2022. Június 26.

Olvasandó: Nehémiás könyve 2, 11 – 20

„Én azonban így válaszoltam nekik: Maga a menny Istene vezet bennünket sikerre, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” Nehémiás 2, 20a.

Akik figyelemmel kísérték az elmúlt vasárnap igehirdetését, a szolgálatról hallották beszélni, igét hirdetni Végh Miklós nagytiszteletű urat itt közöttünk. Nem szeretném megbolygatni a kedves testvérek nyár előtti hangulatát vagy kevésbé felszabadult hangulatát azzal, hogy folytatni szeretném ezt a témát. Isten mégis azt helyezte a szívemre, hogy kicsit járjuk körül egy másik aspektusból, hogyan is tudjuk Isten országának építését mi, egyszerű hívők, kiválasztott magyar reformátusok, itt Szolnokon a XXI. században előmozdítani.

Vannak megunhatatlan témái az igehirdetőknek, ilyen a bűn ostorozása, a megtérés, a hitre jutás, és hát ilyen a szolgálat is. Van egy egyszerű történet, amelyik segít megérteni, hogy miért kell erről olyan sokat beszélni: Az egyszeri lelkész töprengve járkál le – fel az udvaron és hajtogatja: Nem értem, nem értem!! A felesége kimegy hozzá, megkérdezi: Mit nem értesz? Mondd meg, hogy mit nem értesz, és én megmagyarázom. Mondja erre a lelkész: Megmagyarázni én is meg tudom, de akkor sem értem! Nem értem, hogy miért nincsenek szolgálók a gyülekezetben. A kicsit vidámabb történetből érthetjük, hogy ez egy gyakori téma. Isten országában amikor elindulunk, akkor Isten megszabadít bennünket a bűneinktől, felismerjük azt, hogy bűneink vannak, bűnbánatra jutunk, megerősödünk a hitben, és aztán elhangzanak a fölhívó szavak arra nézve, hogy szolgálnunk kell a mi Urunkat. Természetesen nem ingyen munkaerőt, vagy a kommunista szombathoz hasonló nekibuzdulást akar az Isten elérni velünk, nálunk. Minden csoportnak a sajátja az, hogy a csoport tagjainak – legyen szó családról, gyülekezetről, munkahelyről, hobbi szakkörről, bármiről, horgászegyesületről, minden csoportnak vannak közös tevékenységei. Az Isten országának építése egy kicsit más, mint az emberi csoportok többsége. Az Isten országának a mozgatója és létrehozója maga az Úristen. Mindnyájan voltunk már biztos olyan helyzetben, amikor hallottunk valamit, hogy meg kellene tenni a gyülekezetnek, van egy szolgálat, hívjuk a testvéreket, hogy lépjetek be ebbe a szolgálatba. Mi pedig feltűrtük lelki ingujjainkat, és nekibuzdultunk, mint a Béláim a híres magyar filmben, / A legényanya / és arrébb akartuk tolni, na nem a kocsmát, hanem mondjuk azt az épp előttünk álló feladatot, amellyel bárki megszólított bennünket. Isten nem így gondolja azt, hogy mi hogyan vegyünk részt az Isten országának építésében.

Minden gyülekezetnek van egy belső építkezése a gyülekezet tagjaira nézve, és van egy külső építkezése a kívülállók felé való szolgálatban. Ha jól számoltam, ennek a gyülekezetnek talán 4-5 főállású hivatásos alkalmazottja van különböző pozíciókban, a többi szolgálatot önkéntesek látják el. Tessék belegondolni, ha erre a néhány emberre maradna minden szolgálat, hogyan bírnák azt ellátni, elhordozni. Igazán hálaadó szívvel mondhatjuk, hogy ez a gyülekezet működik, jól működik. Isten nyilván sokat bízott ránk abban a tekintetben, hogy efelé a város felé szolgáljunk, ahol élünk, ahol vagyunk.

Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az embernek olykor vannak kétségei a szolgálatra, az Isten szolgálatára nézve. Ebben a külső-belső szolgálatban, építkezésben nehezen találjuk meg a testhezálló feladatot. Nehezen találjuk meg azt, hogy mi az, ami igazán nekem szól, mi az, amit én jó szívvel, örömmel el tudok látni. Aztán vagyunk mi, igehirdetők, a mikrofonnak ezen a végén, a szószéknek ezen az oldalán, és mondjuk, hogy testvérek, menjünk bátran, szolgáljunk, hogy klasszikusokat idézzek: „Húzzunk bele, csináljuk meg!!” Azt akarjuk, hogy a gyülekezet mozgósítás alatt legyen, tegyük meg azt, amit kell. Nehémiás példájából, a felolvasott igeszakaszból, vagy az egész Nehémiás könyvéből az derül ki, hogy nem elég azt mondani, hogy mit kell csinálni, azt is meg kell mondani a testvéreknek, az Istenhez tartozóknak, hogy miért és hogyan.

Erről szeretnék ma egy kicsit beszélni. Nehémiás könyve a Bibliában a kicsit háttérbe szorult könyvek közé tartozik. Ezsdrás az, aki a lelki építést végzi Izrael hazatérte után a fogságból, és Nehémiásnak tulajdonképpen a fizikális építés a feladata. Ugyanakkor sokkal könnyebben megértjük a lelki építkezésfolyamatát – főleg, ha valaki már építkezett, ahogy a szemünk előtt egyre inkább épül a ház, rákerül a tető, satöbbi,  – elég plasztikusan kifejezi, hogy a lelki életben is hasonlóképpen mennek a dolgok. De Nehémiást épp ezért, mert egy fizikális építésnek volt a felelőse, talán kevésbé olvassák a testvérek. Nehémiás idejében, amikor ez az ige elhangzik, Jeruzsálem romokban hever, körülbelül 140 éve már romokban van. A megelőző fejezetben Nehémiás hírt hall arról, hogy mi történik ott. Beszél a királlyal és egy nagyon érdekes dolgot tesz, sírva imádkozik Istenhez. Nem gyűri fel az ingujját, nem indul neki, nem mondja azt, hogy testvérek, menjünk bátran, ez tűrhetetlen, hogy így áll Jeruzsálem fala!! Először a kedvező légkör ellenére is, az Istenhez kiált, az Istent hívja segítségül, hogy mit is tegyen. Ez a belső építkezésünk.

Most, ha gyorsan kiosztanánk egy gondolatbeli kérdőívet és megkérdeznénk a testvéreket, hogy miért járunk gyülekezetbe, akkor talán kevesen válaszolnák azt, hogy lelkileg erősödni, hogy Isten országának építőjévé, tanítvánnyá váljak.

Ebben a belső építésben ugyanezt az utat kell végigjárnunk, mint Nehémiásnak. Amikor látjuk a külső körülményeket, a külső építkezés helyszínét a világban, azt, ami folyik körülöttünk, akkor úgy járunk, mint az egyszeri lelkész, hogy megmagyarázni meg tudjuk, hogy mi történik körülöttünk, de akkor sem értjük. Rendületlenül hirdetjük az igét, bizonyságot teszünk, úrvacsorai közösségben vagyunk, és mégis valahogy olyan, mintha nem jól tennénk valamit. Nehémiás sírásában és imádságában benne volt az, hogy nem elégedetlenkedik a pillanatnyi helyzettel abban az értelemben, hogy nem vonja felelősségre Istent: Uram, hát a tövit töröm, és a gallya jut. Nem ezt halljuk az imádságában. Belsőleg megerősödve elkéri Istentől azt, amit neki tennie kell a népe érdekében.

Jeruzsálem romokban áll. Ez a világ körülöttünk romokban áll. Amikor Jézus parancsként azt mondja nekünk: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet,” Előtte még mond valamit. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön,” Istentől kezdődik minden építkezés, akár külső, akár belső építkezésről van szó. Nehémiás is ezzel kezdte. Azután persze hazamegy Jeruzsálembe.

Van még egy érdekes momentum: Megáll, körbejár Jeruzsálemben, még a legközvetlenebb kísérőinek sem mondja el, hogy mit szemlél, de megnézi, hogy mi az alaphelyzet. Fel akarja tárni, hogy milyen feladat az, amit konkrétan el kell végeznie. Meg akarja nézni, hogy milyen munka vár rájuk. Meg akarja nézni, hogy mi vár rá. Amikor feltárja a problémát, hogy mi az építkezés konkrétan, azután kezd hozzá a szervezéshez. Istenhez imádkozik, feltárja a konkrét helyzetet és azután készül a terv. Bocsánatot kérek, ha valakit esetleg bosszantok vele, de nagyon szeretem a rajzfilmeket, és ha valaki nézte a Madagaszkár című rajzfilmet, amikor úgy tűnt, hogy van egy tervük, azt kérdezi a menekülő zebra a másiktól, azt hiszem az oroszlántól, hogy van egy terved, ez már a terv, a menekülés. Ez már a terv, ez már a terv. Isten nem ilyet akar nekünk adni. Azt akarja, hogy ővele kezdjük a külső és a belső építkezésünket is.

Hogyan tudom ezt végrehajtani? Nehémiás példájából tanulhatok, az Igéből tanulhatok. A mondat első fele felolvasott textusunkban a menny Istenéről szól. Isten az, aki mindig kezdeményez. Ő szólít meg bennünket, Ő az, aki munkálkodik a szívünkben, Ő az, aki igazgatja a mi lépteinket életünk útján. Semmi olyat nem vár el tőlünk Isten, amelyet mi nem tudunk megtenni.

Erre néha bizony várni kell. Izrael fogságban volt, Jeruzsálem romlott. Amikor eljött a pillanat, akkor Isten megadta azt, hogy ők hozzáfogjanak az építkezéshez és újat kezdjen a romos Jeruzsálemmel az Úristen. Nem hagyhatunk ki lépéseket. Ha valaki futott már fel a földszintről a tizedikre, akkor tudja, hogy kettesével még a földszinttől fölfele lehet venni a lépcsőfokokat, de aztán már a kilencedik, tízedik fele bizony kicsit elfogy a szufla, akkor már azt is megbánjuk, hogy elindultunk. Ehhez hasonlít az Isten országának az építkezése. Jól kell beosztani az erőnket, ezért az Istennel kell kezdenünk. Aztán – noha minden ember nagyon nehezen bírja a várakozást, várni az Úr szabadítására, útmutatására, indíttatására. Arra, hogy az Úristen szavakat adjon a szánkba, tetteket adjon a kezünknek, nagyon nehéz erre várni, de ez a várás nem tétlenkedéssel történik. Építkezési hasonlat, amikor alapoznak valahol, és kiássák az alapot, és a lábazat alacsony, sok-sok millió forintnyi beton és vas, és nem tudom, mi bekerül a földbe, és alig látszik valami. Pedig ezen fog megállni a ház. Így kell kezelnünk az Isten hozzánk való kegyelmét is. Ha csak azt mondjuk, hogy szolgáljunk, de valaki még nem érett arra a helyzetre, akkor ezt bizony hiába mondjuk, nem fogja magáénak érezni a megszólított.

Külső és belső építkezést vár el tőlünk az Úristen. Az a várakozás, amit Istenre várakozva töltünk el, nem hiábavaló. Az az igazi szabadság és az az igazi sziklára állás, alapozás, amit Istentől kapunk. Ismerjük az evangéliumokból a kősziklára és a homokra épített ház példázatát. Békeidőben könnyű pacifistának lenni. Amikor Isten országának építkezésébe fogunk, akkor tudni kell, hogy jól fel kell arra készülni és jól meg kell ezt tervezni. Nehémiás is vár arra, hogy mikor indulhat el Jeruzsálembe, mikor foghat hozzá az építkezéshez. De a hitvallásában, ebben a kis fél mondatban, egy mondatban, amit fölolvastam, ebben benne van, hogy a menny Istene ad áldást, Ő segíti meg az építőket. Minden Istennel kezdődik, bár ez kevésbé látványos, ezt kevesen veszik észre. Amikor az imakamránk belső csendjében vagyunk és imádkozunk, akár sírva, mint Nehémiás. Ezt kevesen látják, kevesen veregetik meg a vállunkat, kevesen mondják azt, hogy hú, testvérem, ez igen. A hitvallásainkban olyan szépen olvassuk ezt, hogy az Isten gondviselő kegyelme ott van velünk. Ő ismer bennünket. Ez egyrészt felelősséget ró ránk, másrészről reménységet is ad, hogy amikor még nem vagyunk készen, akkor ne kapkodjunk. Nagyon-nagyon régen, még a némafilmek korában, amikor a papírgyárban dolgoztam, ki volt írva a TMK műhelybe: Dolgozz keveset, nem ér baleset. Ez viccesen hangzik, de az Isten országának építéséhez nem lehet így hozzáállni. Amikor várni kell arra, hogy az Isten indítson bennünket, akkor várjunk. Amikor indít bennünket, akkor viszont induljunk! Nehémiás ezt tette.

Milyen környezet vette körül Nehémiást? Olyan sokszor hivatkozunk a körülményeinkre. Itt a fölolvasott lekcióban hallhattuk kicsit bővebben, de ha Nehémiás könyvét végig olvassuk, találkozunk részletesen azzal, hogy nem egy baráti környezet vette őt körül. Ellenséges környezet vette körül. Ha keresztények vagyunk, református keresztények vagyunk, akkor ugyanazon az úton kell végig mennünk, mint a mi mesterünknek, Jézusnak. Őt is körülvették csodálók, akik ott álltak mellette, aztán elillantak onnan. Valójában ellenséges környezet vette körül. Ne várjuk, hogy ez a világ majd egyszer megteremti számunkra azokat a körülményeket, amikor ideális lesz az evangélium hirdetése. Higgyük el, hogy az Úr, ha a szívünkre helyezi a szolgálatot, az számunkra az ideális pillanat. Az az ideális pillanat, amit az Úristen indíttatására teszünk. És ha ezt megtesszük, akkor nem keseredünk meg, nem lesz elegünk az egészből, nem veszünk össze egymással, hogy mi lehetne, ha nem ezekkel a testvérekkel lennék körülvéve, nem fog összeveszni azzal, hogy hát ez van, mit tehetnénk, ilyenek a körülmények. Bocsánat, egy kicsit ironikusabb vagyok, de értjük, hogy sokszor ilyenek vagyunk, vagy én legalábbis igen, nem tudom, hogy van-e még valaki rajtam kívül, meg tudjuk magyarázni, hogy mi történik? Isten ennél sokkal többet akar nekünk adni.

Miközben a belső építkezéssel, a belső épüléssel itt a gyülekezetben azokkal megyünk egy úton, akik ugyanúgy Krisztust követik. Nem onnan, nem olyan életkorban, nem ugyanabban az egzisztenciában, nem ugyanazokkal a gondokkal és áldásokkal, de mégis egy irányba megyünk. Találkoztunk Jézus Krisztussal. Megszabadított bennünket, új életre hívott el azzal a feladattal, hogy szolgálnunk kell Isten országának építését.  Istenre várni olykor csendben kell lennünk. Nehémiás tudott elcsendesedni. Itt hallhattuk az igében, hogy három napig csendben volt. Ne dőljünk be annak a körülöttünk mindenféle forrásból harsogó dolognak, hogy minél látványosabb, minél hangosabb valami. A Tiszavirág Fesztivál után ez nagyon meglátható. Minél hangosabb, minél látványosabb, annál nagyobbat szól. Mindig a tűzijáték jut ilyenkor eszembe, hogy a tűzijáték fényei mikor kialszanak itt a Tisza-parton, utána még nagyobbnak tűnik a sötétség, mint előtte volt. Értsük jól ezt a dolgot. Nehémiás elcsendesedett és úgy látott hozzá a szolgálatához. Munkatársakat keresett. Ő kereste meg őket személyesen. Ha az Isten a szívünkre helyezi, akkor szólítsuk meg a mellettünk ülőt, a ránk bízottakat, azokat, akiket Isten rajtunk keresztül akar Krisztushoz vezetni.

Ami a mi feladatunk, azt nem fogja más elvégezni helyettünk. Ha Nehémiás könyvét olvassuk, akkor láthatjuk benne, olvashatjuk benne, hogy azt a falrészt építették az emberek, amelyik közel esett a lakóhelyükhöz. Mit jelent ez? Szolnokot vegyük körül fallal? Távol legyen Pál apostollal szólva. Ez azt jelenti, hogy akik a környezetünkben vannak, ott kell építenünk az Isten országát, akiket ránk bízott Isten. Lehet, hogy ez nem könnyű, sőt, lehet, hogy sok-sok kudarcot át kell élnünk, de mindez az Isten tudtával történik. Minden, ami velünk történik, amiben megszégyenülünk, kudarcot vallunk, az Isten előtt van először. Ez adjon bátorságot és erőt, hogy merjünk Isten országának építői lenni. Éljünk azzal, amit Isten ránk bízott, mint szolgálat.

Jeruzsálem romokban van, az Isten pedig újjá akarja építeni. A menny Istene segíti ezt az építkezést. Mond még valamit Nehémiás: Mi pedig az Úr szolgáiként, az Ő szolgáiként fogunk hozzá ehhez az építkezéshez. Ma hál’ Istennek, – ezt tényleg nagyon őszintén mondom, rendkívül sok lehetőségünk van sokféle módon hirdetni az evangéliumot: online közvetítés van, az irodalmakhoz bátran hozzátérünk, nagyon sok jó teológiai és lelki irodalom fordítása elkészült magyarul is,  inkább a bőség zavarával küszködünk, mint azzal,  – akik idősebbek, emlékeznek rá, –  hogy a rendszerváltás előtt milyen kevés lelki irodalom volt hozzáférhető. Most már mindenhez hozzájutunk, tehát a külső körülmények tulajdonképpen jók ahhoz, hogy jól szolgálhassunk. Sokféle lehetőség van arra, hogy szolgáljunk. Vajon tudunk-e jól választani a szolgálatban, ha nem csendesedünk el, ha nem imádkozunk, akár nem sírunk, imádkozva, mint Nehémiás. Ha nem a menny Istenéhez kiáltunk először, hogy mit akarsz Uram, hogy cselekedjek? Hol van az én szolgálatom?

Amikor Isten megtalál bennünket a kegyelmével és irgalmával és behív az ő közösségébe, akkor a Krisztus dicsőséges testébe hív be. Kedves testvérek, lehet, hogy meglepő a hír, de itt mi Krisztus dicsőséges teste vagyunk. Ebbe hívott el bennünket az Úr. Itt akar bennünket megáldani. És Krisztus dicsőséges teste bármilyennek is látszik emberi oldalról, kicsit duzzoghatunk, mondhatunk ezt-azt-amazt, akkor is Krisztus dicsőséges teste. Krisztus dicsőséges teste előttünk is itt volt Szolnokon, és ha addig nem jön vissza az Úr Jézus Krisztus, akkor a mi földi életünk vége után is itt lesz Szolnokon. Mert Isten országa akkor is épül, ha mi hezitálunk vagy nemet mondunk Istenre. Isten nem küld özönvizet az életünkbe vagy nem fog bennünket olyan helyzetbe állítani, amikor arra kényszerülünk, hogy nem tehetünk mást. Micsoda szabadság az egész teremtett világra nézve, hogy tudunk dönteni. Jézus nem azt mondja nekünk, hogy legyen a ti beszédetek igen-igen fölkiáltójel, hanem van egy folytatása: mondhatunk nemet is. Az a szabadságunk megvan, hogy tusakodjunk az Isten előtt, hogy Isten szolgájaiként mit kell nekünk tenni. Tusakodjunk az Isten előtt azért, ha kudarcot vallunk, ha valamit nem jól csináltunk. Nehogy azt higgyük, hogy az a legrosszabb dolog, ha egy szomszéd ránk csapja az ajtót, amikor épp Jézusról akartunk beszélni vele. Ennél sokkal rosszabb dolgok is vannak ezen a világon. Be kell vonulnunk a belső kamránkba és imádkozni azért, hogy mit tegyünk. Ez kevésbé látványos, de időigényes feladat és szolgálat Isten népe között, Isten szolgái között. Nagyon-nagyon fontos, hogy a belső építkezés Isten szolgái között imádkozó építkezés legyen. Az alkalmakon, az istentiszteleten, a kisköri bibliaórákon, beszélgetőkörökön, dömösi körökön, szerdai bibliaórákon. Mindenütt tudjunk beszélgetni és merjük elmondani azt, ami foglalkoztat bennünket. Hálaadással járulhatunk mindenért imádságban Isten elé, ugyanakkor közbenjárást is gyakorolhatunk. Olyan Jézus Krisztusunk van, aki közbenjár értünk az Atyánál. János levelét olvassuk most, János első levelét, ahogyan olvashattuk nemrégen: „ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus,” Ez bátorítson bennünket abban, hogy olykor merjünk kudarcot is vallani. Ne féljünk attól, hogy kudarcot vallunk. Jobban szeret Isten, ha tökéletesnek hisszük magunkat? Távol legyen! Úgy szeret bennünket, ahogyan vagyunk. Ugyanakkor halljuk meg az Isten szavát arra nézve, hogy mit akar velünk cselekedni. Imádkozó gyermekeket, imádkozó tanítványokat akar Isten. Ez időigényes dolog, és olykor bizony az ember nem is látja rögtön a választ. Úgy járunk, mint az egyszeri újgazdag ember, amikor elment horgászni, és horgászik, horgászik, nem fogott semmit. Végül kifogja az aranyhalat, Mondja az aranyhal, mikor látja, hogy vissza akarja dobni az ember: Figyelj már rám, és a három kívánság? Na jó, mondd el gyorsan, mert sietek. mondja az ember.  Istennel nem állhatunk így szóba. Isten a magasságos Mennynek az Ura. Várakoznunk kell rá olykor. Tusakodnunk kell, hogy meghalljuk a válaszát. De imádság nélkül nem fogunk választ kapni. Lehet, hogy nem álomban, lehet, hogy nem angyal által, lehet, hogy nem ige által, de valamilyen módon Isten biztos, hogy meg fogja mutatni, hogy mit szeretne, hogy mi cselekedjünk. Azért fontos ez az egyéni életünkben, mert a szolgálat mindig közösségi munka, Istenben megerősödött egyének közös munkája.  Itt nem Nehémiás volt a műszaki vezető és a betonkeverő egy személyben, meg az állványozó is, hanem ő volt a vezető. Ez egy különös kegyelme Istennek, amikor valaki vezető lehet, de közösségi munka Isten szolgáinak az élete. Minden egyes tagnak a szolgálatára szükség van. Kevesebbek lennénk, mint Krisztus dicsőséges teste, hogyha sokan hiányoznának innen, vagy még nem volnának itt. Többek vagyunk azáltal, és dicsőségesebb Krisztus dicsőséges teste, a Szolnoki Református Egyház, mert itt vannak a testvérek, mert az Isten munkája ez, hogy mi itt Istent szolgáljunk. Nem a mi érdemünk, nem a mi jutalmunk, nem a mi megharcolt dolgunk, Jézus Krisztus kegyelme és Isten kegyelme az, hogy mi itt lehetünk. Higgyük el, hogy Isten elvégezte ezt bennünk és szabaduljunk föl. Menjünk be Istennek abba a nyugodalmába, amit a Zsidókhoz írt levélben és más helyeken is olvashatunk, mert amikor az életünk megalapozódott Krisztusban, akkor az nem egy zaklatott élet abban az értelemben, hogy mindenféle dolgon aggódnunk kell. A hit nyugodalma azt jelenti, hogy megnyugszom abban a tudatban, hogy a gondviselő Istennek gondja van rám. Elmondhatom majd, hogy mindeddig megsegített az Úr. Isten szeret engem és azt akarja, hogy az Ő dicsőséges országának építőmunkása legyek. Lehet, hogy segédmunkásként, lehet, hogy culágerként, de részt vegyek ebben a munkában. Sok évvel ezelőtt volt egy testvérünk, már nincs közöttünk. Minden egyes alkalommal, amikor bejött a templomba, észrevette, hogy az úrasztali terítő egy kicsit gyűrött, és odament, és egy ilyen laza mozdulattal kisimította. Úgy szeretném, ha olyan tekintettel járnánk, amilyen boldogság volt az ő szemében. Mert szebb lett a templom általa, hogy az a gyűrődés elsimult. Sokan észre sem vették talán a testvérek közül, hogy ő rendre megnézte ezt. Ez már szolgálat. Pedig csak egy terítőn levő ránc kisimítása. Nagyobb dolgokról nem is beszélve. A menny Istene van velünk, Ő az, aki meg akar bennünket áldani, és mi az Ő szolgáiként kezdhetjük, végezhetjük az építést, Isten országának az építését.

Az ellenséges világ Isten kezében van ugyanúgy, akkor is, ha tagadja. A külvilág Isten kezében van. Isten általános kegyelme vonatkozik rájuk, addig mehetnek el velünk szembe például, ameddig Isten megengedi. Biztos, hogy nekünk is vannak olyan ismerőseink, akik erősen ellenzik a hitet, vallást, mondják azt, hogy így, meg úgy, meg támogatás, meg miegymás, nem akarom itt a szószékről ezeket sorolni. Megint ez a magyarázat kategória. Nehémiás teljes tudatában van annak, hogy nem számíthat azoknak a segítségére, akiknek a segítségükre hazajött. Segíteni akar az otthon maradtaknak, de nekik nem kell ez a segítség. Visszautasítják.

Amikor az idők teljessége betelt, jött Valaki, hogy segítsen a világmindenségen, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akkor még nem volt romokban Jeruzsálem, de Ő már látta, hogy néhány év múlva romokban hever, és sírt, és azt mondta, hogy: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad” (Mt 27,37). Nem akarja. Nem kell a segítség. Ott hever romokban és nem kell a segítség.

 Azt olvassuk az Igében: megerősödtek kezeik. Ez az eredeti héber szövegben szenvedő alakban van. Nem úgy, hogy megerősítették kezüket a jóra. Megerősíttettek Isten által kezeik, és Nehémiás munkájába álltak: Gyerünk, építsük meg! A mi kezünk mindig kész valami rosszra. Tudunk ütni, tudunk lopni, bántani, tudunk fenyegetni. Ha valaki kész isten akaratát tenni kezeivel is, az mindig Isten csodája. Mire kész a mi kezünk? Kész-e a több imádságra? Ez az építkezés azzal kezdődött, hogy az első fejezetet Nehémiás végig imádkozza. Isten megerősítheti a mi kezünket az imádságra, és megerősítheti arra, hogy rettenthetetlenül, hűségesen, csöndesen, észrevétlenül végezzük és elvégezzük azt, amit ránk bízott.

 Nehémiás azért lehetett sikeres, mert egyrészt helyes volt kiindulási alapja: „Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést. Nektek azonban semmi részetek és jogotok nincs, emléketek sem marad Jeruzsálemben.” (Neh 2,20/a) Másrészt, mert a nehézségek közepette sem adták fel félúton: „A várfal építői, a teherhordók és a rakodók egyik kezükkel a munkát végezték, a másikkal pedig a kopját tartották.” (Neh 4,11) Harmad részt, mert nyilvánvaló lett, hogy az Úr tette maradandóvá kezüknek munkáját: „Amikor ezt meghallották ellenségeink, félni kezdtek a körülöttünk élő népek, és nagyot estek saját szemükben, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével lehetett véghezvinni ezt a munkát.” (Neh 6,16)

Adja Isten, hogy megerősödjünk mindnyájan arra, hogy többet legyünk csendben, hogy szembe nézzünk a valósággal, hogy lássuk, mi a helyzet és mi a feladatunk. Adja Isten, hogy megerősödjünk abban, hogy Isten országának építésében hol a mi helyünk, mi a szolgálatunk, feladatunk, amit ránk bízott a mi Urunk.  Azt a szolgálatot pedig a testvéri közösségben, Urunkra figyelve elvégezzük, Isten dicsőségére. Így legyen! Ámen!

Kérdések:

1. Mi a jelenlegi szolgálatod a gyülekezetedben?
2. Helyeden vagy-e szolgálat szempontjából, az Isten országában?
3. Kész vagy-e többet imádkozni, hogy Isten szerinti szolgálatod legyen, melyet örömmel végzel Isten dicsőségére?
4. Miben és hogyan tud ebben segíteni gyülekezetünk szolgáló közössége?

Bárány György

segédlelkész