2022. Szeptember 18.

Olvasandó: János 15, 1-19.

„Amikor a férfiak elindultak, és Sodoma felé tartottak, Ábrahám is velük ment, hogy elkísérje őket. Az ÚR ezt mondta: Eltitkoljam-e Ábrahám elől, amit tenni akarok? Hiszen Ábrahámtól nagy és hatalmas nép fog származni, és általa nyer áldást a föld minden népe. Mert őt választottam ki arra, hogy megparancsolja fiainak és háza népének is, hogy őrizzék meg az ÚR útját, cselekedjenek az igazságnak és jognak megfelelően, hogy az ÚR is beteljesítse, amit megígért Ábrahámnak. Azért ezt mondta az ÚR: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora miatt, és vétkük igen súlyossá vált, lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám fölhatolt jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom. Amikor a férfiak megfordultak, és elindultak Sodoma felé, Ábrahám még ott állt az ÚR előtt. Hozzálépett Ábrahám, és ezt kérdezte: Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak? Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös. Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet? Az ÚR így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek. Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. Ismét szólt hozzá, és ezt kérdezte: Hátha negyven található ott? Az ÚR így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. Ne induljon föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám -, de hátha csak harminc található ott? Ő így felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el a húszért. Ábrahám ezt mondta: Ne induljon föl az én Uram, hogy még egyszer szólok: de hátha csak tíz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért. Amint az ÚR bevégezte beszélgetését Ábrahámmal, eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.” 1Mózes 18, 16-33.

Gyülekezetünk életrendjében ma is „küldetés vasárnapot” tartunk. Ezeken a vasárnapokon a küldetésünkről, az Isten által ránk bízott misszióról gondolkozunk Isten igéjének fényében. „Megáldalak és áldás leszel.” – Isten Ábrahámnak adott elhívási ígéretének fényében, Ábrahám életében figyeljük Isten misszióját. Hogyan gondolkodik Isten a misszióról, a küldetésről? Kiválaszt egy családot, kiválaszt egy népet ebben az istennélküliség átkát, tüneteit hordozó, Istentől elszakadt világban. Ezt a népet megáldja. Ábrahám, és a tőle származó nép kiválasztásának célja Jézus Krisztus. Ábrahám utódai közül jön el a Megváltó. Jézus Krisztusban minden nép felé kinyitja Isten az ő családjának ajtaját: Őbenne választ ki magának bennünket. Isten gondolkodásmódja, módszere nem változott Ábrahám óta. Jézus Krisztusban egy népet választ ki magának ebben a bűn átkát hordozó világban. „Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva a világ végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt össze, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” (Heidelbergi Káté 54. kérdésfelelet) Mi Isten missziója? Kiválaszt egy népet magának Krisztusban, azt oltalmazza és megőrzi. Mi az, ami engem ebbe a történetbe személyesen bekapcsol? Hiszem, hogy ennek a kiválasztott gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok. Ábrahámmal együtt. Egy családhoz tartozunk Krisztusban, az Isten családjához.

Kiválaszt Isten egy népet, egy közösséget, és azt megáldja. Isten népének áldása pedig nem azt jelenti, hogy a világ megtörtsége miatti szenvedés nem éri a hívő embert. Az áldás azt jelenti, hogy a bűn átkát nem kell hordoznunk, az Isten nélküli életet. Az áldás azt jelenti, hogy Jézus Krisztus által Istennel járhatsz Istennel élhetsz. Minden helyzetet Vele élhetsz meg. Örökké Vele lehetsz. Miközben vele jár, ez a nép Isten képére formálódik: Jézus Krisztus képére formálódunk.  Az ő karakterét, jellemét, gondolkodásmódját tükrözi, jeleníti meg egyre jobban ebben az Istentől elszakadt világban. És ez a nép miközben Istennel jár, miközben Jézus képére formálódik, más lesz, mint a világ. Jézus beszél erről, amikor azt mondja tanítványainak: ne csodálkozzatok, ha a világ nem fogad el titeket. Nem a világból valók vagytok. És ennek a fénye látszik, ennek az illata érződik a Jézushoz hűségesen élő közösség életén. Ez a missziónk, küldetésünk lényege. A küldetés nem az, hogy csináljunk valamit, hanem hogy legyünk azok, akiknek Isten akar látni bennünket: Isten gyermekei, Isten népe. Vele éljünk, hozzá igazodjunk, egyre inkább az ő gondolkozásmódját jelenítsük meg gondolkodásmódunkkal, szavainkkal, kapcsolatainkban, életünkben, egyénileg és mint közösség abban ahogyan egymáshoz viszonyulunk. Persze ebből következik az, amit teszünk ebben a világban, de ez gyümölcs, annak a gyümölcse, akik vagyunk Krisztusban, ahogyan erről Jézus a szőlőtő és szőlővesszők példázatában beszél.

Amikor Isten népe ebben a hivatásában hűséggel jár, akkor áldássá lesz, mert az Isten áldása jelenik meg rajta keresztül ebben a világban. Jel lesz, ami Istenre mutat – arra, hogy kicsoda a mi Urunk-, előíz, melyen keresztül bele lehet kóstolni Isten országának valóságába, eszköz lesz, melyen keresztül Isten munkálkodik ebben a világban.  Áldás lesz a környezete számára is.

Ma Ábrahám életpéldájából azt lássuk meg, hogy milyen alapvető fontosságú az imádság Isten választott népe, Isten gyermeke életében, ahhoz, hogy az áldással éljünk, és áldássá legyünk ebben a világban! Az áldás, küldetésünk lényege, hogy Istennel élünk. Ezt azt jelenti, hogy Istennel beszélgetve, imádkozva élünk. Isten népe imádkozik. Eközben ismeri meg egyre mélyebben Isten gondolkozásmódját, hangolódik rá ő maga is, és gyakorol hatást a világtörténelemre, mint Isten munkatársa. Ezt látjuk Ábrahám példájából. Az imádságban értjük meg, hogy mekkora megtiszteltetés és felelősség Istenhez tartozni, hogy Isten mennyire számít rád, mennyire számítasz Isten előtt, mennyire fontos, hogy hűségesen járj Istennel ebben a küldetésben: megáldalak és áldás leszel.

1. „Megáldalak” – mondja Isten, az áldás azt jelenti, hogy Istennel járunk, ez pedig azt jelenti, imádsággal élünk. A hívő élet nem egy hittétel, egy erkölcsi koncepció, konzervatív értékrend elfogadása csupán. A hívő élet ennél több: azt jelenti, hogy az élő Isten jelenlétében élek, vele járok, élő kapcsolatban vagyok vele, és ennek a következménye az, hogy milyen értékrendem van, milyen erkölcsi koncepciót képviselek. A lényeg, hogy Istennel élek, ennek a kifejeződése pedig az imádság, az hogy Istennel beszélgetünk. Istent elsősorban nem az eredményeink érdeklik, hanem az, hogy vele éljünk. „Maradjatok énbennem és én tibennetek”, és ennek lesznek gyümölcsei.

A hívő élet nem arról szól, hogy megmutatod (akár Istennek is), hogy te mire vagy képes, hanem arról, hogy engeded Istennek azt, hogy Ő mutassa meg mire képes az életedben és rajtad keresztül! A kettő különbsége ég és föld! Jézus azt mondja, hogy ő a szőlőtő, mi a szőlővesszők. A szőlővesszők a szőlőtő életnedvéből táplálkozva hoznak gyümölcsöt, más szóval csak így lesznek megfogható módon áldás a környezetük számára! „Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” – mondja Jézus. Csak velem. Ezért hát „maradjatok énbennem és én tibennetek!” Ez pedig azt jelenti, hogy imádságban éljetek! Imádságban viszed Isten elé a lehetetlen helyzeteket, a körülményeid lehetetlenségét, és azt, amiben te nem tudsz megváltozni, imádságban kéred Isten segítségét, imádságban figyelsz rá, hallgatod az ő szavát, érted meg az, hogy Isten mit kér tőled, és imádságban mondod el neki, hogy mire jutottál, mit tapasztaltál engedelmesség közben.

Az imádság a hívő élet megkülönböztető jele. A nyugati társadalomban ez még élesebben kiütközik. A szekuláris kultúrában az oktatás, nevelés, közgondolkozás azt égeti bele az emberek lelkébe, hogy üres az ég. Kivételt képez talán az, aki hívő családban az imádság légkörében nő fel. Ezért a szekuláris ember nem tud mit kezdeni az imádsággal. Magadban beszélsz?  Az nem opció a mi kultúránkban egy problémás helyzet kezelésénél, hogy álljunk meg, imádkozzunk, várjunk Isten megoldására. Sajnos sokszor nem élünk ezzel az egyházban sem, pedig a hívő közösség világtól elütő volta legmarkánsabban abban jelenik meg, hogy ezt komolyan vesszük az imádságot. Michael Goheen, kanadai teológus megfogalmazott egy listát, amiben megjelenik az, hogy a keresztyén közösség kontrasztként él ebben a világban. Ennek a küldetésfelsorolásnak az egyik kihívása így szól: a keresztyén közösség  „percről percre Isten valóságos jelenlétében él egy szekuláris világ közepette.” Isten jelenlétét komolyan veszi – vagyis imádkozik -, és megtapasztalja az ima meghallgatást. Megérti Isten gondolatát, engedelmeskedik, és megtapasztalja engedelmesség közben Isten csodáit.

Óriási kiváltság ez. Ne mondjunk le róla, értékeljük, éljünk vele, vegyük egyre komolyabban! Figyeljünk csak, milyen posztra emeli Isten Ábrahámot, amikor az áldás útjára hívja! „Az ÚR ezt mondta: Eltitkoljam-e Ábrahám elől, amit tenni akarok? Hiszen Ábrahámtól nagy és hatalmas nép fog származni, és általa nyer áldást a föld minden népe. Mert őt választottam ki arra, hogy megparancsolja fiainak és háza népének is, hogy őrizzék meg az ÚR útját, cselekedjenek az igazságnak és jognak megfelelően, hogy az ÚR is beteljesítse, amit megígért Ábrahámnak.” Isten barátjaként kezeli Ábrahámot, ahogyan az Újszövetség szó szerint ezt megfogalmazza: Ábrahám „Isten barátjának neveztetett.” Jakab 2, 23.

Jézus pedig ezt az ajándékot osztja meg a mindenkori tanítványokkal, amikor ezt mondja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” János 15, 13-15.

Az ókori királyok a reggelt azzal kezdték, hogy a barátaikkal beszéltek még a minisztereik előtt. A barátok voltak, akiket bevontak a terveikbe, akikkel megosztották a látásukat. Ábrahám így volt Isten barátja, akivel megbeszéli, hogy mi a terve, és engedi, hogy Ábrahám alkudozzon vele Sodomáért. Így lehet ma is Isten imádkozó népe, gyermeke Isten barátja! Az Istennel való beszélgetés az imádság az Isten népének, az Isten gyermekének nagy kiváltsága. Urunk a szívét osztja meg velünk, amikor beszélgetésre hív. Bevon a tervébe. Azt akarja, hogy értsük, miért dobog a szíve, úgy akar formálni, hogy a mi szívünk is együtt dobbanjon vele. Így von be bennünket az ő munkájába, azáltal, hogy beszélgessünk Istennel. Micsoda megtiszteltetés, nekünk, bűnös embereknek! Látjuk ezt? Megbecsüljük az ő barátságát? Élünk-e ezzel a lehetőséggel, értékeljük-e eléggé, imádsággal éljük-e az életünket, percről percre Isten jelenlétében élve?

2. Imádság közben formálódunk egyre inkább Isten népévé, imádkozva engedelmes élet közben ismerjük meg egyre jobban Isten gondolkodásmódját. Ráhangolódunk mi magunk is és felismerjük küldetésünk, szerepünk Isten szerinti, valódi jelentőségét.

Rendszeresen megtapasztaljuk az előnytelen arányokat ebben a világban. A világ elsöprő eltorzulása, gonoszsága, lázadása, és a hívő nép mindenkori kisebbsége el tud csüggeszteni bennünket. Kevesen vagyunk, a világ pedig egyre leplezetlenebbül istentelen. Látszólag következmények nélkül tombolhat a gonosz. Az emberek bedőlnek a félrevezetésnek és a vesztükbe rohannak, romlásba döntik a családjukat, a közösségeiket, a világot. Ebben a társadalomban van egy elenyésző kisebbség, az Isten népe, amelyiknek ráadásul hatalma sem sok, nem hallgat ránk senki, még ki is gúnyolnak sokszor. Nem éljük át sokszor ezt a helyzetet? Mint közösség, és mint egyén a munkahelyünkön, családunkban, egyéb közösségekben. A nagyhangúak kiabálása, arroganciája úgyis elnyom. Mit számít az életem, mint számít a hűségem, mit számít a bizonyságtételem? 

Ha Istennel beszélgetve megértjük Isten gondolkodásmódját, ez kiemel a csüggedésből, és jelentőséget ad az életünknek a küldetésben való hűséges megállásnak. Ábrahám Isten előtt állva ezt ismeri meg. Sodoma vétke elsöprő erejű. Nem csupán az, ami Sodomáról azonnal eszünkbe jut – a csoportos homoszexuális erőszak próbálkozása, amiről a következő részben olvasunk, hanem az, aminek ez csak egy tünete: a totális önközpontúság, felfuvalkodás, öntörvényűség, önzés, a másik ember letaposása, figyelmen kívül hagyása, megalázása, ahogy erről a Biblia más helyeken ír (v.ö.: Ezékiel 16, 49-50.) Emiatt hatott fel a kiáltás, a nyomorultak kiáltása Isten elé. Nem ismerős ez a vétek? A jóléti társadalom kenyérbősége, és a még nagyobb egyéni jólétre törekvés, ami figyelmen kívül hagyja a nyomorultakat. Mit lehet ez ellen tenni?  Mit akar tenni Isten, és mire akarja használni az ő népét?

Ábrahám már ismeri Istent: ismeri Isten szentségét, igazságát. Figyeljük csak! Isten csak azt mondja: meglátogatom Sodomát, és Ábrahám már a város pusztulásról beszél. Mert ő ismeri Sodoma állapotát is, és ismeri Isten szentségét is! Ő jól tudja: ha Isten oda megy, akkor baj lesz! Mert Isten nem viseli el a gonoszságot. Az ő szentsége elégeti a bűnt! Ismerjük-e mi Istent ilyen valóságosan? Nagyon sokszor az a baj, hogy nem! Nem járunk Isten valóságában, nem járunk valódi imádságban, csak imaszövegeket mondunk, ha Isten nevével a szánkon nyugodtan együtt tudunk élni a bűnnel, ha nem fáj, nem rettent meg a körülöttünk élő világ bűne, és mi magunk is megalkuszunk életünkben az istentelenséggel! Ábrahám Istennel jár, és ismeri Isten szentségét! Tudja, hogy nem állhat meg előtte a bűn!

Az imaharcban azonban, valóságosan tusakodva Istennel, még mélyebben megismeri az Urat. Tudja, hogy Isten igazságos, és hivatkozik is erre, de ebben a mostan beszélgetésben, mélyen meglátja azt is, hogy Isten kegyelmes. Ábrahám csak azért alkudozik, hogy az igazat ne pusztítsa el a bűnössel együtt. Isten pedig többet mond: 10 igazért, 10 igazra tekintettel megkegyelmezek az egész városnak.

Ez Isten gondolkodásmódja, az evangélium, amelynek egyre inkább át kell járnia és át kell formálnia a szívünket: Isten gyűlöli a bűnt, a lázadást, a felfuvalkodottságot, az önzést. Nem köt alkut vele. De szeretete az igazért megkegyelmez a bűnösnek. Ez a gondolkodás a kereszten látható teljességében. Ez a megváltás logikája. Az egy igaz áldozata menti meg az egész világot. Isten bűnt gyűlölő szentsége, igazsága és bűnöst mentő szeretete egyszerre teljesül. Az egy igazért kegyelmez nekünk. Az egy igaz, Jézus, az Isten Fia vette magára a kénköves esőt, a kárhozat súlyát, amit a mi önzésünk és öntörvényűségünk érdemelt, az egy igaz lett a bűnösök számára menedék Sodoma ítélete elől. Csak őbenne lehetünk igazak mindnyájan. Csak ő a mi menedékünk. Isten gondolkodásmódja a megváltás logikájában ismerhető fel a legnagyobb erővel.  

De Istennek ez a logikája mutat rá a Krisztusban megigazult bűnösök közössége, az egyház küldetésének igazi erejére, súlyára is! „Megáldalak és áldás leszel.” A gyülekezet küldetése Krisztusban: 10 igaz, Istennel élőért nem pusztítom el a várost. Felfogjuk ennek a jelentőségét? Isten türelmesen vár, nem pusztítja el a bűnös várost, az őt elutasító világot, van még lehetőség a megtérésre. Ebben pedig szerepet szán az ő népének. Tekintettel van a 10 igazra! Ábrahámnak azt mondja: ha lett volna 10 igaz Sodomában, az Istentől teljesen elfordult, elfajult városban, akkor Sodoma kapott volna még időt. Sajnos nem volt 10 igaz sem.

Mekkora jelentősége van annak, hogy van élő gyülekezet egy városban, mekkora jelentősége van annak, hogy itt Szolnokon is él Isten népe, amelyik Isten jelenlétét komolyan veszi, kegyelméből él Krisztusban, hozzá imádkozik, és engedelmesen vele jár! Nem a formális „egyházról” beszélek, amelyik statisztikailag tudja igazolni létét, hanem az Úr jelenlétében élő gyülekezetről! Mennyiszer próbálja az egyház bizonygatni „hasznosságát”, létének értelmét azzal, hogy lázasan tevékenykedik, próbál valamit felmutatni. Pedig csak bátran annak kéne lennünk, akik vagyunk: Isten kegyelembe fogadott népének, akik vele járnak, hozzá imádkoznak, és neki engedelmeskednek.  Áldás leszel! Hűségeddel lehetsz az, akire tekintettel Isten még mindig ad időt a megtérésre. Lehetsz Istenre mutató jel, aki megtérésre hív. Isten népe lehet menedék, ahol meg lehet tapasztalni Isten országának áldott működési rendjét, és be lehet kapcsolódni. Isten népe így lehet eszköz, amelyen keresztül Isten hatást gyakorol a társadalomra. Só, amelyik konzervál, nem hagy egy társadalmat végképp megromlani. Látjuk, hogy mennyire nagy baj az, ha az egyház feladja az imádságot, ha nem figyel Istenre? Mennyire nagy baj azt, ha az úgynevezett egyház is romlott útra tér, a világhoz igazodik! Ha már az úgynevezett keresztyének sem az ige útján járnak! Mivé lesz a világ só nélkül? Mi lesz Sodomával, ha már 10 igaz sem marad benne? Értjük, hogy milyen felelősséggel ruházott fel minket Isten, hogy mennyire számít az, hogy hogyan élünk? A valódi imádságban ismerjük meg egyre inkább Isten gondolkodásmódját, és komolyodunk hozzá a küldetésünkhöz egyre inkább!  

3. Az imádság segít ráhangolódni Isten szíve dobbanására! Tulajdonképpen ez az imádság legnagyobb áldása. Imádság közben formálódik a szíved. Jézus ezt mondja: „Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Az imádság csodája: a Király barátaiként beszélgethetünk a Királlyal és elkérhetjük tőle az Ő csodáit. „Az én nevemben” – mondja Jézus. Ez pedig nem minden imádságra igaz, ami után kimondjuk: „Jézus nevében, ámen.” „Az én nevemben” azt jelenti, hogy Jézus szíve szerint, Jézus gondolkodásmódja szerint, Jézussal összhangban. Jézus nevében imádkozni azt jelenti, hogy arra Jézus is igent tud mondani, ahhoz Jézus is szívesen adja a nevét. Amit így kérek, azt megcselekszi Isten! Ez az igazi csoda: olyat kérek, amire Isten igent tud mondani.

Érzitek a baráti beszélgetésre való meghívást? Mennyit kell nekünk ahhoz vele beszélgetnünk, hogy az önmagunkkal telt szívünk együtt rezdüljön vele? Forgatni az ő igéjét a szívünkben, könyörögni, hogy megértsük és igent tudjunk mondani az ő gondolkodására, az ő szemével tudjuk látni a világot és nem a magunk önközpontú látásával, hogy annak tudjunk örülni, aminek ő örül, és az szomorítson el, ami őt elszomorítja. Mennyit kell vele beszélgetnünk, hogy egyre inkább úgy tudjunk viselkedni, mint az ő barátja? Ne önző kérésekkel ostromoljuk, ne önző motivációkkal éljünk, hanem az ő barátjaként szívből igent mondjunk az ő parancsaira és cselekedjük azokat.

„Uram, mutasd meg, hogy itt mi a Te akaratod, mit kérjek, miért imádkozzam? Uram, formáld a szívem, add, hogy én is annak örüljek, aminek Te örülsz. Add, hogy nekem is az legyen a vágyam, amire Te vágysz! És én is azt utasítsam el, amire Te haragszol. Uram segíts, hogy ez az önző szívem át tudjon hangolódni a Te szíved akaratára.”  (Kálvin János)

Ez történik Ábrahámmal is. Mit tesz itt? Alkudozik a bűnös városért. Egy olyan városért, amelyre kapásból sokan azt mondanák: pusztuljon, megérdemli! Ő alkudozik érte.  Nem magáért imádkozik, nem csak a saját rokonáért, hanem Sodomáért. Nem csak egy gyors imát mond, hanem küzd Istennel! Ezzel beáll Isten missziójába! Ezzel munkatársa lesz Istennek.  

Ez az alkudozás nem arról szól, hogy Ábrahám szívós erőszakosságáért Isten végül azt mondja: na jó, de csak a te kedvedért… Isten bizonyára örömmel figyeli azt ebben az imádságos beszélgetésben, hogy Ábrahám szíve együtt dobban vele! Isten, aki nem akarja a bűnös halálát, örül annak, ha gyermekeinek együtt dobban a szívük vele, és könyörögnek a megátalkodott bűnös világért, az őket bántó gonoszokért is, ahogyan Jézus imádkozott a kereszten „Atyám, bocsáss meg nekik…” Isten kész hallgatni erre a könyörgésre, kész így bevonni téged a környezeted megmentésébe.

Ez pedig azt is jelenti, hogy számít az imádságod! Mert Isten úgy döntött, hogy számít. Ábrahám imádsága is számít. Gyümölcse van, bár elpusztul a város. Végül nincs Sodomában 10 igaz ember. Igazából nem volt egy igaz sem. Lót mégis megmenekült. Nem azért, mert ő egy kicsit jobb volt.  Megmenekülésének indokát így olvassuk: „De amikor Isten elpusztította annak a környéknek a városait, nem feledkezett meg Isten Ábrahámról, és kivezette Lótot a pusztulásból, amikor elpusztította azokat a városokat, ahol Lót lakott.” 1Mózes 19, 29. Megemlékezett az Úr Ábrahám Istenhez ragaszkodásáról, és kitartó, odaszánt, hűséges imádságáról, és megszabadította azt a Lótot, aki elfeledkezett róla, és csak a földi javakra koncentrálva bajba jutott. Nem volt hiábavaló Ábrahám imádsága. Egy imádság sem hiábavaló. Mindegyikünk élete, megmenekülése, hitre jutása mögött ott van valakinek az imádsága, ha nem is tudunk róla. A te imádságod is ott lehet emberek élete, megtartatása, hitre jutása mögött, ha Isten nem is mindig úgy adja, ahogy azt te elképzeled, és ha nem is látod meg te magad mindig a gyümölcsöt. Egy Isten szíve szerinti imádság sem hiábavaló!  Ennyire számít az életed, ennyire fontos küldetésed van.

„Megáldalak és áldás leszel.” Isten amikor elhív, küldetést bíz rád, imádkozó életre hív. Az imádság küldetés. Azon dolgozik, hogy ebben formálódj, és hordozz másokat, hordozd a testvéreidet, és a körülötted levő világot is imádságban. Ragaszkodsz hűségesen az Úrhoz? Isten rád tekintettel megáldhatja a környezetedet, városodat azzal, hogy ad még időt a megtérésre? Imádkozol hozzá a közösségeidért, családodért, gyülekezetedért, városért, országért, világért? Nem látványos, de a legfontosabb ez a szolgálat, amelynek áldott gyümölcse van. Leszel így Isten munkatársa? Leszel így áldás?  

Végh Miklós, lelkipásztor