Olvasandó: Ézsaiás 56, 1-8. Jeremiás 7, 1-11.

„Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: „Hozsánna a Dávid Fiának!” – haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: „Hallod, mit mondanak ezek?” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Hallom. Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát.” Máté 21, 12-17.

 

Az elmúlt időszakban városunkban megújultak a templomok. Tegnap a belvárosi római katolikus templom püspöki megáldásához kapcsolódva az ünnepi küldöttséggel itt a Tiszaparton végig látogattuk a felújított templomokat, istentiszteleti helyeket: a római katolikus templomot, a zsidó kis zsinagógát, a református és az evangélikus templomokat. Örültünk annak, hogy Szolnokon is megújultak a templom épületek, ahogyan sok helyen szerte Magyarországon és a Kárpát-medencében. Nagy dolog az, hogy Magyarország kiáll keresztyén gyökerei és értékrendje mellett azzal is, hogy felújítja templomait abban a korban, amikor Európában templomokat zárnak be, alakítanak át bevásárlóközponttá, kulturális vagy szórakozóhelyekké, a keresztyén templomok helyett muszlim mecseteket építenek.

 

A ma felolvasott történet azonban a templom épületénél, külső állapotánál tovább visz bennünket. Nekünk egyházaknak, hívő embereknek komolyan kell vennünk Jézus üzenete alapján, hogy a templomnak nem csupán felújításra, hanem megtisztításra is szüksége van. Mit jelentett ez ott Jeruzsálemben, és mit jelent ez itt ma, számunkra?

 

Jézus virágvasárnapi, jeruzsálemi bevonulása után a jeruzsálemi templomban messiási jelként teszi mindazt, amiről itt olvasunk. Nem hirtelen indulatkitörésről van itt szó, hanem átgondolt, szándékos, prófétai cselekedetekről: Jézus megtisztítja a templomot, ezzel kapcsolatban mond egy igehirdetést, amelyik értelmezi ezt a tettet, majd vakokat és sántákat gyógyít a templomban. Mindkét jel fontos üzenetet hordoz. Ahogyan nagy jelentősége van annak a kétféle válasznak is, amit a jelenlevők adnak ezekre a jelekre, az Isten országára: gyermekek Istent dicsőítik: „Hozsánna a Dávid Fiának!”, a főpapok és írástudók, pedig haraggal elutasítják, amit Jézus tesz, egyre inkább azt tervezik, hogy hogyan ölhetnék meg őt. Ők, akik a legközelebb érzik magukat Istenhez, elutasítják az Isten országát.

 

Az Ószövetségben és Jézus korában Isten népének egy temploma volt Jeruzsálemben. A más településeken épült helyi zsinagógák tulajdonképpen gyülekezeti házak voltak, ahol összejöttek a zsidók az igét tanulmányozni, együtt imádkozni, de ezek nem voltak templomok. A jeruzsálemi templom központi szerepet töltött be Izrael hitében és életében. Isten jelenlétének jele volt ez Isten népe számára, az Istennel való különleges találkozás helye. Az áldozatbemutatás helye. Izrael büszke volt a templomra, büszke volt az ott folyó vallásos életre, büszke volt kiváltságos helyzetére, úgy érezték, hogy kiemelkednek a többi nép közül.

 

Jézus ebben a lelki környezetben mondja el a templomtisztítással szemléltetett igehirdetését: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A templom küldetése: Imádság háza minden nép számára. Azok küldetése, akik már a templomban vannak az, hogy legyenek őszinte kapcsolatban Istennel és azokat is, akik még nincsenek ott hívják meg és segítsék oda hozzá.

 

Két ószövetségi prófétától idézi Jézus ennek a mondatnak a két felét. Ézsaiás prófétán keresztül ezt mondta az Úr: „Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára.” Ézsaiás 56, 7. A templom feladata, küldetése az, hogy az imádságnak, az Istennel való kapcsolat rendezésének és gyakorlásának helye legyen. Az imádságra itt használt héber szó azt emeli ki, hogy leplezetlen szívvel állok oda Isten elé, és engedem, hogy ő megvizsgáljon, megítéljen, megtisztítson. Mindenféle önvédelemtől és önigazolástól mentesen vagyok Istennel, teljes őszinteségben, kiöntöm előtte a szívem – nem csak a „repi” területet, a tiszta szobát, hanem a a legbelső világomat is teljesen kiöntve előtte (vö: 62. zsoltár 9. vers). Úgy állok elé, ahogyan valóban vagyok, és bűnös emberként ezt az ő kegyelmében bízva teszem. Egyszerűen szólva: az őszinte imádság háza a templom.

Mégpedig minden nép számára. Ézsaiás ebben a szakaszban azt hangsúlyozza, hogy Isten nem csak egy kiváltságos csoporttal akar találkozni, hanem minden emberrel. Külön kiemeli azokat, akiket a korabeli gyakorlat szerint kizártak az istentiszteletből, vagy legalábbis másodrendűnek tartottak: a pogány (nem zsidó) származásúakat és a fogyatékosokat. Ézsaiás megfogalmazza Isten szándékát a templommal, a templomban levő néppel: Isten népének, a már templomban levőknek az a küldetése, hogy őszinte kapcsolatban legyenek Istennel, és adják tovább Isten meghívását ebbe a kapcsolatba azoknak, akik még kívül vannak.

 

Jeremiás pedig rávilágít arra a fájdalmas tényre, hogy a templomban levők visszaélnek a helyzetükkel, és valami egészen másra próbálják használni a templomot: „Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az ÚR.”

 

Mit jelent a rablóbarlang? Nem lebuj, hanem az a hely, ahol a gonosztevő menedéket keres az igazságszolgáltatás elől, ahol biztonságos védelmet talál ahhoz, hogy a gonosz életmódját szabadon folytathassa. Olyan ez, mint a kenőpénz, amivel be lehet fogni a korrupt igazságszolgáltatás szemét.

Jeremiás és Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten nem korrupt, nem becsapható és nem megvesztegethető. Ha az ember nem engedi, hogy Isten átvilágítsa az életét, és nem akar megtérni Istenhez igazodni, akkor az egész vallás csak önbecsapás. Értjük, hogy ez homlokegyenest az ellenkezője annak, amit Ézsaiás mond a templom szerepéről? A rablóbarlang azt jelenti, hogy a templomban, vallásban nemhogy odaállnék őszintén Isten elé, engedve, hogy ő átvizsgáljon, megítéljen és megtisztítson, hanem egyenesen a templomot, a vallásgyakorlást használom búvóhelynek, önigazolásnak, amiben az isteni igazságszolgálatatás elől elrejtőzhetek, megúszhatom a valósággal való szembenézést.  Nem csupán az a baj, hogy vallásos gyakorlatokkal párhuzamosan bűnöket követnek el, hanem az, hogy a vallásos gyakorlatokkal akarják helyettesíteni a megtérést, és a valódi életváltozást.

 

Miközben így használják másra a templomot, nem csak nem segítenek a kívül levőknek Istennel találkozni, hanem egyenesen kizárják őket is az Istennel való találkozás lehetőségéből! Teljesen hűtlenek lesznek a küldetésükhöz.

Kettős a baj. Jézus korában a jeruzsálemi templom népe nem világít, mert nem engedelmes gyermekei Istennek, és vonzás helyett még akadály is lesz az érzéketlen, önző vallásgyakorlatával, amivel kizárja az idegeneket, a fogyatékosokat, akiknél jobbnak tartja magát.

A jeruzsálemi templomot nem úgy kell elképzelnünk, mint a mi templomainkat. Ez az épületegyüttes Nagy Heródes építkezéseinek köszönhetően Jézus korában már egy teljes városrészt foglalt el Jeruzsálemben. Az események helyszínét nem a szentély falain belül kell elképzelnünk, hanem sokkal kijjebb az ún. pogányok udvarában. A jeruzsálemi templom  közepén a szentéllyel egyre szélesedő, egymást befoglaló udvarokból állt. A templom belső udvarába csak a papok mehettek be. Majd jött a férfiak udvara, még kijjebb az asszonyok udvara. Ezután, jött a pogányok udvara, amelynél beljebb halálbüntetés terhe mellett nem léphettek a nem zsidó származásúak: idáig jöhettek azok, akik nem voltak Izrael népének tagjai, más néphez tartoztak, de keresték az Urat. Ez egy elég nagy terület volt. Ebben az udvarban történt a templomtisztítás: a vásárosok és pénzváltók asztalainak felborítása.

Milyen árusokat talált Jézus ebben az udvarban? Nem egy profán zöldséges piacot, vagy gagyi búcsúsokat kell elképzelnünk. Ez a piac a templom vallási életét, a zsidók istentiszteleti gyakorlatát szolgálta ki elsősorban. A hétköznapi életben használatos „tisztátalan” valutát át kellett váltani szent pénzre, hogy be lehessen fizetni a templomadót: ezt a célt szolgálaták a pénzváltók asztalai. Az áldozati állatokat is itt vették meg azok, akik messze földről érkeztek, hogy ne kelljen több száz kilométerre cipelni/terelgetni őket. A piac tehát istentiszteleti, kegyes célokat szolgált. Nem az volt a baj, hogy volt ilyen piac, hanem az, hogy rossz helyen volt.

 

Képzeljük magunk elé ezt a képet: pezsgő gyülekezeti életet, vallásos nagyüzemet látunk. Látványos egyházi élet különösen az ünnepi héten. Miközben azonban a választott nép tagjai gyönyörködnek az egyházi szertartásokban, és a templomi piac kiszolgálja az ő vallási igényeiket, pogányok udvarának pénzváltó és áldozati állatpiaccá alacsonyítása az egyetlen helyet bolygatja fel, ahol a pogányok imádkozhatnak közösségben. Egy zsidó, amikor megvette az áldozati állatot, átváltotta a pénzt, beljebb ment a csendes belső udvarba. Ott biztosan csendre intették a zajongókat. Csitt! Itt imádkozunk! Mi vagyuk a kiválasztottak! De hová menjen a pogány? Hová menjen a kívülálló? Hová menjen a nem annyira kiválasztott? Neki a zsibvásárban kellett maradnia. Törődött ezzel valaki? Érdekelt valakit még a misszió? Az Istentől kapott küldetés? Nem. A rablóbarlang erős oszlopa volt az a gondolat, hogy a pogányok nem fontosak, nem (annyira) kedvesek Istennek: mi, a választottak vagyunk a lényeg, nekünk kiváltságos utunk van.

A másik pedig a fogyatékosok – vakok és bénák – helyzete. Izrael akkori gyakorlatában ugyanis a fogyatékosok is ki voltak zárva az istentiszteletből. A papokra vonatkozó szabályt, miszerint a templomi szolgálatban csak az épek vehettek részt kiterjesztették a farizeusok az egész népre, az istentiszteleti közösségre. Még igét is idéztek hozzá, igaz, hogy tévesen értelmezték: „Vak és sánta ne menjen be a templomba.” 2Sámuel 5, 8.  A korabeli kegyesek ugyanis azt gondolták, hogy direkt kapcsolat van valakinek a betegsége, fogyatékossága és a személyes bűne között. (v.ö.: János 9, 2.) Azt gondolták, hogy a fogyatékos bűnösebb, mint más, ezért nem lehet a közösség tagja. A rablóbarlangban talált védelmet, a saját biztonságunkat még inkább erősíti, ha találunk olyanokat, akiket magunknál rosszabbnak kiáltunk ki, és kizárunk magunk közül, mert idegenek, mert bűneik következményét hordozzák, és közben mi jobbnak, kiváltságosabbnak érezzük magunkat. A lényeg az, hogy a saját megnyugtatásunkra létrehozott vallásos üzem működik, a kiszorulók nem érdekelnek!

 

Jézus prédikációja, és a két jel: az árusok kiűzése, és a vakok és bénák templomban történő meggyógyítása erre hívja fel a figyelmünket.

 

Megbotránkozunk a mai európai anomáliákon, de látnunk kell, hogy másra használni a templomot, mint amire Isten azt adta elsősorban nem azt jelenti, hogy bevásárlóközpontot vagy diszkót rendezünk be benne, esetleg muszlim mecsetté alakítjuk át. Ezek már csak szomorú következményei annak, hogy Isten népe feladta küldetését, és már jóval korábban másra használta a templomot, mint amire Isten adta! Amikor a templomban levők, az egyházban levők, a gyülekezetben levők őszinte imádság helyett elbújnak Isten igazsága elől a vallásos szertartásaikban, kegyességük formáiban, akkor ezzel és ennek a „felszereléseivel” a kívül levőket odasegítés helyett távol tartják Istentől, megakadályozzák azt, hogy a nem hívők odataláljanak Istenhez!

 

Jézus az Isten országa Királyaként érkezve helyreállítja a templom küldetését, a gyülekezet küldetését! A rablóbarlangban rejtőzőket és az istentiszteletből kiszorítottakat is ott akarja látni Isten népének megtisztított, helyreállított közösségében ezért megtérésre hív: kihív és behív!

A már templomban lévőket kihívja a barlangból, és az őszinte Isten elé állásra, az Isten kegyelmének valódi átélésre hívja őket. A barlangból ki! Mert bűnös emberek vagyunk az egyházban is. Ezért mindannyiunk számára egyetlen menedék van. Nem az, amit mi keresünk magunknak, hanem az, amit Jézus épített nekünk, a templomtisztítás után néhány nappal a kereszten, azzal, hogy az Isten ítéletét elhordozta helyettünk. Ott a kereszten látjuk, hogy mennyire mély az elveszettségünk – és ezt meg kell értenünk, és látnunk kell ahhoz, hogy Isten kegyelmének menedékét szívből (és ne csak ésszel) megértsük! Szembe kell néznünk a valódi állapotunkkal. A rablóbarlangba bújva, magunkat bármivel is felmentve nem találjuk meg az igazi menedéket! Ezért hív ki és szembesít!

 

És behív. A kívül valókat behívja, és beöleli ebbe a közösségbe! Mert nekik is menedék a kereszt. És ha kibújunk a rablóbarlangból, és átéljük a kegyelemre szorultságunkat, és valóban a kegyelemből kezdünk el élni, akkor tudjuk ezt az üzenetet közvetíteni azok felé, akik kívül vannak. Nem csak szavakkal, de magatartással is, hitelesen. Akkor értjük meg mi magunk is, hogy azok is, akikről el sem tudjuk képzelni, hogy Isten gyermekei lehetnek, kegyelemre szoruló bűnösök, akiknek Krisztusra van szükségük, és megtérve még testvéreinkké lehetnek a Krisztusban.

 

Hogyan válaszolunk erre? A főpapok és írástudók elutasítják Jézus kihívását. Nem akarják elveszíteni felsőbbrendűségüket, elsőségüket, hatalmukat, különleges szerepüket, a „jobbak vagyunk másoknál” érzésüket. Nem akarnak „csak” Isten kegyelmére szoruló és kegyelméből élő gyermekei lenni. A hamis látszatot, a rablók barlangját nem engedik el, és így nem találják meg az igazi menedéket Jézus Krisztusban. Azt a menedéket, amelyben nem kellene többé önmagukat védeni. Ők ragaszkodnak a rablók barlangjához, ezért elveszítenek mindent.

 

A gyerekek dicsőítik Istent. Hozsánna! Ez a héber eredetű szó, ami az egyházban az  Isten dicsőítésének szavává lett szó szerint ezt jelenti: Ó, jaj, szabadíts meg engem! Szabadíts meg! Szabadításodra várok! Ez az élet egyetlen lehetősége számunkra. De nem csak kívülállóként, hanem a templomban ülőként, nem csak a mélyponton, hanem évtizedek óta a hit útján járóként is! Végig. A hit útján nem lettél jobb, elsőbb, nagyszerűbb, különb. Nem tanultad meg megszabadítani magad, hanem megismerted a Szabadítót! Nem lett az életed kevésbé ítéletre méltó, még ha el is hagytál egy-két látványos bűnt, hanem Jézus Krisztus magára vette a neked járó ítéletet. Ettől különb lettél, mint az, aki még a bűnében van? Nem! Csak szabad! Hozsánna! Ez az élet egyetlen útja számunkra, egyedül ez dicsőíti Istent, és ez vonz másokat is hozzá, mert ezzel nem magunkra mutatunk, hanem a Szabadítóra, ami Urunkra! Ez a mi küldetésünk!

 

A rablók barlangja, a templommal, vallással való visszaélés sokféleképpen megjelenhet. Megjelenhet abban a nemtörődöm magatartásban, amellyel nyugodtan benne él az ember a bűnben, és azt gondolja: majd „legyónom”, „leúrvacsorázom”. Az ilyen istentelen vallásossággal eltaszítjuk a kívülvalókat Isten keresésétől. Sokféle módja van annak, ahogy az ember felmentést, önigazolást keres magának a vallásban, közben másokat akadályoz az őszinte hitre térésben.

 

Előttem most egy dolog nagyon hangsúlyossá lett, gondoljuk végig! Talán nem is vesszük észre, nem is érezzük súlyos problémának, de nem rablók barlangja-e, ha valaki bejön közénk, és azt veszi le, hogy annyira hívők vagyunk, hogy neki nincs is helye közöttünk? Több Istent kereső ember is indokolta már így a bibliakörből, gyülekezetből való elmaradását: „Ti mind szentek vagytok, erős hitűek, én pedig a kétségeimmel küzdök, botladozom. Nem tudok olyan szépen imádkozni, mint ti.” És ezt nem vádként mondták, mégis nagyon elgondolkoztató. Nem önigazolás-e, amivel másokra nyomasztóan hatunk, az, ha mindig csak az erősségeinkről beszélünk? Elméletben értjük, és megvitatjuk az igét, de azzal nem nézünk szembe, hogy az életgyakorlatunk hol marad el tőle, az életünk ellentmondásairól mélyen hallgatunk. Egymást is kioktatjuk, ahelyett, hogy őszintén beszélnénk az életünkről. Amikor segítünk, akkor bele is szólunk a másik életébe, ezzel is azt sugalljuk, hogy mi felsőbbrendűek, jobbak, bölcsebbek vagyunk. Kipécézünk, és megbélyegzünk bizonyos bűnöket, amelyeken megbotránkozunk a világban, és közben megnyugszunk, hogy a mi taszító gyakorlataink, „lelki” bűneink nem is olyan taszítóak, és mélyek, mint azok: ezzel is felmentjük lélekben magunkat. Annyira meg akarjuk mutatni Istennek és embereknek, sőt saját magunknak is, hogy mi keresztyének vagyunk, hogy a „keresztyénségünkkel” eltakarjuk Krisztust, az egyedüli menedéket. A magunk hívőségével, lelki „állatpiacunkkal és pénzváltó asztalainkkal” csak kizárjuk a „pogányt” és a „fogyatékost”. Engedjük a szívünk közelébe ezeket a kérdéseket! Jézus kihív a barlangból!

 

Ó, jaj, szabadíts meg engem! Hozsánna! Az az élet egyetlen lehetősége számunkra és egyedül ez dicsőíti Krisztust. Jézus a „bentlevőket” és „kintlevőket” is ebbe a hozsánnás közösségbe hívja meg. Kihív a barlangból, és behív az őszinte közösségbe.

 

Ragaszkodsz a barlanghoz, vagy jössz a valódi menedékbe? A reformáció idején a középkori papság különleges kiváltságaival szemben fogalmazta meg a reformáció az egyetemes papság elvét. Ennek alapján lett a protestáns lelkész egy a gyülekezeti tagok közül, egy a presbiterek közül, akinek az igehirdetés a különleges megbízatása, de nem több, mint a többiek. Nem csak a lelkipásztorra, hanem mindannyiunkra igaz, hogy a legjobb pozíció, ha nem vagyok több, mint mások, csak kegyelembe fogadott bűnös vagyok, aki Jézust, mint Szabadítóját dicsőíti, és másokat is hozzá hív.

Hozsánna! Jézushoz jöjj! Az ő kegyelméből élj! Így találsz menedékre, és ha nem a saját hívőségedet mutogatod, hanem a Szabadítóra mutatsz, akkor töltöd be a küldetésedet. Világosság leszel, amelyik Istenre mutat, fény, amelyik Krisztushoz, a Szabadítóhoz hív másokat is! Isten adjon ilyen őszinte imádságot, hitet és életet!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan tölthetjük be keresztyénként valódi küldetésünket? Hogyan segíthetjük őszinte hitünkkel mások Isten felé fordulását?
2. Hogyan jelenik meg a vallás önigazolásként, rablóbarlangként való használata manapság? Hogyan akadályozhatja ez a kívülállókat az Istenre találásban?
3. Téged milyen példa segített, esetleg mi akadályozott/taszított istenkeresésed útján?
4. Mi az, amiben Isten most téged megszólított?