Olvasandó: Lukács evangéliuma 24, 13 – 35.
„Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak? Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől! Akik pedig hallgattak a szavára, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” ApCsel 2, 36-42.
Minden közösségnek van valamilyen alapja, motivációja, valamilyen kapcsolódási pontja, ami összetartja az adott közösségeket. Így van ez a családban is, ahogyan két fiatal egymásra talál, reménység szerint megszeretik egymást, és ez a szeretet nem múlik el. Aztán gyermekeik születnek, felnevelik őket, megöregszenek, majd a gyermekek gondoskodnak róluk. Megvan az az összekötő kapocs, amit az emberi kapcsolat jelent. A munkahelyünkön is van ilyen kapocs, szeretnénk kenyeret keresni, szeretnénk dolgozni, szeretnénk úgy élni, hogy valami alkotásban, valami tevékenységben éljük meg emberségünket teremtettségünkben. Vannak különböző szabadidős csoportok és közösségek, ahol a közös tevékenység, ami örömünkre szolgál, az köt bennünket össze. Végül van az Isten egyháza, – ez a szolnoki református gyülekezet is ide tartozik -, Isten látható egyháza, amelyet Jézus Krisztus személye köt össze. Minden közösségnek az a nagy kérdése, hogy az, ami, aki összekapcsolja őket, az micsoda, vagy kicsoda?
Sokfélék vagyunk. Vannak olyan emberek, akik problémacentrikusak, tevékenység centrikusak. Mindig kell valaminek lenni, valami ügynek, valami dolognak, ami mozgatja őket, ezért összefognak másokkal, megvalósítják az elképzeléseiket, és aztán keresnek egy újabbat. Ez nagyon-nagyon helyes, csak ebben ki lehet égni. Mert probléma az mindig volt, van, lesz, azt nem is kell kérni, jön az magától is. Ha problémacentrikus az életünk, akkor biztos, hogy találunk magunknak elfoglaltságot, csak találunk-e magunknak jó, áldott életet abban az értelemben, ahogy Isten nekünk szánja? Aztán van az embercentrikus egyén vagy közösség. Nagy embereket követünk. Most 45 éves a Brian élete című film, ha emlékszünk még rá, ott megkérdezi az egyik atyafi, hogy honnan tudod, hogy ő a Messiás? Tudom, hogy ő az, követtem már egy párat. Ha embereket követünk, akkor megyünk valakik után, és amíg ő jó dolgokat tesz, nagy dolgokat tesz, addig jól vagyunk mi is, majd amikor csalódunk benne, akkor elszomorodunk. Ravasz László püspök urat mindenki nagyon ismeri és szereti, szerintem a magyar reformátusság egyik legnagyobb ajándéka, de mivel megszavazta az 1-2. zsidó törvényeket, ezért sokan nem szeretik őt. Aztán itt van Kálvin, aki a Szervét Mihály kivégzésében részt vett, ezért ő sem teljesen megfelelő. Aztán itt van korunk nagy teológusa, Bart Károly, aki élete vége felé elhagyta a feleségét és összeállt a titkárnőjével élettársi közösségébe és csalódtak benne sokan. Kérdezték: Milyen ember ez? Az embercentrikus élet azzal jár, hogy csalódunk abban az emberben, akire föltesszük az életünket.
A mai alapigénk valami másról akar beszélni. Péter pünkösdi prédikációjának az utolsó mondatát olvastam föl. Van benne egy pozitív igéret,és egy figyelmeztetés: Jézust az Atyaisten Úrrá és Krisztussá tette, de őt ti megfeszítettétek. Tessenek elképzelni, hogy eljövünk ide a templomba, és akkor előveszi a mindenkori itt szolgáló lelkész a bűnlajstromot, és elkezdi nekünk felolvasni, hogy miket is tettünk. Lehet, hogy annyira nem örvendezne a szívünk ettől, igaz? Milyen érdekes, hogy ezek az emberek, amikor meghallják azt, hogy azt a Jézust, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, ti feszítettétek meg, miattatok halt meg, nem zúgolódnak. Nem mondják azt, hogy ó, kérem, nekem késett a vonatom, én csak a végére értem ide, de én ezt nem is tudom, hogy hogyan történt. Nem mondják azt, hogy én ott se voltam, azt se tudom, ki az az Názáreti Jézus! Mit mondanak ezek az emberek, amikor ez megtörténik. Ez a mondat elhangzik. Azt kérdezik, hogy mit tegyünk. Ez az első gondolat ebben a mai igében, amit el szeretnék mondani.
Sokszor elmondjuk, talán már unos-untalan ezt halljuk, hogy Jézus Krisztus helyettem, érettem miattam halt meg. Miattam feszítették keresztre. Mi feszítettük keresztre. Ugye értjük ezt? Ha mi XXI. századi magyar szolnoki reformátusok ott lettünk volna akkor Jeruzsálemben, ugyanúgy feszítsd meg-et, kiáltottunk volna. Azért, mert ott volt, ott van bennünk a bűn. Nem értettük meg Isten megígért Messiását, nem értettük meg Jézus Krisztust. Nem értettük, hogy mit akar és nem értettük, pláne nem, hogy hogy lehet győztes király az, akit éppen keresztre feszítenek. Ugyanúgy feszítsd meg-et, kiáltottunk volna.
Péter apostol, akit sok mindennel lehet leírni, most itt egy nagyon kemény és határozott igehirdetést mond el, amelybe beleveszi ezt a nem túl kedves üzenetet. Bűnösök vagytok Jézus kereszthalálában, miattatok, helyettetek, érettetek halt meg Jézus Krisztus. Egy közösségnek az egyik mozgatórugója az, hogyha ugyanabban a státuszban vagyok, mint a többiek. Hogy egy kicsit a L’art Pour L’art társaságra hajazva, hogy Bárány IKSZ György, aki vagyok, azaz Bárány Isten Kegyelmére Szoruló György, aki vagyok, ez rám vonatkozik, és vonatkozik minden egyes testvéremre, aki itt van. Az bennünk az azonosság, a közösség, az összekötő kapocs, hogy mindnyájan Isten kegyelmére szorulunk. Vétkeztünk. Ennek a mértékével lehet vitatkozni, bár nem nagyon érdemes, ki mekkorát és hogyan vétkezett, de Isten előtt mindnyájan vétkeztünk és szűkölködünk az ő dicsősége nélkül. Így jövünk a gyülekezetbe. Krisztus érdeme nélkül így is maradunk, mert vétkezünk utána is, amikor Krisztussal elkezdünk járni. Keresztre feszítettük őt.
A pünkösdi történetet, mikor olvassuk, mit szoktunk általában kiemelni? Lángnyelvek, szélzúgás, Szentlélek kitöltése és a furcsaság, a nyelveken szólás, sokszor leragadunk itt. Ezt a kis mondatot, ezt a fél mondatot, amit Péter elmond, ezt sokszor át is ugorjuk. Átsiklik rajta a szemünk és legfőképpen a szívünk. A lekcióban olvasott Igében az emmausi tanítványoknak hevült a szíve Jézus szavát hallgatva. A mienk annyira nem hevül, átugorjuk a nem érdekes részeket. Itt megint a bűnről van szó, annyiszor hallottuk már, mit tegyünk. Nem tudunk addig továbblépni kedves testvérek, amíg nem tudatosítjuk magunkban, hogy Isten előtt kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. De itt nincs vége a mondatnak, itt egy vessző következik. Részesei vagyunk Jézus Krisztus kereszthalálának. Helyettünk, miattunk, érettünk halt meg Jézus, mert a bűn ott van a szívünkben, lelkünkben és megkötöz bennünket, fogva tart, örömtelenné tesz, problémacentrikussá, embercentrikussá tesz bennünket, ha nem Jézusra nézünk. Megrontja a közösségeinket, tönkreteszi az életünket.
Ezek az emberek, akik hallgatták Pétert, úgy indultak el Isten útján, hogy azt kérdezték tőle, miután szembesítette őket Péter, mit tegyünk? Amikor tudatosul bennünk, hogy mi is keresztre feszítettük Jézust, akkor mi is azt kérdezzük, hogy mit tegyünk, Uram? Már leereszkedett róla a szemem, már nem rád nézek minden pillanatban Jézus. A nagy bűnöket már megvallottam, el is hagytam a Te ajándékodképpen. Hát az aprókat meg azért hadd őrizgessem egy kicsit. Akinek van indulatos ember a családjában, az tudja, hogy ha csak évente egyszer elborul az illető, az sem olyan kellemes a családjának. Csapkodás, egyebek. Nem kell ezt részletezni. Teljesen mindegy, hogy hányszor vétkezünk, ha az vétek, ott van a szívünkben, Isten azt ki szeretné tisztítani. Jézus kereszthalála nem csak vádbeszédként hangzik felénk, hanem menedékként is, a megújulásra való lehetőségként is, hogy újat tudjunk kezdeni.
El kell ismernünk azt, hogy vétkeztünk Urunk. Miattam feszítettek keresztre. Mikor ezzel szembesülök, akkor elindulhatok afelé, amikor megszólít az Ige, és szíven talál engem. Megfogja a lelkemet, megérint engem. Ha tudom, hogy ki vagyok és tudom, kicsoda Krisztus, akkor tudok elindulni a hit útján. Addig csak dinamikus helyben járást folytatok, mert nem tudom, hogy merre is menjek. Próbálkozom ezzel-azzal, de mégsem jutok előbbre. Szíven talál az ige, és elindulok az Isten útján. Lemondok a mentegetőzésről, a mindenáron való érvényesülésről, a jogos vagy jogtalan haragról.
A másik emberre úgy nézek, hogy ő is azon az úton jár, ahol én, testvérem nekem, ő is IKSZ-man, vagy IKSZ-woman az előbbi szerint, amit elmondtam, Isten kegyelmére szorul ő is és én is. Ez a státuszunk és Isten kegyelme vonatkozik ránk is. Ha lemondunk a kibúvókról, a mentegetőzésről, szembenézünk azzal, ahol tartunk, akkor tudjuk meghallani az igét. Ha a szívünkben nincs hely a sok mindentől, ami azt kitölti, akkor a költővel szólva, mint a ruha másról, boldog szerelemről úgy hull le róla, hogy meg akar szólítani az ige. Úgy érzem, ez nem rám vonatkozik. Én már nem vagyok ilyen. Hát hogyha látnák a másik életét, hú, mi lenne itt? Az ige nem azt akarja, hogy egymást vádoljuk, hanem azt akarja, hogy egymást szeressük, hogy együtt járjunk Krisztussal. Hogy Krisztus útján meg tudjuk tenni mindazt a szolgálatot, mindazt az áldást el tudjuk venni, amit Isten nekünk elkészített. Isten népével találkozva, megújulva az ige által visszamegyünk a hétköznapokba. Most nem jut eszembe, hogy kinek milyen foglalkozása van, de elég széles spektrumon mozog az, amilyen tevékenységet, munkát végzünk. Sokféle emberrel találkozunk. Itt azt olvassuk az igében, hogy háromezren tértek meg. Kérem tisztelettel, ha hárman megtérnének egy-egy igehirdetésre, akkor én személy szerint nagyon boldog lennék. Szerintem a többi lelkész testvér és a presbitérium is. Komolyan kell vennünk, amit az ige mond. Ha szíven talál, hallgatnom kell rá. Magamba kell szállnom és el kell ismernem, hogy Isten erősebb nálam és rátapintott arra a lényegre, hogy mi választ el tőle, mi választ el az áldástól. Ezek az emberek ki merték mondani, mit tegyünk.
Vajon Péter szép beszédéért tették ezt? Az a Péter, aki még nem is kis idővel ezelőtt még ott kardoskodott Jézus mellett szó szerint, meg ilyen füleket vágott le, meg a kakassal is volt némi problémája. Ez a Péter olyan igehirdetést mond, mert ott volt vele a lélek. Mert Péter átment azon az izzító tégelyen, amit Isten elkészített, azon a tisztító tégelyen, amelyet Isten elkészít mindnyájunk számára. Péter azért tudta megérinteni a hallgatóságot, mert Isten által kézbe vett ember volt, szíven ütötte az ige és engedelmeskedett az igének. Jézus szava fölhevítette a szívét-lelkét és elindult az Úrral. Amikor szíven üt az ige és Jézus által elindulunk, Istennel együtt járunk, akkor megtapasztaljuk annak áldásait. Meggyőződésem szerint azért nem egyszerre szabadulunk meg mindentől is, mert az emberi lélek ezt nem tudná elviselni. Istennek volna hatalma arra, hogy akár egy pillanat alatt új emberré teremtsen bennünket. Az élethez hozzátartozik az, hogy küzdelmeink vannak, hogy nehézségeink vannak, hogy valamilyen akadályokba ütközünk, és az emberek kreativitására, találékonyságára, Istentől kapott bölcsességére van szükség, hogy azokat megoldja. Istentől kapott szeretetre van szükség, hogy azokat megoldja. Istenünk nem a problémákat akarja szaporítani a mi életünkben. Nem hamis bűntudatot akart ránk nehezíteni, hanem ő a bűntudattal, a bűnvallással, a bűnbocsánattal együtt megadja a szabadságot is. Elmondják az apostolok az akkori gyülekezet tagjainak, hogy mit kell tenniük. Ezt mi is tudjuk. Ennek a gyülekezetnek, akiket szíven ütött Isten szava, megváltozott az élete. Teljesen új erőre kaptak attól a szótól, amit Isten rájuk nehezített. Az ige rájuk nehezedett. Krisztus szava rájuk nehezedett.
Az ige által szíven talált ember akarja a változást, akkor is, ha nincs ereje hozzá. Akkor is akarja, ha nem tudja, hogy hogyan csinálja, akkor is akarja, hogyha nehézségekbe ütközik. Nagyon sokszor az a mi hibánk, hogy hamar szeretnénk mindent. Ránk ragadt ez a Mcdonald’s-os gyorséttermi hangulat, és mi is gyorsan akarunk mindent. Gyülekezetet szeretnénk építeni, családot szeretnénk megtartani és építeni, fiatalokat szeretnénk megszólítani, missziót akarunk kialakítani. Nem tudom, észrevettük-e, ha olvassuk az Apostolok Cselekedetét, ezek az apostolok gyülekezeteket alapítottak. Nem gondolkoztak a misszió mikéntjén. Azt tették, amit Isten rájuk bízott. Egyszerűen úgy, ahogy rájuk bízta. Engedelmeskedtek az Úrnak és az igének, mert megszólította őket az ige, hogy helyettük, miattuk és érettük feszítették meg Krisztust, ők feszítették meg Krisztust és a szíven talált ige után megváltozott az életük és el tudtak indulni azon az úton, amelyre Isten elhívta őket. Ha az előzményeket olvassuk, pontosan tudjuk, hogy voltak, akik gúnyolódtak ezek, a részegségük is szóba kerül, sok minden történik, mert mindig lesznek, akik gúnyolódnak a kereszténységünkön. Mindig lesznek, akik azt mondják, hogy hát ez a közösség, hát így, hát úgy. Nem biztos, hogy ezekre kell hallgatnunk. Nem biztos, hogy ettől kell felhevülni a szívünktől. Olyan sok mindent, hogy mondjam, fölkavar bennünket és indulatossá tesz, ami nem a Krisztus indulata. Bízzuk ezt az Istenre. Engedjük el. Istentől kérdezzük meg, hogy mit tegyünk? Az ige által szíven talált ember keresi azoknak a közösségét, akiket szintén szíven talált Isten igéje, Jézus szava, a Biblia, a keresztyénség, a Krisztus követés mikéntje. Akkor elmegyünk egy gyülekezetbe. És akkor rájövünk, hogy hát itt is emberek vannak. Nem angyalok, nem kis Krisztusok. IKSZ emberek vannak, Isten kegyelmére szoruló emberek. Ők sem tökéletesek. Milyen érdekes, hogy az ördög egyik legnagyobb ravaszsága az, amikor el akarja hitetni velem, hogy rendben van, hogy te Isten kegyelmére szorulsz, de a másiknak már ilyennek vagy olyannak kéne lenni. Egymásra figyelünk, de mindenki egy MÁS-nak, másik embernek a bűnére, hibájára, mulasztására van tekintettel. A Biblia nagyon keményen azt mondja, hogy amikor rólam van szó, akkor rólam van szó. Nem tudok mentegetőzni, nem tudom megmagyarázni. Istenre kell hallgatnom és őt kell követnem abban, hogyan viszonyuljak a másikhoz. Nemcsak az bennünk a közös, hogy Isten kegyelmére szoruló bűnös emberek vagyunk, hanem az, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk. Nem a bűné az utolsó szó, hanem Isten kegyelméé. Azé az Istené, aki előre tudta, még a mi születésünk előtt tudta, hogy miket fogunk még elkövetni ettől a naptól előre nézve is. Tudta, hogy ez az év szárazsággal lesz teli. Tudta, hogy nem lehet cukrot kapni, de Ő meg akar bennünket tartani és áldani ebben az élethelyzetben, ahol most vagyunk. Gyökössy Bandi bácsi azt mondja, hogy a békétlenség, a fáradtság, az ingerlékenység, az emberi kapcsolat megromlása esetén, mindig arra hivatkozunk, hogy a külső körülmények miatt van. A belső körülmények miatt van. Elégedetlen vagyok a családommal, gyülekezetemmel, gyerekeimmel, főnökömmel, lelkészemmel, főgondnokommal, presbiterekkel és még sorolhatnám a mellettem ülővel. Belülről feszít ez engem. Nincs békességem Jézusban, nincs békességem Krisztusban. A másiktól várom azt, amit én magam nem tudok megtenni. Azt várom, hogy változzanak a körülményeim, és ha majd akkor úgy lesz, akkor majd talán. Ezek az emberek, akik hallgatták Pétert, nem mondták azt, hogy visszatérünk majd egy hét múlva, és akkor majd megbeszéljük, hogy hogy legyen. Mit tegyünk, atyámfiai? Péter válaszolt erre jó lelkiismerettel, úgy, ahogy Isten arra indította.
Minden közösség életében vannak olyan pillanatok, amelyeket nehéz megélni. Mi építkezünk, felújítottuk a templomot, és most újítjuk a parókiát. Nyilván olvassuk a hirdetőlapokon, egyéb helyeken, ahogy buzdítjuk a testvéreket, hogy akiket Isten lelke indít, adakozzanak, vegyenek részt imádságban ezért a munkáért. Gondoskodjunk arról, hogy a lelkészünknek egy jó lakása legyen, és hosszú távon gondoskodjunk erről, hogy majd az utódok is tudjanak energiatakarékos, jól megépült, jól felújított épületben lakni. Ez egy teher, ezt kár lenne tagadni. Aztán itt vannak a lelki terhek, a misszió, hogyan hívogassunk embereket, az alkalmak rendje, sok minden más. Hogyan épül a mi közösségünk, hogyan épül a mi lelki házunk, ha meglátom a másik testvért, és egyből az jut eszembe, hogy biztos nem volt gyerekszobája, – mert úgy viselkedik velem -, vagy az istállóra nézett, vagy gumicsizma, vagy vasvilla volt a jele az óvodában, és mit képzel ő, hogy így beszél velem? Értjük, hogy micsoda nehézséget okoz az, hogyha a szívünkben nem hagyjuk, hogy Isten kitakarítsa a bűnöket. Ez az én önzésem miatt van, hogy úgy nézek a másikra. Ő a felebarátom. Jézus Krisztus megváltottja, reménység szerint. De ha nem lenne is, az nem az én tisztem megítélné, hogy ő most mitől ilyen. Egyedül Isten az, aki teljesen objektíven meg tudja a másik embert ítélni. Mi csak rész szerinti ismerettel bírunk. Azt tudjuk, hogy valakinek ilyen, vagy olyan természete van. Nyilván vannak szimpatikusabb és kevésbé szimpatikusabb emberek, de mégiscsak Isten hozott bennünket össze ebbe a gyülekezetbe. Nagyon nehéz kimondani, és nagyon nehéz szembenézni azzal, amit Péter mondott, vagy az elején említettem, hogy ti feszítettétek meg Jézus Krisztust, mi feszítettük meg Jézus Krisztust, de ahogy mondtam, nincs vége a történetnek. A kegyelem az ma is árad mindnyájunkra. Amikor a gyülekezetre nézünk, akkor attól függ, hogy milyen szemlélettel nézzük ezt a gyülekezetet. Ezek az igében szereplő testvérek együtt voltak a közösségben, egy akarattal. A kenyér megtörésben, fizikai és lelki közösségben voltak, és kultuszi közösségben voltak. Akarták ezt a közösséget. Ha nem tudtak eljönni abba a közösségbe, elmenni abba a közösségbe, akkor hiányzott nekik. Később még olvassuk a versekben, hogy vagyonközösségben voltak. Ezt azért annyira nem tenném feltétellé. Nyilván a Lélek indította őket erre. Nem gondolom, hogy ebben kell őket követni. Avagy ezt kell az Apostolok Cselekedeteinek ebből a fejezetéből leszűrnünk, hogy testvérek az a baja a gyülekezetünknek, hogy nem vagyunk vagyonközösségben. Nem ez a baja. Testi, lelki és kultuszi közösségben kell lennie egy közösségnek.
Mert van egy bátorító dolog itt, azt mondja Péter, hogy Isten Jézust Úrrá és Krisztussá tette számunkra. Jézus nem maradt a sírban. Jézus ott van velünk minden napon a világ végezetéig. Igéje és Szent Lelke ma is elérhető. Ma is hozzáférünk, ma is hallhatjuk. Keresztre feszítettük Jézust, mit tegyünk? Szíven talált az ige, mit tegyünk? Erről beszéltem eddig. Úrrá és Krisztussá tette Jézust Isten, mit tegyünk?
Ahhoz, hogy egy gyülekezet meg tudjon újulni, bármelyik közösség meg tudjon újulni, ahhoz az egyénnek kell megújulni. Olyan nincs, hogy valaki a gyülekezetben annyira előre jár a hitben, hogy a többiek csak messziről látják, hogy porzik utána a mennyei országút, és azt mondják, hogy ó, bárcsak én is ott lihegnék mellette, ahogy rohanunk, ilyen nincs. Egy közösség mindig együtt épül. Ehhez négy lépést szeretnék megemlíteni.
Mi ez a négy lépés?
Amikor a gyülekezetre, a közösségemre nézlek, akkor tudjam, hogy ez a látható egyház. Emberileg tökéletlen. Tele van konfliktussal, áldással, jó dolgokkal, rossz dolgokkal, szimpatikus emberekkel, kevésbé szimpatikus emberekkel, sokat hibázó emberekkel, soha nem hibázó emberekkel. Ez a látható egyház. Ebben a látható egyházban akarja Krisztus, hogy megéljem a hitemet. Azt akarja, hogy itt legyen az Istenkapcsolatom. Itt legyek testvéri kapcsolatban a másikkal. Ebben a látható egyházban úgy kell tekintenem, hogy ez csak egy ideig-óráig való képződmény, alkotás, Isten által létrehívott egység. Olyan emberekből áll, akik Isten kegyelmére szorulnak. Sok mindent tehetek, ha találkozom azzal, hogy milyen problémák nyomasztanak mondjuk egy gyülekezetet. Visszavonulhatok ebből, bagatellizálhatom ezt, nem törődöm vele. Segítek megoldani, vagy örülök annak, hogy csupa baj, probléma a gyülekezetem. Németh Sándor felesége mondta, mikor baj volt a gyülekezetben, hogy jaj, de jó, harci-marci van, azért ennek ne örüljünk annyira, ha harci-marci van. Isten, amikor megenged egy dolgot az életünkben, a gyülekezet életében, akkor abból jobbat akar kihozni.
De azt tudnunk kell, hogy a gyülekezet, a látható egyház emberi képződmény.
A második szempont: a láthatatlan egyház, mely a szentek egyessége, a szentek közössége. A látható egyház a láthatatlan egyháznak a része, de nem a teljessége! Ebben a szentek közösségében Jézus Úr és Krisztus mindnyájunk számára. Megvan az a reménységünk, hogy Ő kézben tartja a dolgokat. Nem felejtkezik el rólunk. Legyenek bármilyen nehézségeink, bajaink, problémáink. Ő meg akar áldani, meg akar tartani és építeni akar bennünket. Induljunk hát Vele, az Úr és Krisztus Jézussal.
A harmadik pont: Péter nyitott, megérintett szívű hallgatói átélték Isten szabadítását, ebből lett egy megtapasztalás, és lett egy döntés, egy elindulás a hit útján, az Úrrá és Krisztussá tett Jézus útján. Közösségben voltak egymással és az Úrral, az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet üdvözülőkkel. Mit kell akkor nekünk tenni tehát? Nagyon sokan átéltük Isten szabadítását, áldásait, Isten-élményeink vannak, átéléseink vannak, ebből mégsem lett, vagy lesz megtapasztalás, döntés, következmény. Megmarad átélésnek. Nem elég átéléseket, jó, bátorító igéket kapni, azoknak hitbeli döntésekké kellene alakulnia életünkben. Tehát: Átélés,- megtapasztalás – útra kelés Jézussal a hit útján.
Végül a 4. pont: mindezek után döntéseket, elhatározásokat kell hoznom keresztyénként. Lehet a döntésem a nehézségek, szolgálatok láttán, hogy hátra húzódok, vagy elmegyek, vagy megmaradok kritikusnak a „pálya széléről”. De hozhatok olyan döntéseket is látva a helyzetet, hogy nem a problémákat, gondokat tartom az elsődlegesnek, hanem az Úrrá és Krisztussá tett Jézusra nézve cselekszem. Elhatározom, hogy ezentúl nem szidom a másikat, elhatározom, hogy ezentúl csak pozitív, építő beszéd hagyja el a számat. Elhatározom, hogy megkeresek, vagy felhívok egy régen látott testvért, barátot, rokont. Elhatározom, hogy ha megkérdezem valakitől, hogy hogy van, érdekelni fog a válasza is, és törődöm vele. Ezeket határozom el és ezeket teszem, a rövidtávú eredmény vagy gyümölcs ellenére is. Nem csak az emmausi tanítványok tudnak vitatkozni, nem csak az asszonyok bizonyságtétele ébreszthet kétségeket, ahogyan a lekcióban olvastuk. Jézus melléjük, mellénk lép és velük, velünk megy utunkon. Akkor is, ha nem ismerjük fel Őt. Hányszor van, hogy mi sem ismerjük fel a velünk az úton járó, sőt előttünk haladó Jézust! Talán sokszor ez csak utólag adatik meg, hogy felismerjük Őt életeseményeinkben. Az első gyülekezet tagjai tettekre váltották azt, amit átéltek, megtapasztaltak, Krisztustól kaptak. Örömmel követték Krisztust, még ha nem is tökéletesen. Újra és újra tudatosítani kell magunkban, hogy Úrrá és Krisztussá tett Jézust követünk. Az Ő kezében vagyunk, biztonságban vagyunk és a hit nyugodalmában lehetünk. Fontos egy klasszikus idézetet megemlítenem a lelkiállapotunk jellemzésére. A Mi kis falunk szereplője, Bazsó, azaz Mokri Balázs mondja a Tv sztár séfnek egy autó színlelt javítása kapcsán: „Hálás legyél, ne ideges!!” Ez nem Isten igéje, de nagyon fontos mondat. Ha átélem, hogy Isten megszabadított bűneimből, ha megtapasztalom, hogy ez az Isten velem van, akkor hálás leszek, nem ideges. Akkor nem számít a másik ember viselkedése, habitusa, jellem, tettei, szavai, a „nézése, meg a járása”. Akkor nem azt nézem, hogy mit mond vagy tesz, hanem azt, hogy kicsoda ő. Az Úrrá és Krisztussá tett Jézus követőjévé kell lennünk. Ez a szolgálatunk és felelősségünk is egyben. Akkor nem idegesek leszünk, hanem hálásak a másikért, mert ő is IKSZ ember, a felebarátom, Krisztusban testvérem. Ez az elsődleges szempont, ha emberek felé akarunk szolgálni, örömmondók és békekövetek akarunk engedelmességben lenni. Az Úrrá és Krisztussá tett Jézus velünk lesz. Induljunk hát vele! Ámen!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Hogyan érzed most magad szűkebb és tágabb közösségeidben?
- Mivel tudsz hozzájárulni a családod, munkahelyed, gyülekezeted, lakóhelyed lelki növekedéséhez, épüléséhez?
- Hogyan segít ebben keresztyén hited?
- Miben van, lenne segítségre szükséged, hogy „hálás legyél, ne ideges”?
Bárány György