igét! Nincs annál nagyobb szolgálat, mint mikor az Isten Fia bűn-hordozó szolgája lett minden embernek, ha még oly nyomorult és megvetett is az illető. Milyen világra-szóló nagy eset volna az, ha egy nagy király fia elmenne a koldus kunyhójába, ápolná betegségében, kimosná a szennyből s elvégezne mindent, amit különben a koldusnak kellene megtennie. Nemde nagy megalázkodás volna?! Az emberek szem-meresztve, száj-tátva hallgatnák és nem győznének róla eleget beszélni. Amit a Krisztus tett, méltó arra, hogy mindig róla énekeljünk, prédikáljunk és beszéljünk s érte viszontszeressük. Mert kibeszélhetetlenül nagy dolog az, mikor Isten Fia szolgám lesz, aki annyira megalázkodik, hogy bűnömet is, sőt az egész világ bűnét és halálát vállára veszi s hordozza, nékem pedig ezt mondja: Te immár nem vagy bűnös, hanem én lépek helyedbe. Bűnöd az enyém. Bűnben lehet az egész világ, te azonban nem, mert rajtam minden bűnöd. Ki tudná ezt felfogni?!”

Az egyházi szolgálat Krisztus-szerűsége azon fordul meg, hogy mennyiben értettük meg őt, s él-e bennünk, énünk helyett Ő, Jézus Krisztus.

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;  és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.  Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt; „/Filippi 2, 3-5 /

Hogy legyen, vagy hogy ne legyen tehát közöttünk: Választanunk kell, Urunk vezetése, bölcsessége alapján ma is. Dicsőséges győzelem, vagy szenvedés kelyhe? Hatalmas úr, vagy utolsó rabszolga? Jézus nemcsak beszélt alázatról, szolgálatról, hanem teljes következetességgel vállalta a számunkra is megjelölt utat. — Dicsőséges győzelem, vagy szenvedés kelyhe? Hatalmas úr, vagy utolsó rabszolga? Boldog leszel, ha a jézusi választ naponta elfogadod a kereszten vergődő rabszolgává lett mindenható világúrtól! Így legyen közöttünk! Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Milyen kisértéseid vannak a tekintély, a hatalomgyakorlás, az elismertség terén?
2. Tapasztalod-e, tapasztaltad-e a „rangkór” jelenlétét környezetedben, közösségedben?
3. Tapasztaltad-e az önmegtagadás, a Krisztus követéssel járó utolsó hely, és rabszolgaság küzdelmeit, áldásait?
4. Mi, vagy mik számodra a „szenvedés kelyhe”?
5. Megítélésed szerint hol tartasz most keresztyénségedben, Krisztus-követő életedben?

Bárány György