2022. Szeptember 25.

Olvasandó: Máté evangéliuma 28, 18-20.

„Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Apostolok cselekedetei 2, 42-48.

 Most ahogy közeledik a népszámlálás, megvallhatjuk református hitünket, református identitásunkról vallást tehetünk ebben a formában is. Ha az egyházra gondolunk többféle véleménnyel találkozhatunk. Nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy látjuk a körülöttünk lévő világot, embereket. Szandaszőlősön az elmúlt vasárnap a családi délutánon, a félig telt és félig üres pohárról beszéltem, aminek a belátása attól függ, hogy fentről le, vagy lentről fel nézzük a tartalmát. Soha nem szabad megelégednünk azzal, amit a szemünk előtt látunk, helyette hálát kell adni azért, ahogyan Isten látja a gyülekezetet.  Ebben a felolvasott Ige szakaszban nagyon-nagyon szép példát adott nekünk Isten arról, hogy milyen is volt a jeruzsálemi gyülekezet. Egy más alkalommal már szóltam ebben a körben arról, hogy ez nem egy ideális, minden momentumában lemásolandó gyülekezeti élet volt. Néhány jellemzőjét azért most, hogy üdvözülővel gyarapodott a gyülekezet közössége, talán szólnék arról is, hogy hova hívjuk meg a kedves családot, a rokonokat és magát a megkeresztelt ifjút is, amikor hívogatjuk a gyülekezet közösségébe. Fontos, hogy keresztyénségünk állomásaiban lássuk azt, hogy a mi gyülekezetünk Krisztus kiválasztott népe itt Szolnokon, a református közösségen belül. Más alkalommal mondtam: Krisztus dicsőséges teste vagyunk, egy áldott gyülekezet.

 Arra választott ki bennünket Isten, hogy hirdessük az igét, bizonyságot tegyünk, kereszteljünk, úrvacsorázzunk közösségben, és reménység szerint szaporítsa az Úr ebben a gyülekezetben is az üdvözültek számát,  növekedjék a gyülekezet létszáma. Rossz út az, amikor egy gyülekezet a gyülekezet létszámának növekedését tűzi ki célul és nem figyel arra, hogy maga a gyülekezet növekedjék. Néhány aspektusból megvizsgálnánk ezt a jeruzsálemi gyülekezetet, hiszen ők egy élő gyülekezet voltak, efelől szerintem nincs kétségünk, ahogy halljuk az igét. Nagyon fontos, hogy hogyan jellemezzük a gyülekezetet. Lehet így is, úgy is, de a Biblia szava számunkra a mérvadó és annál lejjebb mi sem adhatjuk.

 Az egészségügyben alapvetés, hogy mielőtt terápiát választanának az ott szolgálatot ellátók, előtte felállítják a diagnózist. Mielőtt terápiát alkalmaznunk, tudnunk kell, hogy mi a diagnózis. Ismerjük talán ezt, a mi gyakorlatunkat ironikusan megmutató viccet:

Kohn elpanaszolja a rabbinak, hogy beteg a lova. – Mivel eteted? – Szemes kukoricával. – Az a baj. Etesd ezután darával! Kohn egy hét múlva ismét panaszkodik, hogy még mindig beteg a lova, pedig darával eteti őket. – Mert szamár vagy!  – mondja a rabbi. – zabbal etesd őket! Pár nap múlva Kohn megint siránkozik, hogy hiába eteti zabbal a lovát, mégis beteg. – Ostoba fajankó vagy, miért nem árpával eteted?! Másnap megint megy Kohn: – Rabelében, hiába próbálkoztam az árpával, megdöglött a lovam! – Kár. Pedig még annyi jó ötletem lett volna…

A gyülekezetépítés nem ilyen. Az ötletroham /brain storming/ és mindenféle kitalált próbálkozás, nem az Isten útja. Az Isten útja az, hogy az ige szerinti mértékben haladjunk, és amit Isten a szívünkre helyez, azt Ő meg tudja tenni, így mi is meg tudjuk tenni, és el tudjuk azt fogadni, amit Isten mutat nekünk. De ahhoz, hogy változni tudjunk, ahhoz a diagnózist kell megállapítani először. Aztán mikor megvan a diagnózis, lehet a továbbiakon gondolkozni. Mi  úton levő gyülekezet vagyunk, talán ez a leghelyesebb diagnózis. Nem egyforma állapotban vagyunk a hit országútján, különböző módon éljük meg a hitünket. A keresés, az Istenre találás, a hitben járás és a tapasztalt hívő életnek különböző fokozatai, állomásai megtalálhatóak gyülekezetünk tagjainak életében.  Testvérek vagyunk Krisztusban, nem szabad ebben versenyeznünk, helyette egymást kell segítenünk, ahogyan tette ezt a jeruzsálemi, első gyülekezet is. A Szentlélek volt az, aki ott volt velük és mindezt művelte, tette az ő életükben, hogy változni tudjanak és oda tudjanak figyelni Istenre és egymásra. Mitől változott meg ez a gyülekezet, Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele, majd  pünkösd után a hétköznapi emberekből hogyan lettek ilyen odaszánt életű emberek?

 Az első gondolat az, hogy ők taníthatóak voltak. Egyházalapító atyánk, Kálvin János azt mondja, hogy a megtérés biztos jele a taníthatóság. A taníthatóság miben nyilvánult meg ebben a gyülekezetben? Abban,  amit olvastunk az igében. Nem vitatták az apostolok tekintélyét. Nem mondták azt, hogy ez a Péter ilyen, olyan, egy más alkalommal erről is beszéltem már. Ez a Péter ilyen, olyan, ez meg amolyan. Abszolút elfogadták, hogy ők Isten akaratából apostolok. Miért fontos ez? Egy gyülekezet életében, amikor látjuk, hogy hogyan épül fel egy gyülekezet, tudnunk kell, hogy nem véletlenül, nem a sors szeszélye, nem a széljárásnak köszönhetően lesz valaki lelkész, beosztott- segédlelkész, presbiter, főgondnok, hittanoktató, sorolhatnám tovább, mindenféle szolgálatot. Remélem, nem bántok meg senkit ha kimaradt a fölsorolásból. Bármit teszünk ebben a gyülekezetben, az Isten akaratából és tudtával történik. Ő ismeri a mi sorsunkat. A pozíció az az Isten ajándéka. Azt, ahogyan ezt a pozíciót én betöltöm és legjobb képességem és szándékom szerint mindenkor végzem, ez azt jelenti, hogy ez az én felelősségem, hogy hogyan prédikálok a szószéknek ezen az oldalán. Reménység szerint talán nem hatástalanul, Isten kegyelméből. Az érem másik oldala a szószéknek a túloldalán van. Hogy tanítható-e a gyülekezet? Hogyan jön az istentisztelet közösségébe? Pontosan tudjuk, hogy vannak nehezebb életszakaszok, megpróbáltatások, nehézségek, küzdelmek az életünkben, amikor talán várunk valami reménységet, és éppen ítéletes prédikáció hangzik el. Amikor esetleg a bűnnel küzdünk, akkor lehet, hogy éppen valami megtérésre hívó prédikációra lenne szükségünk, vagy olyan bizonyságtételre, és az adakozásról hallunk igehirdetést. Amikor gyümölcstelennek látjuk a gyülekezeti életünket, akkor pont azt kellene látnunk, hogy sokan keresztelkednek, kérik házasságuk megáldását, kérik azt, hogy ehhez a gyülekezethez csatlakozzanak. Az Úristen tudja, hogy mi miért történik az egyéni életünkben és a közösségi életünkben is. Ugyanis a taníthatóság az egy lelki állapot, az egy irányultság az Isten felé. Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek. Mit akarsz nekem tanítani? Mit akarsz, hogy megtegyek?

A tanítók, a prédikátorok, a szolgálók nagyobb felelősséggel bírnak. Meg kell tenniük azt, amit meg kell tenniük, ismerniük kell a gyülekezetet, beszélgetni kell a gyülekezet tagjaival, tudni kell, hogy mi foglalkoztatja a ma emberét itt most ezen a napon. Tudni kell, hogy mi foglalkoztatja a fiatalokat, tudni kell, hogy mi foglalkoztatja az idősebbeket. Bocsánat, nem akarok ezzel viccelni, de biztos vagyok benne, hogy nemcsak a rezsiszámlák aggasztanak most ebben a pillanatban bennünket. Lelki és egyéb terhek, kudarcok, megpróbáltatások, nehézségek, családtagjainknak az állapota, szeretteinknek az állapota, a gyülekezetünk állapota, sok minden foglalkoztat bennünket. De a taníthatóság azt jelenti, hogy nyitott vagyok arra, amit Isten az ő általa felhatalmazott ember által mondani akar számomra. Akarom tudni, hogy mit akar mondani Isten. A tanításbeli közösség az nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazt kell, hogy mondja egy igehirdetés, egy bizonyságtétel, egy esemény, egy úrvacsoravétel, egy keresztelő, egy gyermek istentisztelet, és sorolhatnám így tovább. De azt, amit mondani akar Isten, azt engednünk kell, hogy hasson az életünkben. A tanítás közösség a közösségnek egy nagyon nagy jellemzője. Hallgatok az Istenre. Akkor is, ha nehéz. Dömösi körön szoktuk énekelni, ezt a dicséretet:  Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust, Nincs visszaút, nincs visszaút! Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Ez egy nagyon nehéz helyzet nyilván, ki szeret egy ilyen magányos keresztyén Rambó lenni, aki itt elindul az őserdőbe és mindenkit lekaszabol a jó értelemben, és szolgálni akarja az Urat egyedül is, ha senki nem megy vele. A tanításközösség nagyon-nagyon fontos, hagyjuk, hogy Isten hasson, és akkor ez a gyülekezet élő gyülekezet.

 Azután itt kenyérközösség volt közöttük. Ez egy húzós téma. Ebben a gyülekezetben mióta ide járok, már megértem azt, hogy valaki azt mondta, hogy túl sok az ilyen közös étkezés, szeretetvendégség, valaki azt mondta, túl kevés. Nyilván ez megint attól függ, hogy honnan nézzük. De ha Jézus életét végigkövetjük, nagyon sokszor volt asztalközösségben másokkal. Ezt mindnyájan tudjuk, hogy egy asztalközösségben jobban megnyílunk, jobban odafigyelünk a másikra, ez az egyik oldala. A másik pedig a kenyérközösség arra is jó, hogy törődöm a másikkal. Egy híres gondolkodó azt mondta: „Egy igazi keresztyén nem viselheti el, hogy túl sok legyen neki, amikor másoknak semmi, vagy túl kevés van.” Ugye értjük ezt? A kenyérközösség azt jelenti, hogy törődöm a másikkal, hogy figyelek rá, hogy gondoskodom róla Voltak ebből később problémák, talán majd egy más alkalommal arról is szólunk, hogyan végezték az úrvacsora utáni szeretetvendégségeket, de a kenyérközösség törődés közösséget jelent, a legteljesebb kifejezések egyike arra, hogy szeretünk időt tölteni kötetlenebb formában is egymással.

  A református egyház rendje olyan, hogy alkalmat ad azokra a helyzetekre, hogy kis köröket indítsunk el, együtt legyünk, imádkozzunk, tanulmányozzuk a Bibliát, megosztjuk egymással azt, hogy hogyan tanított bennünket az Úr, és máris látjuk ennek a lépcsőnek a következő állomását, hogy a tanításközösségből következik a kenyérközösség, gondoskodunk a másikról és szeretünk a másikkal együtt lenni. Testvérek vagyunk Jézus Krisztusban, ez is az élő gyülekezet jellemzője. Azután közöttük volt imaközösség is. Most jó helyen mondom, jó időben, hiszen körülbelül egy órája volt itt az imaközösség fél kilenctől kilenc óráig. Én nagyon-nagyon hálás vagyok ezért az új kezdeményezésért. Nagyon felüdítő, röviden, hallhatóan együtt imádkozni bizonyos témákért, amiket előre megbeszélünk, vagy amiket az Úr Lelke a szívünkre helyez. Az igazak könyörgésén áldás van, a közös könyörgésen még nagyobb áldás van. El tudjuk-e azt képzelni, hogy ha valakivel kapcsolatban vagyunk, kivéve, ha valami betegség az oka, hogy nem tudunk beszélni, vagy nem halljuk a beszédet, nyilván ilyen van sajnos az életben, de hogy akivel kapcsolatban vagyunk, azzal nem kommunikálunk. Nem beszélünk, nem szólunk hozzá. Nem Istennek van szüksége a mi imáinkra sem egyénileg, sem közösségben. Nekünk van szükségünk erre, hogy a testvérem előtt is merjek imádkozni, merjek kérni, merjek őszinte lenni. Oda merjem tárni az Isten elé, hogy mi foglalkoztat. Kifejezzem azt is hallható szóval emberi fülek hallatára, hogy én törődöm a másikkal, hogy képes vagyok közbenjárni az ő érdekében. Képes vagyok érte imádkozni. Reménységgel vagyok, jó reménységgel, hogy ez az imaközösség föl fog fejlődni, és egyre többeket indít Isten arra, hogy ebben az időpontban esetleg eljöjjenek és részt vegyenek a közösségben, mert ettől leszünk imaközösség, ha ezt gyakoroljuk.

Aztán van itt megint egy különlegesség, hogy az igében vagyonközösségről hallhatunk. Erről már egy más alkalommal szintén beszéltem. A magántulajdon ellen,nem beszél a Biblia,  az egy másik cég, aki erről beszélt, nem olyan régen még Magyarországon is az volt. Mindenük közös volt, de úgy, hogy a vagyonközösség az önkéntes alapon működött. Egyszerűen amijük volt, amiből fölöslegük volt, amiből kevesük volt, azt mind összeadták. Erről nem nagyon szeretnek beszélni, mert sokféle vélemény, hozzáállás van. Az egyik lelkész végzett egy temetést, elég bonyolult szolgálat volt, és az a szokás náluk, hogy a temetési szolgálat után kell kifizetni a díjat, és akkor a család csak nem jött, csak nem jött. Akármilyen kínos volt, felhívta a lelkész telefonon a családot, hogy most már eltelt egy kis idő, megnyugodtak, tényleg lelkileg ezt nagyon komolyan és szeretettel mondta, hogy megegyeztek valamiben, és hogy ez hogyan lesz rendezve. Hát kérje Orbán Viktortól, ő úgyis annyi pénzt ad maguknak!!!  Így nem lehet hozzáállni a dolgokhoz testvérek közöttünk, amikor közösségben vagyunk, beszélni kell a pénzről is. Amit Istentől kapunk, Aki megáld bennünket, ebben az értelemben a XXI. században úgy lehetünk vagyonközösségben, hogy ahogyan az Isten Lelke indít bennünket, azt tegyük be a közösbe, perselybe, adományba, céladományba, egyházfenntartó járulékba. Az adakozás nem valami rafinált papi találmány, vagy nem tudom, református találmány, ez bibliai találmány, Istentől jövő találmány, ha szabad így mondani. A vagyonközösséget így kell értenünk, hogy amink van, azt beadjuk a közösségbe. Koinóniának nevezi a görög szöveg a közösséget. Ez a koinosz közös jelentésű szóból ered. Ugye értjük ezt, hogy miért ilyen szép kifejezés. A közösbe én annyit tudok beletenni lelkileg, anyagilag, időben, bármiben, amennyi nekem van. De azt tegyem meg jó lelkiismerettel, ha az Úristen indít erre, akkor ne habozzak ezt megtenni. Talán már megszokták a testvérek, hogy mindenről eszembe jut valami ironikus történet. Nagyon-nagyon régen egy távoli galaxisban itt volt egy ilyen nyitott templom éjszakája, az emberi találmány valami hihetetlen gazdag abban, hogy mit dobjanak a perselybe. Nem ítélem el azokat az embereket, akik ezt bedobták, hál’ Istennek jó humorral áldott meg az Úr, de ruhagombtól kezdve kopejkáig mindenféle adomány volt benne. Ez nem a közös vagyon. Kit akarunk becsapni, ha a perselybe belecsörgetjük az öt kopejkás vagy nem tudom, milyen címlet volt, vagy a gombot? Az Isten úgyis tudja. Bennünket meg úgyse sikerül, hiszen a perselyt leszoktuk könyvelni, megszoktuk számolni, helyretesszük. Ugye értjük, hogy Isten nem így akarja, hogy valami rafinált, huncut módon adjuk a vagyonunkat a közösséghez és éljük meg azt, amit Isten ránk bízott. A vagyonközösség azért nagyon fontos téma egy élő közösség életében, mert ebből tudjuk egymást segíteni, ebből tudjuk rendezni közös dolgainkat. Ebből van világításunk, fűtésünk és sok minden más. Nem a mindenkori miniszterelnök kedvén múlik, hogy a gyülekezet fenn tudja-e tartani magát. Rengeteg félreértés van sajnos ezzel kapcsolatban, de ez egy másik téma.
Miénk az egyház, Istentől áldást kapunk, ki-ki mérték szerint, ahogyan ezt Isten eltervezi, nekünk kell ezekről gondoskodni. Isten semmi olyat nem vár el tőlünk, amit mi nem tudnánk megcselekedni.  A vagyonközösség az azt jelenti, hogy amit Isten ránk bízott, és indítja a lelkünket, azt önként, örömmel adjuk oda.

Aztán van kultuszközösség is. Itt ebben a felolvasott szakaszban is olvassuk. Erről már máskor is szóltam szintén, hogy az örömhír az nem gyászhír. Az örömhír az nem búbánathír. Az örömhír az örömhír. Miért nem örvendező a mi életünk, a mi kultuszunk? Két véglet van bármely felekezet istentiszteletében. Az egyik ez a nagyon komor, komoly, tiszteletet kivívó, nagyon-nagyon nagy tiszteletű, mindenféle dolog, és nagyon komolyan mondjuk, olyan szavakat használunk, hogy még én se értsem, mikor kimondom, ez elriasztja az embereket, ez nem az örömhír. Jézus a mi mesterünk olyan példákat, olyan mondatokat használt, amit a legegyszerűbb embertől a farizeusig mindenki megértett. Olyan példái voltak, olyan életből vett hasonlatai voltak, hogy megértették. Az volt az istentisztelete, hogy nem volt érthetetlen.

És van a másik véglet, amelyik Istent egy ilyen kis inas státuszba teszi, és azt mondja: Gyere Jézushoz, minden klafa. Ha szegény voltál, gazdag leszel, ha ideges voltál, nyugodt leszel, ha ilyen voltál, amolyan leszel,  mert Istennek ez a dolga. Nem is tehetne mást?!! Ez sem helyes. Az istentisztelet ott kell, hogy lakozzék a szívünkben. A kultuszközösséget az jelenti, hogy közösek vagyunk abban, hogy ugyanazt a Jézus Krisztust valljuk Urunknak, megváltónknak és akarunk ebben a kultuszban részt venni. Az istentiszteleten akarunk részt venni.

Milyen érdekes, hogy a Covidnak a negatív hatásokon, amik nagyon komolyak és szomorúak, tragikusak is olykor, pozitív hatása is van. Fölfedeztük az internetet, az online istentisztelet áldásait és áldatlanságait és technikai bakijait, de mégis csak úgy hiszem, hogy áldássá vált számunkra. Ugyanakkor azt tudni kell, hogy ahogyan úton vagyunk az élő közösség felé, hosszú távon nem maradhatunk meg az online világban. A gyülekezet hús és vér jelenléttel jár. Fizikális közelséggel jár az élő közösség, a kultuszközösség, lássam a másikat, kezet foghassak vele rámosolyogjak… Arról nem is beszélve, hogy igazán az élő közösségbe járóknak három ponton mindenképpen egységben kell lenniük. Az első az, hogy magányos keresztény nincs. Akárhogyan indulok el Isten útján, előbb-utóbb ki kell kötnöm a gyülekezetbe. Abba, amelyiket Isten elébem hoz, és megmutatja nekem, hogy oda járjak. Gyülekezet nélkül nincs keresztyénség! Török István professzor használja azt a hasonlatot, hogy nem kaptunk mindnyájan egy-egy magányos Robinson szigetét, hogy ott kiteljesedjen a csodálatos keresztyén életünk. Tetszik, nem tetszik, könnyű, vagy nehéz elviselni, embereket kaptunk ezen az úton társul, hogy ebbe az élő gyülekezetben járjunk. Közösségbe járnunk kell, ez az első pont, amiben egyeznünk kell a kultuszközösségen belül. A második az, hogy amikor Isten kihív bennünket a világból és elhív bennünket az ő gyülekezetébe, az ő népe közé, akkor ugyanakkor ki is küld bennünket ugyanabba a világba vissza. Akarja, hogy hirdessük az örömhírt. Akarja, hogy mondjuk el az embereknek, hogy az életednek az a baja, hogy Isten nélkül vagy, hogy megváltó nélkül vagy. Nem az a bajod, hogy mekkora bűnöket követtél el, hanem az a bajod, hogy nem veszed figyelembe, hogy van Istened.  Akarsz megtérni a bűnből,  akarsz bűnbánatra jutni? Ezt kell hirdetnünk: Jézus Krisztus szabadítását és megváltó kegyelmét kell hirdetnünk. Tehát nemcsak elhív és kihív bennünket Isten, hanem ki is küld ebbe a világba, hogy tegyük meg azt, amit ránk bízott. A harmadik pedig folyamatosan dolgoznunk, tevékenyen részt kell vennünk abban, hogy a mi hitéletünk egyénileg és közösségileg is megújuljon. Olyan sokat vitatkozunk énekrendeken, sok mindenen, hogy mi történik. Észrevesszük, hogy ez nem üdvösség kérdése? Olyan sokat vitatkozunk, hogy úrvacsorán helyes-e fehérborral úrvacsorát venni? Üdvösség kérdése ez?

A megújulás az belső lelki megújulás, azt az egyénen szeretné kezdeni Isten.
Ebben a három pontban minden közösségbe járó embernek meg kell egyeznie, vagy úgy kell látnia, hogy szükség van a közösségre fizikális jelenléttel. Bármelyik részén, szakaszán is tartunk az Istennel való járásunkban,  az elhívást kiküldés, elküldés is követi. Azt mondja Jézus, hogy só és világosság vagyunk. Kimegyünk, és homálytizedelőként nem nagyon tudunk működni ebben a világban, majdnem a sötétség bekebelez sokszor bennünket, ránk rohan a világ minden nehézségével együtt, és mi haragszunk a világra, a sötétségre. Aztán mi vagyunk a só, hús közelbe nem megyünk, ezt most értsük jól, nehogy használjanak bennünket, hogy besózzák a húst, és aztán haragszunk a húsra. Ennél az egyszerű példánál maradva a sötétség tehet arról, hogy mi nem világítunk? A hús tehet arról, hogy mi nem vagyunk sósak, hogy mi nem tudunk tartósítani, nem tudunk ízesíteni, nem tudunk megjelenni? Az a világ olyan, amilyennek a Bibliában látjuk. Nem tudom, hogy miért csodálkozunk azon, hogy ez a világ be akar bennünket kebelezni, hatni akar ránk, el akarja venni a hitünket, bagatellizálni akarja Jézus Krisztus személyét. Isten adott nekünk több lehetőséget is, például a kultuszközösséget, az istentiszteleti közösséget, hogy mi erősödjünk és növekedjünk a hitben. Önmagunktól biztos, hogy bekebelezne bennünket ez a világ. Biztos, hogy nem jutnánk sehova, bárhogyan is szeretnénk. Micsoda megtiszteltetés, hogy tetszett az Istennek az, hogy szolgái lehetünk. Méltatlan, bár elhívott szolgái, hogy hirdessük az evangéliumot, hogy képviseljük őt ebben a világban. Jó néhány évvel ezelőtt, mikor a névjegyek világa volt, hogy rengeteg területi képviselő volt. Ezért a területért mi vagyunk Jézus felelős képviselői. Ezen a területen mi vagyunk Jézus képviselői. A kultuszközösség az azzal jár, hogy a testvéremnek tekintett mellettem ülő, gyülekezetembe járó életéért is felelős vagyok. Nem dicsőíthetem úgy Istent, hogyha nem jó a viszonyom a testvéremmel. Mert a kultuszközösség lelki közösség is mindnyájunk számára. Nagy felelősségünk, hogy ebben a bizonytalan világban képviseljük azt a stabilitást, amelyet Jézus Krisztus ad számunkra. Képviseljük azt, hogy igen, mi Isten megváltott gyermekei vagyunk, nem sugárzunk magunkból hamis magabiztosságot, vagy lenyűgöző magabiztosságot, de nem is ilyen Steven Seagal-os rezzenéstelen arccal hirdetjük az evangéliumot, hanem reálisan. Elmondjuk, ha nehézségeink vannak. Nem örülünk annak, ha a nehézségekbe valamelyik testvérünk éppen kudarcnak tűnő dologban van. Nem tudom, észrevettük-e, hogy Isten hány kudarcunkból készített áldást? És amikor bizonyságot teszünk, akkor átmegyünk egy ilyen – nem is tudom -, egy ilyen amerikai stílusba, és akkor leírjuk a csupa pozitívumot, hogy velünk csak jó történik, mindent is tudunk és mindenre képesek vagyunk. De Istennek sokszor kudarcokat kell megengedni az életünkben ahhoz, hogy föl tudjon emelni, hogy valóban részesei legyünk az élő gyülekezetnek, a kultuszközösségnek.

 Azután a gyülekezet dicséretközösség is. Most nem csak az éneklésre gondolok. Sokat küszködünk ezzel,  akinek van indítása arra, hogy az énekszolgálatban, énekkarban, zenei szolgálatban részt vegyen, tegye meg bátran, ha a Lélek úgy indítja. A dicséretközösség  egy lelki állapot számomra. Nemcsak énekléssel lehet dicsérni az Urat és nem csak zsoltárok éneklésével lehet bizonyságot tenni valakinek. De a dicséretközösség számomra hálaadó közösség is. Nem panaszkodó közösség. Az élő gyülekezet jellemzője az, hogy Isten előtti felelősséggel beszél a bajokról, de nem tekeri ezt túl. Nem akar belőle ügyet csinálni. Nem tőlem származik a mondás, de találó: Ha két református találkozik, akkor biztosan szid egy harmadikat. Ránk nyomult a világnak ez a pesszimista hangulata. Nem arra gondolok, hogy ezentúl csak jókat mondjunk! Hanem tegyünk különbséget aközött, hogy mi a realitás, amikor egy problémát meg kell beszélnünk, meg kell osztanunk valakivel. Vagy pedig a dicséretközösséget gyakoroljuk, imádkozom azért az emberért, aki problémában van, vagy netalántán nehézséget okoz. Ez egy lelkület, ez egy hozzáállás. A gyerekek szobájában valaki aládugott a szőnyegnek egy ilyen Lego kastélyt, vagy nem tudom milyen építményt. Akkorát estem, hogy öröm volt nézni,  egy kaszkadőr is megirigyelte volna. Erről sokszor eszembe jut, mikor a szőnyeg alá söpört problémák járnak a gondolataim között. Ez csak egy Lego volt, de problémát okozott és a szőnyeg alatt volt. Értsük ezt jól. A dicséret- közösség azt jelenti, hogy amiért hálát kell adnom, azért hálát adok, azt ki is fejezem, amiért imádkoznom kell, azért imádkozom, és amit meg kell beszélni emberi szóval a másikkal, tisztázni kell, azt fölvállalom és megteszem. Ez nem tudom, hogy csak nekem tapasztalatom-e, de amikor egyenesen beszélünk valakivel, azon mindig áldás van. Abból mindig békesség lesz. Abból mindig megoldás születik. Ez nehéz, nem arról beszélek, hogy ez csak így csettintésre megy, és könnyű. Nem lesz úgy, hogy öt perc múlva eldöntöm, ezentúl én mindig őszinte leszek, és akkor is, ha fáj, akkor is, ha bármi történik, én megmondom a tutit. Nem erre vonatkozik a dicséretközösség, hanem meglátom Isten áldásait annak a másiknak az életében, és hálát adok érte. Ez is éneklés az Úrnak. Ez is dicséret az Úrnak. Ez is dicséretmondás.

Végül: hova is hívtuk a keresztelőn áldást kapott családot? Legfőképpen üdvösség közösség, üdvközösség is vagyunk. Isten arra hívott el bennünket, hogy ne csak ebben a földi létben legyünk közösségben vele és egymással, hanem jó reménység szerint a mennyországban is. Micsoda bátorítás lehetne a számunkra, amellyel talán nem élünk teljesen jól, hogy Jézus Krisztus velünk van a világ végezetéig és övé minden hatalom. Ha megkaptam tőle az üdvbizonyosságomat, akkor ne akarjam a másikról bebizonyítani, hogy neki nincs, és miért nincs?!! Adjak hálát azért, hogy nekem üdvözítőm Isten, és ebbe a közösségbe hívott el.  Ha üdvösség közösségben is vagyunk az üdvösség által, akkor ez azt eredményezi, hogy bár mi nem tudunk itt a Földön sosem mennyországot csinálni, de egymással szeretetben tudunk lenni, oda tudunk figyelni a családunkra, a gyerekünkre, a lelkészünkre, a gondnokunkra, és így sorolhatnám tovább. Az egyházunkra. Az üdvösségközösség azt jelenti, hogy azért vagyok hálás Istennek, hogy ebben a közösségben adta meg nekem az üdvösséget. Ravasz Lászlóval szólva ez számomra az üdvözítő egyház, hiszen itt találkoztam Jézus Krisztussal, itt ismertem meg. És együtt vagyok azoknak a seregével, akik szintén üdvözülnek.

Az élő gyülekezet ilyen. Ebből a felolvasott igeszakaszból ezt szűrhetjük le. Ha valakiben felmerülne az a kérdés, hogy ezekből csak nyomokban tartalmazunk bizonyos dolgokat, akkor ne keseredjünk el. Olvassuk az igét és imádkozzunk azért, hogy a nyomokból, valós tartalom legyen. Erre hív el bennünket az Isten. Ezért mondja Jézus a felolvasott szereztetési igében: és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. De előtte azt mondja: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. A világ legnagyobb hatalmának kezében vagyunk. Ez a legnagyobb hatalom arra méltatott bennünket, hogy elhívott bennünket, hogy mi közbenjárhatunk egymásért, közösségünkért, Istennek elmondhatjuk, hogy mit szeretnénk, hogy a mi gyülekezetünk milyen legyen, imádkozhatunk azért. Azzal a megkötéssel, hogy nem biztos, hogy a mi akaratunk érvényesül. Nem biztos, hogy úgy lesz, ahogy mi szerettünk volna. Az üdvösség közösség azt is jelenti, hogy közösségben vagyok, vagyunk a mi Urunkkal, Istenünkkel. Csak Isten formálhatja át szívünket úgy, hogy megváltozzanak a fontossági sorrendek, hogy bölcsebben tudjunk bánni időnkkel ― hogy Isten szerinti sorrendbe rendezzük életünk dolgait. Külső kényszerrel senkit nem lehet semmifajta keresztyén közösségi életre rávenni, csakis akkor történhet ez meg, ha valaki maga is átéli a csodát, Isten megváltó csodáját, a Szentlélek megújító csodáját.   Engedjünk hát a Szentlélek munkájának a gyülekezetben és egyéni életünkben egyaránt! Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Milyennek látod gyülekezetünket? /saját véleményed/
2. Egyetértesz-e az igehirdetésben említett élő gyülekezet jellemzőivel?
3. Véleményed szerint milyen az élő gyülekezet, Isten népének közössége?
4. Mire kellene nekünk, szolnoki református keresztyéneknek nagyobb figyelmet, erőfeszítést fordítanunk?

Bárány György