2022. MÁJUS 29.

Olvasandó: Lukács 15, 11 – 32.

„Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Lukács 15, 32.

Szeretett Gyülekezet! Amikor a konfirmandusokkal beszélgettünk arról, hogy van-e valami kedvenc igehelyük, vagy szeretnének olyan bibliai részletet, amiről szólna az igehirdetés a mai ünnepi alkalmon, akkor elég egységes volt közöttük az a nézet, hogy ez az igeszakasz legyen. Ez egy csodálatos történet, sokan ismerjük, igaz? Az a címe: A tékozló fiú. Lukács evangéliumában a 15. fejezetben három elveszett helyzetről szólópéldázat is van. Három elveszett dologhoz, tárgyhoz, élőlényhez kapcsolható dolog van, amikor arról szól mindegyik példázat, hogy Isten szeret bennünket. Nagyon sokan szeretnek ebből a történetből, ebből az igerészből olyan prédikációt készíteni, ahol a kisebbik fiúra teszik a hangsúlyt. A kisebbik fiú megkapja jogtalanul az örökséget, szinte kierőszakolja magának, elhagyja az atyai házat, elmegy, eltékozolja a vagyonát mindenféle rossz életű nőkkel, emberekkel, barátokkal, és aztán amikor nyomorúságba kerül, akkor rádöbben, hogy jobb lett volna otthon maradni. A kisebbik fiú, a tékozló fiú, ha csak megdöbbenésre és megbotránkozásra adna okot, akkor bizony ebből a történetből nagyon keveset tanulhatnánk.

 Ezen a mai alkalmon, mikor itt a négy fiatal készült nagy izgalommal és mindenféle nekibuzdulással arra, hogy itt megerősítsék azt, hogy ők Jézus Krisztus útján akarnak járni, akkor velünk együtt ugyanúgy a tékozló fiú csoportjába tartoznak, mint ahogy mi is valamikor, amikor elindultunk az Úr útján. Pilinszky János azt mondja, hogy mindnyájan tékozló fiúk vagyunk, van, aki abban az állapotában, hogy távolodik az atyai háztól, van, aki abban az állapotában, hogy már visszafele jön, és meg kell mondani, pontosan a nagyobbik testvér kapcsán, valaki már ott van az atyai házban. Ebben a három kategóriában gyakorlatilag leírható az emberiség lelkiállapota. Mert hát ez a botránkoztató történet, amit olvasunk erről a fiatalemberről, aki a drága örökséget elhagyja és szétszórja, elpazarolja, és szinte kényszeredetten döbben rá, hogy honnan is esett ki, milyen jó dolga volt, amikor az atyai házban otthon volt, és vissza kellene oda menni. Még a szolgának is jó dolga van ott. Arra mutat rá, hogy bizony hozunk rossz döntéseket. Bizony van, amikor a ránk bízott javakat, lelki kincseket, szüleinktől, nagyszüleinktől kapott örökséget elherdáljuk. Nem jól élünk vele. Kegyelemre szoruló bűnösként nem jó döntéseket hozunk.

 Sokszor elkezdünk arról beszélgetni, hogy a mai fiatalok is milyenek, állandóan a telefont nyomkodják, hajuk is milyen, mindenféle dolgot csinálnak, és nem akarnak azzal törődni, ami komoly, ami az élet komoly, nehéz dolgairól szól. Ugye emlékszünk még rá kedves testvérek, hogy mi is voltunk mai fiatalok. Mi is voltunk olyan élethelyzetben, amikor atyáink, rokonaink, hozzátartozóink arra próbáltak rábeszélni, hogy térjünk jobb belátásra. Mi pedig makacsul ragaszkodtunk ahhoz, amit a hozzánk közel állók képviseltek: Gyere velem, én se megyek sehova! Mi ezt akartuk megélni. A kisebbik fiú, a tékozló fiú, akiről ez a példázat a főcímét kapta, mégiscsak abban példa előttünk, hogy ő megtért, más belátásra jutott és elindult az atyai ház felé. Milyen csodálatos, hogy négy ifjú testvérünk ezt ebben a korban tette meg. Biztos vagyok benne, hogy az ő örökségük lelki értelemben az, hogy szerető családjukban, ahol nevelkedtek, hallottak az Úristenről. Megélték a környezetükben az Úristentől kapott igéket, szeretetet, útmutatást. Nagyon-nagyon fontos, hogy amikor a mai fiatalokat ostorozzuk és elmondjuk, hogy milyenek, akkor gondoljunk a mi felelősségünkre, mint idősebb testvérekére, akik most itt ülünk akár a gyülekezetben is.

 Példakép lehet ez a tékozló fiú abban, hogy vissza lehet térni Istenhez, meg lehet térni Jézus Krisztus ajándékaképpen kapott kereszthalála és feltámadása által. Ha megismerjük a bűnt, bűnbánatra jutunk és bűnbocsánatot nyerünk, mert Isten szeret bennünket. Példakép lehet az idősebb fiú is. Sokan prédikáltak már erről is. Mindenki keresi a tökéletes gyülekezetet, de még senki nem látta, és amikor bemegyünk a saját gyülekezetünkbe, akkor rögtön szinte szemünkbe ötlenek akár a hiányosságok is. Mindannyian ismerjük ezt a pszichológiai tényt, a félig üres és félig telt pohárról. Hát attól függ, hogy honnan nézzük: felről le, vagy lentről fel. Azonban Isten meg akar bennünket áldani, nem azt akarja, hogy mi egy pesszimista kereszténységet éljünk. Nem akarja azt, hogy mi olyanok legyünk, mint az idősebb testvér. Olyanok, akik fogat összeszorítva, fogcsikorgatva tesszük a dolgunkat azért, hogy bebizonyítsuk, hogy mi jó református keresztények vagyunk. Hál’ Istennek, azért ezt őszinte szívvel mondom, a mi gyülekezetünkben erre kevés tapasztalat van. Isten szeretettel ajándékozott meg bennünket, és nemzedékről nemzedékre azzal a feladattal bízott meg, hogy adjuk tovább az evangéliumot. Szóval, tettekkel, szeretettel.

 Itt van négy ifjú, aki úgy dönt, hogy Jézus Krisztus útján akar járni. Egy komoly elhatározást hoztak a mai napra, amelyet kifejeztek az istentisztelet keretein belül. Ez mégiscsak arra kell, hogy bátorítson bennünket, hogy a mi szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Jézus, amikor meggyógyította a tíz leprást, vajon mikor egy ment vissza a tízből, számolt-e százalékokat, arányokat, statisztikákat? Nem így működik az Isten országa. Hálásak vagyunk, hogy évről évre vannak fiatalok, vannak felnőttek, akik Jézus Krisztus megszólítására válaszolnak és elindulnak az útján. Ez arra bátorítson bennünket, hogy mi, idősebb testvérek, akik már itt vagyunk az atyai házban, mi is adjuk oda minden napon a mi életünket Jézus Krisztusnak. Minden napon vegyük fel a keresztünket és éljük meg azt, amit Isten adott nekünk. Képviseljük Isten országának ügyét, akár fiatalok vannak ránk bízva, akár idősebbek.

Továbbmenve, mind a két fiú elítélendő, ha jobban végig gondoljuk ezt a történetet. Azonban ma nem az ítéletről szeretnék beszélni. Ennek a történetnek van egy harmadik szereplője, jelent meg erről könyv is, az Atya, a tékozló atya, aki a szeretetét, az irgalmasságát, a jóindulatát ránk tékozolja, mert szeret bennünket. Mert szereti a teremtett embert, aki mindig másfelé igyekszik, mindig jobban tudja, mindig különböző szabályokat hoz arra, hogy hogyan lehetne az Istennek tetsző életet élni, mindig valamiben ügyködik, valamiben akar valami jót tenni.  Ez az Atya szeret bennünket és megszólít bennünket. Mi már válaszoltunk erre, az ifjak is válaszoltak erre. Mert nem akarja Isten, hogy mi elvesszünk. Nem akarja, hogy mi a tékozlás útjára lépjünk. Hogy elpazaroljuk életenergiáinkat. Milyen szépen mondták a fiatalok azokat a kérdéseket, azokat a feleleteket, amelyeket megbeszéltünk, és hogy abban a hivatásban álljanak meg, amelyet őtőle kapnak, az Úr Jézus Krisztustól. Istennek nem csak egy részleges hatalma van az örökségek fölött, hanem mindenható Úr! Ki kell adni a kisebbiknek az örökséget, a nagyobbik nyugodtan panaszkodhat azon, hogy milyen bajai vannak, és mi nem tetszik a kisebbikben. Isten mindenható, akinek mindenre gondja van, ami életünket éri. Szeret bennünket és meg akar bennünket újítani.

 Azt mondják a bibliamagyarázók, hogy az apának könnyű volt elengedni a kisebb fiút, hiszen tudta, hogy vissza fog térni. Emberi értelemben ezt mi nem mindig tudjuk, hogy mi történik a gyermekeinkkel, unokáinkkal, testvéreinkkel a gyülekezetben. Mennyivel inkább tudja a mennyei Atya és ő biztosan tudja, hogy mi történik velünk, akármilyen döntést is hozunk. Mennyei Atyánk ellát bennünket talentumokkal, ajándékokkal az élet minden területén. Felhozza a napját annak is, aki nem hisz Istenben, aki távol van az Atyai háztól, annak is, aki visszafele jön, és annak is, aki bent van az Atyai házban, aki Isten országának polgára. Isten szeret bennünket és meg akar áldani minden egyes napon. Ránk pazarolja a szeretetét. Mi ezt nem érdemeljük meg. Akár kisebb testvérek vagyunk, ifjabb testvérek, akár nagyobb testvérek. Ránk pazarolja a szeretetét, rápazarolja ebben az alapigében hallott történetben is az idősebb testvére is, sőt a szeretetlen testvérre is, és megalázkodva könyörög szinte ennek az idősebb fiúnak, hogy örüljön vele együtt. Egy mondatot kiemelve alapigénkből: Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Örüljetek velem!  – hangzik a mai igénkben Istennek a mai üzenete. Azt akarja Isten, hogy bármilyen nehézségek is vesznek bennünket körül, vegyük észre, hogy a teljes öröm Istentől megkapható. Isten meg akar vele bennünket ajándékozni. Az Ószövetség embere is örvendezett a teremtésen, a teremtő Istennel, örvendezett azon, hogy Isten szövetséget kötött az emberrel és megáldotta és megtartotta őket. Sokszor egy nép, egy család, egy próféta életében, de örvendezett az Ószövetség embere is. Mennyivel inkább az Újszövetségben. Több mint hetvenszer van az örülni, örvendezni szó az Újszövetség irataiban, és több mint hatvanszor van az öröm, mint főnév. Általánosan a görög műveltségben amikor valakinek üdvözlő levelet küldtek, akkor a köszöntés szóval fordított szót úgy fordíthatnánk le igazán pontosan: Öröm legyen veled!

 Isten örvendező életre hívott el bennünket. A jeruzsálemi apostoli zsinaton, amikor az Apostolok Cselekedeteiben erről olvashatunk, ugyanezzel a kifejezéssel kezdődik: Öröm legyen veletek! Mert ugyan bár a keresztyén ember ebben a világban egy kicsit csudabogárként létezik – elnézést a kifejezésért -, mert más célok, más keretek között éli az életét. Bizony sokszor megtévedünk mi keresztények, mert azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk hitelesebb bizonyságtevők, ha azt rezzenéstelen arccal tesszük, és úgy teszünk bizonyságot az örömhírről, mint akinek épp szomorúsága van. Ugye érezzük, hogy az evangéliumban is ott van az, hogy örömhír. Örvendezésre hívott el bennünket a mi Urunk. Pál apostol nagyon sokszor írja, még a nem túl problémamentes korintusbeli gyülekezetnek is: Örüljetek, kedves barátaim. Az Istennel kapcsolatba kerülő embernek megvan az a felhatalmazása, megvan az az ajándéka, hogy örvendezzen és örüljön.

 Amikor Krisztus feltámadott, az a köszöntés hangzott el az asszonyokhoz, a sírnál levő asszonyokhoz: Örüljetek! Ez a győzelmi üdvözlés hangzik át az egész Újszövetségen. Persze joggal kérdezhetnénk, hogy a realitások talaján egy kicsit megmaradjunk, hogy azért annyi minden van. Jó, vannak pillanatok az életünkben, amikor pillanatnyi örömök megajándékoznak bennünket. Például egy ilyen ünnepi alkalom, amikor négy ifjú gyülekezeti tagot köszönhetünk itt körülöttünk, de mégis a mindennapokban ezt nem lehet olyan könnyen megélni. Azonban Isten nem téved, nem véletlenül használja ezt a kifejezést ennyiszer az Újszövetség irataiban.

 Az az öröm, amit Isten ad nekünk, az egy összetett fogalom, amelyet meg kell élnünk. Nem lehet őszinte mosollyal ezt tenni, vagy őszintétlen mosollyal ezt tenni, ha nincs ott a szívünkben a Krisztus szabadítása. Alapigénk történetében mi is történik? Visszafogadásra kerül a fiatalabb fiú, aki visszajött a bűnből az atyai házba, megtért, mondjuk így egyszerűen. Ott van a másik, aki ezen bosszankodik, aki ezen kesereg, aki ennek nem örül. Hát hogyan lehet az, hogy amikor bennünket megérint az Úristen szava, a Szentlélek üzenetté teszi az Igét, rádöbbenünk bűneinkre, le tudjuk azt tenni a kereszt alá. Isten megbocsájt nekünk, akkor ezt elfelejtenénk? Hiábavaló lenne az Ige, hogy örvendező életünk legyen.

 Isten, amikor örömhírt akar velünk hirdetni, akárhány évesek is vagyunk, azt akarja, hogy ezt örvendező szívvel, örvendező lélekkel tegyünk. A Római levélben azt olvassuk, hogy Isten országa, igazságosság, békesség és öröm. Vajon nem azért vagyunk-e örömtelenek, mert megrendült az Istenbe vetett hitünk. A körülmények, amelyek most körülvesznek bennünket, nem könnyűek, sőt igen nehezek. Nem elég, hogy volt a pandémia, itt van egy háborús helyzet, nem tudjuk a bizonytalanságot, hogyan kezeljük ellátásban, munkában, üzemanyagban, ilyen prózai dolgokra kell gondolni, hogyan tudjuk ezt a helyzetet végig vinni úgy, hogy megmaradjon az, amiről azt hisszük, hogy érték, stabilitás, biztonság az életünkben. Kétségeink vannak. Az örömteli keresztény életben lehet-e kétség? Lehet. De azt biztosan tudjuk, hogy van, aki nagyobb, mint a mi kétségeink. Az Úr Jézus Krisztus. Az Úr Jézus Krisztus, aki Úr az egész földön és meg akarja áldani a mi életünket. Ehhez, hogy ezt megéljük, Isten különböző helyzeteket, lehetőségeket, alkalmakat, csoportokat adott számunkra. A keresztyén közösség öröme, amely minden hívőnek adatott, amellyel meg tudjuk élni mindazt, amellyel Isten meg akar bennünket áldani. Amikor Krisztus által kézbe vett közösségbe megyünk, amely nem tökéletes közösség, de Isten által kézben tartott és vezetett közösség – úgy hiszem és úgy vallom ezt, hogy a mi közösségünk ilyen -, akkor bizony tudhatjuk azt, hogy ez a közösség a legjobb helyen van Isten kezében. Bármilyen nehézségek is vesznek bennünket körül, bármilyen apró gondok nehezítik meg az életünket, bármennyire is szeretnénk, ha több fiatal konfirmálna, bármennyire is szeretnénk, hogy hatékony legyen a mi örömhír, evangéliumi hirdetésünk, az a bizonyosságunk meglehet, ez ad okot az örömre, hogy Jézus Krisztus kezében vagyunk. A keresztyénekről az első időben hányszor halljuk azt, hogy elhangzott, hogy nézzétek, hogy szeretik egymást. Egy tevőleges aktív életről van szó. Olyan életről van szó, amely mindazt, amit kapott Istentől, azt – ha szabad így mondani, hogy ige és a Szentlélek által beépíttetik az életébe és azt fejezi ki, ami ott van a szívünkben Jézus Krisztus ajándéka által, azt tudjuk továbbadni. Milyen csodálatos, hogy ennek jeleit Isten sokszor kifejezi számunkra, és segít nekünk akkor, amikor keresztény közösségeinkben nehézség, probléma, olyan konfliktus van, amelyeket nem tudjuk, hogy hogyan is kezeljünk. A testvérek, Jézus Krisztusban testvérek, Jézus Krisztus által örülhetnek az Úristennel. A 15. fejezet két példázatában előzőleg el is hangzik ez, örüljetek velem. Isten azt akarja, hogy mi örüljünk vele. Örüljünk azon a mai alkalmon, hogy van négy fiatal, aki odaszánta az életét Krisztusnak, örüljünk a családtagjainknak, örüljünk egymásnak, örüljünk a gyülekezetnek.

Örüljünk annak, hogy szabadon hirdettethetik az evangélium és hívogathatunk Jézus Krisztus keresztjéhez. Isten úgy akar bennünket használni az Ő országának építésében, hogy tudja, hogy mi van a szívünkben, milyen nehézségeink vannak, mi az, ami foglalkoztat bennünket. Sőt, Isten tudja a kudarcainkat, tudja azt is, hogyha véletlenül valamit nem jól csinálunk. De Isten a pedagógiáját nem Makarenkótól tanulta, hogy időnként egy-egy sallerral próbáljon bennünket jobb belátásra bírni. Amikor Ő beleenged bennünket nehéz élethelyzetbe, amikor megpróbál bennünket, akkor mindig ott van a kimenekedés is. Ott van az Atyai szeretete. Milyen sokszor átsiklunk ebben az igében azon, hogy az Atya észrevette a fiút. Ha észrevette a tékozló fiút, hogy visszatér, akkor ő várta, és ha várta, akkor lehet, hogy minden napon ott állt, hogy jön-e. Isten így szeret bennünket. Isten megörül, ahogyan ez az apa megörült ennek a fiúnak, és megajándékoz bennünket azzal a lehetőséggel, hogy együtt örülhetünk vele. Örülhetünk a közösségeinken, örülhetünk azon, hogy a keresztény öröm vonzóvá válik ebben a világban. Ha most vasárnap valaki végig ment 7 óra körül a Szapáry úton, egy másfajta örömnek a nyomait láthatta, amit éppen takarítottak el a város erre hivatott munkatársai. Választhatjuk ezt is, ott van előttünk a választás.

 Az a fajta lelkiállapot, amely az Úristennel együtt való örömből adódik, semmi mással nem pótolható. Sehol máshol nem szerezhető, semmi mással nem kiegészíthető. Úgy érzem, hogy ma egy őszinte alkalmon vagyunk együtt. Ha beszéltünk nehézségről, áldásról, akkor arról is beszélni kell, hogy az Újszövetségben sokszor látjuk azt, hogy együtt van az öröm mellett a szenvedés is. János és Péter a nagy tanácstól örömmel ment ki, pedig nem volt olyan pozitív a hozzáállás, hogy finom legyek. Nagyon nehéz ezt a mindennapokban alkalmazni, elhinni, komolyan venni. De olyan Jézus Krisztust követünk, olyan Mestert követünk, akinek nem egy sikertörténet, nem egy pozitív életpályamodell az élete, a világi értelemben. Keresztyén értelemben mindenképpen az. Ha Krisztus mellé szegődünk, akkor fel kell készülnünk arra, hogy soha nem tapasztalt áldások, örömök, jó dolgok jelennek meg az életünkben, de azt is meg kell tapasztalnunk, hogy soha nem tapasztalt megpróbáltatások, nehézségek, küszködések is megjelennek az életünkben. Az öröm együtt jár a szenvedéssel, ha Isten útját választjuk.

 Ami még örömre ad nekünk okot ezen a mai napon és minden napon, amikor Krisztussal járunk, hogy nincs befejezett életút és nincs befejezett, célba érkezett, révbe érkezett keresztyén élet. Ahogyan az idősebb testvért meginti alapigénkben az Atya, úgy sokszor nekünk is szükségünk van erre. De van egy különbség: nem beskatulyáz bennünket az Isten, hanem meg akar változtatni. Föl akar szabadítani a vele való közösségbe és abba, hogy megtaláljuk az életben az örömünket. Minden igehirdetésnek, minden bizonyságtételnek azt kellene szolgálni, hogy ezt az örömhírt hirdessük. Miközben azt mondjuk az igehirdetésekben, hogy intünk, feddünk és felhívjuk a figyelmet mindenkinek, önmagunknak is természetesen a figyelmét arra, hogy mi az, amiben változnunk kell, akkor hangozzék el az örömhír. Isten azt akarja, hogy az emberek megtalálják azt, amit Jézus a tanítványoknak így fejezett ki: Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek és az örömötök teljessé legyen. Milyen érdekes, hogy itt elhangzik az a szó, amit az ember akár hisz Istenben, akár nem, valahol mégiscsak vágyakozva keres. Ez a teljes öröm.

A Biblia nem beszél mellé, ezek hangzottak el az előbbiekben. Jézus sem beszél mellé. Azt szeretné, hogy teljes legyen az örömünk. Krisztus beszédét kell hallgatnunk, és ahogyan a Szentlélek vezet bennünket megcselekedni, és megtapasztaljuk ezt az örömöt.

 A híres prédikátort Spurgeont megkereste egyszer egy atyafi, hogy nagy nehézségek vannak az életében. Hallott egy evangelizációt, amiben csupa sikerről volt szó, és bizony, ahogy elnézi, egyre nehezebb az élete, nagyon nehezen boldogul. Azt mondta erre a híres prédikátor, hogy igen, Isten országa a tolvajok miatt nem néz ki olyan jól. Képzeljünk el egy gyümölcsöskertet, ahol a kert körbe van olyan fákkal, amelyek gazosak, kukacosak, elburjánzottak, és ezek elriasztják a tolvajokat, de aki keresztülverekszi magát ezen a gazos, nehezen járható úton, az megtalálja az igazi gyümölcsöt. Nagyon egyszerű kis hasonlat ez, de ugye értjük, hogy bizony Isten országa tényleg nem azért van, hogy a mi kívánságainkat teljesítse. Istennek terve van a mi életünkkel egyénenként is és közösségként is. Terve van a fiatalok életével, ahogyan terve volt és van a szülők életével, nagyszülők életével is. Adjuk oda magunkat erre a tervre, hogy megtapasztaljuk Isten örömét. Sokszor kell beszélnünk persze a realitásról, szomorúságról, szíveket fölrázni, ébresztő szózatot hirdetnünk, de mégiscsak Isten szeretetét kell legfőképpen hangsúlyoznunk. Bármi történik az életünkben, akármilyen mélyre is süllyedtünk, mint ahogy a két fiú ebben a felolvasott történetben azt tudnunk kell, hogy az Isten szerette őket, az Atya szerette őket, és bennünket is szeret. Örömre hívott el bennünket a mi Urunk.

 Amikor majd számadást készítünk az életünkről, akárhány évesek is vagyunk, ez a pillanat azért eljön, visszatekintünk az életünkre, akkor gondoljunk arra, hogy Isten azt az örömöt fogja a legjobban megáldani az életünkben, és az teszi igazán tartóssá a mi örömünket, hogy embereket vezethetünk Krisztushoz. Ezt szintén nem tudjuk számszakilag kimutatni, nem tudunk minden egyes emberről bizonyságot tenni, magvetéssel bízott meg bennünket az Úristen. De nincs annál nagyobb öröm és dicsőség, amikor Krisztus keresztjéhez, Krisztushoz vezetünk embereket, hogy ők megismerjék Isten igazságát. Isten öröméhez kell igazodnunk az életben. Istennek öröme van a megtérő bűnös fölött, a Krisztus mellett döntő bűnös fölött, akárhány éves korában is teszi ezt.

 Talán sokan ismerik azt az ifjúsági éneket, hogy: Öröm van a mennyben egy bűnös felett, ha megtérve hazaérkezett. Istennek ez a legnagyobb öröme. Akkor is azt érezte, amikor mi az Isten útjára léptünk. Most is azt érzi, amikor a fiatalok megerősítették azt, hogy Jézus Krisztus útján akarnak járni. Örömöt hirdet Jézus nekünk, örömöt hirdet nekünk az ige. Mennyei Atyánknak öröme telik az ő gyermekeiben, az ő teremtményeiben.

Azt szeretné a mi mennyei Atyánk, ha ide minden ember eljutna, hogy belépünk az Isten országába és megváltozik a mi életünk, a vele való viszonyunk. Készül a mennyei lakoma is számunkra. Mert bizony a mi Urunk, és ezt értsük jól, ott is levágja a hízott borjat és a Bárány, a nagybetűs Bárány menyegzőjére vár mindnyájunkat. Örvendezzetek velem! Hallottuk a példázatokban ezt a felszólítást. Engedjük, hogy Isten öröme az ige és a Szentlélek által ne csak ünnepi alkalmakkor, ne csak akkor, amikor gyarapodik a gyülekezet létszáma odaszánt életű fiatalokkal, akik vallást tettek hitükről, hanem a hétköznapokban is átjárjon bennünket. Engedjük, hogy áthasson bennünket Isten öröme, Jézus Krisztus öröme és áldást nyerjen a mi életünk. Ebben segítsen meg Isten mindnyájunkat. Ámen.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi jelenti számodra az Istennel való örömöt?
2. Megpróbáltatások idején mennyire tudod elfogadni, hogy a Szentírás nagyon sokszor buzdít örömre, örvendezésre?
3. Örvendezőnek tartod-e saját keresztyén életedet? Miben segít ez neked?
4. Mik az akadályai, ha örömtelenséget érzel hitéletedben?

Bárány György