2022. augusztus 28.

Olvasandó: 1Korinthus 10, 1-13. (napi ige)

„Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” 1Mózes 12, 1-3.

 

Ma hálát adunk az új kenyérért, Isten gondoskodó szeretetéért. Megvalljuk ezzel, hogy az életünk, és mindenünk, amink van, nem véletlenül, nem a saját erőfeszítésünknek köszönhetően, nem az anyagi javaknak köszönhetően, hanem Isten gondoskodásából van. Fontos újra és újra emlékeztetnünk magunkat. Isten, aki megszabadította a lelkünket, ő a mindenség teremtője, a világ fenntartója, ő gondoskodik a testünkről is. Fontos levonnunk a gyakorlati következtetéseket is ebből a hitvallásból!  Az 1. Korinthusi levél a pusztai vándorlásra emlékeztetve beszél arról, hogy mindannyian Isten gondoskodó szeretetének köszönhették az életüket a pusztában vándorló nép közül. Mégis csak néhányan vonták le ebből a helyes következtetést, és kerültek élő kapcsolatba Istennel, és értek végül célba. A többiek elvesztek. Isten hűséges, Isten gondoskodik. Te hűséges vagy-e? Benne bízol?

Ne legyetek bálványimádók! – mondja Pál a korinthusiaknak. Milyen bálványimádás kísért ma bennünket? Például a pénzimádat. Amikor jobban érdekel bennünket a Forint – Euro árfolyam, mint Isten. Mert szép az, amit a templomban hallunk, de a hétköznapjainkban mégis fontosabbak a (világ)piaci folyamatok, nem? Nos ez gyakorlati bálványimádás. Amikor valójában a pénzben, az anyagi forrásokban bízol, nem pedig Istenben!

Az emberi erőfeszítések, teljesítmény imádata. Amikor azt mondod, hogy nincs időd Istenre, az istentiszteletre, csendességre, szolgálatra, mert most nagyon nehéz helyzetben vagy, minden erődet leköti a megélhetés. Mi más ez is, mint gyakorlati bálványimádás? Nem a saját erőfeszítésedbe veted a hitedet? Ha valóban hinnéd, hogy Isten gondoskodik rólad, akkor mernél megállni, és ünnepelni, akkor is, ha nem vagy benne biztos, hogy hogyan oldódik meg a jövő… Ahogyan a régiek mondták amikor vasárnap a réten száradt a lekaszált széna, és jött az eső. Nem azt mondták: szaladjunk összegyűjteni, mert ha mi nem vigyázunk rá, akkor nem lesz mit enni az állatoknak, hanem azt: aki megáztatja, majd megszárítja. Mi pedig az Úr napján megyünk a templomba. Vagy például a gyermekvállalással kapcsolatban melyik mondat beszél az Istenbe vetett bizalomról a kettő közül: „Nem vállalunk (több) gyermeket, mert nem tudunk neki mindent megadni” vagy: „Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ad”? Nyilván találkozunk nehéz és nehezen megoldható, összetett helyzetekkel az életben, de teljesen más alapállás, ha mi Isten kezében látjuk az életünket, mint ha – esetleg tartjuk is a vallásos formákat, de – alapvetően magunkról gondoskodunk.  

Nagyon fontos az új kenyér ünnepe! Nagyon fontos évről évre hálát adni Isten gondoskodó szeretetéért a megélhetés, egészség, munka, család, körülmények területén, és emlékeztetni magunkat, hogy rólunk nem a gazdasági növekedés, az orosz földgáz, vagy a saját két kezünk gondoskodik, hanem a mi mennyei Atyánk!

 

Ábrahám történetéből a mai hálaadó alkalmon az áldás szót emeljük ki. „Megáldalak és áldás leszel.”  Az áldás Isten privilégiuma, amit csak Isten adhat meg. Az áldás, amit emberi erőfeszítéssel lehetetlen előteremteni. Az áldás mindenestül Istené. Az, ami nélkül minden erőfeszítésünk hiábavaló (127. zsoltár), ami nélkül minden, amit teszünk „semmi” (János 15, 5.)

 

Azt, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek – vagy másként fogalmazva, mennyire rászorulunk az áldásra – keservesen tapasztaljuk mostanság a saját bőrünkön. Megmunkálhatjuk a földet, elkészíthetünk mindent profi módon nagy mezőgazdasági tapasztalattal, de ha nem esik az eső, akkor minden kiszárad. És öntözéssel valamit javíthatunk a helyzeten, de az áldástól ez messze van. Ha esik egy jó eső fél év után, a természet egyből fellélegzik, és elkezd kizöldülni az, amit addig hiába locsoltunk.

Ezekben a helyzetekben a civilizációs nagyképűségünk megtörik. Amikor minden jól megy, azt hisszük, hogy mindentől és mindenkitől függetlenek vagyunk. Mi alakítjuk a szabályokat, mi alkotjuk meg magunkat is, a civilizációnkkal mindent kontrollálunk. Fájdalmasan kijózanító, amikor a természet elszabadul körülöttünk, és kimutatja a foga fehérjét: szárazság, erdőtűz, áradás, járvány. És kiderül, hogy mennyire kiszolgáltatott, porszem emberek vagyunk: kicsik és törékenyek. Ez a reális kép, mert mi nem mindent uraló, független óriásoknak, hanem gyermekeknek teremtettünk, akiknek szükségük van mennyei Atyjukra, mindenestül tőle függnek. Az áldás éltet bennünket, és mi azért jöttünk ma, hogy hálát adjunk az áldásért, és elkérjük az áldást!  

 

Már a puszta életünk is, és mindenünk, amink van (anyagiak, kapcsolatok, tehetség, lehetőségek) Isten ajándéka, ha tudjuk ezt, ha nem. Isten valódi áldása azonban az, amikor vele élünk, tőle kérünk, és neki köszönünk meg mindent, vele, az ő kezében van áldás alatt, békességben (salóm), a helyén az életünk. Isten jelenlétének, velük létének áldása nélkül végső soron még az ajándékai is eltorzulnak a kezünkben rontására lesznek az életnek és a szeretetnek, az életünknek és a világnak. Isten jelenléte nélkül átok alatt, kárhozatban vagyunk, örökre hiábavaló az életünk minden jólét mellett is!

 

Ez a nagy különbség az 1Mózes 1-2. és az 1Mózes 3-11. szakaszok között. Figyeljük meg! Isten terve ezzel a teremtett világgal az áldás. A világot Isten áldás alatt teremtette. Az embert áldással indította útnak ezen a földön (1Mózes 1, 28.) Az áldás ezt jelentette: Minden a tied ember, amit alkottam, te pedig az enyém vagy. Élj ezzel a világgal. Velem élj! Ember, velem! Isten ott akar lenni teremtményeinek életében, és mindent megadni nekik, ami ahhoz kell, hogy életük kibontakozhasson a földön.

 

Az átok, ami mindent tönkre tett: Isten nélkül, függetlenül, majd én! Erre mondja Isten, amikor a bűneset előtt figyelmezteti azt embert: nélkülem meghalsz! Az átok, hogy ez van az ember szívében, és az átok, hogy ennek a következményei jelennek meg a világban és az életünkben. A bűn büntetése maga bűn.  A bűn lényege: majd én is fogom tudni, amit csak Isten tud. Isten gyermeke helyett Isten vetélytársa leszek (Olyan, mint Isten). A bűn átka/következménye: legyen úgy! Lássuk, mire mégy Isten áldott jelenléte nélkül! Ki Isten színe elől (Ádám és Éva)! El Isten színe elől (Kain)! És még a teremtett világ nagy pusztulása és a Nóéval való újrakezdés, szövetség után is Bábel tornyának építéséig jutunk: majd mi uraljuk a világot Isten nélkül, létrehozunk egy világméretű egységet Isten nélkül. Ennek az átka, hogy összezavarodik az emberek nyelve, vagyis végül nem jön létre az egység. Élet Isten nélkül és egymás nélkül. Az emberi nagyot akarás egyenes következménye ma is. Mi akarjuk megmutatni, hogy mire vagyunk képesek, ahelyett, hogy engednénk Istennek, hogy ő mutassa meg, mire képes. Hát ez az eredmény, amit ma is látunk magunk körül. A lázadás miatt az ember és a világ átok alá került. Az 1Mózes 3-11.-ben bontakozik ki az átok története.

 

Ehhez képest történik valami új Ábrahámmal kezdődően! Isten nem mond le az áldásról. Újat kezd a világgal. Ábrahám elhívása történetében a kulcsszó az áldás. Ebben a 3 versben 5-ször hangzik el valamilyen formában az áldás szó. Ez szándékos kontrasztja az 1Mózes 3-11-ben 5-ször megjelenő átok szónak. A lázadásunk megrontotta a világot, átkot hozott az életünkre. Ennek tüneteit fájdalmasan hordozzuk ma is.  De nem az átoké az utolsó szó. Isten nem mond le az áldásról, áldásra fordítja az átkot!      

 

Figyeljük csak hogyan csinálja! Mi Isten logikája, munkamódszere? Hogyan jelenik meg ez Ábrahám életében, és mit jelent ez számunkra?

Isten kiválaszt egy embert, kiválaszt egy népet, hogy megáldja őket. Ez pedig elsősorban azt jelenti, hogy az életük legfontosabb jellemzője az lesz, hogy az övéi, vele élnek. Isten áldása elsősorban nem valami, amit kapunk tőle, hanem ő maga.  „Megáldalak és áldás leszel.” Ezen a választott népen keresztül ad áldást az egész világnak. Isten mindig ezt csinálja. Nem varázsütésre megjavítja az egész világot, hanem kiválaszt egyet, keveset, hogy vele éljenek, így áldás alatt legyenek, és rajtuk keresztül áldja, gyógyítja, állítja helyre a világot. A választottság soha nem alap a büszkeségre, gőgre, hanem mindig küldetés. Isten áldása azt jelenti, hogy az áldás csatornája vagy a többiek felé. Ennek a lényege pedig abban van, hogy Istennel élsz, közben formálódsz, hogy egyre világosabban Isten karakterét hordozd, az ő képét viseld, és így, ezzel légy áldás a környezetedben, az Istentől elszakadt, őt személyesen nem ismerő világban. Azzal leszel áldás, hogy láthatóvá válik, tapasztalhatóvá válik az életeden Isten jelleme, szépsége. Akik ismernek téged abból látnak, tapasztalnak meg valamit, hogy mit jelent Istenhez tartozni, és Isten áldását kapják azon keresztül, ahogy végzed a munkádat, hozzájuk fordulsz imádkozol értük, mutatod számukra Isten felé az utat.  

 

Ezt tette Isten Ábrahámmal is. Kiválasztotta, hogy a maga korában, amikor már mindenki elfelejtette Istent, ő Istennel éljen, és a környezete az ő életén keresztül találkozzon Istennel, az ő életén lássa, hogy mit jelent Istennel élni.

Természetesen Ábrahámot különleges üdvtörténeti szerepre hívta el az Úr. Ő úgy lett áldás a föld minden nemzetsége számára – számunkra is -, hogy az ő utódai közül született meg Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, aki az átkozott kígyó fejére taposott, aki az átkot áldásra fordította azzal, hogy az átkunkat magára vette helyettünk a kereszten!

 

Jézus Krisztus az, akiben Isten egy új népet gyűjt magának. M-ost az újszövetségi időben, a 21. században is ugyanaz Isten logikája és munkamódszere. Kiválaszt és megáld keveseket, hogy vele éljenek, hogy a kezében formálódjanak, hogy az ő karaktere láthatóvá váljon rajtuk, és hogy rajtuk keresztül megáldja ezt a világot. Mi is erre az áldásra hívattunk el Ábrahám, a hívők atyja lelki utódaiként, Jézus Krisztus tanítványaiként, Isten népeként. Látod Ábrahám áldását és küldetését a saját életedben?  Látod, hogy ez a küldetése gyülekezetünknek? „Megáldalak és áldás leszel.”

 

Értsük meg ennek a folyamatát, lépéseit!

1. Isten áldása elsősorban nem az, amit kapunk tőle, hanem ő maga, az ő jelenléte az áldás! Ebben a megtört, bűn átkát hordozó világban a hívő ember áldása nem azt jelenti, hogy mindig bő lesz a termés, hogy mindig mindent hibátlanul teszünk, hogy olyan házunk van, amilyen senki másnak nincs, hogy mindig csak dicsérnek bennünket az emberek, mindig mi kapjuk az előléptetést, az év végi prémiumot, és a Nobel díjat. Az áldás nem azt jelenti, hogy soha nem lesznek fájdalmaink, veszteségeink, hogy nem fogunk találkozni a meg nem értettséggel, hogy állandó „aranyeső” hull a családunkra, mindig minden számlánkat nevetve befizetjük, hogy soha nem lesz szárazság, és minden betegség elkerül bennünket. Az áldás azt jelenti, hogy jóban és rosszban, könnyű és nehéz útszakaszokon mi mindig az Istennel járhatunk. Hordozzuk mi is a bűn által megrontott világban a bűn rontásának a szenvedését, de az áldás azt jelenti, hogy Isten arra választott ki, arra hívott el bennünket, hogy ebben a bűn által megrontott világban mi VELE élhessünk. Az áldás azt jelenti, hogy ne kelljen a bűn átkát hordozva élnünk: Isten nélkül, egyedül. Az áldás azt jelenti, hogy „Isten hűséges és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” 1Korinthus 10, 13. Értjük? Még a kísértésekben is az ő ereje hordoz, és azzal a bizalommal élhetünk ezekben a helyzetekben, hogy ő tudja, mit bírunk, és mire van szükségünk! Nem terhel túl, és nem hagy magunkra!

„Megáldalak.” Ábrahám is a bűn által megrontott világban élt. Hordozta a bűn rontásának terhét körülményeiben, kapcsolataiban, testében, sőt lelkében is. Most olvassuk a Bibliaolvasó Kalauz szerint végig az ő történetét. Átélt szárazságot, éhínséget többször is, amely egzisztenciálisan fenyegette (a nyomás alatt elvándorolt az ígéret földjéről). Ő is volt háborúban. Egész életében vándorolt, a jóléti körülményeket elhagyta a nomád életért. Életében voltak házassági konfliktusok, családi problémák: konfliktus az anyagiak miatt családon belül, bajba került családtagért kellett harcolnia, gyerekek közötti viszály miatt szenvedett, amit nem tudott megoldani. Ráadásul voltak családi, és egyéb kapcsolati problémái a saját rossz döntései miatt (egyiptomi konfliktus, Hágár és Izmael). Az áldás nem azt jelentette számára, hogy ideális körülmények, „hívő mintacsalád”, hibátlan, mindig jó döntéseket hozó, és mindent kezelni tudó mintaember. Az áldás azt jelentette, hogy mindeközben, mindvégig az Úrral! Ez soha nem változott meg! Amikor ő elindult a saját útján, az Úr még akkor is utánanyúlt. És az Úrtól kapott erőt, útmutatást, feladatot, gondoskodást, új kezdetet, és újra meg újra megerősített ígéretet. Az Isten ígéreteinek megvalósulásából életében nagyon keveset látott meg. A megígért föld életében nem lett az övé, csak jóval később utódai kapták meg; a megígért nagy népből egy élet várakozása után egy gyermeket látott. De mindvégig intenzíven megtapasztalta azt: veled leszek!

 

Megáldalak. Ez az áldás. Ábrahám elhívása arra szólt, hogy ezt a valóságot radikálisan megtapasztalja: az Úré vagyok, tőle függök. Amikor Isten kihívta a rokonsága közül, arra hívta, hogy radikálisan mondjon le minden autonómiáról, és csak tőle függjön. Ma már el sem tudjuk képzelni, mit jelentett abban a korban  elhagyni a család biztonságát és elindulni az ismeretlenbe! És Ábrahám ebben a függésben mindent megkapott kegyelemből, Isten ajándékaként „csak úgy”, amit a Bábelt építő emberek a legnagyobb erőfeszítésükkel sem tudtak megszerezni maguknak: Biztonságot, nagy nevet, áldást Istennel!

 

Ez a mi áldásunk. Ez a mi kiváltságunk Krisztusban! A bűn átka alatt levő világban, szenvedve a bűn rontását, nem kell a bűn átka alatt élnünk. Élhetünk Istennel. Ő a mi áldásunk. Az átok: Isten nélkül. Más néven azt mondja a Biblia: a kárhozat. Az áldás: Istennel. Más néven azt mondja a Biblia: üdvösség.

Jézus a kereszten elhordozta az átkot, hogy mi áldást kaphassunk! Isten meghívott, kiválasztott arra, hogy az ő áldott népe, az ő népe legyünk Krisztusban. Ezt a tervet kezdte el Ábrahámmal, az ő családjával, a tőle származó néppel, majd Krisztusban beteljesedett, hogy a föld minden nemzetsége általa, Ábrahám utóda által nyer áldást.

 

Az áldás nem valami, hanem Valaki. Ma is egyedül ez az egy különbözteti meg Isten népét. Gondold csak végig radikálisan! Más is dolgozik, alkot – talán sokkal kiemelkedőbb dolgokat. Másnak is van családja – talán sokkal nagyobb és szebb. Más is tart fenn intézményeket, tanít, gyógyít, közösséget épít, programokat szervez, épületeket tart fenn. Az egyház, a hívő ember egyetlen megkülönböztető jegye, identitásának alapja: Istennel! Vele, mindig vele. Nem a magam útján, magam módján, hanem az Úrral! Az áldást soha ne abban keresd, hogy mid van, vagy mit teszel. Még csak ne is abban, hogy te jobban, mint mások. Nem! Veled, Uram! És ebből fakad, hogy más hangsúllyal, másként!

 

„Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá.” 1Korinthus 1, 30. A keresztyén hit kiváltsága nem azt jelenti, hogy Krisztustól bölcsességet kaptam, és én már mindig eligazodom, igaz ember lettem, szent, belépőjegyet kaptam a mennybe, hanem: ő az én bölcsességem, ő az én igazságom, megszentelődésem, megváltásom. Vele vagyok, amíg vele vagyok, addig megvan minden, amire az életemnek szüksége van. Ahogy az idős férfi a vonaton miután ellenőrizte, hogy meg van-e vonatjegy, az igazolványok, a pénztárca, a lakáskulcs, majd így szólt a feleségéhez:” Milyen jó dolgod van neked, Drágám! Csak arra az egyre kell figyelned, hogy engem ne veszíts szem elől, és akkor mindened megvan: a vonatjegy, a kulcs, az igazolvány, és a pénztárca is! Ehhez hasonlóan neked csak arra az egyre kell figyelned, hogy Jézust ne veszítsd szem elől, hogy mindened meglegyen, ami igazán fontos az élethez!  

 

2. Ezt kell gyakorolnia Ábrahámnak egy életen át. És Isten fokozatosan formálja ki rajta azt, hogy látszódjon az Istenhez tartozás világossága. Néha Ábrahám sötétsége látszik. Olyankor nem is áldás a környezetére nézve. Egyiptomból kizavarják például, Hágár szíve összetörik miatta. De van, amikor már Istenre néz, Isten szíve szerint gondolkozik, Istenben bízik, Isten eszköze lesz: például Lót kiszabadítása, imádság Sodomáért, ragaszkodás Istenhez. Ezzel áldás lesz a környezetében, és az Isten kezében formálódó élete évezredeken keresztül világító áldás minden hívő nemzedéknek. Egy életen át gyakorolja a minden körülmények közötti bizalmat. A legnehezebb próbája ennek, amikor a fiát, Izsákot, az ígéret gyermekét kell Isten kezébe tennie (1Mózes 22).

 

Velünk is ezt a bizalmat gyakoroltatja. Ezt formálja: vele és nem nélküle!  A mindennapi kenyér kérésében például. Szükséged van a kenyérre. Bízol abban, hogy én ezt tudom? – kérdezi tőled az Úr. De te tudod-e, hogy a legnagyobb szükséged nem a kenyérre van, hanem rám? Hogy ezt ne felejtsd el, nem jön mindig magától a kenyér, sőt megtapasztalod a szükséget. Nem jönnek maguktól a megoldások, sőt néha egészen mély tanácstalanságot tapasztalsz meg. Nem azért, hogy még nagyobb erőbedobással gondoskodj magadról, és hozd a saját megoldásaidat, annyira, hogy már egyáltalán ne maradjon időd Istenre. Éppen ellenkezőleg! Azért, hogy végre imádkozz! Végre beszélgess vele, figyelj rá, légy vele! Mert ez az áldás lényege. Istennel vagyok. Megáldalak. Enyém vagy. Összetartozunk. Egy életen át formál, hogy ennek a szépsége, áldása látsszon rajtad!       

 

3. Ez az áldás pedig nem csak kiváltság, hanem küldetés. „Megáldalak, és áldás leszel.” Nem csak önmagadért vagy Istennel, hanem azért, hogy ezzel a környezeted számára Isten áldása légy. Éppen azzal, hogy Isten benne bízó, rá hallgató, tőle függő emberré formál, ezzel leszel áldás. Rajtad látja a környezeted, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni. Rajtunk látja a környezetünk, hogy mit jelent Isten népeként élni. „Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága.” – mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Ez akkor működik, ha a konkrét gyakorlati helyzeteidet vele éled meg. A munkádat vele végzed. A családodat vele neveled. A szabadságodat vele töltöd. Egy munkahelyi tréningre vele mégy, egy lakógyűlésen vele veszel részt stb. Törvényszerűen másként fogsz jelen lenni. Ez látszani fog, ennek az erőtere tapasztalható lesz. Imádkozhatsz, akár alkudozva is Istennel Sodomáért. Közbenjárhatsz a környezetedért. Ezzel is Istennel jársz, az ő szíve szerint szolgálsz. Így leszel áldás. Vele. Ha magadban vagy, akkor magadat hozod, az pedig nem lesz áldás.

 

Nem csak önmagadért ismered Istent. Isten gondolkozásmódja, logikája, ahogy Isten „csinálni szokta” nem változott. Úgy végzi el a világ helyreállítását, hogy kiválaszt egy népet, családot, embercsoportot, akikkel újat kezd, akik az ő áldása alatt élhetnek, vele! Jézus Krisztusban ezt teszi ma is. Ennek a része lehetsz te is! „Megáldalak, és áldás leszel.” Ezt ismerte fel egy évtizedekkel ezelőtt élt hívő testvér, aki minden napját ezzel az imádsággal kezdte: „Uram, add, hogy hasznára legyek az embereknek azzal, hogy ismerlek téged.” Így imádkozott akkor, amikor a katedrára lépett, de akkor is, amikor kiszolgáltatottan feküdt a betegágyon. Ezt gyakoroltuk gyülekezetünkben a „Tanúim lesztek” sorozat során az „Áldás ritmus” gyakorlatban. Öt egyszerű szolgálat, melyeket úgy fogalmaztunk meg a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, hogy kezdőbetűik összeolvasva az ÁLDÁS szót adják ki, Öt egyszerű mozdulat, amelyre tudatosan odafigyelve a hétköznapi találkozásaidban tudatosan gyakorolhatod, hogy a küldetésed Isten áldásául lenni a környezetedben. 1. Áldássá légy! – vagyis figyelj arra, hogy egy-egy (akármilyen apró) segítséggel, gesztussal, mosollyal, pohár vízzel, átadott hellyel stb. segítsd, építsd azok életét, akikkel találkozol, hozd Isten szeretetének fénysugarát az életükbe! 2. Lépj hátra, és figyelj! – vagyis ebben a rohanó világban, amikor senki nem hallgatja meg a másikat, te ajándékozz meg valakit azzal, hogy a beszélgetés során meghallgatod, és értő figyelemmel figyelsz rá. 3. De jó együtt enni! – ülj le valakivel egy asztalhoz akár egy teára vagy éppen ebédre, hogy megtapasztalhassa az asztalközösség befogadó szeretetét. 4. Állj elő a jó hírrel! – vagyis oszd meg a jóhírt valakivel az Úr Jézusról, hogy megismerhesse azt, akiben hiszel.  5. Sabbattal ünnepelj! – vagyis legyen ott az életedben az Istennel töltött minőségi idő! Ez a forrása mindennek: az Istennel való közösség vasárnap és a hétköznapokban egyaránt!  E nélkül csak hiteltelen erőlködés az úgynevezett „hívő élet”. Az Úrral élj. Bibliádon, az igehirdetéseken keresztül az ő szavára hallgatva, hozzá imádkozva, az ő gyermekeinek közösségébe, a gyülekezetbe beépülve, Isten szolgálataként élve az életedet. Minden helyzetben az Úrral. Így leszel az ő áldása alatt vele. És így leszel – talán úgy, hogy észre sem veszed – áldássá. És így lesz áldássá a gyülekezetünk is. Az Isten országának a karaktere testesülhet meg közöttünk, vagy magunkat hozzuk?

 

Az úrvacsora közössége annak pecsétje, hogy Isten kész megáldani téged a jelenlétével. Önmagával. Ezért vette magára Jézus az átkot helyetted! Ezért adta magát. Te adod-e magad neki? Befogadod-e? Rá bízod-e magad? Indulsz-e tovább vele megújított közösségben?  Ámen.

 

Végh Miklós, lelkipásztor