Olvasandó: Pál levele a rómaiakhoz 1, 16-32

„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. 17Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Pál levele a rómaiakhoz 1, 16-17

Minél többet olvassuk a Szentírást, annál jobban megértünk két dolgot, amit a mai Igénk is erősít! Az első az, amit talán mindannyian levontunk a tanulmányozás során, az ember nem változott meg 2-3000 év alatt! Hatalmasat változott az őt körülvevő világ. Állandó fejlődésben volt a világ, s ez tart ma is. Minél fejlettebb, annál büszkébb a fejlődést szemlélődve. Eljutottunk odáig, közel száz éve alatt, hogy váll veregetve néz körbe az ember, magának tulajdonítva minden változást, fejlődést! Sajnálatos, mikor már kevesekben van meg a hála az Isten iránt, aki nem csak a teremtésben ható erő, hanem a szellemi és technikai előrehaladásban! Bármennyire változik a körülöttünk lévő világ, de az ember belseje nem változott! A Biblia szereplőit látva és magunkban tekintve jövünk rá, a legbensőkben nem változott semmi! Hiába rohantak el századok, hiába változtak meg az életkörülmények, olyan a ma embere, mint az Ószövetség és az Újszövetség embere. Ugyanazokkal lelki gondokkal küzdöttek, ők is ugyanazokat a könnyeket ejtették fájdalmaikban, ugyanúgy hoztak rossz és jó döntéseket, ugyanolyan lelki próbákon kellett átmenniük, mint a XXI. század embereinek. Ugyanúgy esendőek voltak, ugyanúgy elbuktak, ugyanúgy szenvedtek rossz döntéseik miatt, ugyanúgy megcsalhatóak voltak a világ hívogatásával és a Sátán támadásaival szemben!

Itt kell a másik gondolatot megosztanom Veletek. Minderről azért tudunk beszélni, mert kendőzetlenül elénk tárja a Szentírás. Nem akarja szépíteni az elveszettséget, nem akarja erős, mindenben tökéletesként mutatni a hithősöket! Amikor ezeket leíratja, akkor a gyengeségét látjuk a mi Urunkban? Egyáltalán nem! Két oka van a teljes őszinteséggel kitárt jellemrajzoknak, jellemvonásoknak! Az első, hogy felismerjük magunk gyengeségét, elesettségét, elveszettségét, erőtlenségét és az Istentől való elfordulásunkat. Ezek szükségesek ahhoz, hogy a változás lehetőségét felélessze bennünk. A másik pedig az, hogy lássuk meg a megmentő szeretetet, ami adatott a mélységből való felemelkedésre. „Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat.” (Zsolt 25,10) Valamint az Atya mellett élt élet és a régi, Nélküle élt élet különbségére hívja fel a figyelmet. Hogy vegyük észre, a régi elesettségünket és a mellette, benne való felemelkedést! Hogy megmentettek lehessünk és nem elveszettek! Ez a szándéka Pál apostolnak! Nem saját erejéből, nem saját elhatározásból, hanem ahogy le is írja ennek a levélnek a kezdetén: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát” (Róma 1,1). Ez feszíti a bensőjét, ezért nem hallgathat! Tanúbizonyságot kell adni Jézus Krisztusról, a Megmentőről! Ez az óhaj fogalmazódik benne és ennek hatására vesz kezébe papírt és pennát! Ezért ír a rómabelieknek!

Miért ír Pál levelet olyan keresztyéneknek, ahol még nem járt, akiknek még nem hirdette az evangéliumot? Az írásmagyarázók több okot előhoznak, de engedjétek meg, hogy a sok lehetséges közül kettőt hozzak elétek, amit magam igaznak hiszek. Az első egy feltételezés, ami nagyon valószínű, hogy megeshetett! Egy testvér Rómába készül! Az apostolnak ez egy jó lehetőség, hiszen az Ő utazása alkalmat ad neki. Ott van a lehetőség a beszámolók alapján megismert város gyülekezeteinek bátorító, helyreállító sorokat küldeni! A másik ok, ami erősebb az előzőnél, amit Pál egész élete is igazol, mert fontosnak tartotta, hogy írjon a fél világot uraló birodalom fővárosában helyt álló keresztyének számára, és továbbadja azt, amit ő is kapott. Pál az Úr elhívott apostolaként ír, az Ő képviselőjeként, és ezért nincs a szívében sem félelem, sem kisebbrendűségi érzés. Nem fél a fővárosi gyülekezeteket megszólítani, nem mondja: mit fognak szólni, ha csak úgy betoppan a levelem. Elhívása van, és ennek enged utat az életében! Semmilyen helyzet nem állhat fenn, ami ettől eltántorítaná! Semmilyen előny nem fordíthatja el az elhívó szándéktól! Tudja: az evangéliumot kell hirdetni, jó hírt kell mondani. Az Isten teljes igazságát kell továbbadnia! Az a két ok a levél születéséről a keresztyén ember életének alapja, példája! Az Isten szeretetének feszítő ereje által szólni, megragadva azt a lehetőséget, ami elé tárul.

A rómabeliekhez írt levelet, ha össze szeretnénk foglalni, akkor a felolvasott Igével, mellyel a lekciónk felolvasását kezdtük, majd alapigénkben újra követhettünk, a 16. és 17. versekkel summázhatnánk! Nem tudom éreztük-e? A kétszer elénk kerülő két sor körbe fogta a szakasz megrendítő kijelentéseit. Nem a véletlen hozta így, hanem az a szándék, hogy ne a számunkra oly fájdalmas beszámoló legyen az, ami eluralja szívünket! Többször szemünk szívesen veszi a szenzációt, bármilyen véres legyen. Csak gondoljunk a médiára, a hírekre! Megölte, leszúrta, megcsalta, ellopta, elrabolta! A jelenleg zajló háborúról érkező tudósítások magul borzongtatóak, de az interneten azok a videók nézettsége magas, ahol valami borzalom van! S Te és én hatása alá kerülünk a felénk állandóan érkező, rémségektől hemzsegő, hírfolyamnak, Bevallva vagy sem, hatással van ránk! Mindegyikünkre máshogyan!

Engedjetek meg egy személyes vallomást, ami betekintést enged az igehirdető gondolataiba. Amikor elém került ez a szakasz, az volt bennem, na most jól beolvasunk ennek a világ csúfságainak, beolvasok azoknak, akik szembe mernek menni az Úr kijelentett Igéjével, megdorgálom azokat, akik egyet értenek az istentelen cselekedetekkel és szembe fordulok azzal az egyre jobban tért nyerő mozgalommal, ami veszi a pofátlanságot, bocsánat a szóért, és Isten szövetségkötésének zászlaját megcsúfolja. Még akkor is, ha abból egy színt elhagy. Ezek a gondolatok nem azt jelentik, hogy ne lennének igazak, de csak emberi felindulás mondatai lennének! Isten Szentlelke, hála érte, felülírta ezt a gondolatsort, s bár kemény üzeneteket hordoz a szakaszunk, mégis az örömhírnek, az evangéliumnak kell előre törnie. Nem az ostorozás, hanem az ostorozás elkerülését szükséges hirdetni.

A 17. versben Habakuk próféciájának (2,4) említése kerül elénk: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.”. Ez a sor az isteni kegyelem által lesz valóság, lehet a miénk! Pál azonban, mielőtt a kegyelem és az üdvösség kérdését venné elő, előtte rá kell mutatnia, miért is van szükség erre a két Isten által adott ajándékra! Kegyességre és üdvösségre! Ma azt szeretnénk megvizsgálni, miért van szükség az Úr kegyelmére. Ma azt szeretnénk meglátni, hogy azok, akik nem vesznek tudomást a Megmentőről, azoknak miért lehet, miért van szüksége a keresztyén tanításra! Miért van szükségük a pogányoknak, az Istentagadóknak is Isten kegyelmére ahhoz, hogy az üdvösséget, a kegyelemből való megigazulást elnyerhessék?

A 27. Zsoltárunkkal tudunk először választ kapni, mikor az Úrtól eltávolodott, de kilátástalan helyzeteben így lévő kiált: „Halld meg, Uram, hangomat – hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem!” (7). Miért kiáltana az, aki eddig tudomást sem vett a Teremtőről? Maga Pál ad választ a feltett kérdésre: „Isten ugyanis kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen” (18). Talán többen felkapták, felkapják a fejüket, haragvó Isten? Kérdezhetik rögtön ezután: Ő nem a szerető Isten? Hogyan fér el egymás mellett a szeretet és a harag?

Isten maga a szeretet, de a bűnt nem tűrheti! Igen, van az Istennek haragja! Isten haragja a hitetlenségre és a hamisságra irányul. Az ebben a két állapotban lévőn csak az Isten értelmet meghaladó kegyelme segíthet, mert kegyelme nélkül az Isten haragja rajta marad! Ebben a mondatban igen hangsúlyos a mert kötőszó. Azért, mert nem szívesen beszélünk az Isten bűngyűlölő haragjáról. Pedig mindegyikünket érint! A bűneset óta, mindannyian a bűn terhe alatt vagyunk! Mindannyian tetézzük az engedetlenségünket életünk folyamán! A Magvető példázata annyira szemléletesen adja elénk a bűnünk, bűneink természetét! Ott a bűn jelképe a gyom, amit nem vet el a Gazda, ami nő magától, ami elnyomja és gyilkolja az igazi értéket és ami maga, értéktelen! Tudjuk jól, a Gazda maga az Úr! Az érték, az értékes, az a mag, ami az Isten saját kijelentett szava. A bűn, magát az Isten beszédét és igazságát akarja semmissé tenni! A kijelentett beszédét akarja elsorvasztani, meggyilkolni! Engedheti-e ezt az Úr?

Szerető Isten-e, ha mindenható és mindenek feletti valóságát a gyarló emberi cselekedethez igazítja? Ó, hányan szeretnének egy ilyen istent magunk mellett látni! Akinek csak füttyenteni kell és már ott is van a terülj, terülj, asztalkám! Ó, hányan szeretnék az Istent szolgasorba helyezni! Ó, hányan szeretnék uralkodni az Úron! Érezzük és talán tudjuk is, az igazságot kedvelő Isten nem olyan, aki az ember kiszolgálója. Ő teljesség! A teljes, mindent felülhaladó szereteté! A Teljes nem engedheti a bűn elhatalmasodását az általa teremtett emberen, és az is előttünk van, hogy az Atya szeretete, nem a bűn pártolása.

Természetes, hogyha az emberi élet tele van gyomokkal, vagyis istentelenségekkel és hamisságokkal. Akkor valljuk meg, természetes Isten haragja! Rögtön hozzá kell tenni, nem az elkövető emberre haragszik, hanem a bűnre, ami elválasztja Tőle a bűn elkövetőjét! Nézzük meg mi az, ami haragra gerjeszti az Atyát, elsősorban mire gondol az apostol! Csak szavakat, gondolatokat szeretnék elétek hozni az olvasott Ige alapján! Azt mondja: Bölcseknek mondják magukat, bálványokat imádnak. „Tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, tele irigységgel, gyilkos indulattal, viszálykodással, csalással, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok” (29-31). Hadd tegyek hozzá még egyet, amivel Pál többet foglalkozik, ami a beszámolók, a kapott hírek alapján az egyik legnagyobb bűn Rómában, a paráznaságot! Elborzasztanak az olvasottak. E felsorolás után tehetjük fel a kérdést: Mennyire igaz az az állítás, hogy az Úr a bűnt gyűlöli és nem az embert, aki elköveti? Lássuk meg, a legnagyobb bizonyíték rá a nem oly régen ünnepelt Nagypéntek és Húsvét eseménye! A bűnös ember megváltásáért Isten a saját Fiát küldte a halálba, ezzel mentve meg a kárhozattól! Ő vette magára az ember vétkeit, az igaz szenvedett az igaztalanért! János evangéliuma teszi teljesen nyilvánvalóvá a Krisztus váltságának nagyságát, mikor ezt írja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Ezek az utóbbi megállapítások nem csak a Biblia keletkezésének korára, idejére igazak! Amikor azt írja Pál, „nyilvánvalóvá tette számukra” (17), akkor az eredeti görög szövegben lévő szavak, bár múlt időben fordítjuk, egy régebben kijelentett, de a mai napig tartó, tehát folyamatosan jelen lévő megállapítás. Amit egyszerűen úgy tudunk megérteni, hogy nyilvánvaló tette, nyilvánvaló teszi, nyilvánvaló fogja tenni az Atya! Ugyanezt a nyelvtani szerkezetet látjuk János evangéliuma 3. fejezetében a 36. versben is: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”. Aki hisz! Nem egy ponton, nem egy pillanatban, nem egy életszakaszban, hanem az Isten megismerése után, folyamatosan, el nem múlóan! Itt a hisz nem csak állandóságot fejezi ki számunkra, hanem egy függőséget is. A magyar nyelv ezt a függőségi viszonyt nem tudja egy szóba tömöríteni, de az eredeti nyelv tanulmányozása adja elénk az Úrtól való függést. A folyamatosság mellett ez a szó hordozza szenvedő szerkezetet is. Ez a szerkezet a hit szerzőjére és az Őtőle függésre utal. Máig igaz megállapítások ezek, amit érdemes a szívünkbe írni!!

Hadd hozzam újból Pál szavait: „mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra… mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották, mint Istent” (19, 21a). A mi Urunk megismerhető, az Ő általános és különös kijelentésében! A Zsoltárok könyve 19. fejezete beszél erről: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, a melynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk… Kijövetele az ég egyik szélétől s forgása a másik széléig; és nincs semmi, a mi elrejtőzhetnék hevétől.” (2-7, Károli) Valósága, kijelentése jelen van a természetben, a történelemben, a lelkiismeretben, a Szentírásban, Jézus Krisztusban és a hirdetett Igében, tehát a mai Istentiszteletünkön is! Kijelenti magát Urunk, elénk helyezte a teremtett világot, belenyúl és alakítja a világ eseményeit, nem hagyja megpihenni a lelket. Elénk helyezi a kijelentett beszédének gyűjteményét és Fia bűntörlő váltságát, amit Nagypénteken olyan erősen láthattunk és adja vasárnaponként a Szentlélek által adott Igemagyarázatot!

Azt látjuk Rómában, de saját környezetünkben is! Ahelyett, hogy elmélyedtek volna ezekben, vagy csak egy részében, ahelyett elfordulnak ezektől, bekötik a szemeiket! Az okokról Pál ezt írja: „hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban” (21b). Tudjuk, látjuk, érezzük, nem csak az apostol kijelentése alapján, hanem a saját életünkből is, a világ gondolkozásához igazodni, emberi ötleteinkbe kapaszkodni hiábavalóság. Tapasztaltuk, átéltük, mennyi elbukás okaként vallhattuk meg: a saját orrom után mentem! Ebből a helyzetből szeretné Pál kiragadni a beleragadtakat! Egy új lehetőséget, egy menekülőutat akar eléjük tárni. Ahhoz, hogy ez az utat meg lehessen látni, ahhoz szembesíteni kell a vétkezőt bűneivel! Ugye Testvérem, Te már belekapaszkodtál az Isten bűntörlő irgalmába? Vagy hordozod nap, mint nap?

Szomorú szívvel olvassuk a Szentlélek kijelentését Pál által, mikor arról beszél az apostol, engedetlenségükkel halálra méltóak! Valóban halálra méltóak lennének, úgy, ahogy azt olvassuk majd a 6. fejezet 23. versében, „a bűn zsoldja a halál”. De Pál a sötétségből, az örök elmúlásból és szenvedésből a világosságba vezető utat akarja megmutatni!

Testvérek! Ez az útmutatás a mai napi evangéliumunk! Ahogy egy ifjúsági énekünk adja elénk: ’Ma még lehet, ma még szabad. Borulj le a kereszt alatt!’. Igen, ott a kereszt tövében van a szabadulás! Igen, ott a kereszt tövében lehet letenni minden ellenszegülést Istennel és embertásakkal szemben. Igen, ott a kereszt tövében lehet megtapasztalni a szabadulást a terhektől. Ott a kereszt tövében lehet a bűntől átitatott szennyes ruhánkat patyolat fehér, tiszta ruhára váltani a keresztre feszített vére által. Ott a kereszt tövében tehetjük le a saját igazságunkat, fogadhatjuk el az Atya igazságát. Mindezek után, ott a kereszt tövében kapható meg az örök élet el nem múló ajándéka! Testvérem! Megtörtént mindez a Te életedben? Odahelyezted magad a kereszt tövébe? Az Igénk ma azt mondja, lássuk meg tévelygéseinket és vigyük az Úr elé! Akár az Isten gyermeke vagy, akár most érik meg benned vágy, akár már régebben megtetted! Gyógyítás van az Isten szavában! Elsősorban lélek, de a test is egészséget kap a kijelentés valósággal vétele által! Aki visszatér az Úrhoz, az átélheti, hogy minden sérelemre van gyógyulás, a gyermekkorban átélt traumák is begyógyulhatnak, Krisztus mindenre elég.

Tudd, írd a szívedbe! „Az igaz ember pedig hitből fog élni.”! Ez felelősség és egyben biztatás is! Felelősség, hiszen „Te megtapasztalhattad, hogy fölismerd: az Úr az igaz Isten, nincs más rajta kívül.” (5Móz 4,35 SZIT). A Vele való járásban, az Igaz oldalán magad vagy a tanú, akin Isten fénye meg kell, hogy mutatkozzon! Amint az Istennel való találkozás után, a hegyről lejövő Mózesen, akinek úgy fénylett az arca! És biztatás is, mert életed hátralévő részében az egyetlenre és tökéletesre bízhatod napjaidat, arra, aki ezt mondja: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem.” (Ézs 45,2). Ezt az útkészítést nem csak ide földi pályafutásunkra ígéri az Úr, hanem abba a honba, ahova Ő vezet be bennünket! Ahova Jézus váltsága által lehet belépésünk! Megváltó Urunk adja elénk, mikor tanítványaihoz beszél felmeneteléről az Atyához és visszajöveteléről, valamint az igazak számára a helykészítésről: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6).

Az egyetlen biztonságos cél lehet az életünkben Jézus követése, az általa adott cél elérése. Gondold végig! Kimenve a településünk állomására az úticélunk vonata helyett, egy másik szerelvényre szállva, nem fogunk tudni eljutni oda, ahol lennünk kellene! Vonaton vagyunk, de helytelen az irány. Így van a mi életünkben is. Az élet útján járva, bármi másra helyezve, mint Jézusra, az céltévesztés. Ezért mondja a Korinthusi levél: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11). Ezen az alapon van az életed? Erre a fundamentumra építed az életed?

Hadd hozzam elétek Spurgeon imádságát!

’Tudok hinni és hiszek is az Úr Istenben, és ez a hit, életben tart. Szeretném, ha azok közé számláltatnék, akik igazságban éltek, de ha tökéletes is volnék mindenben, akkor sem próbálnék meg a saját igazságomra alapozva élni. Az Úr Jézus váltságművére támaszkodom. Csakis és egyedül az Őbelé vetett hit által élek. Ha képes volnék tűzre adni testemet az Úr Jézusért, akkor sem a magam bátorságában és állhatatosságában bíznék, hanem egyedül hit által élnék.

Hitben élni sokkal biztonságosabb és boldogabb dolog, mint érzéseinkre vagy cselekedeteinkre támaszkodni. A szőlővesszőnek jobb a szőlőtőkén, mintha attól elszakadva élne. Nagyszerű és szent dolog az Úr Jézushoz ragaszkodva élni, mindent Belőle meríteni. Ha a legigazabb ember számára is ez az élet egyetlen lehetősége, mennyivel inkább az nekem, szegény bűnösnek!

Uram, én Benned hiszek. Benned bízom. Mi más jelentheti számomra az életet? Csak azt, hogy Benned bízom. Tudom, hogy ez így van, ezért Benned akarok maradni mindvégig.’ Ámen.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mivel szólított meg téged személyesen Isten ezen az igehirdetésen keresztül?
2. Mire indít téged az, amit megértettél?

Schwancer Pál